Vélemény

A antiszemita bőrbe bújtatott hülyeség

Kenderessy Milán

2020-05-07

A tegnapi „Összehozta a zsidókat és palesztinokat a járvány” című cikkünk viszonylag nagy látogatottság mellett is csak két olvasónkat késztette hozzászólásra.

Egyikőjük kifogásolta, hogy a mellékelt fényképen az írás címe ellenére is csak üres tér látható, ami nem bizonyítja a nagy összeborulást a két egymással eddig közel sem baráti viszonyt ápoló lakosság között. De sebaj, magát cikket elolvasni nem kötelező annak ellenére sem, ha a cím felkeltette az érdeklődésünket.

Na, de érkezett még egy kedves kommentelő, aki – isten tartsa meg jó szokását – rendszeres olvasónk és ami még fontosabb észrevételeivel ajándékozza meg gyatra írásainkat.

Ha Önök még nem olvasták echte szkíta sólyom nyomán szárnyaló elmefuttatásait csak azért van, mert azokat szinte kivétel nélkül közlésre alkalmatlannak találtuk. Egyszerűen azért, mert szerkesztőségünk minden igyekezete ellenére sem volt képes olyan magas fellegekig szárnyalni, hogy rálássunk az írás értelmére, de sok esetben a tartalmát sem sikerült megfejtenünk.

Hogy az ilyen vírussal terhelt időkben mégis kivételt teszünk és közöljük mondandóját az csak azért van, mert reméljük Önök megértik és hozzászólásaikkal megvilágítják szerkesztőségünk munkatársainak elméjét.

Hozzászólás

„KÖROSZTÁSÚ JELZÉS azaz JÉZUS KRISZTUS GYILKOSAIVAL NEM KÖTÜNK BÉKÉT!!!

ISRAHELL, MINT MŰÁLLAM MINDADDIG MEGSZÁLLÓ AGRESSZOR MARAD; – MÍG EL NEM TAKARODIK A MAGYAR PÁLOSOK (PALESZTINA!!!) FÖLDJÉRŐL!!!

Mária országának egyetlen külső területe volt 700 éven keresztül folytatólagosan: 1218-1918-ig, és ez éppen Jézus megfeszítésének a városa; amit ma héberre úgy ferdítenek: Jeruzsálem.

JERUZSÁLEM = HIEROSOLYMA = A FEHÉR SÓLYOM VÁROSA!!! ELÉGGÉ MAGYARUL VAN; – UGYE?!

Emlékezzünk a tökös UNESCO-határozatra: Jeruzsálemben az ún. zsidó ISRAHELL, mint műállam megszálló hatalom!!!

Szent István királyunk Máriának ajánlotta fel országát, szerte a világon

Magyarországot általában nem így hívták a Turul dinasztiák korában (az Árpád-házi utólagos hazugság), hanem Regnum Marianumnak. Még különösebb: Mária országának egyetlen külső területe volt 700 éven keresztül folytatólagosan: 1218-1918-ig, és ez éppen Jézus megfeszítésének a városa.

II.Andrásnak köszönhetjük (két szentté avatott lányán és a magyar föld védelmén felül – Aranybulla) a címet, melyet keresztes hadjárata alkalmával érdemelt ki: a mindenkori magyar király Jeruzsálem örökös királya.

Kr. e. XIV. században Jeruzsálemet nem Jeruzsálemnek, hanem a város építőjének (Melkizedek) nevéről Šalemnek hívták. A „Békeváros” jelentés későbbi népetimológián alapul. Az egyiptomi szövegekben Urushalim, a Tell-el-Amarna-i levelekben Urusalim, az asszír ékiratokban Šulman/Urusilimmu. A görög forrásokban Hieroszolüma, a rómaiban Hierosolyma, magyarul Sólyomváros. Héberül Jeruzsálem(Jerûšalîm). A Bibliának köszönhetően e név terjedt el a köztudatban.

Zsidó Lexikon /1929/ is beismeri, hogy a mai Izraelnek nem a zsidók, hanem a szumírok az őslakói: „Erec Jiszróel, Palesztina héber neve, szó szerint: Izráel országa. Történetének rövid áttekintése a következő: Az időszámítás előtt való 4000-3000 táján szumírok és akkádok lakják, 2600 táján a szumírok meghódítják Szíriát.” /237.old./ A későbbi Juda-t előtte Kos-nak nevezték, míg Jeruzsálem eredeti neve Urusolyma, majd Nagy Sándor után Hierosolyma és csak az ariánus keresztények visszaszorítása utáni időben lett Jeruzsálem.

Dr. Zakar András pápai prelátus és szumirológus írja A sumér hitvilág és a Biblia’ 113. oldalán, Ijjas Antal püspök Jézus élete’ (1970) c. művére hivatkozva:

„Erről érdekes részleteket közöl Ijjas Antal legújabb munkájában. Az 1968. évi jeruzsálemi ásatások során a várfal felszín alatti részén, zsidó régészek szkíta rovásfeliratokat találtak. Ekkor azonban a kutatóárkokat sietve visszatemették.”

A Kr. e. 3.800-ban alapított Urusolymot az Egyiptomból kivonuló hikszoszok Urusolyma néven erőddé alakították, írja Flavius. (hikszosz = hys-Kos, gis-KUS; királyi szittyák, Kosiak.) Az eredeti SOLYMA elé Nagy Sándor idejében írtak a „Hiero” (szent) nevet, úgy lett belőle Hierosolyma s abból Jeruzsálem.

Hogy a zsidók hogyan kerültek a mai Izrael (Palesztina) földjére, arra ismét Zakar prelátus vet fényt ugyanazon a helyen:

„Valószínű, hogy a hikszoszok (szkíták) Egyiptomra mért súlyos csapásai tették lehetővé a zsidó nép Egyiptomból való kimenekülését és az elpusztított városokban talált aranytárgyak magukkal vitelét.

Ezt a lovas szittya népet követték, aztán a zsidók a pusztai vándorlásuk után Kánaánba is, ahol már addig a szittyák jól berendezkedtek, városokat építettek. Hogy miképpen irtották ki fokozatosan a zsidók a szittyákat, arról elég bőséges adatokat közölnek a szentírás könyvei.”

„J. Fitzgerald Lee és többen, Josephus Flavius, Plutarchos és Eusebius nyomán úgy vélik, hogy a hikszoszok a Nilus alsó táján, Avaris városa körül éltek, amíg Amenophis fáraóval össze nem ütköztek. A fáraó előbb kitért és Etiópiába húzódott hatalmas seregével. A hikszoszok azután elhagyták Egyiptomot és Jeruzsálem vidékén telepedtek le.

George Adam Smith szerint Josephus, aki az ő hellenista módján állandóan a Hierosolyma formát használja, azt többször Solyma alakból származtatja, elvégre neki jobban kellett tudnia. Ez pedig Melkizedek Sáleme. Görög írók már használták ezt a formát.

Idézi azután Cholerilos görög költőt, aki szerinte a Kr.e.V. században beszélt a judeai hegyvidékről, mint a Solymai hegyekről’, Maneto pedig szól a zsidókról, akik szintén elhagyták Egyiptomot, mint előbb a solymaiak. Azonosítani szokták ezt a nevet a Homérosnál található Lycian Solymival is.”

Maga Josephus Flavius ezt mondja: a városnak régen Solyma volt a neve.’ Ezek után nem nehéz összefüggést találni a lovas kultúrájú fémműves szkíták (szittyák) Szent Sólyom tisztelete (számos egyiptomi emlék ábrázolja) s ennek Kánaánba átültetett fővárosa a későbbi Szent Sólyom – Hierosolyma között.” (Görög nyelven „hierosz” = „szent”) A hikszoszok ragozó nyelven beszéltek. A Del-Kanaani Juda törzs lakterületét Kr. e. 600-ig KOS-nak nevezték…Jebuzeusok, hittitak, a Harant alapito Hurok, ragozó nyelvet beszéltek, turániak voltak a James Biblia magyarázó szótára szerint is.

Végül Zakar prelátus megállapítja:

„A szittyák után a kánaánita népek is folytatták Jeruzsálemben a Nap tiszteletét, sokáig még párhuzamosan a zsidó istentisztelettel is.”

Na, megyek, hátha történik a világban más hasonlóan fontos dolog is.

Nem kérnek az egyezményből

Bauer Tamás

2020-05-06

Megint politikai nyilatkozatot fogadott el a Fidesz az Országgyűléssel. A múlt héten a demokratikus Országgyűlés harmincadik évfordulójáról nyilatkozott a kormánytöbbség, most pedig már 2013-ban az Orbán-kormány nevében Navracsics Tibor által aláírt isztambuli egyezmény ratifikációjának elutasításáról.

