Vélemény

Átvertek minket – 2019. január

Utálom, ha hülyének néznek. Ráadásul most kiderült, hogy az egész országot annak tekintette az a két amerikai kampány-guru – George Birnbaum és a már elhunyt Arthur Finkelstein -, akik a Századvéggel együttműködve, a Fidesz megbízásából, rászedtek minket.

Úgy látszik, lejárt a titoktartási moratórium, vagy valamiért fényezni akarja magát a szakértő páros még életben lévő tagja, mert egy svájci lapnak a közelmúltban elmesélte, hogyan vertek át minket a magyarországi Soros-kampány kitalálásakor. Ha volna bőr a fideszes politikusok képén, most sűrű bocsánatkérések közepette kellene ostorozni magukat, hogy hazudtak Sorossal, a migrációval és az ellenzékkel kapcsolatban is, de ez nem vallana rájuk.

Nincs ebben semmi meglepő. Tulajdonképpen az első fideszes kormány bukása óta követik a két amerikai tanácsát, a negatív kampányt. E szerint ahelyett, hogy a saját programjukat népszerűsítenék, folyamatosan az ellenfelet támadják. 2014-ben a Fidesz programjáról csak annyit árultak el, hogy folytatják, (hogyan, és mit, azt ma már tudjuk), ám máig is azt halljuk, hogy a magyar nép ősellensége Gyurcsány és a baloldal. Ehhez „csatlakozott” 2013-ban Soros György, a milliárdos pénzember. A Fidesz szerint, ott a tenger túlsó felén, ő mással sem foglalkozik, mint azzal, hogyan taszítsa romlásba egykori szülőhazája népét. Később a kormánypropaganda tromfolt: a Fidesz „megtudta”, hogy Soros menekültekkel akarja elárasztani Európát és Magyarországot. Lám, tényleg ő a nemzet főellensége.

Az interjúból megtudhattuk, az elhunyt amerikai kampányszakértő azzal számolt, hogy minden választás már a szavazás előtt eldől. A legtöbb ember már a kezdetektől fogva tudja, hogy kire fog szavazni, és nagyon nehéz őket eltántorítani a döntésüktől. Ezért kell egyfajta ellenséget kreálni, akit folyamatosan támadni lehet, és akire minden, a választók által rossznak vélt dolgot ki lehet vetíteni, hogy aztán elveszítse az emberek bizalmát. Az illető megpróbál majd védekezni, amivel csak azt éri el, hogy a választók szemében a személye összekapcsolódik az ellene felhozott vádakkal.

S ha ezek a vádak kellően sokkolóak, akkor a média is elkezdi terjeszteni azokat. Így nyertek már 2010-ben, ezzel a karaktergyilkossággal söpörték le a pályáról a DK elnökét, így démonizálták 2014-ben a magyarok szemében Sorost, és az életüket féltő menekülteket is.

Rászedték a magyarokat, vallotta be a svájci lapnak cinikusan nyilatkozó Birnbaum. Találtak nekünk egy személyt, Soros Györgyöt, aki nemcsak irányítja a külföldi nagytőkét, hanem meg is testesíti a Magyarországot támadó, a háttérhatalmat irányító tökéletes ellenséget. Olyan, aki nem politizál, ezért nincsenek politikai eszközei a visszavágásra, és még csak nem is él az országban. Ha visszautasítja a támadásokat, azzal alátámasztja a vádat, hogy beleavatkozik Magyarország belügyeibe. „De Sorosnak ez esze ágában sem volt” – ismerte el az interjúban Birnbaum.

A miniszterelnökség pedig csodálkozik, nekik semmi közük nincs, és nem is volt sem Birnbaumhoz, sem Finkelsteinhez. Aki mást állít, biztosan hazudik.

A Fidesz függősége

„Orbán nem csak Salvini visszatértében bízik, hanem abban is, hogy a Liga tovább tolódik a szélsőjobb felé, s ez nem csak alkalmasabbá teszi azt a Fidesszel való együttműködésre, de fokozva a Liga európai izolációját mintegy rá is fogja kényszeríteni az együttműködésre.”

Most ismét minden jel arra utal, hogy hamarosan lezárul az Európai Néppárt (EPP) és a Fidesz eddigi meglehetősen „bonyolult” kapcsolata – mégpedig szakítással. Erre mindkét oldalról megérett a szándék. Ahhoz, hogy a további fejleményeket számba tudjuk venni, érdemes újra áttekinteni a Fidesz Néppártól való egyre gyorsuló eltávolodásának rövid történetét.

Ennek legfontosabb eddigi állomása múlt márciusa, amikor a Néppárt felfüggesztette a Fidesz tagságát. Az előbbi jó szándékát – vagy inkább kiszolgáltatottságát – jelzi, hogy zokszó nélkül tudomásul vették Orbánék narratíváját arról, hogy maguk függesztették volna fel magukat. De ez a nyugati fővárosokból szemlélve nem volt túl nagy áldozat: ott ugyanis mindenki tudta, hogy a Fidesznek ajánlatos adni még egy esélyt, még ha az ahhoz fűződő esélyeket senki szem vette túl komolynak.

A lehetséges szakításra rácáfolni látszott, hogy a magyar kormánypárt ezt követően igyekezett valamelyest visszafordítani az addigi kurzust; maga a pártelnök jelentette ki, hogy a Fideszt továbbra is benn szeretné tartani a Néppártban.

Akkor még kevesen gondoltak viszont arra, hogy e „fordulatra” – pontosabban annak látszatára – csak azért volt szükség, hogy az eljövendő magyar biztos megválasztásának esélyeit növeljék, illetve, hogy a felfüggesztett Fidesz megkapja a vágyott pozíciókat az Európai Parlamentben.

E gesztusok persze nem sokat javítottak Orbánék helyzetén, amit ékesen bizonyított az is, hogy semmilyen érdemi pozíciót nem kaptak, s a biztosjelölt Trócsányi Lászlót már az első meghallgatásán kibuktatta az Európai Parlament egyik szakbizottsága. Utódját, Várhelyi Olivért pedig csak nagyon nehezen, harmadik meghallgatása után engedte át. (Az igazsághoz tartozik, hogy egyik jelölt képességeivel sem volt különösebb baj, a velük kapcsolatos kritikákkal az unió egyértelműen Orbánnak üzent.)

Hogy mennyire igazuk volt azoknak, akik csak a biztos jelölésével kapcsolatos taktikának tekintették a Fidesz Néppártot illető kritikáinak tavaszi-nyári felfüggesztését, azt az azóta történtek nagyon is igazolják. Bár a háromtagú „Bölcsek Tanácsa” szeptemberben még úgy vélekedett, hogy a tagság felfüggesztésének meghosszabbítását és nem a Fidesz visszavételét javasolják majd a Néppártnak („különben Budapesten elszabadul a pokol”), álláspontjuk közzétételének elhalasztása novemberről most január végére azt sugallta: nincs minden rendben ezzel a javaslattal, s az EPP a Fidesz teljes eltávolítását fontolgatja.

E téren a Fidesz sem viselkedett másként: mintha tálcán kínálta volna ellenfeleinek a vele kapcsolatos bírálatokat. Az EPP újraválasztott frakcióvezető, Manfred Weber gyakorlatilag minden felszólalásában példátlan hevességgel bírálja egy ideje Orbán személyét és pártját, Donald Tusk, a magatehetetlen és elvtelen Joseph Daul helyébe lépő új néppárti elnökről pedig jól lehetett tudni, hogy talán még Webernél is jobban megveti Orbánt. Ez nem is csoda; ahogy nemrég egy interjúban fogalmazott: ugyan nincs senki a Néppártban, aki Orbánt a migrációs politikája miatt szeretné kívül látni a pártcsaládon, hisz az azt tömörítő pártok nézetei is nagyon megosztottak a kérdésben, de annál inkább szeretnék a Fideszt eltávolítani a jogállam leépítése, antidemokratizmusa és populista illiberalizmusa miatt.

A kérdés tavasz óta aktuális s nemigen látszott rá észszerű válasz:

mit akar a Fidesz, ha kívül kerül a Néppárton?

Az Európai Parlament a legalkalmasabb közeg, ami megmutatja, milyen számkivetett egy párt, ha elveszíti pártcsaládjának támogatását. Erre csak ráerősít az, hogy Orbán potenciális szövetségesei csúfosan leszerepeltek a múlt májusi európai választásokon.

Csakhogy ez a vereség Orbán szemében meglehetősen átmeneti. A felmérések azt jelzik: Matteo Selvini populista Ligája ismét az ország legerősebb pártja, s a következő választásokon minden eddiginél eltökéltebb visszatérésre készük. Kérdés persze, hogy egy magát nagy legitimációval újraválasztó olasz politikusnak kell-e egy olyan Orbán, akinek a legitimitását megkérdőjelezi a magyar választójogi törvény átalakítása az ellenzék rovására, illetve az a megtépázott reputáció, amivel a magyar miniszterelnök Európában rendelkezik?

Nehéz ezekre a talányokra választ találni, annál is inkább, mert Orbán állandó rögtönzései nem koherens rendszerre s nem stratégiai célokra utalnak, hanem a pillanat túlélésének szándékára. Tény viszont:

Orbán nem csak Salvini visszatértében bízik, hanem abban is, hogy a Liga tovább tolódik a szélsőjobb felé, s ez nem csak alkalmasabbá teszi azt a Fidesszel való együttműködésre, de fokozva a Liga európai izolációját mintegy rá is fogja kényszeríteni az együttműködésre.

Ám amilyen biztosnak tűnik ma Salvini visszatérése a hatalomba, olyan bizonytalan mindaz, amiben Orbán még reménykedhet. Az Európai Néppárt pedig legkésőbb a múlt nyáron – vagyis az Európai Parlamenti választások után – már felismerte ezt.

Ara-Kovács Attila

Szabadságjogok a Fidesz világában

Gulyás Gergely miniszter a kormány szokásos sajtótájékoztatóján szokatlan értelemben hivatkozott szabadságjogokra. Már maga Gulyás szóbahozta bevezető nyilatkozatában azt a botrányt, amelyet Kovács Zoltán államtitkár okozott tegnap Brüsszelben, amikor jelen volt a Tanács keretében folytatott hetes cikkely szerinti meghallgatáson.

A zárt ülésről twitter-bejegyzésekben tudósított, és minősítette is más kormányok állásfoglalásait, többek között a Soros-kórus kifejezéssel. Tudjuk, ez ott felháborodást okozott, a luxemburgi külügyminiszter az államtitkár eltávolítását követelte, az elnöklő finn külügyminiszter pedig bocsánatkérést követelt a magyar kormánytól.
Gulyás a sajtótájékoztatón közölte, hogy korábban egy alkalommal az EU főtitkársága hozta nyilvánosságra a Tanácsban elhangzottakat a CEU egy oktatóján keresztül, úgy hogy Kovács államtitkár eljárása miatt senki nem tehet a magyar kormánynak szemrehányást. Az pedig, hogy hogyan minősítette Kovács államtitkár a meghallgatás részvevőit, Gulyás szerint az államtitkár szólásszabadságának része.

Gulyás válasza visszataszító cinizmus.

Nem tudom, milyen kiszivárogtatás történt korábban, de

ha a másik részvevő szabályt sért, az sehol sem igazolja a mi jogsértésünket, márpedig Kovács államtitkár nyilvánvalóan jogot sértett.

(Valami hasonlóért vádolja a magyar kormány Demeter Márta ellenzéki képviselőt, ha nem tévedek.) Gulyás miniszter folytatja az Orbán-kormányok Brüsszel elleni háborúskodásának rossz hagyományát. És persze Kovács államtitkár twitter-üzeneteinek tartalma is botrányos: megint Soros eszközének állít be mindenkit, aki a jogállamiságot kéri számon az Orbán-rendszeren.
Ha a kormány miniszterei egy ilyen tárgyalásra magukkal visznek egy államtitkárt, az nyilvánvalóan nem beszél azt, amit akar. Egy újságíró meg is kérdezte Gulyástól, hogy vajon magánemberként vagy a kormány államtitkáraként küldte-e Kovács a twitter-üzeneteket, mire Gulyás azt válaszolta, hogy egy államtitkár nem magánemberként van jelen egy ilyen találkozón.

Szólásszabadsága állampolgároknak van, kormányzati tisztviselőnek nincs, Gulyás állítása nemcsak cinikus, de hamis is.

Amikor az orvosi kamara vezetésváltása kapcsán arról kérdezték Gulyás véleményét, hogy egyes kormánypárti sajtótermékek Kincses Gyulát Gyurcsány emberének minősítették, az Orvosi Kamara új vezetését pedig a DK trójai falovának, a miniszter azt válaszolta, hogy Magyarországon sajtószabadság van.

Ez igazi képmutató válasz.

Legalább másfél évtizede tudjuk, hogy a Magyar Nemzet, a Demokrata, a Pesti srácok a Fidesz házi lapjai (eltekintve persze a Magyar Nemzet átmeneti függetlenségétől), és ugyanígy a Fidesz házi tévéje (eltekintve itt is a Simicska-féle átmeneti függetlenségtől) a Hír TV, korábban az Echo TV és így tovább. Ezek a sajtótermékek illetve csatornák közlik a Fidesztől, az ügyészségtől származó információkat, amelyekre azután a Fidesz a parlamentben hivatkozik. Olyan pártlapok, párttévék, ahogy egykor a Szabad Nép, a Neues Deutschland vagy a Pravda volt az állampárt szócsöve, belőlük lehetett megtudni, hogy mit gondol, mire készül „pártunk és kormányunk”.
Amikor Simicska szembefordult Orbánnal, és a Magyar Nemzet, a Hír TV és a többi Simicska-média irányt váltott,

Orbán nem restellte kimondani: „elvették a sajtónkat”.

A Magyar Nemzet helyett létrehoztál a Magyar Időket, ami a Simicska-média visszaszerzése után szűnt meg. Gulyás a sajtótájékoztatón mégis úgy tett, mintha nem a Fidesz gondolkodását tükröznék a kérdező újságíró által felidézett cikkek. Mintha írhatnának mást, mint amit a Fidesz gondol. Csúnya képmutatás ez, szégyellni való.

Valljuk be: másfél évnyi miniszterkedése után nem is várunk mást ettől az embertől.

A totális felé

A rend kedvéért tegyük világossá, mi a kulturális törvény, címe szerint A Nemzeti Kulturális Tanácsról, a kultúrstratégiai intézményekről, valamint egyes kulturális vonatkozású törvények módosításáról szóló törvény jelentősége. Miről is szól?

A lényege az, hogy az állam akkor ad pénzt egy önkormányzati színház finanszírozásához, ha az önkormányzatnak nincs rá elég pénze, ezért kezdeményezi a színház vegyes fenntartásúvá változtatását, ami azt jelenti, hogy meg kell állapodnia a kormánnyal a finanszírozásról, a fenntartás mikéntjéről, beleértve az igazgató kiválasztásának módját is.

Nincs szó tehát arról, hogy a tüntetés, a tiltakozások hatására érdemben enyhült volna a törvény.

A törvényjavaslatot az orbáni–kövéri Országgyűlés „kivételes eljárásban” tárgyalja. A kivételes eljárást olyan esetekben alkalmazzák parlamentek, mint amikor egy árvízhez, járványhoz, hasonló váratlan eseményhez kell a törvényeket sürgősen hozzáigazítani. Ezzel a lehetőséggel a fideszes többség rendszeresen visszaél: akkor alkalmazták például, amikor a játékautomatákat vagy a lakástakarékpénztárakat támadták meg. Ugyan miért volt szükség kivételes eljárásra?
Az Orbán-rendszert én önkényuralomnak szeretem nevezni. Ugyanazt mondom ezzel, mint amikor Heller Ágnes zsarnokságként írta le a rendszert. A politikatudomány művelői autokráciának hívják, amit a demokrácia ellentétének tekintenek. Ez a fogalom azt fejezi ki, hogy megszűnt a fékek és ellensúlyok rendszeres, a hatalmi ágak elválasztása, a végrehajtó hatalom csúcsán állók hatalma korlátlan.

Mit jelent ehhez képest a főképp a színházakról szóló kulturális törvény?

Azon túl, hogy a politikai hatalom Orbán és az általa megbízottak, vagyis a Fidesz kezében van, és ezen nem is lehet változtatni, a hatalmon levők a maguk ellenőrzése alá vonják a kultúrát is, ahogy – más eszközökkel – a maguk ellenőrzése alá vonják a gazdaság egyre nagyobb részét is. Azt a rendszert, ahol a politikai rendszeren túl a gazdaság és a kultúra minden területe a hatalmi párt közvetlen ellenőrzése alatt áll, totális diktatúrának szokták nevezni. Én Kornai Jánost vagy Dragomán Györgyöt és másokat követve nem szoktam az Orbán-rendszert mai állapotában diktatúrának nevezni, mégpedig ugyanazért, amiért ők: mert a diktatúra szóhoz valami mást szoktak asszociálni, akik megélték felnőttként a Rákosi-rendszert, mint Kornai, vagy a Ceauşescu-rendszert, mint Dragomán.
Ha tehát megmaradunk is az önkényuralom kifejezés mellett, azt azért hozzátehetjük, hogy ezzel a törvénnyel, a kultúra állami irányításának ezzel e törvénnyel is megvalósuló megkeményítésével az Orbán-rendszer afelé tart, hogy totálisnak lehessen majd tekinteni. Nem ért még el oda, de afelé tart.

Jesszusom, hol élünk?

„Most is úgy látom, hogy a szabadság felszámolásának, ami a világban folyik, jelen pillanatban mi vagyunk az egyik akadálya, azért olyan vehemens, hathatós és erős a támadás, ami velünk szemben folyik, és ezért ilyen kegyetlen is” – öblögette el mindezt Szájer József.

Ez már igaz!

Mindeközben mai hír, hogy megszüntethetik a Nemzeti Kulturális Alapot, jöhet az újabb központosítás. Ennek keretében a független színházak nem kapnának működési támogatást, a színházigazgatók kinevezésében Kásler Miklósnak vétójoga lenne, s egy „kultúrstratégiai tanács” (sic!!!) kezelné azt a pénzt, amellyel eddig az NKA rendelkezett. (Ugye már most mindenki fel tudja mondani ennek a leendő kultúr(bruhaha)stratégiai(hahaha) tanácsnak (hihihi) a névsorát, amely fölött maga a nemzet nagy Kásler Miklósa fog tornyosulni?)

Szeretünk hatalmas terminológiai vitákat folytatni arról, hogy „minek nevezzelek”, vagyis hogy mi ez az egész? Szoft diktatúra vagy illiberális demokrácia, diktatúra vagy autokrácia, und so weiter, und so weiter.

A helyzet az, hogy ez diktatúra, csak éppen jellege nem azonos a XX. századi totalitárius diktatúrák egykor volt valóságával. (Amint az antik görög demokrácia sem volt azonos azzal, amit ma tekintünk demokráciának.) Ma – még – nem jön a ház elé a fekete autó, nem börtönözik be az embereket, pincehelyiségekben nem kínoznak meg, s egy óvatlan pillanatban nem lőnek tarkón, nincsenek bevagonírozások, nincsenek átnevelő- vagy gyűjtőtáborok.
Ma más, sokkalta fortélyosabb eszközökkel működteti a hatalom önnön zsarnokságát. Nem kell kivégezni vagy börtönbe vetni senkit, még elmegyógyintézetekre sincs szükség, ahová a rendszeridegeneket bezárnák.

Az értelmiségit meg kell fosztani alapvető bázisaitól: az újságírókat nem kell megmerényelni, elég, ha a rezsimnek nem kedves újságokat és folyóiratokat ellehetetlenítik, bedarálják, lenyúlják. A rendszerkritikus tudósokat nem kell elmegyógyintézetbe zárni, elég, ha a magyar tudományos hálózatot, az egész MTA-t szétverik, „átszervezik”, s a rezsimhez sírig hű vezetéssel látják el. A meg nem nyert egyetemi oktatókat nem kell elzavarni testnevelést tanítani az általános iskolák alsó tagozatába, elég az egyetemi autonómiára fittyet hányni, szakokat betiltani vagy ellehetetleníteni, beleszólni abba, ki lehet tanszékvezető, s ki nem, ki lehet doktori iskola vezetője, s ki nem, át lehet alakítani az egyetemeket tokkal-vonóval, s csak a szívünknek oly kedves egyetemeket pénzelni (agyonpénzelni),

a többi ott rohadjon meg, ahol van, de végső esetben az egész egyetemet, ha a helyzet és a Legfőbb Úr úgy kívánja, ki lehet ebrudalni az országból.

A rendszernek nem kedves művészeket, írókat, rendezőket, színészeket, zenészeket, képzőművészeket nem kell átnevelő táborokba irányítani, elég, ha bezárjuk a kulturális életet támogató intézményeket, a kulturális TAO-támogatást megszüntetjük, az NKA-t a leghűségesebb és legbutább miniszterünk keze alá toljuk. A független színházak működését financiálisan ellehetetlenítjük, a színházak vezetőit egyenesen a pártközpontból nevezzük ki, a könyvkiadást az anyagi eszközök megfelelő „átcsoportosításával” a saját képünkre és hasonlatosságunkra alakítjuk, olykor pedig egyik-másik értelmiségi csoportot vagy műhelyt, kezdve mondjuk a filozófusoktól, folytatva mondjuk egy-egy színházi társulaton át egészen mondjuk az egyetemek oktatóiig, kriminalizálni, karaktergyilkosságnak kitenni szükséges, oszt jónapot!

S ha mindez bevégeztetett, az egész országon, a megnyomorított és megalázott, közmunkára kényszerített vagy minimálbérből tengődők millióin olyan egzisztenciális félelem lesz úrrá, hogy itt pofázni, felvonulgatni, tüntetni, tiltakozni legfeljebb a rituális öngyilkosjelöltek mernek csak.

Közben pedig Szájer József fenti szabadsághimnuszát fogja hamarost kórusba rendeződve füttyögni az egész NER-kompánia. Mindenhol, mindenfelé, mert addigra már rég minden újság, minden egyetem, minden színház, múzeum, koncert- és kiállítóterem, könyvkiadó és televízió, rádió és festőállvány, portásfülke és összeszerelő műhely, erőmű és éttermi abrosz, pilótafülke és hegedűhúr, bordásfal és fogpiszkáló, dobverő és gumióvszer, szobortalapzat és felmosórongy, pemzli és orgonasíp az övék lesz.

Kizárólag az övék. Lehet bedolgozni, de azt ki kell érdemelni!
Viva la libertà!*

Gábor György

*(És most nem Szájert idéztem, hanem Da Pontét, a Don Giovanni librettistáját.)

Amit szabad Jupiternek

A Magyar Hang tudósítója arról kérdezte ma Gulyás Gergely minisztert a budapesti román nagykövet kijelentéséről, miszerint a magyar állam romániai gazdasági szereplőknek folyósított támogatásai a továbbiakban csak kétoldalú államközi megállapodás esetén tarthatók fenn.

Gulyás miniszter a kérdésre azt válaszolta, hogy az Európai Unó egységes gazdasági térségében nem korlátozható az ilyesmi. Másképp fogalmazva: a magyar állam oszthat támogatásokat Romániában ottani vállalkozásoknak anélkül, hogy ebbe beleszólna a román állam.

Ismerjük el: ebben Gulyásnak igaza van.

(Azt a kérdést most félreteszem, hogy indokolt-e a magyar állam költségvetéséből, vagyis a magyar adófizetők pénzéből támogatni romániai vállalakozásokat, amelyek nem Magyarországon adóznak, miként dolgozóik sem.)
Gulyást helytálló válaszáról egy korábbi sajtótájékoztatón elhangzott válasz jutott eszembe, amelyet még Gulyás elődje, Lázár János tartott néhány évvel ezelőtt. Lázárt akkor a civil szervezeteknek nyújtott támogatásairól kérdezték, melyeket a Norvég Alap megbízásából pályázati alapon az Ökotárs Alapítvány osztott el, és ez annyira nem tetszett a kormánynak, hogy a rendőrséggel házkutatást tartatott az Ökotárs irodáiban, és annak vezetőjét elő is állították.

Lázár az ügyben azt nyilatkozta az újságírók kérdéseire, hogy Magyarországon ne adjon a Norvég Alap civil szervezeteknek támogatást a magyar állam véleményének figyelembe vétele nélkül.

Lázár akkori helyén ma Gulyás van, de amennyire tudom, a vita azóta sem rendeződött, és Magyarország egyáltalán nem veszi igénybe a Norvég Alap támogatásait. A kormány ugyanis mindmáig nem fogadja el, hogy a civileknek szóló támogatásokat (melyek csak kis részét teszik ki a Norvég Alap támogatásainak) tőle függetlenül osszák el Magyarországon, és ezért nem írták alá az erről szóló megállapodást Norvégiával. (A többi támogatott új tagállam megállapodott Norvégiával, és kapja a támogatásokat.)
Tehát Romániában a magyar állam annak ad pénzt, akinek akar, Magyarországon viszont a norvég állam nem teheti meg ezt. A magyar állam a Jupiter.

Kollégiumok vagy olimpiai falu?

Gulyás Gergely miniszter nyilatkozata szerint az atlétikai világbajnokság ügye eldőlt, hiszen mindkét érintett kerület, Csepel és Ferencváros önkormányzata támogatja annak megrendezését.

Amit Ferencváros hétfőn, a fővárosi testület pedig várhatóan szerdán a támogatás feltételéül szabott illetve szab, azzal a kormány egyetért. Vagyis egyetért mind azzal, hogy a majdani atlétikai stadion körül épüljön ki az emberek szabadidejét szolgáló zöldterület, s magát a stadiont is használhassák majd a tömegsport céljaira is, és épüljön meg Ferencvárosban a „diákváros”, mind pedig azzal, hogy öt év alatt költsenek 50 milliárd forintot a budapesti alap- és járóbeteg szakellátás, tehát az önkormányzati egészségügy fejlesztésére.
Valóságos idillt látunk, a Fidesz-kormány és a Fidesz legyőzésével létrejött önkormányzatok szép egyetértését. Ahogy az önkormányzati választás másnapján mindenki az együttműködésről beszélt, íme, a kölcsönös együttműködésre irányuló szándék közös elhatározásokban ölt testet: a főváros és a Ferencváros elfogadja azt, amit a kormány akar, a kormány pedig elfogadja, amit a főváros illetve Ferencváros új vezetése akar.

Nem vagyok én ettől boldog.

Évek óta mondjuk, hogy elfogadhatatlan, ahogy az Orbán-kormány az adófizetők pénzét stadionokra és egyéb, az élsportot szolgáló beruházásokra költi. Labdarúgó stadionok szerte az országban, a Népstadion helyére épült Puskás Aréna, világbajnoki uszoda, birkózó csarnok, kézilabda csarnok és a többi. Mindez a költségvetésből, a magyar adófizetők pénzéből. És akkor most még jön az atlétikai stadion. Mindez, valamint a „diákváros” is valójában azért épül, hogy mire Orbán legközelebb olimpiára pályázik, a létesítmények meglegyenek. (A „diákváros” lesz az olimpiai falu.)
Vannak a világnak nagy országai, amelyek megengedhetik maguknak, hogy presztízsüket, nemzetközi elfogadottságukat olimpia rendezésével növeljék. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, a Szovjetunió illetve Oroszország, Kína, Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Brazília, Mexikó, Olaszország, Spanyolország. Kis országként utoljára 1952-ben Finnország rendezett sikerrel olimpiát, azóta csak – az olimpiai eszméhez történelmileg kötődő – Görögország szánta erre rá magát, katasztrofális gazdasági következményekkel.
Olyan, nálunk sikeresebb kis országok, mint Ausztria, Csehország, Norvégia, Svájc, Svédország nem próbálkozik ilyesmivel, és ettől függetlenül magas a nemzetközi presztízsük. Nagyobb országok városai is ma már inkább visszalépnek az ilyen tervtől, mint legutóbb Boston, Hamburg vagy Róma.

Magyarországon nem működik a józan mérlegelés.

Orbán olimpiai terve lépésről-lépésre valósul meg Budapestre hozott világversenyekkel, amelyekhez új meg új létesítmények épülnek, amíg fel nem épül az egész olimpiai infrastruktúra. Mármint a sportlétesítmények, mert a város közlekedésének a teljes megújítása szóba sem jön. Sem a hármas és négyes metró meghosszabbítása, sem a csepeli és ráckevei HÉV bevezetése a Kálvin térig és így összekapcsolása a metróhálózattal, hogy csak a legfontosabb példát említsem.

Amikor a kerületi és fővárosi önkormányzat hozzájárul a kézilabdacsarnokhoz és az atlétikai stadionhoz, akkor az olimpiai építkezéssorozat következő lépéseibe egyezik bele.

Természetesen az adófizetők pénzéből, hiszen erre nem lehet EU-pénzt fordítani (nagyon helyesen).

Mindez attól függetlenül helytelen, hogy hajlandó-e a kormány pénzt adni a fővárosi önkormányzati egészségügyre.

Az Országos Széchényi Könyvtár Ferencvárosba költözésére irányuló javaslatot végképp nem értem. Ezzel ugyanis a kerületi polgármester egyetértését fejezi ki azzal, hogy a Könyvtárat – a Nemzeti Galériához és tudományos intézetekhez hasonlóan – rengeteg közpénz elköltésével kiköltöztessék a Várból, s azt kormányzati presztízscélokra fordítsák.

Itt szerepértelmezési dilemmával állunk szemben.

Egy hozzászóló nem értette korábbi írásomat olvasva, hogy mi a különbség a polgármester vagy főpolgármester illetve a felelős országos politikus szerepe között. A polgármester vagy főpolgármester szempontjából az az érdekes, hogy a kormány törekvésének támogatása fejében kap-e a kormánytól támogatást a maga törekvéséhez. A felelős országos politikus a kormány törekvését nem mint egy alku egyik tételét nézi, hanem önmagában mérlegeli annak helyes vagy helytelen voltát.

Vajon ha képviselőként ülne az Országgyűlésben, megszavazná-e a költségvetési vitában az egymást követő, az élsportot szolgáló beruházásokat?

Polgármesterként, főpolgármesterként is akkor jár el helyesen, ha elvégzi ezt a mérlegelést, még ha, minthogy nem országgyűlési képviselő, nem is kell ebben hivatalból országos szempontokat követnie. Ezt hiányolom – általam egyébként nagyon nagyra tartott, a Fideszt legyőző – polgármestereink eljárásából. Holott Újbuda új polgármestere, László Imre a „szuperkórház” ügyében megmutatta, mi a helyes viselkedés: polgármesterként is országos politikus módjára mond véleményt. Nem azért mondja, hogy a Szent Imre Kórház bázisán, és nem zöldmezős építkezéssel kellene Dél-Buda központi kórházát létrehozni, mert az neki mint kerületi polgármesternek előnyösebb, hanem mert az ország és benne Budapest sokkal olcsóbban, gyorsabban és biztonságosabban jutna hozzá a szükséges gyógyító kapacitáshoz.

A zsidó, a gój és az energia ital

Néhány napja kapta a szerkesztőség az alábbi felhívást. Tulajdonképpen a tartalma egyszerűen butaságot állít, amit túlzás nélkül nevezhetnék akár hülyeségnek is.

„Cégünk a Kosher Energy Drink Zrt. már hetekkel ezelőtt jelezte a sajtónak, hogy közzéteszi és felhívja a zsidóság figyelmét arra, hogy termékünk bojkott alatt áll, az 1930-as német ,,ne vásárolj zsidótól,, mintájára.
Antiszemita cégek szégyen és ellen bojkott listája: Müller , MOL , dm , LUKOIL , ÖMV , ROSSMANN , Auchan , TESCO , SPAR , Del Fabro , Sauber F1 Team , FORBES , index.hu , 444.hu , Portfolio.hu…”

Történt ugyanis, hogy a cég energia italát nem fogadta be egyetlen nagyobb kereskedelmi lánc sem, de amennyire én a kisebb üzletek polcain kutakodni szoktam kijelenthető a kisebb láncok, üzletek sem.

Fogalmam sincsen milyen lehet a szóban forgó ital, oltja e szomjam, vagy legalább néhány pillanatra doppingol e, az viszont biztos

irtózatosan rossz szakembernek kellett lennie annak a marketingesnek, aki a világ lakosságának „Kosher” energy drink néven forgalomba enged egy üdítőt.

Nem a márkanév jelentésével van baj, hanem, hogy marketinges szempontból kifejezetten hátrányos a kereskedelemben a vásárlók egy viszonylag szűk rétege számára esetlegesen vonzó névválasztással piacra engedni terméküket. Ellenkezőleg a márkanév (brand) akkor jó ha minél szélesebb körben tud vonzóvá válni.

Ha viszont csak a ortodox zsidósághoz akarták eljuttatni e feltehetően emberi fogyasztásra alkalmas nedűt, akkor nem lenne szabad a márkanévvel (Kosher) és a terméknévvel (Moses) megcsúfolni sokak hitét.

Megjegyezném, hogy nem tudom mit szólnak a vallásukat gyakorlók, vagy éppenséggel csupán kellő empátiával rendelkező emberek ahhoz, hogy Mózes nevével terméket reklámoznak?

Még akkor is megrökönyödést válthat ki, ha igaz, hogy az eladások utáni bevétel tíz százalékát a zsidó közösség javára fordítják!

Ez idáig szokásos morgolódásaim egyike lehetne csupán, sőt mondhatom, a fentiek miatt az egész szót sem érdemelne és még az is lehet, hogy nincsen igazam! Csakhogy van még néhány mondat:

„Antiszemita cégek szégyenlistája! A meg nem jelentetés is gyűlöletkeltő! Ezért meghirdetjük az ellen bojkottunkat, ami felhívás a zsidóság és a toleráns társadalom(!!!) számára, hogy ,,antiszemita cégektől ne vásárolj „Aki elítéli az antiszemitizmust az a közzétett cégektől, NEM vásárol, NEM vesz szolgáltatást, és NEM olvassa őket”.”

Rögtön bevillant néhány jelenet kisgyerek koromból. Berta nagynénikémtől hallottam mindig, hogy a gójok így meg úgy, amit ugyan nem tudtam mit jelent de, mindig pejoratív volt a hangsúly amit viszont érzékeltem. Mivel nénikém hol gójoknak, hol náciknak hívta a vele egy házban lakó családokat, így bennem összemosódott a két szó, lassanként azonos fogalmat alkotott.

Az emlékkép második jelenete az volt amikor megtudtam, hogy én zsidó vagyok, jelentsen ez bármit is. Ezt

Kovács Andris mondta nekem, aki a szüleitől tudta, hogy pár év és a „maradékot” is kiírtják.

Andris sajnálkozva nézett rám, mert hát én mindig lepasszoltam neki a labdát, s ő rúgta a gólokat, nem úgy mint „Zűrzavar” – akinek kimondhatatlan neve talán ehhez a nem éppen felemelő szóhoz esett legközelebb -, ő persze egyedül vitte a Bazilika oldalában a makadámon felállított kiskapuig.

Hazaérve kérdésekkel bombáztam Nagyit. A Berta is ott ült kissé félrehúzódva, közelebb a jó meleg szeneskályhához. Mi az a zsidó, ki az a zsidó, mikor írtanak ki minket, ja és miért? Kikerekedett szemmel hallgattam, hogy az isten minket zsidónak teremtett, és habár sokszor írtottak minket, legutóbb például a nácik, de most nem fognak, s hogy nyomatékot adjon a dolognak hozzátette: „jó órában legyen mondva”. Persze Berta rögvest replikázott, „honnan tudod ezt Tercsi (nagyanyám) a szomszédban az a „náci gój” minden pillantásával elküldene a többiek után.” Na, innen kezdve végképpen nem értettem semmit a világból. Ki az az isten, kik a zsidók, a gójokról és nácikról már volt némi fogalmam, ők azok akik a Nagymező 14-ben Bertát meg akarják gyilkolni és nemsokára biztosan a 26-hoz érnek ahol mi lakunk és akkor én is sorra kerülök. Már olvasni tudó emberkeként leemeltem anyám könyvespolcáról a Révait és keresni kezdtem a gój szót. Buta ember lehetett ez a Révai, mert ilyen címszó nem volt. A magyarázatot a gaj címszó alatt találtam meg: A “gaj” (írásváltozatai: goj, gój) jiddis jövevényszó, melynek jelentése: nem zsidó.

Aha, értem – gondoltam – aki nem zsidó az gój és elvetemült gazember, gyilkos briganti, mert hát hogy képtelen volt zsidónak születni.

Ez jutott nekem eszembe amikor a közlemény „A meg nem jelentetés is gyűlöletkeltő!” mondatát olvastam.

Tudom, hogy szerte a világban nagy élelmiszerboltokban külön polcokon árulnak kizárólag kosher termékeket, ha jól emlékszem nálunk is van ilyen élelmiszerlánc. Ez a tény aztán – kedves Kosher Energy Drink Zrt. – nagyon is valószínűsíti, hogy

nem az üdítő eredetével, hanem kóserságával
lehet baj!

Stadionstop vagy alkudozás

Hallom, hogy mennyire sokan nyilatkoznak, petícióznak, érvelnek az új atlétikai stadionért. Hallom az újságírókat, akik azt kérdezik ellenzéki politikusoktól, hogy szeretik-e a sportot. Hallom, hogy az új kerületi polgármester és az új fővárosi vezetés arra készül, hogy feltételeket szab a stadion építésének támogatására. Nem értem a dolgot, és az igazat megvallva háborgok magamban.

Amikor Karácsony Gergő a kampányban stadionstopot hirdetett, és ezt zúgó tapssal jutalmazta közönsége például a Madách téri kampányzárón, nem abban foglalt állást, hogy konkrétan új atlétikai stadion épüljön-e a Csepel-sziget csúcsán, hanem abban, hogy milyen értékrend alapján költsék el Magyarországon a közpénzeket, mi legyen a prioritás.

Ha nem épült volna közpénzből tucatnyi új labdarúgó stadion, amelyekkel üzleti vállalkozásként működő profi klubokba öntötték az adófizetők tízmilliárdjait, akkor el lehetne kezdeni gondolkozni arról, hogy helyénvaló-e kétszáz milliárd forintokért új Puskás Arénát építeni a labdarúgásnak és külön száz-százötven milliárdból egy másik pályát az atlétikának.
Azt a kérdést pedig, hogy pályázzon-e Budapest atlétikai világbajnokságra, csak annak alapján lehetett volna eldönteni, hogy mekkora új beruházásra van ehhez szükség. Úgy is lehetne dönteni, hogy egyelőre az ország csak olyan nemzetközi sportversenyekre pályázzon, amelyekhez nincs szükség új gigaberuházásra.
Az adófizetők milliárdjait ugyanis olyasmire is lehetne költeni, mint például szociális bérlakások építése, devizahitel-adósságok részleges átvállalása, kórházak korszerűsítése (szándékosan nem új építést írok), és hosszan folytathatnám. Biztos, hogy arra kell fogyasztóktól és vállalkozóktól arra szedni adót, hogy még több sportlétesítményt emeljenek az élsport komfortosabb működtetésére?
Szerintem nem. Akkor sem, ha a stadiont összekötik más dolgokkal.

Amikor a vizes világbajnoksághoz építették az új uszodát, azt mondták, hogy a verseny után azt majd a budapesti közemberek is használhatják. Teljesült az ígéret? Tudtommal nem.

Hosszú Katinka úszóiskolája használja, állítólag ingyen. Szabad hinni Orbánék bármilyen ígéretének? Nem hinném.

Orbánék stratégiai célja az új fővárosi önkormányzati vezetés ellehetetlenítése. Akkor is az lesz a stratégiai célja, ha az új vezetés most hozzájárul az atlétikai stadionhoz.

Akkor sem fognak változtatni azon, hogy az iparűzési adót a tömegközlekedésre kelljen elkölteni, és ne jusson belőle az új vezetés sajátos kulturális törekvéseire, szociálpolitikájára stb. Minden eszközük megvan rá, hogy így tegyenek.

Gulyás megerősíti a hamisítást

A csütörtöki kormány-sajtótájékoztatón a Magyar Hang munkatársa – hivatkozva a Mi Hazánk megemlékezésére és Lázár János kenderesi zarándoklatára – rákérdezett Horthy értékelésére, és a következő választ kapta Gulyás Gergely minisztertől:

„Ha a magyar közéletben lennének értelmes viták, akkor az ember késztetést érezne arra, hogy elmondja a saját véleményét. Ilyenek nincsenek, de miután Ön láthatóan igényt tart erre, ezért én szívesen elmondom a sajátomat. A huszadik századi magyar történelemben számtalan olyan fontos történelmi szereplő van, akinek a megítélése joggal ellentmondásos. Ráadásul a közéleti vitáink is úgy alakultak, meg a társadalmi vitáink jelentős része is, hogy a két oldal csak a saját igazságát hajlandó újra és újra megismételni anélkül, hogy a másik igazságára tekintettel lenne. De Horthy Miklós kapcsán a hivatalban levő miniszterelnök illetve Antall József miniszterelnök szerintem mindent elmondott, ami igaz, és ami az ő történelmi szerepének a megértéséhez hozzásegít. Hangsúlyozom, hogy ez egy történelmi vita, de mégis csak

az a helyzet, hogy Horthy Miklósnak komoly érdemei vannak abban, hogy a trianoni országcsonkítást követően, 1920 után ez az ország talpra tudott állni. És valóban, nem lehet csak úgy mondjuk a Bethlen-korszak konszolidációjáról elismeréssel szólni, hogy tagadnánk azt, hogy akkor Horthy volt ennek az országnak a kormányzója.

És az is igaz, amit a miniszterelnök úr is elmondott talán tavaly éppen a Netanjahu-látogatáskor, hogy az sem vitás, hogy 600 ezer magyar zsidó honfitársunkat ez az állam a második világháború során nem volt képes megvédeni.”
Azért írtam le ezt a hosszabb részt Gulyás Gergely válaszából, mert jól illusztrálja azt a Lázár kapcsán tett korábbi megjegyzésemet ezen az oldalon, hogy

a Fidesz mai magja olyan emberekből verbuválódik, akik jobboldali–nacionalista világszemléletet képviselnek, s követendő példaként tekintenek a Horthy-korszakra. Csak így lehet ugyanis megismételni azt a vérlázító történelemhamisítást, hogy a magyar állam „nem volt képes megvédeni” zsidó állampolgárait.

Az ezt megelőző, két és fél évtizeden át tomboló irredentizmus és állami antiszemitizmus ezeknek a főembereknek rendben volt. Az, hogy a magyar államot ebben a szellemben „állították talpra”, hogy annak a „talpra állításnak” szerves része volt mondjuk a frankhamisítási botrány és a marseille-i merénylet magyarországi előkészítése és így tovább, és így tovább, Gulyásnak és Orbán hozzá hasonló főembereinek nem probléma. Elvégre ők ugyanúgy ellenségként tekintenek a nyugati demokráciákra, a liberális közgondolkodásra, mint Horthyék, és persze szomszédainkra, az „utódállamokra” is.
Ugyanúgy önkényuralmi rendszereket illetve törekvéseket választanak szövetségesül, mint Horthyék. Továbbá tudatosan építenek az akkorihoz hasonló éles társadalmi különbségekkel jellemezhető világot.
Ugyanúgy fonódik össze náluk is a magyar állam a nagy egyházakkal, szakítva a kiegyezés utáni korszak liberalizmusával. Ez mind hozzátartozott a Horthy-féle „talpra állításhoz”.
Erre a mintára építik a maguk rendszerét. Csak miheztartás végett.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK