Vélemény Archives Page 67 of 106 › Független Hírügynökség

A gyenge Orbán

FüHü

-

2019-07-29

„Mert amikor Orbán úgy fogalmaz: „gyűlölnek minket”, akkor nem az ellenzékről beszél, amelyik eddig sem kedvelte őt; s még csak nem is azokról, akiket hidegen hagy a napi politika. Hanem azokról, akik egykor hittek benne, s akiket mostanság egyre több kétség gyötör. Akik készséggel támogatták eddigi sikereit, de nem szeretnének eljövendő kudarcaiban osztozni.”

Az uborkaszezonban mindig a kelletnél sokkal nagyobb hatással szólnak Orbán Viktor tusványosi bejelentései. Idén sem maradt el a provokáció, következményei is láthatóak, de a politikus mondandójával most először nem volt képes rálicitálni a korábbi évekre. Elhamarkodott lenne messzemenő következtetéseket levonni ebből, mindazonáltal felelőtlenség lenne el nem gondolkodni az okokon.

Először is azért, mert a 2014-ben tett „illiberális” bejelentést követően a magyar miniszterelnök – és politikai szerepléseinek megtervezői – következetesen olyan témákat hoztak fel tusványoson, amelyek elsősorban Orbán nemzetközi szerelésének voltak hivatva teret teremteni. Hogy itthon is volt hatásuk, az természetes, de ezt a hatást a nemzetközi közegben kiváltott reakciók tüzelték, ezeknek volt az alárendelve.

Az idei szereplés és annak tematikája jószerével csak itthon keltett igen mérsékelt figyelmet, elsősorban azért, mert szokványos témák kerültek benne elő, s azok sem sikeredtek túl provokatívra. Mi több, mintha

a miniszterelnök valamelyest védekezne, s a „gyűlölnek minket” megfogalmazás is inkább egy – Orbántól szokatlan – alárendelti szerepkört sugallt; valamilyen kiszolgáltatottságra utalva kifejezett gyengeséget mutatott.

Az idei Tusványosnál semmi sem bizonyítja jobban, hogy Orbán komoly csatát vesztett: nem lett belőle nemzetközi szereplő, inkább csak elrettentő példa, s mindeközben igazodnia kell olyanokhoz, akiket eddig megvetett, s akiket európai szinten is le kívánt győzni.

Háttal a valóságnak – Orbán Tusványoson

Az európai szintű – vagyis uniós – politika láthatóan tanult mindabból, ami 2014 óta, főként magyar kezdeményezésre, ellene zajlott. Elmondható: Brüsszel mára sikerrel fragmentálta azokat az erőket, amelyek összefogása, ha sikerült volna, több lenne egyszerű kihívásnál.

A V4-ek ismét versengve igyekeznek elárulni egymást; a szélsőjobb pedig semmilyen szinten sem tudta nemzetköziesíteni önmaga legitim európai jelenlétét.

A két forrást, melyből Orbán és a hozzá hasonlók nemzetközi szolidaritást reméltek, önnön problémái kötik le: a brit kormány karikatúrája lett mindannak, ami az egykori birodalomból egyáltalán még megmaradt; az oroszok elszigetelése pedig soha nem volt ennyire sikeres a hidegháború lezárulása óta.

Orbán iszonyatos erőfeszítése, hogy benn maradjon az Európai Néppártban annak az egyértelmű beismerése, hogy szövetségesek nélkül maradt, s ezért igyekszik valamit visszaszerezni abból a szolidaritásból, amivel a Néppárton belül egykor rendelkezett.

De hogy illúziók ehhez aligha fűzhetők, bizonyítja az a két témakor, amit korábbi provokatív, s a szélsőségeseket megszólítani képes retorikájából még megmaradt: a bevándorlás rémképének felfestése és a kereszténység megmentésének aktualizálása. Mindkettő szerepelt tusványoson is, s mindkettő hangsúlyozása valójából azt igazolja, hogy

a magyar miniszterelnök továbbra is csak a Néppárt egy hangos kisebbségéhez tud vagy kíván szólni, a Néppárt egésze számára azonban üzenetei nem elfogadhatók, mi több, egyre több jel utal arra, hogy tolerálhatóknak sem mondhatók.

Hogy elég lesz-e ennek a kisebbségnek a támogatása ahhoz, hogy a Fidesz októberben visszakapja néppárti pozícióját, azt egyelőre megmondani nem lehet. A konzervatív pártcsalád a felfüggesztett Fidesztől eddig megkapott mindent, amit korábban Orbán vonakodott neki megadni; a 12 európai-parlamenti voks ezzel meglehetősen inflálódott. Orbán személyes befolyása uniós szinten pedig teljességgel megsemmisült. Orbán minden bizonnyal tudatában van annak, hogy rá és Fideszére egyre kevésbé van szükség, épp ezért nem az a kérdés: képes lesz e visszakapaszkodni nemzetközi szintre, hanem, hogy tud-e itthon ismét olyan támogatást maga mellett tudni, ami pótolni képes az elveszett kinti bizalmat és hitelt.

Mert amikor Orbán úgy fogalmaz: „gyűlölnek minket”, akkor nem az ellenzékről beszél, amelyik eddig sem kedvelte őt; és még csak nem is azokról, akiket hidegen hagy a napi politika. Hanem azokról, akik egykor hittek benne, s akiket mostanság egyre több kétség gyötör. Akik készséggel támogatták eddigi sikereit, de nem szeretnének eljövendő kudarcaiban osztozni.

Ara-Kovács Attila

Heller elmúlt igazsága

Bauer Tamás

-

2019-07-22

0

Itt hagyott bennünket. Mihez fogunk most nélküle? Alighanem ő is helyeselné, ha tovább gondolkodunk azon, amit mondott, amit írt.

Naponta politizáló tudós volt. Egyike, s talán legtekintélyesebbje volt azoknak, akik már a 2018-as, elveszett választás előtt teljes, a Jobbikot is magába foglaló ellenzéki összefogás mellett érvelt. Ha az MSZP, az állampárt utódpártja demokratikus párttá válhatott, miért ne válhatna a Jobbik is demokratikus párttá egy megváltozott helyzetben, mondta. A legfontosabb ugyanis, hogy menet közben megállítsuk az épülő Orbán-rendszer kialakulásának, bebetonozásának folyamatát. Ha ez csak a Jobbikkal összefogva megy, hát úgy.

Azok közé tartozom, akiket meglepett, hogy ezzel állt elő, és nem is fogadtuk el a logikáját, sem a választások előtt, sem utána. Ami engem illet, azt gondoltam, s gondolom ma is, hogy a Fideszt akkor lehet legyőzni, ha azt a politikai irányt – az agresszív nacionalizmust és idegenellenességet, az európai integrációt elutasító bornírt protekcionizmust, a szegényellenes társadalompolitikát – elutasítja majd a társadalom többsége. Én ezeket az elemeket tartom ugyanis az orbáni politika fő pilléreinek.

A közpénzek és közvagyon iparszerű fosztogatását (amit pontatlanul korrupciónak szoktak nevezni, s amely jelenség köré a maffiaállam-teóriát építették) pedig csak
kísérőjelenségnek.

Márpedig a Jobbikkal valójában csak ez utóbbi jelenség elutasításában és ostorozásában van egyetértés, a politika többi kulcselemét illetően nincs, azokat illetően a Jobbik a Fidesszel mindmáig csereszabatos. A vele együtt elért esetleges győzelem ezért csak rendkívül ingatag győzelem lehetett volna, ha egyáltalán elérhető.

Ez az én, évek óta ismételt gondolatmenetem. Amit Heller Ágnes a Jobbikkal kötendő szövetség ügyében képviselt, szemben áll ezzel. Meglepett vele, de látnunk kell, hogy az ő érvelésében is súlyos igazság van. Immár tizedik éve vagyunk tanúi annak, hogyan épül föl egy demokratikus jogállam romjain az orbáni önkényuralom. Lépésről-lépésre épül az új rendszer, kezdve onnan, hogy 2010 nyarától minden kiegészítéssel inkább a magukévá tették az Alkotmánybíróságot, majd ősszel korlátozták a hatáskörét is, és felszámolták az államtól való függetlenségünk egyik legfontosabb elemét, a magán-nyugdíjpénztárakat, odáig, hogy a 2018-as választást követően megszüntetik a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatát, súlyosan korlátozzák a magániskolákat és magántanulást.

Ezek az intézményi keretek, de az ország szolgasorba hajtásának legalább ennyire fontos oldala az, hogy hogyan idomul ehhez milliók viselkedése, világlátása. Ahogy 1989 előtt az akkori milliók számára magától értetődő volt, hogy hátralevő életüket is a pártállami rendszerben élik le, ugyanúgy 2010 óta a mai milliók is egyre inkább magától értetődőnek tekintik, hogy belátható ideig ebben a rendszerben fognak élni. Ehhez igazítják minden vágyukat, törekvésüket, ebben a rendszerben keresik a maguk helyét, ennek rájuk nézve adódó előnyeit igyekeznek kihasználni, és hátrányait csökkenteni. Ahogy 1989 előtt 99 százalék szavazott a Népfront jelöltjeire, és kilencvenvalahány százalék el is ment szavazni, úgy szavaz ma már ötvenvalahány százalék a Fideszre, de a falvakban ez sokfelé már ma is kilencvenvalahány százalék.

Persze lehet a félig teli poharat félig üresnek tekinteni: ma még csak ötvenvalahány százalék.

Az új egypártrendszer még csak épül, még nincs kész. Ennyiben volt jogos úgy gondolkodni, hogy ha ezt a rendszerépülést megszakíthatja egy választási vereség, bárkitől is szenvedi el azt a Fidesz, az új állampárt. Ez lehetett az alapja Heller Ágnes tavalyi álláspontjának, miszerint a Jobbikkal is össze kellett volna fogni az Orbán-rendszer megbuktatására. Lássuk be tehát: megalapozott álláspont volt.

Miközben nem kevésbé igazunk volt akkor, amikor azt gondoltuk vele szemben, hogy a Jobbik bevonása az Orbán-ellenes összefogásba erkölcsileg is, politikailag is hitelteleníti ezt az összefogást.

Ez állt Setét Jenő, a kiváló roma politikus felháborodása mögött, aki a nyilvánosságban a leghatározottabban utasította el Heller álláspontját.

Amikor Heller Ágnes megfogalmazta a maga álláspontját a Jobbikkal való összefogásról, a Jobbik még húsz százalékos párt volt, a legerősebb ellenzéki párt, a Fidesznek pedig nem volt meg az ötven százalékos szavazattöbbsége illetve kétharmados mandátumaránya. Azóta a Fidesz kétségkívül tovább erősödött (ezt nem teszi kétségessé, hogy Európában nem érte el nagyratörő, de irreális célját, a szélsőjobboldal blokkoló kisebbségét az Európai Parlamentben), a Jobbik pedig húsz helyett hat százalékos párttá, a legnagyobb helyett a harmadik-negyedik ellenzéki párttá zsugorodott. Egykori szavazói részben elmentek Toroczkai mozgalmához, részben a Fideszhez, és olyanok is lehetnek egykori szavazói között, akik visszatértek a baloldalra. Ha ma ez a helyzet, akkor egyre kevésbé éri meg a Jobbikkal való összefogással tenni bizonytalanná a Fidesszel szembeni ellenzékiség erkölcsi és politikai alapjait.

Ezt persze vele kellene megvitatni. Ha már nem lehet, akkor magunknak, magunkban kell megőriznünk az ő érveit is a magunkéi mellett.

Ózd versus Eger, Soroksár

Bauer Tamás

-

2019-07-21

0

„Egy az egy ellen” előbb négy, később hatpárti összefogással
Ha egy közös jelöltet mégsem támogat mind a hat párt, akkor akit nem arra a támogatás megvonása ennek ellenére sem indít saját jelöltet
A Jobbik minden jelöltje azt a pártot képviseli, amelyet náci jellegű pártként ismertünk meg
Hogy az összefogás valójában mire jó, azt akkor látjuk meg, amikor az ellenzéki összefogás polgármesterei és helyi képviselői átveszik mandátumukat, és munkához látnak

„Egy az egy ellen” – így szól az ellenzék stratégiája az önkormányzati választásra. Széles összefogás a DK-tól az MSZP–Párbeszéden, LMP-n és Momentumon át a Jobbikig. Az EP-választás után az áprilisban még négy párti (MSZP–DK–Momentum–Párbeszéd) budapesti szövetséget is hat pártira (plusz Jobbik, LMP) bővítették.

Minden városban, budapesti kerületben egy polgármester-jelölt indul a Fidesz jelöltjével szemben, és az összes párt azt az egy jelöltet támogatja. Ugyanígy az egyéni választókerületeket is elosztják egymás között. Abban bíznak, hogy ennek következtében ott, ahol az EP-választáson többen szavaztak az ellenzékre, mint a Fideszre, az ellenzéki jelöltek nyerhetnek. Reménykedjünk, hogy így lesz.

Néhány napja viszont kiderült, hogy Ózdon a DK és a Momentum nem támogatja a jobbikos polgármestert. Nem, mert néhány éve náci ízű kijelentéseket tett. Nem indítanak vele szemben jelöltet, de nem támogatják, nem vesznek részt a kampányában.

Korábban MSZP-s politikusoktól hallottam, hogy a Jobbik jelöltjei esetében egyénileg mérlegelik: ki tekinthető olyannak, akit lehet támogatni – mint a Jobbik gyöngyösi vagy soroksári polgármester-jelöltjét –, és ki az, akit nem. Úgy tűnik, ma már a DK is így gondolkodik, a Momentum pedig, ha nem tévedek, mindig is így gondolkodott.

Sajnálom, de ez tévedés.

A választás: politika. A választók különféle politikák között választanak. Az önkormányzati választás is az. Sokszor mondják ugyan, hogy nincs baloldali meg jobboldali csatorna vagy köztisztaság, vagyis a helyi politikában a pártok különböző elvei félretehetők, de ez tévedés. Hogy csak egy-egy nagyon ismert példát mondjak: Kriza Ákos Miskolcon megmutatta, hogy mi a jobboldali várospolitika (a jobboldal szó magyarországi értelmében), Karácsony Gergely pedig Zuglóban azt, hogy mi a baloldali várospolitika. A menekültkérdésben Botka László mutatta meg Szegeden 2015-ben, hogy hogyan viselkedik egy baloldali városvezető. Toroczkai László Ásotthalmon pedig azt, hogy hogyan viselkedik ugyanabban az ügyben egy szélsőjobboldali polgármester.

A Jobbik minden jelöltje azt a pártot képviseli, amelyet náci jellegű pártként ismertünk meg, hiszen még félkatonai szervezetet is létrehozott, ahogy az egy náci jellegű párttól elvárható, és amely évek óta „néppártosodásról” beszél, ami politikailag tartalmatlan megfogalmazása valamiféle változási törekvésnek, de

az Országgyűlésben megszavazta a Fidesz hetedik alaptörvény-módosítását. Azt az alaptörvény-módosítást, amely egyebek mellett alkotmányossá (pontosabban alaptörvényessé, mert alkotmány ma nincs Magyarországon) tette a hajléktalanság üldözését és lehetővé tette a menekültügy még szigorúbb, még embertelenebb kezelését.

Megszavazta azt az Egerben közös polgármester-jelöltként induló Mirkóczki Ádám is, akit a Jobbikon belül mérsékeltnek tekintenek. Soroksári polgármester-jelöltjük, Berecki Miklós nem, mert nem országgyűlési képviselő, de ha az lenne, minden bizonnyal megszavazta volna.

Az önkormányzati választási együttműködések létrehozásánál a részvevők igyekeznek elkerülni azokat a témákat, ahol eltérnek a nézeteik. („Azt nézzük, ami összeköt, s nem azt, ami elválaszt.”) Ha depolitizálják az önkormányzati kampányt, akkor ez a kampányban akár még működhet is. Jó ez arra, hogy a pártok politikai identitása még jobban elmosódjon, mint amennyire a pártok egy részénél már eddig is elmosódott. Ugyanakkor Ózdon a DK és a Momentum híveinek nem lesz kire szavazniuk, hiszen csak a Jobbik vagy a Fidesz jelöltjére szavazhatnának. (Az idei EP-választáson Ózdon 1513-an szavaztak a DK-ra, ami 18,5 százalék volt, és 294-en a Momentumra, ami pedig 3,6 százalék.)

Ha hosszabb távra gondolkozunk, akkor sem az nem jó, hogy Ózdon nem lesz kire szavazni, sem pedig az, hogy másutt csak olyan politika képviselhető, ami minden ellenzéki pártnak elfogadható, és elmosódik a pártok arculata. (Sok tekintetben az országos politikában is elmosódik, de ezt most félreteszem.) Hogy jó-e ez az október 13-ig terjedő rövid távon, azt október 13-án este meglátjuk. Hogy valójában mire jó, azt akkor látjuk meg, amikor az ellenzéki összefogás polgármesterei és helyi képviselői átveszik mandátumukat, és munkához látnak. Akkor, amikor döntenek majd valahogy a cigánytelepekről, általában is lakásügyekről, a kilakoltatásokról, továbbá a közmunka elosztásáról, az óvodákban érvényesülő szegregációról (hiszen az iskolaiba már nincs beleszólásuk) és más, korántsem politikamentes dolgokról. A politika ugyanis nemcsak abból áll, hogy itt vagy ott legyőzzük-e Orbánt. Az első lépés persze ez, de a másodikról és harmadikról sem célszerű hallgatni.

Wizz Air, milánói járat

Kenderessy Milán

-

2019-07-21

2

Előre leszögezem: semmivel és senkivel nem tudom igazolni, hogy egy fontos politikusunk a közelmúltban, a Wizz Air milánói járatán utazott volna. Miként azt sem, hogy a járat csak másfél órával az eredetileg megadott indulási időpont után indult haza, miután a fontos személy is megérkezett a gépre.

A történetet egy NER-közeli barátom mesélte, miközben kajánul mosolygott. Megpróbáltam az eset után érdeklődni, magától a Wizz Airtől is érdeklődtem a szóban forgó járat késésének okáról, de csak semleges magyarázattal szolgáltak: a tényt nem tagadták, de a repülőterek zsúfoltságával, Milánó mindennapos túlterheltségével magyarázták.

Már túl is léptem volna a történeten, amikor a napokban a hvg.hu oldalán megjelent egy hír: „Fapadoson utazott, gurulós poggyásszal vegyült Orbán Viktor” a Wizz Air egyik Milánó–Budapest fapados járatán. Az utasok felismerték, volt, aki fotót is készített a miniszterelnökről, aki testőrség nélkül, egyszerű turista utasként jelent meg a fedélzeten. meglehetősen hangos visszhangja volt a hírnek: az ellenzéki média némi kaján kétkedésével, de összességében pozitív kicsengéssel kulminálódott az eset. Itt talán napirendre is térhettem volna a történtek felett, de néhány kérdés nem hagyott nyugodni.

Hogyan és miért utazott miniszterelnökünk Milánóba? Annak kicsi a valószínűsége, hogy titokban ott szeretett volna meginni egy finom, igazi olasz kávét, vagy még egy pizza margheritát is megengedett magának? Megfeledkezett az időről, és késve rohant a Malpensa repülőtérre, hogy még elérje a Wizz Air 22 óra után induló budapesti járatát.

Talán ugyanazzal kapcsolatban utazott az a miniszter is Milánóba akiről utalást tett a barátom is, aki a korábban történt rejtélyes Wizz Air késésről mesélt? Szerinte a másfél órás várakozás okozója is „egyik vezető politikusunk” volt. Lehet, hogy a két eset összefügg?

A miniszterelnök a közelmúltban valóban járt az olasz városban, és aligha magánemberként ruccant ki Észak-Itáliába, sokkal inkább feltételezhető, hogy miután a Liga, az önmagán is messze túlnövő olasz kormánypárt, központja ebben a városban van, s Orbán „félhivatalosan” akár Salvini belügyminiszterrel is találkozhatott egy nappal az előtt a fontos szavazás előtt, amely Ursula von der Leyen bizottság-elnöki megválasztásáról döntött. Talán néppárti „futárként” vele ígértek a jelölt hathatós támogatásáért uniós segítséget a menekültek szétosztásában, vagy az olasz államháztartási hiány miatt amúgy napirenden lévő eljárásban némi enyhébb dorgálást.

Miniszterelnökünk pedig beváltható jó pontokat szerezhetett a Néppárt vezetői körében, amikor majd ősszel a felfüggesztés további sorsáról, illetve a hetes cikkely szerinti eljárás folytatásáról, vagy a hazai demokráciát ért bírálatok szankcióiról lesz szó.

Közben persze megihatta azt a finom kávét, és talán egy pizzára is megvendégelték.

(u.i.: A magánlátogatáson Szentpéterváron turistáskodó Orbánnal Viktor miniszterelnökkel egyidőben véletlenül épp ebben a városban tárgyal Vlagyimir Putyin. Semmi nyoma, hogy találkoztak volna…)

„… ügyeskedhet, nem fog a macska…”

Bauer Tamás

-

2019-07-13

0

Néhány napja dicsértem Ursula von der Leyent, mint elkötelezett európai demokratát, az Unió hívét, aki a német politikában határozottan fellépett a szélsőjobboldal ellen. Óvatosan hozzátettem: „Egy dolog, hogy milyen politikai nézeteket vallott a CDU alelnökeként, a Merkel-kormány minisztereként, és egy másik dolog, hogy mit fog képviselni, mit képviselhet majd bizottsági elnökként.”

Ezt az aggályt erősíti meg az, ami – legalábbis a média beszámolói szerint – von der Leyennek a frakciókban való meghallgatásain történt. Ezekből az derül ki, hogy az elnökjelölt kerülte a határozott állásfoglalást azt illetően, hogy miként lépne fel a jogállamot megtámadó kormányokkal (a lengyelekkel és magyarokkal) szemben. A liberálisoknál azt mondta, hogy határozottabb lesz, a lengyel Jog és Igazságosságot magába foglaló konzervatív–reformer pártcsaládnál viszont azt, hogy megértőbb lesz.

Emlékezetes, hogy Manfred Webernek a Néppárt jelöltjeként annak idején azzal kellett szembenéznie, hogy ahhoz, hogy megkapja majd a szocialisták, a zöldek és a liberálisok támogatását, el kell határolódnia Orbántól. Meg is tette: kijelentette, hogy nem tart igényt a Fidesz támogatására. Odáig ment el, hogy azt mondta:

ha csak a Fidesz szavazataival választanák meg, nem is akar bizottsági elnök lenni.

Azután még sem lehetett bizottsági elnök, mivel sem a francia elnök, sem a spanyol miniszterelnök, sem a visegrádi államok miniszterelnökei nem támogatták.

Ursula von der Leyent viszont mindezek támogatják. A csúcsjelölt-elv félretételével kötöttek ki mellette a kormány- illetve államfők. Huszonheten a huszonnyolcból, egyedül Angela Merkelnek kellett tartózkodnia, mivel ő ugyan támogatja a jelöltet, a koalíciós partner német szociáldemokraták viszont nem, és ilyenkor a kancellárnak tartózkodnia kell.

Most azonban az Európai Parlamentben válhat kérdésessé von der Leyen elfogadottsága. Nem a személyével van baja a baloldali és liberális EP-képvielőknek, hanem a jelöléséhez vezető eljárással, de most már a válaszaival is. A zöld és a szélsőbaloldali frakció már nemet mondott a jelölésére, a szocialistáknál és liberálisoknál nincs ilyen egyértelmű elutasítás, de például a magyar frakciótagokról (DK, MSZP illetve Momentum) úgy tudjuk, hogy nem fogják megszavazni. Vajon megengedheti-e magának Ursula van der Leyen, hogy a Fidesz szavazataira legyen szükség a megválasztásához?

„…ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”

, szoktuk idézni József Attilától, s Ursula von der Leyen most mégis azzal próbálkozik, hogy megkapja a zöldek, szociáldemokraták, liberálisok támogatását, s közben megtartsa a néppártiakét, a visegrádiakét is. (Igaz, a szélsőjobboldaliakkal nem is próbálkozott.) Ha a zöldek és a szélsőbaloldaliak után a szociáldemokraták is testületileg kijelentenék, hogy nem fogják őt a jövő keddi szavazásnál támogatni, akkor alighanem vissza kellene lépnie. Meglátjuk, mi lesz.

Harmadszor is a brüsszeli jelölésről

Bauer Tamás

-

2019-07-09

0

Látom Ujhelyi István MSZP-s EP-képviselőt az Egyenes Beszédben. Azt mondja: ő biztosan nem szavazza meg Ursula von der Leyent. Akkor sem, ha a baloldali frakció ülésén kedvező válaszokat ad a baloldali képviselők kérdéseire, mert az eljárást elfogadhatatlannak tartja.

Utána Donáth Anna következik a Momentumtól. Ő is azt mondja, hogy ma nem szavazná meg, az eljárás miatt. Utána átkapcsolok a német közszolgálati tévére. Ska Keller, aki a zöldek csúcsjelöltje volt, azt mondja egy stúdióvitában: jelenleg nem lát okot arra, hogy megszavazza.

Bejátszanak egy felvételt, amelyen Katarina Barley, a német szociáldemokraták listavezetője, eddigi igazságügyminiszter mondja ugyanezt. Egy néző küld be egy kommentet az adásba: lehet-e von der Leyen Orbán és Kaczyński támogatásával bizottsági elnök? Ha a szociáldemokraták és a zöldek testületileg nemmel szavaznak, akkor von der Leyennek csak a szélsőjobboldaliak szavazatával lehet többsége. Ha egyáltalán azok rá szavaznak. Vajon, ha nem puhulnak meg a szocialista és zöld képviselők, kitart-e a jelöltség vállalása mellett?

Mindenki arra számít, hogy többségükben megpuhulnak. De ha nem?

*

Persze, mást is hallok. Például azt, hogy Rogán szerint a Orbán telefonon beszélt von der Leyennel, és megkérdezte tőle, hogy tisztelni fogja-e bizottsági elnökként a magyarokat, és ő igent mondott. Nem kétlem, hogy ez így történt. Csak éppen nem volt szó a bevándorlásról, nem voltszó a kereszténységről, és nem volt szó a nemzetek Európájáról. Rogán ezeket a szempontokat nem említette. Azokra bizonyára nem kérdezett rá, mert azokra nem kapott volna kielégítő választ.

Még egyszer Von Der Leyenről és Orbánról

Bauer Tamás

-

2019-07-08

0

Még egyszer Von Der Leyenről és Orbánról

Szabó Zoltán velem vitatkozva ecseteli jegyzetében (itt) Ursula von der Leyennek, a CDU alelnökének erényeit, akit az Európai Tanács az Európai Bizottság elnökének jelölt. Feleslegesen teszi, hiszen von der Leyent én is nagyszerű asszonyként, elkötelezett demokrata politikusként, a föderatív Európa híveként jellemeztem írásomban (itt), mellyel Szabó fontosnak tartja vitatkozni.

Abban sincs köztünk vita, hogy az EU új vezetőinek személyével – egyikével sem – teljesül Orbánnak az EP-választás előtt megfogalmazott törekvése, hogy az új vezetők bevándorlás-ellenesek és a föderatív Európával szemben a „nemzetek Európájának” hívei legyenek. Mivel az új Európai Parlamentben fennmaradt a föderatív Európa híveinek kétharmadot meghaladó többsége, és nagy többségben vannak az Európai Tanács tagjai, a kormány- illetve államfők között is, ilyen vezetők választására semmi esély nem volt. Nem most dőlt ez el, hanem a május 26-i EP-választáson, illetve az egyes országokban lezajlott választásokon, amelyeken a „nemzetek Európájának” hívei csak a visegrádi országokban és Olaszországban jutottak meghatározó szerephez.

Akkor miben nem értünk egyet? Abban, hogy volt-e valami, ami mégis

csak Orbán szándéka szerint történt, illetve, hogy volt-e neki érdemi szerepe abban, ami végül is történt Brüsszelben.

Orbán, mint tudjuk, szemben áll az európai integráció elmélyítésével, az Unió nemzetek feletti jellegének erősítésével, a Brüsszel által gyakorolt hatáskörök kiterjesztésével, és ezt hívja „nemzetek Európájának”, ami Gauland (AfD), Salvini (Liga) és Strache (FPÖ) szóhasználata szerint „hazák Európája”. Ezt szegezi szembe a szélsőjobb az Unió föderatív fejlődésével, aminek végcélja lehet egyesek (mint Guy Verhofstadt, Ursula von der Leyen, Martin Schulz és a DK) szerint az „Európai Egyesült Államok”. A csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszer, amely szerint az Európai Bizottság elnökét az európai pártcsaládoknak Európa-szerte kampányt folytató, programjukat az európai választók elé terjesztő jelöltjei közül az európai polgárok szavazatainak száma alapján választják ki, s ezt a jelölésnél a kormány- illetve államfők figyelembe veszik, ahogyan az öt éve történt, a föderatív Európa logikájának felel meg. Az viszont, ha a kormány- illetve államfők egyezkedésével dől el, hogy ki legyen a Bizottság elnöke, függetlenül a kampánytól, és az Európai Parlament számára csak megszületett döntés jóváhagyása marad, inkább a „nemzetek Európája” logikájához illeszkedik.

A csúcsjelölti rendszert sokan bírálják, következetlen megoldásnak tartják, hiszen például Weberre csak Bajoroszágban, Timmermansra csak Hollandiában, Vestager asszonyra csak Dániában lehetett szavazni, de az még sem tagadható, hogy az Európa-szerte kampányoló csúcsjelöltek szerepe a föderatív Európa irányába mutat.

Az a tény, hogy az idei EP-választás után a csúcsjelölti rendszert gyakorlatilag zárójelbe tették, és kormány- illetve államfők olyasvalakit jelöltek a Bizottság élére, aki nem volt csúcsjelölt, nem vett részt az EP-kampányban, s semmit sem mondott ott az elképzeléseiről, az 2014-hez képest – függetlenül a jelölt személyes politikai tulajdonságaitól – visszalépés a föderatív irányba történő fejlődéshez képest. Márpedig a csúcsjelölti modellel szemben egyfelől a francia elnök lépett fel, elsősorban Manfred Weber személye miatt, akiben nem bízott, másfelől pedig az Orbán vezette visegrádi csoport. Angela Merkel többször is állást foglalt a csúcsjelölti modell mellett, és annak megmentésére állapodott meg Osakában Macronnal és másokkal Frans Timmermans elnökjelöltségében. Ezt a megoldást egyrészt a Néppárton belül utasították el, másrészt pedig a visegrádiak. Orbán éppen arra hivatkozva, hogy a csúcsjelölti rendszer megkérdőjelezi az Európai Tanács, vagyis a kormány- illetve államfők hatáskörét, vagyis a föderatív Európa irányába jelent elmozdulást. Hogy végül az érdemi döntés nem a választáson, nem az Európai Parlamentben, hanem a kormány- és államfők egyezkedésében született meg, abban Orbánnak illetve a visegrádi négyeknek kétségtelenül volt valamennyi szerepe, és az eljárás ilyen átalakulása nem kedvező fejlemény. Akkor sem, ha a végeredmény nem rosszabb, mint ha Webert vagy esetleg Timmermanst választhatná meg az Európai Parlament.

Én azt az állítást vitatom, hogy Orbán szerepe jelentéktelen lenne az európai politikában. Természetesen nincs többsége, ezért arra nem volt esélye, hogy a vezetők kiválasztásában az ő szándékai érvényesüljenek.

A politikában ugyanakkor az is fontos, hogy kihozza az ember egy adott helyzetből, ami kihozható. Az adott helyzetben ez Orbán számára az volt, hogy itthon, hívei szemében erősnek mutatkozzon, és európai szinten – mind szélsőjobboldali szövetségesei, mind a vele szembeálló, a föderatív Európára törekvő vezetők szemében is – olyan valakinek, akivel így vagy úgy, de számolni kell. Ezt sikerült elérnie. Ha Angela Merkel azt mondja, hogy nem választhattak valakit meg százmillió európai, vagyis Olaszország és a visegrádi négyek ellenében, akkor hiába mondja Szabó, hogy ezt nem kell komolyan venni, én Angela Merkelt mindig komolyan veszem. Kezdettől fogva figyelemmel kísérem pártelnökként illetve kancellárként tett nyilatkozatait, és sosem tapasztaltam, hogy ne mondott volna igazat, hogy ne azt mondta volna, amit gondolt. (Tudom, Budapestről nézve ez furcsa, de így van.) Martin Schulz is azon háborgott SPD-politikusként, hogy Merkel (és Macron) Orbánnak és Kaczyńskinak engedett. Maga Manfred Weber is Macron mellett Orbánnak tulajdonította a bukását. Macron és Merkel fontosnak tartotta, hogy von der Leyen jelöléséről elsőként Orbánnal beszéljen.

Az nem Orbán „fényezése”, „ajnározása”, ha szembenézünk vele, hogy politikáját, amelyet mi nem egyszerűen elfogadhatatlannak tartunk, hanem Magyarország számára végzetesnek, és Európa számára is veszedelmesnek, átgondoltan, ügyesen és a maga szempontjából valamennyire eredményesen képviseli.

Csak megismételni tudom: önmagát csapja be, aki „páriának”, „bohócnak” nevezi őt, alábecsülve képességeit és teljesítményét.

Eddig a köztünk fennálló fő nézeteltérésről írtam. Van azonban még valami, amiben nem értünk egyet. Szabó von der Leyen asszonyt méltatva odáig megy, hogy azt mondja: „Ha von der Leyen történetesen magyarnak születik, ma minden bizonnyal a DK politikusa lenne.” Én ezt kizártnak tartom. Szabót az téveszti meg, hogy Ursula von der Leyen határozott híve annak az európai humanista–demokratikus konszenzusnak, amelyet a második világháború óta, annak szörnyűségeiből tanulva Európa konzervatív, liberális, szocialista és zöld pártjai egyaránt vallanak, s ami megkülönbözteti őket a szélsőjobboldali pártoktól, és természetesen a DK is ennek a konszenzusnak a talaján áll. Szemben áll ebben a Fidesszel és a Jobbikkal, és következetesebben utasítja el az orbáni nacionalizmust, mint a többi demokratikus parlamenti párt. Ezen a konszenzuson túl azonban alapvető nézeteltérések választják el a kereszténydemokratákat a szocialistáktól, és Ursula von der Leyen az előbbiekhez, a DK az utóbbiakhoz tartozik. Hogy konkrét legyek:

a DK a 2014-es választás követően több lépésben végrehajtott egy határozott baloldali fordulatot. (Nem én jellemzem így a DK politikai irányvonalának megváltozását, hanem Molnár Csaba, és joggal jellemezte így.)

Ami ebből kevésbé fontos, de nem mellékes: míg korábban a DK az 1989-es köztársasági alkotmány talaján állt, e fordulat jegyében ma már közvetlen elnökválasztást szorgalmaz, visszatérve a korábbi MSZP-s (és kisgazda) felfogáshoz. A közjogi rendszer ilyen megkérdőjelezése egy CDU-politikus számára nyilvánvalóan nem elfogadható. Ami ennél fontosabb: a DK a baloldali fordulat részeként általános bér- és nyugdíjemelést szorgalmaz, függetlenítve azt a magyar gazdaság teljesítőképességétől. Ezt az irányvonalat konkretizálták az idei EP-kampányban az európai minimálbér és európai minimálnyugdíj (továbbá európai családi pótlék) programba iktatásával, melyeket nem hazai forrásból, hanem az „európai multiadóból”, vagyis nyilvánvalóan nagyrészt a gazdagabb uniós tagországokban beszedett különadóból finanszíroznának. Ez azt jelentené, hogy nem érjük be a fejlesztést szolgáló kohéziós támogatásokkal, amelyek eddig ömlöttek Magyarországra és a többi új tagállamba, hanem a folyó fogyasztást finanszírozó támogatásokat is várunk a nettó befizető országok adófizetőitől. Ezek az ötletek egy német kereszténydemokrata számára nyilvánvalóan vállalhatatlanok (mellesleg egy magyar liberális számára is, aki a DK öt évvel ezelőtti EP-kampányában előadott korábbi változatuk miatt kényszerült lemondani a DK alelnöki tisztségéről).

A DK egykor arra alakult, hogy szocialisták, liberálisok és konzervatív demokraták számára egyaránt politikai hazát kínáljon, de erről a párt vezetői lemondtak.

Azt, hogy az Unóban azonos szintre hozzák a régi és az új tagországok jóléti támogatásait – ahogy ezt az EP-kampány heteiben itthon hallottuk –, a május 16-án Weberrel folytatott német tv-vitában még Timmermans szocialista csúcsjelölt is elutasította. Ráadásul a DK-kampányban nem a tengerentúli digitális óriások, hanem általában a „multik” külön megadóztatásáról volt szó, amivel a DK sajnálatos módon felzárkózott a magyar politikában elterjedt multiellenes hangulatkeltéshez. Ez aligha találkozik Ursula von der Leyen asszony ízlésével (és persze az enyémmel sem). Nem, Zoli, ha Ursula von der Leyen magyar lenne, egészen biztosan nem lenne a DK tagja, s ha a magyarországi választáson kellene szavaznia, gondban lenne, hogy mit tegyen, hiszen politikai elveinek megfelelő párt nem szerepel a magyar szavazólapon.

Deutsch kolléga, itt a segítség! – Újhelyi István nyílt levele

FüHü

-

2019-07-08

0

Deutsch kolléga, itt a segítség! – Újhelyi István nyílt levele

Na, kecskére káposztát! – kiáltottak fel sokan, amikor olvasták a Népszava legutóbbi cikkét arról, hogy Deutsch Tamás lehet az uniós korrupciós ügyeket vizsgáló bizottság egyik alelnöke.

Valóban van abban némi egészen nevetséges, hogy a fedett pályás „brüsszelezésben” és „sorosozásban” világcsúcstartó Hidvéghi Balázst (fideszes kommunikációs igazgatóból lett EP-képviselő) a jogállamiság kérdéseivel foglalkozó EP-szakbizottság egyik alelnökének jelölték, ahogyan az is sajátos, hogy Deutsch Tamás pedig a költségvetési ellenőrző bizottság egyik alelnökségét kaphatja. Ez épp a holnap kezdődő hét belső szavazásainak eredménye lesz.

Hozzá kell tenni, hogy Deutsch kolléga régi motoros Brüsszelben és nem először ülne a hivatkozott bizottság alelnöki székében, kisebb megszakítással immár harmadik alkalommal nyerné el ezt a tisztséget. Tulajdonképpen nincs is tehát sem meglepetés, sem ok a fanyalgásra, hiszen nincs újdonság a képletben. Az persze kérdés, hogy a fideszes képviselők miként fognak élni ezekkel a jogosítványokkal. Deutsch Tamás egyike lesz azon alelnököknek, akik felügyelik az EU költségvetésének szabályosságát és hatékonyságát, társaival együtt ellátja az uniós intézmények gazdálkodásának felügyeletét például annak az Európai Számvevőszéknek a jelentései alapján, amelynek korábban magyar tagja is volt Fazakas Szabolcs személyében és akinek a kinevezését épp a már hivatkozott szakbizottság tagjaként Deutsch kolléga minden lehetséges eszközzel, feljelentéssel, szivárogtatással, botránykeltéssel igyekezett anno megakadályozni.

De ugyanebben a költségvetési ellenőrző bizottságban igyekezett Deutsch kolléga keresztbe feküdni az Európai Parlament többsége által később elfogadott Sargentini-jelentésnek is a magyarországi jogállamisággal kapcsolatban. Olyannyira lelkes volt, hogy egyszer még önmaga hazugságát is lebuktatta. Egy tévéinterjúban azt állította, hogy próbált módosító beadványokat csatolni a jelentéshez, mert a dokumentumban számos hibás adat van, például az egyetlen ajánlattal lebonyolított (értsd: a fideszes oligarcháknak kijátszott) közbeszerzési eljárások száma szerinte jóval kevesebb, mint a jelentésben szereplő adat. Ehhez képest a valóság hamar kiderült: Deutsch egyetlen módosítójának sem volt nyoma a rendszerben, a jegyzőkönyvek szerint pedig épp

a költségvetési ellenőrző bizottság egyik ülésén maga ismerte el az egyszereplős közbeszerzések magas számát, igaz azzal védekezett: más országokban is vannak hasonló, büszkeségre okot nem adó adatok.

Nincs és nem is lehet tehát feltétlenül komoly elvárásunk Deutsch kollégával szemben azzal kapcsolatban, hogy az érdemi szakmunka mellett (amilyen például az Eurostat reformjáról szóló szakbizottsági dossziéja volt) valódi és hatékony őrzője legyen az uniós forrásoknak és az európai adófizetők pénzének. Ha mégis ezt választaná, úgy adok egy kis segítséget: figyelmébe ajánlom egyfelől a szakbizottság által a Sargentini-jelentéshez benyújtott különvéleményt, olvasmánynak az Európai Ügyészség fontosságáról készített tanulmányt, de vizsgálódásra javasolnám többek között az Elios-botrány uniós forrásokra gyakorolt hatását, a Farkas Flórián felelősségét felvető „Út a munkába”-program sajátos forrásfelhasználását, Mészáros Lőrinc uniós adófizetői pénzeken történő meggazdagodását és a már hivatkozott egyszereplős közbeszerzések közti összefüggéseket, vagy akár az Európai Unióba bejutást segítő fideszes letelepedési kötvények hátterét.

Ehhez persze az kellene, hogy várható alelnöki megválasztása után az európai embereket, köztük a magyar állampolgárokat akarja képviselni a NER érdekei helyett.

Ez a választás áll minden fideszes EP-képviselő előtt. Hogy is szokta Deutsch kolléga mondani? „Ennyi.”

A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy európai képviselőként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a rezsim bűneire. Kétszázötvenegyedik alkalommal kongatom a harangokat, mert úgy látszik, még mindig szükség van rá. És mert radikális európai demokrataként ez a dolgom.

A pária blokkol

Bauer Tamás

-

2019-07-04

0

Eörsi Mátyás keresetlen egyszerűséggel bohócnak nevezte a Klubrádióban Orbánt, akit szerinte meg sem említettek Timmermans elnökjelöltségének bukása kapcsán, csak a visegrádiakról esett szó. Erről Molnár Csaba korábbi kampánya jut eszembe, aki az ATV-ben is, a Klubrádióban is, újságcikkben is azt adta elő jól tájékozott EP-képviselőként, hogy Orbánt Brüsszelben senki sem veszi komolyan, ő csak itthon erős, Brüsszelben az európai politika páriája, akinek nincs befolyása az ügyekre.

Az elmúlt napok ennek ellenkezőjéről szóltak. Manfred Webert, a Néppárt csúcsjelöltjét nemcsak Orbán és a többi visegrádi ország miniszterelnöke, de Macron francia elnök is elutasította, így került le a megválasztása a napirendről. Az Európai Parlament frakciói viszont mindenképpen ragaszkodtak a csúcsjelöltek elvéhez, akik a nyilvános kampányban ismertették az Európai Unióra vonatkozó elképzeléseiket az európai választókkal, és amelynek jegyében öt éve a Néppárt által jelölt Jean-Claude Juncker lett a Bizottság elnöke. Ezért állapodott meg az osakai csúcson Macron és Merkel Timmermans szocialista csúcsjelölt személyében, akit a kampány és korábbi biztosi tevékenysége alapján jól ismerhettek az európai polgárok. Ez a javaslat a visegrádi négyek és Olaszország ellenállásán bukott meg. Igaz, nélkülük is meglett volna a kettős többség (az országok számát és lakosságszámát tekintve), mégsem szavazták le a visegrádiakat és Olaszországot.

Merkel azt nyilatkozta: nem választhatunk elnököt százmillió európai polgár ellenében. Így jutottak el – alighanem Macron kezdeményezésére, Merkel egyetértésével – Ursula von der Leyen személyéhez.

A német kormány minisztere, a CDU alelnöke nagyszerű asszony, felvilágosult politikus, a nacionalizmus, mindenféle kirekesztés határozott ellenfele. Azzal tele van a magyar internet, hogy von der Leyen az Európai Egyesült Államok híve, aki a Bundestagban – Merkeltől eltérően – igent mondott a melegházasságra. Arról kevesebb szó esik, hogy mennyire kritikusan reagált Trump megválasztására, vagy, hogy amikor Wehrmacht-szimbólumok kerültek elő a Bundeswehr egyes laktanyáiban, von der Leyen minden ilyesmit megtiltott azzal, hogy a Bundeswehr a náci Németország hadseregével semmiféle kontinuitást nem vállal, csak a Hitlerrel szembeni ellenállók öröksége a kivétel. Nemigen van olyan politikusa a CDU–CSU-nak, akinek nézetei távolabb állnának Orbánétól, mint éppen ő. Vannak olyan politikusok a CDU-ban, akik bírálták Merkel menekültpolitikáját, de ő mindig kiállt mellette.

Az Orbán által megfogalmazott hármas kritériumnak, hogy az új vezető legyen bevándorlás-ellenes, akarja megőrizni Európa keresztény jellegét és legyen híve a „nemzetek Európájának”, a legkisebb mértékben sem felel meg.

Azok a Fidesz-támogatók azonban, akivel Orbán el akarja hitetni, hogy általa támogatott személy lesz az Európai Bizottság új elnöke, keveset tudnak erről.

Mégis: Ursula von der Leyen mint bizottsági elnök jobb lehet Orbánnak, mint Timmermans lett volna. Egy dolog, hogy milyen politikai nézeteket vallott a CDU alelnökeként, a Merkel-kormány minisztereként, és egy másik dolog, hogy mit fog képviselni, mit képviselhet majd bizottsági elnökként. Timmermanst korábbi állásfoglalásai elkötelezték a jogállam lengyelországi és magyarországi felszámolásával szemben, a menekültkérdés humánus kezelése mellett. Ebbéli elkötelezettségét európai tévénézők milliói előtt adta elő a csúcsjelöltek vitáiban az EP-választás előtt, és korábban EU-biztosként is egyértelművé tette. Von der Leyen nincs ilyen módon elkötelezve, tehet olyan engedményeket bizottsági elnökként, amilyeneket személyes politikai nézetei alapján nem tenne meg.

Be kell tehát látnunk: Orbánnak, akit Molnár Csaba rendszeresen az európai politika páriájának, Eörsi Mátyás legutóbb bohócnak nevezett, sikerült megakadályoznia Timmermansnak, Macron és Merkel közös jelöltjének bizottsági elnökké választását. Sok év kitartó munkájával hozta létre és erősítette meg a visegrádi kormányok szövetségét, és politikai szövetséget kötött Matteo Salvinival, az olasz kormány erős emberével. Az a reménye, hogy a szélsőjobbnak az Európai Parlamentben lesz blokkoló kisebbsége, nem valósult meg.

Az Európai Tanácsban, a huszonnyolc miniszterelnök döntéshozatalában viszont ezt, ha számszerűen nem is, politikai értelemben sikerült megteremtenie. Amikor az őt kiszolgáló „elemzők”, a kormánymédia kommentátorai arról beszélnek, hogy győzött Brüsszelben, nem minden alap nélkül mondják ezt.

(Miközben persze félrevezetik hallgatóságukat, amikor hallgatnak a jelöltek politikai karakteréről.)

Orbán már lerombolta a magyar jogállamot, a magyar demokráciát, és ezekben a hetekben is öles léptekkel halad tovább ebben az irányban. Átgondoltan épített fel az országban egy önkényuralmi rendszert. Joggal véli úgy, hogy egy erős, föderatív Európai Unióval, amelynek építésén az Unió nyugat-európai vezetői munkálkodnak, rendszere nem férne össze. El van szánva arra, hogy lerombolja a föderatív elemeit megtartó és bővítő Európai Uniót, és ebben is ért el eredményt, amikor blokkolta bármely, a föderatív Európa modelljét követő csúcsjelölt megválasztását. Megvolt ehhez Brüsszelben is az ereje. Súlyos konfliktust váltott ki a Bizottság és a Parlament között, sőt a német kormánykoalíció pártjai között is. Ez akkor is így van, ha az új tisztségviselők nézetei legalább olyan távol állnak Orbánétól, mint elődeikéi. Brüsszelben sem bohóc, nem pária, hanem elszánt , és szövetségeseket szerezni is képes ellenfele a föderatív Európai Uniónak.

Kevés nagyobb hibát követhetünk el a politikában, mint ha alábecsüljük politikai ellenfelünk erejét. Aki páriának, bohócnak nevezi Orbánt, ezt a hibát követi el. Rosszul teszi.

Szanyi, a jólmegmondó

Bauer Tamás

-

2019-07-02

0

Nem értem Szanyit. Leveleket ír az MSZP tagjainak, amelyekben élesen támadja az elnököt, kifogásolja, hogy a párt nem igazán baloldali. Most a párt országos elnöksége felfüggesztette az ő párttagságát.

Azt nem értem a dologban, hogy mit jelent az, hogy az MSZP nem igazán baloldali. Amióta az MSZP 2010-ben elvesztette az országgyűlési választást, a párt politikája ütemesen halad balra. Mint a szociáldemokrata pártok Nyugaton (de például Lengyelországban, Csehországban vagy Szlovákiában is) igyekeznek racionális, a gazdaságot egyensúlyban tartó gazdaságpolitikát folytatni, többé-kevésbé ezt tette az MSZP is a Horn-kormány és a Gyurcsány-kormányidején is, sőt nagyjából a Medgyessy-kormány idején is, kivéve a Medgyessy-kormány kétszer száznapos programját, ami súlyos károkat okozott.

Ellenzékben viszont még olyan tekintélyes szociáldemokrata párt, mint a német SPD, hajlamos olyan politikát képviselni, amely kormányon azután nem megvalósítani.

Még kisebb koalíciós pártként is hajlik ilyesmire. A francia szocialistákra az volt jellemző, hogy az elnökválasztási kampányban irreális ígéreteket tettek, az elnöki ciklus elején megpróbálták ezeket megvalósítani, azután a ciklus második felében, miniszterelnököt váltva megpróbálták rendbe hozni a helyzetet. Valami hasonlót tesz ellenzékben az MSZP, és bizony a többi ellenzéki párt is. Kormányon féken tartották a béreket, ellenzékben minden bérkövetelést támogatnak. Kormányon megszüntették a nyugdíjak svájci indexálását, most a visszaállítását követelik. Kormányon egységesítették az áfát, most szelektív áfa-csökkentést követelnek. Nemcsak jóléti követeléseket adnak elő, olyan jellegzetesen baloldali javaslatokat is programjukra vesznek, mint a részvételi demokrácia, a Munka Törvénykönyvének a munkavállalók pozícióit erősítő átalakítása stb. Nem elég?

Az MSZP legutóbbi tisztújításán Tóth Bertalan mellé három olyan alelnököt választott Hegyi Gyula, Komjáthy Imre és Szanyi Tibor személyében, akik – amennyire tudom – erősen balra állnak az MSZP centrumától. Szanyi ott ül évek óta a párt elnökségében. Semmi befolyása nem volt Szanyinak és a másik két alelnöknek az MSZP politikájára?

Vajon ha bejut az Európai Parlamentbe, nem írja meg ezeket a leveleket? Akkor nem lenne baja az MSZP politikájával?

Hozzáteszem: amennyire meg tudom ítélni, Szanyi jelentős, értelmes munkát végzett az Európai Parlamentben, és szerintem kár, hogy nem folytatja. Nem fordított annyi energiát munkájának itthoni népszerűsítésére, mint sok EP-képviselő. Most azonban mindent elront.

Vélemény

a miniszterelnök valamelyest védekezne, s a „gyűlölnek minket” megfogalmazás is inkább egy – Orbántól szokatlan – alárendelti szerepkört sugallt; valamilyen kiszolgáltatottságra utalva kifejezett gyengeséget mutatott.

Háttal a valóságnak – Orbán Tusványoson

A V4-ek ismét versengve igyekeznek elárulni egymást; a szélsőjobb pedig semmilyen szinten sem tudta nemzetköziesíteni önmaga legitim európai jelenlétét.

Orbán iszonyatos erőfeszítése, hogy benn maradjon az Európai Néppártban annak az egyértelmű beismerése, hogy szövetségesek nélkül maradt, s ezért igyekszik valamit visszaszerezni abból a szolidaritásból, amivel a Néppárton belül egykor rendelkezett.

a magyar miniszterelnök továbbra is csak a Néppárt egy hangos kisebbségéhez tud vagy kíván szólni, a Néppárt egésze számára azonban üzenetei nem elfogadhatók, mi több, egyre több jel utal arra, hogy tolerálhatóknak sem mondhatók.

A közpénzek és közvagyon iparszerű fosztogatását (amit pontatlanul korrupciónak szoktak nevezni, s amely jelenség köré a maffiaállam-teóriát építették) pedig csak kísérőjelenségnek.

Persze lehet a félig teli poharat félig üresnek tekinteni: ma még csak ötvenvalahány százalék.

Miközben nem kevésbé igazunk volt akkor, amikor azt gondoltuk vele szemben, hogy a Jobbik bevonása az Orbán-ellenes összefogásba erkölcsileg is, politikailag is hitelteleníti ezt az összefogást.

Sajnálom, de ez tévedés.

ha csak a Fidesz szavazataival választanák meg, nem is akar bizottsági elnök lenni.

„…ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”

csak Orbán szándéka szerint történt, illetve, hogy volt-e neki érdemi szerepe abban, ami végül is történt Brüsszelben.

Én azt az állítást vitatom, hogy Orbán szerepe jelentéktelen lenne az európai politikában. Természetesen nincs többsége, ezért arra nem volt esélye, hogy a vezetők kiválasztásában az ő szándékai érvényesüljenek.

Csak megismételni tudom: önmagát csapja be, aki „páriának”, „bohócnak” nevezi őt, alábecsülve képességeit és teljesítményét.

a DK a 2014-es választás követően több lépésben végrehajtott egy határozott baloldali fordulatot. (Nem én jellemzem így a DK politikai irányvonalának megváltozását, hanem Molnár Csaba, és joggal jellemezte így.)

A DK egykor arra alakult, hogy szocialisták, liberálisok és konzervatív demokraták számára egyaránt politikai hazát kínáljon, de erről a párt vezetői lemondtak.

a költségvetési ellenőrző bizottság egyik ülésén maga ismerte el az egyszereplős közbeszerzések magas számát, igaz azzal védekezett: más országokban is vannak hasonló, büszkeségre okot nem adó adatok.

Ehhez persze az kellene, hogy várható alelnöki megválasztása után az európai embereket, köztük a magyar állampolgárokat akarja képviselni a NER érdekei helyett.

Merkel azt nyilatkozta: nem választhatunk elnököt százmillió európai polgár ellenében. Így jutottak el – alighanem Macron kezdeményezésére, Merkel egyetértésével – Ursula von der Leyen személyéhez.

Az Orbán által megfogalmazott hármas kritériumnak, hogy az új vezető legyen bevándorlás-ellenes, akarja megőrizni Európa keresztény jellegét és legyen híve a „nemzetek Európájának”, a legkisebb mértékben sem felel meg.

Ellenzékben viszont még olyan tekintélyes szociáldemokrata párt, mint a német SPD, hajlamos olyan politikát képviselni, amely kormányon azután nem megvalósítani.

Vajon ha bejut az Európai Parlamentbe, nem írja meg ezeket a leveleket? Akkor nem lenne baja az MSZP politikájával?

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

A közpénzek és közvagyon iparszerű fosztogatását (amit pontatlanul korrupciónak szoktak nevezni, s amely jelenség köré a maffiaállam-teóriát építették) pedig csak
kísérőjelenségnek.