Már maga a műfaj is többszörösen abszurd. Újra elmondom: a politikai nyilatkozatot mint műfajt az 1994-es házszabály vezette be mint olyan kivételesen alkalmazott intézményt, amellyel az Országgyűlés kinyilvánít egy közös véleményt egy fontos kérdésről.

Ez a műfaj minden mástól eltér annyiban, hogy jogilag senkit semmire nem kötelez.

A törvények mindenkit köteleznek, az országgyűlési határozatok az állam intézményeit, a politikai nyilatkozat azonban – ismétlem – senkit. Arra szolgál csupán, hogy kimondjon valamilyen politikai állítást. Az 1994-es házszabály ezért is mondta ki, hogy csak kétharmados többséggel lehet elfogadni, ami – akkor is, ha az 1994-98-as parlamentben kétharmada volt az akkori kormánykoalíciónak –

alapesetben kormány és ellenzék közös álláspontját tartalmazza.

A NATO-csatlakozás melletti állásfoglalástól eltekintve nem is fogadott el ilyet az akkori Országgyűlés, és 2010-ig azután sem. A Fidesz vette elő 2010-ben, és frissen szerzett kétharmados többségével élve elfogadta a maga politikai nyilatkozatát a „nemzeti együttműködésről”. Azt, amit ki kellett akasztani a középületekben, mint egykor Rákosi elvtárs képét. Már akkor azt fejezték ki vele, hogy ők a nemzet.

A Fidesz a maga új házszabályában már csak feles többséget kíván meg politikai nyilatkozat elfogadásához, és ezzel intézményesíti, hogy a kormánytöbbség nyilatkozhat a nemzet egésze nevében akkor is, ha esetleg nincs kétharmada. A demokratikus Országgyűlés harmincadik évfordulójára május 2-án elfogadott politikai nyilatkozattal is a maguk történelemképét tették hivatalossá. A mostani politikai nyilatkozat más természetű: azt közlik általa országgal–világgal, hogy elutasítják az nők elleni erőszakkal szembeni fellépésről szóló isztambuli egyezmény ratifikációját. Ez olyan konkrét közlés, amely egyáltalán nem illik a parlamenti politikai nyilatkozat műfajához.

Vajon miért fontos ez a Fidesznek?

(Fideszt írok, noha a nyilatkozattervezetet KDNP-s képviselők nyújtották be, de én a KDNP-t nem tekintem külön pártnak, nem indul önállóan a választásokon, és képviselőit ugyanúgy Orbán Viktor választja ki, mint a névleg is fideszes képviselőket.)

A tervezet indoklásában a benyújtók azt állítják, és a parlamenti vitában is azt ismételték meg, hogy az egyezmény lényegével ma is egyetértenek, a magyar jog tartalmazza is a nők védelmét az erőszakkal szemben, csak

van az egyezmény szövegének két olyan eleme, amelyek ellentétesek az orbáni alaptörvénnyel és jogrenddel: a „társadalmi nem” (gender) fogalma és a nők elleni erőszak elől menekülők menedékjogának elismerése, illetve visszaküldésük tilalma.

Ritkán írok ilyet, de azt hiszem, hogy ahogy a Fidesz a társadalmi nem fogalmát elutasítja, egyszerűen butaság. Az egyezmény erre a következő definíciót adja: „azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”.

A Fidesz szerint ilyen nincs, csak biológiai nem van. Vajon nem tudnak róla, hogy nők és férfiak eltérő társadalmi helyzete, szerepe realitás? Mi lehet a bajuk ezzel a fogalommal?

A Fidesz által vitatott másik hely az egyezményben a 60. cikkely, amelynek 1. bekezdése így hangzik: „A részes felek megteszik a szükséges jogalkotási vagy más intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi egyezmény 1. cikke A. részének (2) bekezdése szerinti üldözés egyik formájaként és a súlyos sérelem olyan formájaként legyen elismerhető, amely kiegészítő/szubszidiárius védelmet tesz szükségessé.” Ha végiggondoljuk, ez a rendelkezés semmivel sem mond többet, mint ami a Magyarország által elfogadott és a hazai jogrend részévé tett genfi menekültügyi konvencióból következik. Ugyanez a helyzet a további bekezdésekkel, illetve a rá következő 61. cikkellyel, amely a visszaküldést tilalmazza a hazájukban erőszakkal fenyegetett nők esetére.

Nem új kötelezettség vállalását jelenti, csak a ma is fennálló kötelezettségvállalást konkretizálja a női szerep valamely eleme okán üldözött nők esetére. Csak persze

az Orbán-kormány magát a genfi menekültügyi konvenciót sem tartja be, és nem akarja az abban foglalt kötelezettségeket ezen egyezmény kapcsán újra megerősíteni.

Nyilvánvaló, hogy a Fidesz egyszerűen nem akar semmiféle újabb nemzetközi kötelezettséget vállalni, és szíve szerint a meglevőktől is szabadulna. Az isztambuli egyezmény kölcsönös nemzetközi kötelezettségvállalás. Az ilyen egyezmények ahhoz hasonló normákat tartalmaznak, mint az egyes országok jogrendje, de a nemzetközi egyezmény az aláíró államok számára egységesíti a normákat, és ez megköti az egyes államok kezét.

Tudjuk, mennyire zavarják az Orbán-kormányt azok a kötelezettségek, amelyek az EU-tagságból következnek, és mennyire sportot űz azok megsértéséből.

A menekültügyi konvenciót sem tartja be. Kényszerzubbonynak érzi az emberi és polgári jogoknak az ENSZ által megalkotott nyilatkozatát. Magától attól a helyzettől idegenkedik, hogy a második világháború óta létezik a demokratikus országok közös normákat kialakító és követő közössége, amelynek gazdasági erejénél és vonzerejénél fogva sikerült elérnie, hogy ezeket a közös normákat névleg elfogadják az 1975-ös Helsinki Konferencia aláírói, a rendszerváltást követően valóságosan is elfogadják azokat az Európa Tanácshoz csatlakozó korábbi európai szocialista országok, és ez a kör – különböző ügyekben különböző mértékben – a világ számos országára kiterjed.

Orbán nem vállal közösséget a demokratikus országok közösségével, nem igazodik közös normáikhoz,

inkább ázsiai diktatúrákhoz vonzódik. Nem vállalja azokat a kötöttségeket, amelyek a különféle multilaterális megállapodások jelentenek. Ezért tagadják meg az isztambuli egyezmény ratifikálását is, és ennek az elutasításnak adnak ezzel a politikai nyilatkozattal nyomatékot.

Vujity Tvrtko államtitkárt kérdez

FüHü

2020-05-04

A sztárriporter Vujity Tvrtko keményen szokta kérdezni az ellenzéki politikusokat. Csak őket, mert az ATV reggeli műsorában csak elvétve mennek el a kormányoldal emberei, s ha olykor-olykor el is mennek, sosem Vujity Tvrtkóval ülnek szembe, így nem tudhatjuk, őket is tudja-e harcosan kérdezni. Ezért is voltam kíváncsi, amikor néhány napja kiderült, hogy Menczer Tamás külügyi államtitkárral ő fog beszélgetni.

Az elmúlt héten többször is elégedetlenkedett azzal, hogy milyen élesek a viták a kormánypárti és ellenzéki politikusok között, miközben a járvány elleni védekezésben szerinte össze kellene fogniuk. Már a Start bevezetőjében némi gúnyolódással fűszerezve vezette fel a témát, így:

„Én magam végignéztem a népjóléti bizottság ülését. Ez volt az az ülés, ahol ellenzéki és kormánypárti képviselők szívélyesen barátkoztak, meg is ölelték egymást, kávéval kínálták, együtt pogácsáztak … sem, tehát ez nem történt meg, viszont elhangzott a szégyellje magát, ez felháborító, tönkretették az országot, ócska politikai hangulatkeltés. Kíváncsi voltam én, aki néztem ezt az adást, és az én adófizetői forintomból van ez az egész finanszírozva, hogy biztos jó-e ez például a járványügyi védekezésben.”

Amikor leült Menczerrel szemben, hagyta, hogy az államtitkár a szokásos módon részletesen elmesélje, hogy mennyi védőfelszerelést hoznak be, és kérdésre azt is elmondja, hogy annak csak két százalékát adjuk tovább más országokba, majd a végén rátért a beharangozott témára:

„Utolsó fél percünk van. Engedje meg nekem, hogy egy személyes megjegyzést tegyek. Én néztem a népjóléti bizottság ülését. Annak a vitának Ön is részese volt. Láttam a szavakat például a Demokratikus Koalíció képviselőjétől, és az Ön válaszát is láttam. Repkedtek a szégyellje magát, felháborító, újra szégyellje magát szavak, és én adófizető állampolgárként úgy éreztem, hogy nézem, és ezt én finanszírozom.

Egy ilyen járványügyben hogy gondolja, nem lenne jobb valamilyen módon összefogni. És nyilván mindig a másik oldal a hibás, de nem lenne jobb példát mutatni a politikusoknak?”

Menczer válasza így hangzott: „Ne haragudjon, Ön rossz embernek címzi a kérdését. Ezt a kérdést a Demokratikus Koalíció képviselőjének kell föltenni, aki megtámadta azt a tiszti főorvost, aki hónapok óta irányítja a védekezést, és reggeltől estig dolgozik. Rossz helyre címzi a kérdést.”

Vujity pedig nem kérdezett vissza, hanem megnyugodva zárta le a dolgot: „Én pedig biztosíthatom Önt, hogy egyáltalán nem haragszom.”

Pedig lett volna miért visszakérdeznie.

Az ATV felvételéből tudjuk, hogy mit is mondott a két szereplő. Varga Zoltántól, a népjóléti bizottság DK-s tagjától a következőt rögzítette a kamera:

„Tisztelt Tiszti Főorvosnő! Én szeretném figyelmeztetni, hogy Ön egy olyan útra lépett, amikor szemmel láthatóan Ön most próbálja kiszolgálni a politikát.”

A képviselő szavaiban semmilyen durvaság vagy akár illetlenség nincs, szabatosan megfogalmaz egy olyan bírálatot, amely – ha figyelembe vesszük, ahogy a tiszti főorvos a Pesti úti idősotthon ügyében valóban részt vett egy nyilvánvalóan politikai célzatú kampányban – megalapozottnak tűnik. Semmivel sem ment túl azon, ami egy ellenzéki képviselő feladata egy többpárti parlamentben. És mit válaszolt az államtitkár? Lássuk ismét, amit a kamera rögzített:

„Ön egy szégyen. Ön, ha egy napig csinálná csak azt, amit a főorvos asszony hónapok óta, végelgyengülésben térden járva könyörögne irgalomért.”

Ez bizony érdemi válasz helyett durva sértegetés. Saját elmondása szerint Vujity Tvrtko is látta a felvételt, akkor pedig vissza kellett volna erre kérdeznie, de nem tette. (Hogy nem volt idő visszakérdezni, az nem érv, hiszen ő osztja be az interjú idejét.)

Jól láthatóan kiszolgálta a kormányoldalt: az államtitkár hosszasan beszélhetett arról, amiről beszélni akart, és nem kérdezett vissza az elfogadhatatlan válaszra.

Két megjegyzés kívánkozik a végére.

Az egyik: ahogy az országgyűlési képviselők munkáját az adófizető állampolgárok fizetik, köztük Vujity Tvrtko, úgy az ő munkáját mint az ATV műsorvezetőjéét mi, tévénézők fizetjük, amikor a kábelhálózatoknak a műsorokért fizetünk.

A másik megjegyzésem az ellenzék feladatára vonatkozik. Elterjedt hiedelem, sokszor halljuk ellenzéki politikusoktól is, hogy a járvány idején mindenkinek össze kell fognia, nincs itt az ideje annak, hogy az ellenzék a kormányt bírálja. Ez félreértés. Összefogniuk azoknak kell, akik cselekvő pozícióban vannak. A kormánynak és az önkormányzatoknak, köztük az ellenzéki vezetésűeknek is valóban össze kell fogniuk, és úgy tűnik, az ellenzéki pártok által vezetett önkormányzatok erre törekednek. A kormány mintha kevésbé igyekezne összefogni az ellenzéki vezetésű önkormányzatokkal, amire éppen a Pesti úti idősotthon ügye az egyik legjobb példa.

Ami viszont a parlamenti ellenzék képviselőit, frakcióit illeti, nekik nem feladatuk valamiféle összefogás, hiszen nincsenek cselekvő helyzetben. Nekik arra van módjuk, hogy helyeseljenek, ha a kormány helyesen cselekszik, ugyanakkor kötelességük bírálni, ha helytelenül.

Nekem úgy tűnik, hogy ezt teszik.

Nekünk, választóknak jár az, hogy az ellenzéki képviselők mindig, a járvány idején is véleményt alkossanak a kormány tevékenységéről és ismertessék azt velünk, legyen az akár pozitív, akár negatív vélemény. Ha a politikai újságíró ezt kifogásolja, akkor nem érti, hogy mi az ellenzék dolga.

Ki van igazán lent?

Bauer Tamás

2020-05-02

Igazi mai magyar történet következik. Kezdem az előzményekkel. A járvány kezdetén a miniszterelnök ugyan azt állította, hogy fel vagyunk készülve védőeszközökkel, a tények azonban az ellenkezőjét mutatták.

Persze, nemcsak nálunk, hiszen olyan gazdag országokban, mint Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok sem volt elegendő védőfelszerelés a kórházakban, Németországban háziorvosok maguk gyártottak illetve gyártattak maszkokat, védőruhákat és így tovább. De nálunk a háziorvosok heteken át nem jutnak hozzá védőfelszereléshez. A kormány ezért hozzálátott azok beszerzéséhez Kínából és máshonnan, ahonnan csak lehet, és ez rendben is volna.

Csakhogy Orbán miniszterelnök a repülőtéren filmezteti magát a szállítmányokkal, Szijjártó külügyminiszter diadaljelentéseket ad elő a parlamentben a beszerzett mennyiségről, ami már legalábbis furcsa.

Ahogy a Rákosi-korszakban a filmhíradó számolt be arról, hogy a szövetkezetekben betakarították a termést, mintha ez esemény volna, s nem magától értetődő dolog. Az orvosok – ha nem is a kórházakban, de háziorvosi és szakrendelőkben – még mindig a védőfelszerelések hiányára panaszkodnak. Mi sem természetesebb, hogy az ellenzéki parlamenti képviselő – adott esetben Szabó Tímea – ezt számon kéri a kormányon.

A tévéhíradókban nemcsak arról tudósítanak, hogy mennyi maszkot és egyebet kapunk, hanem arról is, hogy mennyit adunk. Nem mindig szállító repülőgépeket mutatnak, hanem olykor kamionokat, amelyekből hol Erdélyben, hol valahol a Nyugat-Balkánon vagy éppen Moldovában pakolják ki a magyar állam által ajándékozott védőfelszereléseket. Szijjártó ezzel is eldicsekszik a parlamentben. Abból is hírt csináltak, hogy immár a Vatikánnak is maszkokat adott a magyar állam.

Szabó Tímea képviselő azt teszi szóvá, hogy a magyar állam másoknak ajándékoz, miközben Magyarországon az orvosok nincsenek megfelelően ellátva, nem is beszélve a magánemberekről, akik nem vagy csak aránytalanul drágán jutnak hozzá. De idáig el sem jut a felszólalásában: már akkor kitapsolják a fideszes képviselők, amikor még csak ott tart, hogy Kolozs meg Kovászna megyét megemlíti. A fideszes politikusok és az egész fideszes média a legalávalóbb módon támadja őt napokon keresztül.

Előző jegyzetemben (Kitapsolva, április 21.)) azért védtem meg őt, amit ő a Párbeszéd frakcióvezetőjeként nem mondott, én viszont gondolok és írok.

Szerintem ugyanis nem dolga a magyar államnak, hogy akár Észak-Macedóniába, akár Erdélybe védőfelszerelést szállítson, a dúsgazdag Vatikánról nem is beszélve.

De ezt én gondolom és írom, nem pedig Szabó Tímea. Muszáj hozzátenni: Szijjártó azt is elmondta az Országgyűlésben, hogy a behozott védőeszközöknek a határon túli magyaroknak, nyugat-balkáni országoknak és a Vatikánnak továbbadott mennyisége a behozottnak mindössze 2 százalékát teszi ki. Ez viszont azt jelenti, hogy itt valójában szimbolikus akcióról van szó. Ez ugyanis kevés ahhoz, hogy bármely kedvezményezett ország vagy régió számára megoldja a védőeszközökkel való ellátást, ha máshonnan nem jut hozzá elegendőhöz. Nem, ez nem több annak demonstrálásánál, hogy a magyar állam magához közel állónak tekinti a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarokat, a befolyása alá vonni kívánt nyugat-balkáni országokat és a keresztény világegyházhoz.

Szabó Tímeát balszerencséjére az alávaló támadásokkal szemben Marius Gabriel Lazurca, Románia budapesti nagykövete is védelmébe vette a budapesti diplomaták közötti információcserében. Nem foglalt a nagykövet állást azzal kapcsolatban, amit a megtámadott képviselő mondott, csak a támadásokkal szemben fejezte ki vele a szolidaritását. Itt jutunk el a tulajdonképpeni történethez.

Szijjártó külügyminiszter a román nagykövet szolidaritási üzenetére reagálva Facebook-oldalán támadta meg Szabó Tímeát és az egész ellenzéket. „Ennél valószínűleg nincs lejjebb” – hangzott jegyzetének címe, és ez nem a Szabó elleni támadásokra vonatkozott, hanem arra, hogy a román nagykövet fejezi ki vele szolidaritását.

Olyasmiért támadja Szabót, amiért korrekt módon legfeljebb engem támadhatna az írásaim alapján: „Szabó Tímea szerint tehát baj, hogy az erdélyi és székelyföldi magyarok maszkokat és védőruhákat kaptak az anyaországtól. A román nagykövetnek pedig tetszik, hogy vannak pártok a magyar országgyűlésben, amelyek így gondolkodnak. Megdöbbentő a román nagykövet nyilvánvalóan hazug hisztériakeltése, de ennél sokkal szégyenteljesebb az, hogy a magyar ellenzék és a román nagykövet közös platformra kerültek a határon túli magyarokkal szemben.”

Nos, az utóbbi mondatot már velem kapcsolatban sem mondhatná, és ez a lényeg. Senki a magyar ellenzékben a határon túli magyarokat nem támadja, nem utasítja el, nem tagadja meg. Nemcsak Szabó Tímea nem, de én sem, és senki sem. Senki sem vitatja, hogy a magyar államnak támogatnia kell őket abban, hogy élhessenek kollektív kisebbségi jogaikkal, hogy legyenek magyar iskoláik, színházaik, újságjaik, rádiójuk, hogy magyarként élhessenek szülőföldjükön teljes életet.

Amit – és itt csak a magam nevében beszélek – vitatok, helytelenítek, az az Orbán-kormánynak a határon túli magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikája.

Ismét csak a magam nevében: mint már sokszor megírtam, nem helyeslem a kedvezményes honosítást, más néven a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot, a határon túliaknak felkínált választójogot. Csak a rend kedvéért: Szabó Tímea pártja, a Párbeszéd nem kifogásolja azt. (Az MSZP, az LMP és a Jobbik sem, és annak idején az Együtt sem.) Mellesleg – Szlovákiától és Ukrajnától eltérően – Románia sem kifogásolja, már csak azért sem, mert Románia is ugyanilyen módon kínált fel állampolgárságot és választójogot az Ukrajnában és Moldovában élő románoknak illetve moldovánoknak. Én elvi alapon ezt ugyanúgy helytelennek tartom, mint amikor az Orbán-kormány teszi. Azt is gondolom és írom továbbá, hogy

a kisebbségi közösségek magyar oktatásának, kultúrájának támogatása feladata a magyar államnak, gazdasági vállalkozásaik, lakásépítésük, futballakadémiáik támogatása viszont nem, és a járvány elleni védőeszközök is ebbe az utóbbi körbe tartoznak.

Szijjártó a következőkkel zárja jegyzetét: „Tegyük tehát világossá, hogy a magyar ellenzék – Szabó Tímeával a soraiban – és a román nagykövet is kristálytisztán értse: a határon túl élő magyarok a magyar nemzet részét képezik, ezért mi a jövőben is pontosan úgy fogjuk őket segíteni, mint ahogy tettük eddig is. Mert a határon túli magyarok számíthatnak a kormányra. A román nagykövet pedig az ellenzékre.”

Mi ebben a szörnyű?

Az, hogy Szijjártó számára az, hogy valakit esetleg a román nagykövet vesz védelmébe, az a magyar nemzettel való szembenállásnak, a magyar nemzet elárulásának tekintendő.

Mert Románia – partnerünk az Európai Unióban és szövetségesünk a NATO-ban – ellenség.

Nem véletlenül tiltotta meg Szijjártó a magyar diplomatáknak, hogy megjelenjenek a román külképviseletek által december 1-i nemzeti ünnepükön adott fogadásukon: ez durván ellenséges gesztus.

Mivel Románia mind az első, mind a második világháború végén velünk szemben a győztesek oldalára állt, és a békeszerződésekben megkapta a történelmi Magyarország területének keleti harmadát lakosságának negyedével, amely negyednek egyharmada (1,7 millió) volt az 1910-es népszámlálás szerint magyar, a magyar nacionalisták számára ellenség volt és ellenség maradt.

Igaz, az

1989-es romániai forradalom évfordulóján Temesvárt Orbán még szövetséget is ajánlott Romániának Brüsszellel szemben, de ezt sem szabad komolyan venni, Romániára az Orbán-rendszer ellenségként gondol.

Szerintem ez az, ami lent van, igazán lent. Merthogy ez az a szemlélet, amely két vesztes világháborúba vitte be Magyarországot, ennek köszönhettük az Isonzót és a Don-kanyart, a deportálásokat és a szovjetunióbeli hadifogságot.

Felajánlkozás

Bauer Tamás

2020-05-01

Mesterházy Attila, az MSZP országgyűlési képviselője, korábbi elnöke a múlt hétfőn az azonnali kérdések órájában valóságos együttműködési ajánlatot tett Orbán Viktornak.

Jól meg is lepte őt, amikor az első két percben azt hangsúlyozta, hogy

„… mindenkinek azért kell szurkolnia Magyarországon – bármennyire is mást gondolunk különböző kérdésekről a politikában –, hogy önök sikeresen kezeljék ezt a válságot.”

Mindjárt hozzá is tette: „itt van az ország előtt és előttünk egy lehetőség, hogy újratervezzük a magyar gazdaságot, újratervezzük Magyarországot is, hiszen fontos az, hogy Magyarország versenyképesebben – és ez a második szempontom – kerüljön ki ebből a válságból.

Tehát magyarul, az önellátás és egy új gazdasági szerkezet lehet az, ami ezt a helyzetet segíti Magyarországon is kezelni”.

Második, egyperces „kérdésében” felvetette Orbánnak:

„Nem tudom, gondolkodott-e a miniszterelnök úr azon, hogy esetleg Magyarországon létrehozzunk egy „jövő bizottságát” vagy bármi hasonlót, ami valamilyen keretet adna annak a gondolkodásnak, amiről miniszterelnök úr is beszélt, nevezetesen a tudományos élet, a politikai élet, az érdekképviseletek bevonásával egy 20-30 éves távlatban, a kockázatokat is elemezve esetleg egy ilyen bizottság keretein belül lehetne talán konszenzusra is jutni.”

Mi ezzel a baj? Hát nem helyénvaló-e, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusok, felülemelkedve szembenállásukon, az ország javát igyekezzenek szolgálni?

Mesterházy csak

azt hagyja figyelmen kívül, hogy Magyarországon nem egy demokrácia kormánypártja és ellenzéke áll szemben egymással politikai partnerként, hanem egy önkényuralmi rendszer hatalomgyakorlói és az általuk elnyomottak szembenállásáról van szó.

Orbán ennek az önkényuralmi rendszernek a feje, megszemélyesítője és első számú működtetője.

Rendszerének azonban az a sajátossága, hogy – különféle külpolitikai és legitimitási megfontolásokból – a demokratikus látszatok fenntartása mellett működteti.

Az olyan konszenzus-törekvésnek, amellyel az Országgyűlésben Mesterházy előállt, demokráciában van helye.

Ha viszont valaki az önkényuralmi rendszer parlamentjében áll ezzel elő, akkor megerősíti azt a látszatot, hogy itt még demokrácia van, s ezzel Orbán rendszerét erősíti. Mesterházy nem buta ember, neki ezt tudnia kell.

Mesterházy, aki több mint két évtizede politizál, ötödik ciklusát tölti a parlamentben, már az Orbán-kormány idején volt az MSZP frakcióvezetője, jól kell ismernie a Orbán politikáját, és tudnia kell, hogy Orbán Európa-politikája, társadalompolitikája, gazdaságpolitikája alapvető kérdésekben összeegyeztethetetlen a baloldaléval. Nem részletkérdésekben, hanem az ország jövőjére vonatkozó elképzelésekben. Miféle konszenzust képzel e kétféle politika között?

Nem Mesterházy az első az MSZP-ben, aki ilyen szándékot nyilvánosan megfogalmaz.

Sőt, Hiller István nem szándékot, hanem tényt ismertetett a nyilvánossággal tavaly decemberben az Azonnali portálon majd az ATV Egyenes beszédjében. Megtudtuk tőle, hogy a országgyűlési alelnökként rendszeresen részt vesz Orbánnal egy „fórumon”, ahol „az országunkat hosszabb távon érintő ügyekről” elmondja a véleményét. Minderről a nyilvánosság először ebből a két interjúból, Hiller odavetett megjegyzéséből értesült.

Hiller sem buta ember, neki is tudnia kell, hogy milyen viszonyok vannak Magyarországon. Egy demokratikus rendszerben egy szociáldemokrata és egy kereszténydemokrata, egy liberális és egy zöld politikus barátkozhat egymással, kicserélhetik véleményüket, lehetnek közös kezdeményezéseik, mert mindketten ugyanannak a demokratikus politikai rendszernek részvevői, még ha politikai versenytársak is, és mást gondolnak a politika kívánatos irányáról.

Orbán és Hiller, Orbán és Mesterházy helyzete azonban – legalábbis remélem – alapjaiban más. Orbán egy önkényuralmi rendszer épít és működtet Magyarországon, Hiller és Mesterházy pedig – legalábbis remélem – szemben áll ezzel az önkényuralmi rendszerrel, és akkor nem ülhetnek együtt egy, az ország jövőjéről cseverésző „fórumban” vagy „bizottságban”.

Vagy nem is állnak szemben vele?

Kövér

Bauer Tamás

2020-05-01

Egykor még képviselőként jelen voltam az Országgyűlés plenáris ülésén, amikor Orbán Viktor és Kövér László először hazaárulózta le az ellenzéket. Az 1998-2002-es ciklusban történt, az első Orbán-kormány idején.

Kövér László azt találta mondani a Demokrata című nyomtatványnak adott interjúban, hogy

„A hazai ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata. Ilyen értelemben semmiben sem különböznek Rákosi Mátyástól vagy Gerő Ernőtől”,

igazában nem mondott újat. Amióta Orbán Viktor 2002-ben „a haza nem lehet ellenzékben” mondatával önmagával és híveivel azonosította a hazát, a vele szembeállókat pedig kirekesztette a nemzetből, ez végigvonul a Fidesz retorikáján.

Logikusan következik ez abból, hogy

a Fidesz nem politikai partnernek és versenytársnak tekinti az ellenzéki pártokat,

hanem elnyomandó, leküzdendő ellenségnek, akinek újbóli pozícióba kerülését minden eszközzel meg kell akadályozni.

Miután pedig mára kiteljesedett az a fideszes világkép, amely a nyugati demokráciák világát egészében tekinti a magyar nemzettel, annak (általa megfogalmazott és képviselt) törekvéseivel szemben állónak, számára veszélyesnek, az ellenzéket mint ennek a nyugati világnak ügynökét állítja be.

Amikor Gulyás Gergelynél rákérdeztek erre a mondatra, Gulyás azt volt képes állítani, hogy „a házelnök rendkívül visszafogottan beszél az ellenzékről ahhoz képest, hogy az ellenzék hogyan beszél a kormányról. Az ellenzéki pártok szerinte azzal töltötték az elmúlt heteket, hogy Brüsszelbe jártak feljelentgetni.”

Azért érdemes ezt felidézni, hogy lássuk:

Kövér a Fidesz-elit közös álláspontját mondta interjújában, miközben az ő fogalmazása nem szemrehányó volt, mint Gulyásé, hanem kirekesztő.

Gulyás úgy tett, mintha elvárná az ellenzéktől, hogy másképp viselkedjék, míg Kövér – hasonlóan Orbánhoz – az ellenzék alapvonásaként tekint erre.

De mit is gondoljunk a brüsszeli „feljelentgetésről”?

Az egykori liberális Fidesz még a többi demokratikus párthoz hasonlóan a rendszerváltás utáni Magyarországot a nyugati világ részének tekintette, amely közös értékekre épül, s e közös érték fölötte állnak az egyes államok közötti különbségeknek. Abban a felfogásban tüntetett például a Fidesz Tibet ügyében a kínai nagykövetségnél. A mai Fidesz másképp gondolkodik, elutasítja a „demokrácia exportját”. Külpolitikáját nem értékek, hanem általa megfogalmazott nemzetállami érdekek alapján alakítja, s aki a nyugati demokráciák közös értékeit számon kérve bírálja őt akár itthon, akár Brüsszelben, az a szemében ma már áruló, aki ezzel kívül kerül a magyar nemzeten.

Tegyük hozzá: Kövér nyugodtan megteheti, hogy így beszél.

Az ellenzéki politikusok morognak egy sort egy ilyen mondat után, majd hétfő délben beülnek a plenáris ülésre, az ülést vezető Kövér megjelenésekor tisztelettudóan fölállnak, ahogy azt a fideszes házszabály előírja, majd hozzákezdenek a napirend előtti felszólalásokhoz, „elnök úrnak” szólítva Kövért, aki kitagadta őket.

(Gyurcsány az egyetlen, aki parlamenti megszólalásaiban következetesen mellőzi az elnök megszólítását.)

Gondolom, ezután is ezt teszik majd, és ezzel bizony azt ismerik el, hogy amit Kövér mond, az egyfajta, legitim módon mondható vélemény.

Sokk és rezilivencia – VI.

Magyari Nándor László

2020-04-27

Akárhogy is végződik a járvány – lehet hogy lanyhul és aztán újra erősödik, az is lehet, hogy egy idő után észrevétlenül eltűnik, stb. – és mennyire mély vagy felületes következményei lesznek már most is látszik, hogy óriási kihívásként, sokkhatásként érte a Föld lakosságának, az emberiségnek (ezúttal nem is képletesen) nagy részét.

A pandémia az általános rezilienciánk számára jelent kihívást – hogy ezt a két csúnya latinos kifejezést használjam –, ezért ezt a képességünket kell egyéni és társadalmi, de akár gazdasági és kulturális, és mindenképpen politikai értelemben is erősítenünk, a járvány múltával. A reziliencia – egy elnagyolt és rövid meghatározás szerint – azt a képességét jelöli minden típusú önfenntartó rendszernek, hogy erős külső sokkhatás mellett is képes alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Egy dinamikus folyamatot fejez ki, az egyének szintjén a traumából való felépülést, a hatékony megküzdést a kihívásokkal, vagy a sikeres alkalmazkodást hirtelen megváltozott és szokatlan körülményekhez.

A közösségi reziliencia (szociológiai jelenségként) „rugalmas ellenállási képességet” jelent, azt, hogy a nagyon erős életmódbeli behatást is képesek vagyunk feldolgozni és vagy visszatérni az eredeti állapothoz közel (ez a komplex és hirtelen változások esetén aligha lehetséges, hiszen a helyzet annyira képlékennyé és eltérővé válhat, hogy az eredeti állapothoz való visszatérés, gyakorlatilag lehetetlenség), vagy új helyzetet teremteni a regenerálódás során (és ez fog következni, meglátásom szerint). Az a kérdés tehát a közösségi rezilienciával kapcsolatban, hogy képese-e a társadalom tanulni és új adaptív stratégiákat kialakítani az élet legkülönfélébb területein?

A válságnak – a pandémiát életmódbeli krízisként is meghatározhatjuk – önmagában nem sok tanulsága van, illetve annyiféle van ahány területet veszünk számításba, az orvosi/közegészségügyiektől és járványtaniaktól kezdve a gazdasági, társadalmi, és egyéni szintig, stb.

Minden esetre és minden területen, illetve szinten, a tanulási és adaptációs folyamatot tudatosan, rezilenciát segítő stratégiák és közpolitikák kialakításával lehet előmozdítani.

Ezért gondolom, hogy a járvány utáni időszak (természetesen, azt, hogy mikor tekintjük lejártnak a pandémiát, szintén politikai kérdésként „döntésként” kell kezelni) a kulcsszó a reziliencia, mégpedig egy dinamikus és tudatos stratégiákba beépített kell, hogy legyen.

Számba kell venni, hogy mi változott az egyének szintjétől, azoktól a bezártságot és tehetetlenséget kísérő pszichikus jelenségektől kezdve, melyek sokakat és egyszerre, egymás állapotát akár befolyásolva érnek; a közösségi elzártság szociálpszichológiai következményeit, vagy a gazdasági változásokig, a legkülönbözőbb kihívásokat. És közben óhatatlanul át fog rendeződni a piac, horizontálisan és vertikálisan is, új integrációs/dezintegrációs formák fognak megjelenni, egyes szektorok súlya és jelentősége megnő, másoké lecsökken, áthelyeződnek a prioritások és vele együtt a lehetőségek is, új piaci mechanizmusokra lesz szükség, poszt-globalizációs tendenciák jönnek, stb., stb.

Társadalmi szinten pedig az on-line univerzum fölértékelődése és a hozzá kapcsolódó teljes szektor fontosságának és piaci értékének megnövekedése, máris nyilvánvaló. A kulturális élet változásairól még keveset lehet látni – egyelőre a lockdown talán ezen a területen hozza a legdrasztikusabb változásokat – de bizonyosan, a sportélettel együtt, radikális változások elé nézünk.

Föltűnő és szinte hihetetlen lenne, ha ezekre a világméretű és az emberiség egész életmódját érintő változásokra, a sokkhatásra egyedül a politikai mezőny nem válaszolna, maradna változatlan!

A változatlanság, ugyanis azt jelentené, hogy a politika világa – ennek egyébiránt számos jele volt/van – teljességgel elszakadt a társadalmak valóságától. Ezért gondolom, hogy „jőni fog, mert jőnie kell”, a poszt-populista politikai korszaknak, mely többé nem mehet az alternatív-tények és poszt-igazságok horizontja fele, hanem a reális kihívások valós és szakértelmen alapuló megoldását kell célul kitűzze.

A poszt-populista politika középpontjában a reziliens stratégiák kell hogy kerüljenek!

Már ha élni, sőt jól élni, akar az emberiség és nem az önpusztító hajlama győzedelmeskedik, amit persze sohasem lehet kizárni.

Az élet ára

FüHü

2020-04-24

Olvasva a napról napra gyarapodó és egyre részletesebb, alaposabb nemzetközi elemzéseket, két – egymástól merőben eltérő – modell alakult ki eddig a járvány menedzselésére.

Az egyik gyakorlat az emberi kontaktusok szigorú, lehetőleg teljes körű korlátozására, a protokoll fegyelmezett betartására és következetes ellenőrzésére és a társadalom többségének együttműködésére épít. Ez a kísérlet abszolút prioritásnak tekinti az emberi élet védelmét, a járvány terjedésének megfékezését, átfutási idejének lerövidítését. A cél elérése érdekében mozgósít minden elérhető eszközt – anyagi, gazdasági, jogi eszközöket éppúgy, mint feszes eljárási szabályokat. Nem mérlegeli ezek rövid távú gazdasági következményeit – árát! -, valamint az emberek kialakult szokásait, komfort igényét, sőt szabadság jogait sem. Ez a modell támaszkodik egy fejlett egészségügyi intézményhálózatra, megerősítve és kibővítve annak kapacitásait. Ezt a módszert alkalmazzák Japánban, Dél Koreában és Németországban.

Az eddigi eredmények biztatóak: mindhárom országban megfékezték a járvány gyors terjedését, alacsony szinten tudták tartani a halálozási rátát, lerövidítették a járvány első hullámának átfutási idejét – a szigorú szabályok lassú oldását fontolgatják.

(Elsősorban a termelés újjászervezése van napirenden.) Ugyanakkor a szigorú korlátozások miatt a járvány gazdasági kárai nagyok, következményei ma még kiszámíthatatlanok, de elkerülhetetlenek.

A másik modell legmarkánsabb képviselője Svédország. Ennek a filozófiának az a lényege, hogy megkíséreli minimalizálni a járvány gazdasági kárait és hosszútávú következményeit, csak a legszükségesebb korlátozó intézkedéseket foganatosítja – idős és beteg állampolgáraik izolálása és ellátása – lehetőleg nem fékezi a gazdaság működését, nem szakítja meg a termelési és értékesítési láncokat, alig korlátozza az állampolgárok mozgási szabadságát.

A svéd modell abból indul ki, hogy ma még nem ismerjük a járvány pontos okait, terjedésének törvényszerűségeit, nincs eszközünk a megelőzésére és gyógyítására, tehát az emberek jelentős része semmilyen módszerrel nem óvható meg a fertőzéstől.Ezért jobb azon minél gyorsabban átesni, vállalva a járvány pusztítását, esetleg a magas megbetegedési és halálozási rátákat.

Az abszolút prioritás tehát a legkisebb gazdasági és komfort veszteség, amiért hajlandók feláldozni néhány tízezer ember egészségét és életét is. A svédek koncepciója szerint ezen az áron elkerülhetők a súlyos és hosszútávú gazdasági károk és következmények.

Ma még nem látható, hogy hova vezet ez a kísérlet, mekkora árat kell fizetni a járvány liberális kezeléséért.

Úgy vélem, hogy az emberi élet védelmének nincs se alternatívája, se ára.

Számomra, – a gazdaság törvényeit tisztelő közgazdász számára – elfogadhatatlan a költségeket minimalizáló, haszonelvű prioritás, még akkor is, ha tudom, hogy minden döntés árát meg kell fizetnünk, következményeit valószínűleg hosszú távon is viselni fogjuk.

Abban is biztos vagyok, hogy a járvány menedzselésének „magyar modellje” tarthatatlan, a lehető legkárosabb.

A magyar út ugyanis a két modell valamennyi káros elemét ötvözi: elkésett és hiányos – sokszor alapvetően elhibázott -, tétova, naponta módosított intézkedésekkel, néhol eltúlzott, másutt elégtelen korlátozásokkal próbálja meg fékezni a járvány terjedését, elviselhetetlen és kezelhetetlen terhet zúdít egy felkészületlen, kivéreztetett egészségügyi ellátó rendszerre,

képtelen tompítani a járvány gazdasági kárait és humanitárius következményeit, prioritásainak élén még ebben a krízis helyzetben is saját hatalmának stabilizálása, kiterjesztése, klientúrájának elvtelen támogatása áll.

Az Orbán rezsim nem okul a nemzetközi tapasztalatokból, nem képes a hazai gyakorlatban érvényesíteni az eredményes megoldásokat, öntelt hatalmi gőgjében fejjel megy a falnak és súlyos egészségügyi, gazdasági és humanitárius katasztrófába vezeti az országot.

Békesi László

Populizmus kontra szakértelem V.

Magyari Nándor László

2020-04-22

A járvány kiélezi, radikalizálja, az eddig el nem döntött politikai/ideológiai vitákat, sőt olyan kérdéseket vet föl, melyek eddig szőnyeg alá söpörve lappangtak.

A populista/konzervatív/alt right oldal (és whisful thinking „szakértői”, az alternatív tények bajnokai) a „konzervatív forradalom” kiteljesedését, diktatúrák kiépítését, nemzeti elszigetelődést (EU-ellenesség, Brexit-pártiság, „America, Russia, Turkey… First”- nacionalisták, stb.) remélnek a poszt-pandemikus korszaktól.

A progresszívak pedig a populizmus végét remélik, racionálisabb, szakértelemre épülő, környezettudatosabb, és demokratikusabb, stb., közpolitikákat és szolidaritást.

A harc országonként/régiónként más-más állást mutat, de minden esetre változni látszik, a vírus és az ellene való küzdelem ritmusára, annak dinamikája szerint. Az ütközet epikus, hosszú ideje működő folyamatok és kudarcok, eredmények tarkította történelmi előzmények mellett régóta folyik, csakhogy most először, a rendkívüli helyzet hosszát, nem a politikusok és többé-kevésbé önkényes döntéseik határozzák meg, de nem ők jelölik ki sem ritmusát, sem mélységét, stb.

A politikus sajátos helyzetben van, mert békeidőben maga választ káoszt, melyet azután renddé varázsol, rendkívüli helyzetben, mint amilyen a mostani is, a káosz nem választás kérdése: a pandémiát a vírus okozza, és olyan adott helyzetet teremt, melytől elvonatkoztatni nem lehet, még a szuverénnek sem.

Más szavakkal, ha a politikus (a populista mindenekelőtt) maga választott ezidáig „ellenséget” (rendszerint külsőt, hiszen azzal kapcsolatban lehetett könnyedén gyűlöletet kelteni, ignoráns tömegekben), akkor

most az ellenség valós és önjáró.

Meg lehet próbálni elhessegetni – első körben ezt tette Trump és Orbán, Johnson és Bolsonaro, stb. is, mint tapasztalható kevés sikerrel (Jair Bolsonaro és Boris Johnson is fertőzött, mások sem érzik túl jól magukat), úgy tenni, mintha nem is létezne a járvány (Putyin még tartja magát, legjobb tanítványával a fehérorosz diktátorral együtt), de ez egészen biztosan csak tetézi a bajt.

A poszt-pandémia korszakról kevés látható előre, mert egyfelől minden változás annak függvénye, hogy milyen mély és mennyire elhúzódó lesz a válság – nemcsak a közegészségügyi, hanem a gazdasági is –, másfelől pedig a fent jellemzett erők közötti harc kimenetele dönti el, hogy mi következik.

A helyzet, amit biopolitikai fordulatként jellemeztem (I.), a pandémia kimenetele, erősen kapcsolódik a szakértelemhez, az orvosok, egészségügyiek, és virológusok, kutatók és fejlesztők, de például a kommunikációs- és médiaszakértők is, stb., teljesítményéhez.

Ezért

a szakértelem a progresszív politikát támogatja.

Teszi ezt spontánul, anélkül, hogy ideje lenne ezt a maga során értelmeznie, vagy politikai kommunikációs panelekbe kényszerítené: ha a járvány ellen küzdőknek tapsolunk, a progresszív erőket erősítjük, az válik népszerűbbé és hitelesebbé és a populista erők hitelvesztését eredményezi. A civil társadalom és cívis tudat szakértelemre épül – nem tehet másként, hiszen itt a hatékonyság és a moralitás a legfőbb cél – és ezért hozzájárul a szakértelem hitelének és befolyásának visszaszerzéséhez (a populisták fő ellenségként a szakértőket tekintették – az alternatív tények és poszt-igazságok, csak a babonás tudatlanság és vallásos bigotizmus talaján él és virul).

A helyzet éleződik és politikai kríziseket előz majd elő, Tom Nichols (The Death of Expertise…, 2017.) pár éve írta, hogy

a szakértelem marginalizálásának felszámolását, akárcsak az egész populista politikai struktúra bukását csak egy „most előre előre nem látott katasztrófa fogja okozni”, hát a „katasztrófa” (szerencsére még nem valós háború), de egyfelől egészségügyi, másfelől gazdasági már itt van.

Helyzet van tehát, amit a progresszív erőknek kell(ene) kihasználni, a szakértők segítésével, és utána, azok segítségével (lehet, hogy az orvosok/egészségügyiek harca a járvány ellen, elhozza a szakértelem általános habitusának, hitelének és presztízsének visszaszerzését? – ha igen, akkor többszörösen hálásak lehetünk nekik).

Valószínű, hogy nem a civilizáció végéhez, csupán a poszt-populista politikai „stílus” bukásának küszöbéhez jutottunk el.

Ez minden valószínűség szerint (történelmi léptékkel mérve, egészen biztosan) rövid időn belül kiderül: igyekezzünk a jó oldalra állni!

Csak a Fidesz

Bauer Tamás

2020-04-22

Az Országgyűlés most kezdődött, a napirend szerint négynapos üléséből két nap most hétfőn és kedden van, ahogy lenni szokott: hétfőn a napirend előtti felszólalásokkal és azonnali kérdésekkel (az interpellációkat a járvány miatt közös megegyezéssel szüneteltetik, hogy ne kelljen a szavazáshoz sok képviselőnek hosszú ideig az ülésteremben tartózkodnia), kedden a napirend előttiek után általános vitákkal és szavazásokkal. Utána jövő héten hétfőn megint napirend előtti felszólalások és azonnali kérdésekkel.

Ez így szokás, most így működik az országgyűlés. De jövő szombaton lesz még valami:

ünnepi ülés az első szabadon választott országgyűlés megalakulásának harmincadik évfordulóján.

Megjegyzem, volt ilyen ünnepi ülés az ötödik évfordulón is. Akkor éppen az MSZP és az SZDSZ alkotta a többséget. De a Házbizottságban megbeszélték, hogy az akkori ellenzékből is beszéljen valaki, így mondott beszédet Szabad György, a korábbi MDF-es házelnök is. Nem a kormányoldal dominálta az ülést.

Most egyedül Áder János beszél majd, a minden ízében fideszes mai köztársasági elnök.

Csakhogy ezzel nem érik be. Elfogadtatnak az országgyűléssel egy politikai nyilatkozatot is, amelynek szövegét rendesen be is nyújtották. A politikai nyilatkozat műfaját az 1994-es házszabály vezette be olyan parlamenti dokumentumként, amelynek funkciója a parlamenti pártok közös véleményének kifejezése nagy jelentőségű kérdésekben, s elfogadását ezért kétharmados többséghez kötötte.

A Fidesz azonban kétharmados többségével élve 2010 májusa, a „nemzeti együttműködési nyilatkozat” elfogadása óta arra használja ezt a formát, hogy a maga felfogását az ország egészének felfogásaként tüntesse fel.

Ez történik most is, amikor a politikai nyilatkozat elfogadásához a fideszes házszabály szerint feles többség is elég, ami az intézmény lényegi sajátosságát szünteti meg. A politikai nyilatkozatot Orbán Viktor és Kövér László, valamint a Fidesz és a KDNP jelenlegi frakcióvezetője és négy további fideszes politikus, Kósa Lajos, Varga Mihály, Hörcsik Richárd és Németh Zsolt jegyzi. Orbán és Kövér mellett ők voltak már tagjai a harminc éve, 1990. május 2-án megalakult Országgyűlésnek is (bár Hörcsik még nem a Fidesz, hanem az MDF képviselőjeként). E hat név hivatott jelezni a kontinuitást az 1990-es új magyar demokrácia és a mai orbáni önkényuralom között.

Természetesen a politikai nyilatkozat benyújtott szövege is ezt a folytonosságot hivatott kifejezni. Persze, a folytonosságon van egy nagy hézag: ők hatan ugyan végig parlamenti képviselők voltak, a hatalom részesei, 1998 és 2002 között még a kormányzásnak is meghatározó részvevői voltak miniszterelnökként, miniszterként, államtitkárként, kormánypárti képviselőként, és mégis: az 1990-től egészen a 2010-es „fülkeforradalomig”, illetve ezt pontosítva az orbáni alaptörvény 2012-es hatályba lépéséig terjedő időszakot mint „posztkommunizmust” jellemzi a szöveg. Elismeri ugyan az 1990-es fordulatot mint az „új demokrácia és alkotmányos rend kezdetét”, amit a „Szent István-i államszervezéshez fogható” tettnek tekint, mivel kialakult a demokratikus jogállam, a piacgazdaság jogi keretei, átrendeződött az ország nemzetközi kapcsolatrendszere és „a nemzetpolitikába illesztették” „a határon kívül rekedt magyar közösségekért való felelősségvállalást”. Mégis

„posztkommunizmusnak” nevezi az 1990 és 2010 közötti időszakot,

mivel „nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak és a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek”, és emiatt végig fennállt szerintük „az ország újbóli lecsúszásának és külső függésbe kerülésének” veszélye.

A szöveg fontos sajátossága, hogy nem fordul benne elő Európa, nem tartalmazza az európai integrációhoz, a demokratikus országok közösségének való csatlakozás gondolatát, viszont többször szerepel benne az önrendelkezés, a függetlenség gondolata, s szerinte

csak „az önálló Magyarország kerülheti el, hogy ismét gyarmati sorba süllyesszék”.

Tudjuk, hogy ez a retorika a közelmúltban a békemenetek molinóin jelent meg, a távolabbi múltban pedig Csurka István írásaiban.

A szöveghez szűkszavú indoklást fűztek, mely szerint az nem más, mint „az előterjesztők akaratának kinyilvánítása”. Az előterjesztők – Orbán, Kövér és társai – akaratát kell az országgyűlésnek elfogadnia.

Nincs ebben semmi meglepő, a Fidesz ellenzékben is önmagát azonosította a nemzettel, és 2010-es hatalomra jutása óta folyamatosan ezt teszi. Híven korábbi választási jelszavához, a nemzet „csak a Fidesz”.

Kérdés szokás szerint csak egy van: mit tesznek az ellenzéki képviselők?

Részt vesznek-e ennek a politikai nyilatkozatnak a jövő hétfői parlamenti vitájában? Elmennek-e az ünnepi ülésre, és ha igen, hogyan szavaznak erre a nyilatkozatra.

Remélem, nem vesznek részt a vitában, nem mennek el az ilyen módon tartott ünnepi ülésre, és megtalálják a módját, hogy kinyilvánítsák: elutasítják a nyilatkozat tartalmát.

Továbbiak

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

Vélemény

A tegnapi „Összehozta a zsidókat és palesztinokat a járvány” című cikkünk viszonylag nagy látogatottság mellett is csak két olvasónkat késztette hozzászólásra.

Hogy az ilyen vírussal terhelt időkben mégis kivételt teszünk és közöljük mondandóját az csak azért van, mert reméljük Önök megértik és hozzászólásaikkal megvilágítják szerkesztőségünk munkatársainak elméjét.

Hozzászólás

„Valószínű, hogy a hikszoszok (szkíták) Egyiptomra mért súlyos csapásai tették lehetővé a zsidó nép Egyiptomból való kimenekülését és az elpusztított városokban talált aranytárgyak magukkal vitelét.

Végül Zakar prelátus megállapítja:

Ez a műfaj minden mástól eltér annyiban, hogy jogilag senkit semmire nem kötelez.

alapesetben kormány és ellenzék közös álláspontját tartalmazza.

Vajon miért fontos ez a Fidesznek?

van az egyezmény szövegének két olyan eleme, amelyek ellentétesek az orbáni alaptörvénnyel és jogrenddel: a „társadalmi nem” (gender) fogalma és a nők elleni erőszak elől menekülők menedékjogának elismerése, illetve visszaküldésük tilalma.

A Fidesz szerint ilyen nincs, csak biológiai nem van. Vajon nem tudnak róla, hogy nők és férfiak eltérő társadalmi helyzete, szerepe realitás? Mi lehet a bajuk ezzel a fogalommal?

az Orbán-kormány magát a genfi menekültügyi konvenciót sem tartja be, és nem akarja az abban foglalt kötelezettségeket ezen egyezmény kapcsán újra megerősíteni.

Tudjuk, mennyire zavarják az Orbán-kormányt azok a kötelezettségek, amelyek az EU-tagságból következnek, és mennyire sportot űz azok megsértéséből.

Orbán nem vállal közösséget a demokratikus országok közösségével, nem igazodik közös normáikhoz,

Amikor leült Menczerrel szemben, hagyta, hogy az államtitkár a szokásos módon részletesen elmesélje, hogy mennyi védőfelszerelést hoznak be, és kérdésre azt is elmondja, hogy annak csak két százalékát adjuk tovább más országokba, majd a végén rátért a beharangozott témára:

Pedig lett volna miért visszakérdeznie.

„Tisztelt Tiszti Főorvosnő! Én szeretném figyelmeztetni, hogy Ön egy olyan útra lépett, amikor szemmel láthatóan Ön most próbálja kiszolgálni a politikát.”

„Ön egy szégyen. Ön, ha egy napig csinálná csak azt, amit a főorvos asszony hónapok óta, végelgyengülésben térden járva könyörögne irgalomért.”

Jól láthatóan kiszolgálta a kormányoldalt: az államtitkár hosszasan beszélhetett arról, amiről beszélni akart, és nem kérdezett vissza az elfogadhatatlan válaszra.

Ami viszont a parlamenti ellenzék képviselőit, frakcióit illeti, nekik nem feladatuk valamiféle összefogás, hiszen nincsenek cselekvő helyzetben. Nekik arra van módjuk, hogy helyeseljenek, ha a kormány helyesen cselekszik, ugyanakkor kötelességük bírálni, ha helytelenül.

Igazi mai magyar történet következik. Kezdem az előzményekkel. A járvány kezdetén a miniszterelnök ugyan azt állította, hogy fel vagyunk készülve védőeszközökkel, a tények azonban az ellenkezőjét mutatták.

Csakhogy Orbán miniszterelnök a repülőtéren filmezteti magát a szállítmányokkal, Szijjártó külügyminiszter diadaljelentéseket ad elő a parlamentben a beszerzett mennyiségről, ami már legalábbis furcsa.

Szerintem ugyanis nem dolga a magyar államnak, hogy akár Észak-Macedóniába, akár Erdélybe védőfelszerelést szállítson, a dúsgazdag Vatikánról nem is beszélve.

Amit – és itt csak a magam nevében beszélek – vitatok, helytelenítek, az az Orbán-kormánynak a határon túli magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikája.

a kisebbségi közösségek magyar oktatásának, kultúrájának támogatása feladata a magyar államnak, gazdasági vállalkozásaik, lakásépítésük, futballakadémiáik támogatása viszont nem, és a járvány elleni védőeszközök is ebbe az utóbbi körbe tartoznak.

Mi ebben a szörnyű?

Mert Románia – partnerünk az Európai Unióban és szövetségesünk a NATO-ban – ellenség.

1989-es romániai forradalom évfordulóján Temesvárt Orbán még szövetséget is ajánlott Romániának Brüsszellel szemben, de ezt sem szabad komolyan venni, Romániára az Orbán-rendszer ellenségként gondol.

Mesterházy Attila, az MSZP országgyűlési képviselője, korábbi elnöke a múlt hétfőn az azonnali kérdések órájában valóságos együttműködési ajánlatot tett Orbán Viktornak.

„… mindenkinek azért kell szurkolnia Magyarországon – bármennyire is mást gondolunk különböző kérdésekről a politikában –, hogy önök sikeresen kezeljék ezt a válságot.”

azt hagyja figyelmen kívül, hogy Magyarországon nem egy demokrácia kormánypártja és ellenzéke áll szemben egymással politikai partnerként, hanem egy önkényuralmi rendszer hatalomgyakorlói és az általuk elnyomottak szembenállásáról van szó.

Az olyan konszenzus-törekvésnek, amellyel az Országgyűlésben Mesterházy előállt, demokráciában van helye.

Nem Mesterházy az első az MSZP-ben, aki ilyen szándékot nyilvánosan megfogalmaz.

Egykor még képviselőként jelen voltam az Országgyűlés plenáris ülésén, amikor Orbán Viktor és Kövér László először hazaárulózta le az ellenzéket. Az 1998-2002-es ciklusban történt, az első Orbán-kormány idején.

„A hazai ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata. Ilyen értelemben semmiben sem különböznek Rákosi Mátyástól vagy Gerő Ernőtől”,

a Fidesz nem politikai partnernek és versenytársnak tekinti az ellenzéki pártokat,

Kövér a Fidesz-elit közös álláspontját mondta interjújában, miközben az ő fogalmazása nem szemrehányó volt, mint Gulyásé, hanem kirekesztő.

De mit is gondoljunk a brüsszeli „feljelentgetésről”?

Minden esetre és minden területen, illetve szinten, a tanulási és adaptációs folyamatot tudatosan, rezilenciát segítő stratégiák és közpolitikák kialakításával lehet előmozdítani.

Föltűnő és szinte hihetetlen lenne, ha ezekre a világméretű és az emberiség egész életmódját érintő változásokra, a sokkhatásra egyedül a politikai mezőny nem válaszolna, maradna változatlan!

A poszt-populista politika középpontjában a reziliens stratégiák kell hogy kerüljenek!

Olvasva a napról napra gyarapodó és egyre részletesebb, alaposabb nemzetközi elemzéseket, két – egymástól merőben eltérő – modell alakult ki eddig a járvány menedzselésére.

Az eddigi eredmények biztatóak: mindhárom országban megfékezték a járvány gyors terjedését, alacsony szinten tudták tartani a halálozási rátát, lerövidítették a járvány első hullámának átfutási idejét – a szigorú szabályok lassú oldását fontolgatják.

Az abszolút prioritás tehát a legkisebb gazdasági és komfort veszteség, amiért hajlandók feláldozni néhány tízezer ember egészségét és életét is. A svédek koncepciója szerint ezen az áron elkerülhetők a súlyos és hosszútávú gazdasági károk és következmények.

képtelen tompítani a járvány gazdasági kárait és humanitárius következményeit, prioritásainak élén még ebben a krízis helyzetben is saját hatalmának stabilizálása, kiterjesztése, klientúrájának elvtelen támogatása áll.

A járvány kiélezi, radikalizálja, az eddig el nem döntött politikai/ideológiai vitákat, sőt olyan kérdéseket vet föl, melyek eddig szőnyeg alá söpörve lappangtak.

Most egyedül Áder János beszél majd, a minden ízében fideszes mai köztársasági elnök.

A Fidesz azonban kétharmados többségével élve 2010 májusa, a „nemzeti együttműködési nyilatkozat” elfogadása óta arra használja ezt a formát, hogy a maga felfogását az ország egészének felfogásaként tüntesse fel.

csak „az önálló Magyarország kerülheti el, hogy ismét gyarmati sorba süllyesszék”.

Kérdés szokás szerint csak egy van: mit tesznek az ellenzéki képviselők?

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA