Vélemény

MI A BAJ AZ AKKUMULÁTORGYÁRAKKAL, ÉS MI NEM?

Az elmúlt hetek arról szólnak, hogy az Orbán-kormány egész sor akkumulátorgyár építésében egyezett meg kínai és dél-koreai befektetőkkel, és ezt helyi civil szervezetek és az ellenzéki pártok támadják.

Gödön évek óta panaszkodnak az emberek, most pedig Debrecenben tartottak viharos közmeghallgatásokat, és népszavazási kezdeményezésekről döntenek majd a választási bizottságok. Az ellenvetések bizony jogosak: indokoltak az akkumulátorgyártás környezeti hatásaival – víz, levegő, zaj – kapcsolatos súlyos aggályok, és megalapozottak azok a közgazdasági elemzések, amelyek szerint Magyarországnak a kimagasló energia- és vízigénnyel működő akkumulátorgyártásban nincs, nem lehet komparatív előnye. Joggal emlékezteti Győrffy Dórát, a kiváló közgazdászt az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának ez az eleme a Rákosi–Gerő-féle gazdaságpolitikára: a „szén, a vas és az acél országa” ugyanúgy nem törődött Magyarország sajátos feltételeivel, mint az orbáni gazdaságpolitika.

Csakhogy az akkumulátorgyárak elleni kampány ennél tovább megy. Az LMP politikusai, akik a majdani népszavazási kampányt megelőzve máris aláírásgyűjtésbe fognak egy petícióhoz, elkezdtek arról beszélni, hogy akkumulátor-gyarmattá teszik az országot. A gyarmat szót legutóbb az CÖF tüntetéseinek molinóin láttuk olyan mondatokban, hogy „nem leszünk gyarmat”, és ezzel az EU-val való szembenállást hirdették.

Az, hogy multinacionális vállalatok Magyarországon beruháznak, és új ipari, kereskedelmi és szolgáltatócégeket hoznak létre, a gazdasági felzárkózás nélkülözhetetlen eleme. Így történt ez korábban Spanyolország vagy Írország különösen sikeres felzárkózási folyamatában, és velünk egy időben Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia felzárkózási folyamatában is. A nagy autóipari cégek ezekben az országokban ugyanúgy létrehozták a maguk termelőüzemeit, amelyeket manapság nálunk összeszerelő üzemekként szokás megbélyegezni, holott az összeszerelő üzemek a felzárkózási folyamat első stádiumával együtt járnak.

Nem az a baj, ha a felzárkózás során ilyenek létrejönnek, hanem az, ha ezt nem követi más is: a termelőüzemek után fejlesztő központok telepítése a korábban a termelőüzemet befogadó országba, és modern, saját tulajdonú, a világpiacra hatékonyan exportálni képes közép- és nagyvállalatok létrejötte.

Az egykori szocialista országok közül Lengyelország és Csehország ebben előttünk jár.

Amiatt is támadni szokták a multicégek magyarországi befektetéseit, hogy azok az olcsó magyar munkaerő miatt jönnek hozzánk, és ők jutnak profithoz. Miért nem ér a magyar munkás munkája is ugyanannyit, mint a német, francia vagy svéd munkás munkája? Legyünk tudatában: a spanyol vagy a cseh munkásnak is kevesebbet fizet a Volkswagen, mint a németnek, meg is beszélve a brazil munkásról.

Az olcsóbb munkaerő a piaci jelenlét mellett fontos hajtóereje a nemzetközi tőkemozgásnak. Ugyanakkor a fejlettebb országokból érkező befektetők jobban megfizetik a magyar munkást, mint a hazai tulajdonú vállalatok.

A profit pedig természetesen a befektetőé, a kérdés csak az, hogy elviszi-e a saját országába, vagy itt fekteti be újra. Ez pedig attól függ, hogy megőrzi-e Magyarország versenyképességét a befektetések piacán.

Meglepő módon az igazán nagy tudású Róna Péter professzor is azzal érvelt az akkumulátor-gyárak ellen, hogy a termék árát, a munkások bérét és a foglalkoztatottak számát is a kínai befektetők szabják majd meg. Hát persze. A brit autóipar híres gyárai ma nagyrészt japán cégek kezében vannak, és japán autókat gyártanak bennük az európai piacokra. Ott is a japánok szabják meg a termelés volumenét, az árakat, a foglalkoztatást és a béreket. Másképp nem fektettek volna be a brit autóiparba, és nem mentették volna meg befektetéseikkel az ágazatot. Így működnek a nemzetközi tőkemozgások, melyekkel a befogadó országok is sokszor jól járnak

Szóval, az akkumulátorgyárak ellen tiltakozóknak bizonyára igazuk van abban, hogy nemet mondanak, de sokszor nincs igazuk az érvelésben.

Az akkumulátorgyárakkal ellen nem azért helyes tiltakozni, mert külföldi befektetők érnek el profitot magyarok munkájával

– ez a mai világban természetes.

Nem is azért, mert emiatt Magyarország gyarmattá válna: a német autógyárak sem teszik hazánkat német gyarmattá, ahogy a japán autógyárak sem Angliát japán gyarmattá. Az sem kifogásolható, ha a tulajdonosi döntéseket a külföldi tulajdonos hozza meg. Amit joggal kifogásolnak a tiltakozók, az az, hogy az akkumulátorgyártás súlyos környezeti ártalmakkal járhat, hogy nem felel meg Magyarország sajátos gazdasági feltételeinek, és hogy az Orbán-kormány túlzott mértékben kínált különféle kedvezményeket a befektetőknek, ahogy azt számos más esetben is tette (ahol a másik két kifogás nem merül fel).

ORBÁN, AZ IDEGEN

Nagy felzúdulást okozott nálunk, hogy Orbán miniszterelnök nem tapsolta meg az Európai Tanács brüsszeli üléstermébe bevonuló Zelenszkijt, és a kormány- és államfők közös fotóján is úgy állt a többiek között, mint aki idegenként odacseppent, és nem érti, hogy miért.

A felzúdulás indokolatlan volt. Orbán jól tette, hogy így viselkedett. Akár hisszük, akár nem, egyszerűen őszinte volt. Sokszor elmondta már, hogy Bakuban meg Asztanában otthon érzi magát, Brüsszelben meg idegenként. Eddig is így volt, ez alkalommal meg még inkább. Hogyne lett volna minden korábbinál idegenebb a brüsszeli társaságban, amikor a többiek Zelenszkijt ünnepelték, Ukrajna elnökét, akinek győzelmében bíznak, és akit sokféle módon segítenek, miközben ő, Orbán Putyinra tesz, mivel meg van győződve arról, hogy a háborút csak a túlerőben levő Oroszország nyerheti meg. Amikor kényszerűen egy asztalhoz kellett ülnie Zelenszkijjel, megismételte, hogy nem szállít Ukrajnának fegyvert, nehogy bárkinek is kétsége legyen a szándékairól.
Kiírta a Twitterre, hogy országa a „béketáborhoz” tartozik.

Koránál fogva ő sem tudja, és azok sem, akik a közleményeit szövegezik, hogy mit jelentett hetven-nyolcvan évvel ezelőtt a „béketábor” kifejezés. Hazugságot jelentett akkor is, a készülődést az újabb háborúra.

Amikor most fegyverszünetet meg békét szorgalmaz, kompromisszumot egy olyan helyzetben, amikor Putyin hadserege megszállva tartja Ukrajna területének egyötödét, ezt a helyzetet akarja állandósítani, ahogy a minszki kompromisszum is a Donyec-medencei részleges orosz megszállását állandósította, és persze a Krímét is. A minszki kompromisszum arra volt jó, hogy az orosz állam felkészítse hadseregét a totális támadásra. És persze Ukrajna is felkészülhetett a védelemre.
Putyin azóta sem tett le az ukrán állam megsemmisítéséről és arról sem, hogy Ukrajna elleni győzelmével a Nyugat gyengeségét demonstrálja. Megerősítené ez Orbánt a Nyugat hanyatlásáról és a keleti diktatúrák felemelkedéséről szólónézetében. Hogyne lett volna idegen ott, ahol Európa demokratái Ukrajna elnökét ünnepelték? Persze, hogy ennek megfelelően viselkedett.

Nemzeti konzultáció: fejezzék abba!

Nagyvonalú és mind részleteiben, mind pedig összességében igen előremutató felajánlást tesz a fuhu.hu szerkesztősége. Tudjuk, hogy a nemzeti konzultáció nem csupán sikeres, de az ország jelene, valamint jövője szempontjából is létfontosságú.

 

Tudjuk, hogy a magyar emberek másra sem gondolnak egész nap, minthogy minél gyorsabban és eredményesebben visszaküldhessék a nemzeti konzultációs leveleket. Ezért vannak hosszú sorok a postán, a kórházi várókban, és mindenütt, ahol az embereknek módjuk van ármányiról eszmét cserélni.

Tudunk mindent, és a magunk szerény módján szeretnénk osztozni az össznemzeti örömben és egyúttal elősegíteni, hogy még az eddigieknél is sikeresebb legyen az, ami a kormány szerint már most is sikeresebb, mint bármi, ami valaha volt ebben a kis országban.

Ennek érdekében vállaljuk, hogy minden nap több cikkben is foglalkozunk a nemzeti konzultációval. Leírjuk, ha kell százszor, hogy nemzeti konzultáció nélkül már régóta nem lenne Magyarország, nem elhallgatva azt a tényt sem, hogy a nemzet még sohasem volt ennyire egységes, mint most.

Amennyiben igény van rá, követeljük, hogy a nemzeti konzultációt nyilvánítsák hungarikummá. és legyen a világörökség része.

Annyi cikket írunk erről, amennyit csak lehet. Sőt, ígérjük, még annál is többet. Nem ismerünk lehetetlent, s másokkal ellentétben nem fogunk akadékoskodni. Nem kérdezzük meg, hogy mennyibe kerül ez  a magyar adófizetőknek, mint ahogyan a Naptól sem kérdezi senki, hogy mennyiért adja a fényt és a meleget.

Megírjuk, hogy minden nagyon jó. Cserébe csupán egyetlen dolgot kérünk a derék uraktól, akik ezt az egészet kitalálták: fejezzék már abba! Mert ez így valóságnak siralmas, viccnek pedig túlságosan durva.

A Transparency félreérti

Bemutatták a Transparency International rendszeresen elkészülő korrupciós jelentését a világ országairól, és a magyar szervezet illetékeseinek arra kellett rámutatniuk, hogy a korrupciós fertőzöttség szempontjából Magyarország immár az Unió leginkább fertőzött tagországa.

Természetesen a média is felkapta a témát, az újságírók együtt szörnyülködtek az elszomorító eredményen. A szörnyülködés annyiban jogos, hogy a korrupció-érzékelési indexet az adott országgal, annak hatóságaival kapcsolatba kerülők véleményének összegzéséből számítják, s az most így alakult. Ugyanakkor szerintem az állítás az eredmény félreértett értékelésén alapul.

Kiderül ez tulajdonképpen a Transparency magyarországi ügyvezetőjének a Klubrádióban elhangzott interjújából is. Martin József Péter ugyanis elmondta: amellett, hogy az intézmény által számított korrupciós indexet illetően Magyarország immár Romániánál és Bulgáriánál is rosszabb eredményt produkál (miközben az előző jelentés szerint még holtversenyben volt velük), a „hétköznapi” korrupció Romániában vagy Bulgáriában még mindig kiterjedtebb, mint nálunk,

nálunk az államilag szervezett korrupció erősebb. Merthogy Magyarországon a Fidesz-közeli cégek megszállták az államot.

A Transparency magyarországi vezetője jó irányban indul el, de nem jut el a helyes megoldáshoz. Nálunk ugyanis nem a state capture, az állam megszállása nemzetközileg ismert esetéről van szó. Nem a politikát befolyásoló vállalkozásokról, hanem a fordítottjáról: a politikai hatalom által önkényesen kedvezményezett, közpénzből felfuttatott és ugyanakkor a politikai hatalmat szükség esetén kiszolgáló vállalkozásokról van szó.

Amikor Lánczi András filozófiaprofesszor, Orbán egyik házi ideológusa néhány éve azt nyilatkozta, hogy amit az ellenzék korrupciónak nevez, az nem az, hanem a Fidesz politikájának lényege, bizonyos értelemben igazat mondott.

(Már korábban is elismertem ezt.) Amit a büntetőjog korruciónak nevez, vagyis amikor valaki pénzt vagy ajándékot ad egy közigazgatási tisztviselőnek (vagy más esetekben akár egy vállalat ügyintézőjének, anyagbeszerzőnek vagy bolti eladónak), hogy a tisztviselő, ügyintéző, eladó neki kedvező döntést hozzon (például neki adjanak egy megrendelést, megkapjon egy építési engedélyt, hozzájusson hiánycikkhez stb.), az klasszikus vesztegetés, korrupció, amely mindig kölcsönös előnyökről szól.

Ilyen is előfordul a Fidesz államában, például a Schadl–Völner ügy jellegzetesen ilyen. Amikor azonban egy közbeszerzést az előre kiszemelt pályázó nyer, mert a pályázati feltételeket is testre szabják, hogy csak ő nyerhessen, az nem kétoldalú, hanem egyoldalú ügylet, nem vesztegetés, nem korrupció a szó büntetőjogi értelmében. Márpedig ez az, ami az Orbán-rendszerben a leginkább elterjedt. Az állami döntés kedvezményezettje nem ad semmit a kedvezményért cserébe. Ő egyszerűen a politikai hatalom kedvezményezettjeként jut előnyhöz. Lánczi professzor szerint ez az orbáni állam ama törekvésének megnyilvánulása, hogy állami eszközökkel támogassa a nemzeti tőkésosztály létrejöttét. A korrupció bűncselekmény, az ilyen állami politika nem az.

Nem így van. Az orbáni államnak ez a gyakorlata valóban nem korrupció ugyan – hiányzik belőle a korrupció alapvető eleme, az előnyök kölcsönössége –, de bűncselekmény, amelyet hivatali visszaélésként, hűtlen kezelésként nevez meg a büntetőjog.

A közbeszerzésnél az állami hatóság kötelessége a közpénzek leghatékonyabb, leginkább takarékos felhasználása. Ha viszont a pályáztatásnál nincs valódi, tisztességes verseny a pályázók között, ha a feltételeket a kiválasztott kivitelező javára alakítják ki, az megvalósítja a hivatali visszaélést, a hűtlen kezelést. Miután ez – mint Lánczi professzor elismerte – a Fidesz tudatosan követett politikája, itt bűnös kormányzás folyik.

A Transparencynél ezt rendszerszerű korrupciónak nevezik, és legtöbbször így beszélnek erről az ellenzéki politikusok. Ez nem pontos jellemzés: itt nem korrupcióról, hanem rendszerszerű hivatali visszaélésről van szó. A különbség a más országokban megfigyelt korrupcióhoz képest nem mennyiségi, hanem minőségi. Nem több, hanem más. Aki mennyiségi különbségként ábrázolja a helyzetet – mint a Transparency rangsora –, az szerintem félreérti a helyzetet, félrevezeti a közönséget.

Nem fölösleges kötözködésrő, öncélú fogalmi vitáról van szó. Ha csak arról lenne szó, hogy Magyarországon több, erősebb a korrupció, mint más országokban, akkor lenne értelme a kormánytól várni a megfékezését. Ahogy az Európai Bizottság teszi. Ha viszont a hatalmon levők által rendszerszerűen folytatott hivatali visszaélésről van szó, akkor ennek visszaszorítása nem várható az Orbán-kormánytól. Ez a kecskére a káposztát esete.

Elismerem: az Európai Bizottság nem tehet mást: partnere nem lehet más, mint a hivatalban levő kormány. A rendszerszerű hivatali visszaélés megszüntetése csak a rendszer megszüntetésétől remélhető. Ez pedig nem az Európai Bizottság dolga.

MIRE KÉSZÜL ORBÁN A KATONÁKKAL?

Sokan értetlenkednek az elmúlt hetekben amiatt, hogy Orbán – illetve névleg új honvédelmi minisztere – példátlan mértékben meneszti a hadsereg tábornokait és főtisztjeit.

Szakértők aggódnak, hogy ez bizony fontos „képességek” eltűnését okozhatja az egyébként is kicsiny és gyenge magyar hadseregben. Azok, akiket most menesztenek, már régen nem az egykori Néphadseregnek a Szovjetunióban tanult tisztjei, hiszen azok már régen eltűntek az aktív szolgálatból, nyugdíjba mentek. A NATO-szövetséges Honvédség elitjéről van szó, akik beszélnek angolul, a NATO-országokban kaptak továbbképzést, részt vettek külföldi missziókban, akik katonaként a „szabad világ” közös védelmét tekintik hivatásuknak.

Ha Orbán – aki mindig, már a Fidesz 1994-es miniszterelnök-jelöltjeként, akkor a kampányban egy katonai alakulatot meglátogatva, és azóta is fokozott érdeklődést mutatott a katonaság iránt – másokkal akarja vezettetni a magyar hadsereget, mint eddig, és ezt a cserét gyorsítva valósítja meg, nem lehet véletlen. Csak arra gondolhatunk, hogy másra akarja használni a Honvédséget, mint amire a rendszerváltás korábbi kormányai akarták, ideértve akár az ő eddigi kormányzását is.

Fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lehet ez a más, és mihez képest más?

A mihez képest? az egyszerűbb kérdés. Az Antall-kormány néhai honvédelmi minisztere, Für Lajos még körkörös védelemről beszélt egy olyan időszakban, amikor az egykori szocialista országok politikai és katonai szempontból formálisan még semlegesek voltak, nem voltak a NATO tagjai, és persze az Európai Unióé sem. Azután azonban A Magyar Köztársaság – az első három között, Csehországgal és Lengyelországgal együtt – NATO-tag lett, és ezt követően szomszédjaink többsége is az lett. A körkörös védelem doktrínája értelmetlenné vált, hiszen joggal állapíthattuk meg, hogy Magyarországot szövetségesek és barátok veszik körül, szomszédjai közül senki sem fenyegeti. Így alakult ki az a helyzet, hogy a magyar hadseregnek csak a nemzetközi szövetségben lett funkciója, mégpedig elsősorban missziókban a közeli Koszovótól a távolabbi Irakig és a még távolabbi Afganisztánig és a világ más pontjain, mindenütt nemzetközi együttműködés részeként.

Ha viszont Orbán retorikáját követjük, azt kell látnunk, hogy ő egészen másként gondolkodik a magyar hadseregről. Vajon mi a funkciója az elmúlt évek erőltetett fegyverkezési programjának? Vajon mi lehet az értelme annak, hogy az akkor még a miniszterelnökséget vezető Lázár János olyanokat mondott, hogy a Honvédségnek a térség legütőképesebb hadseregévé kell válnia?

Az amerikaiaknál akarnak jó pontokat szerezni azzal, hogy másoknál előbb felelnek meg a GDP 2 százalékát kitevő hadikiadásra vonatkozó követelménynek? Az amerikai elvárásoknak való megfelelés nem szokta őket érdekelni.

Vadai Ágnesnek igaza lehet, amikor a Honvédségnél folyó elitcserét NATO-talanításként jellemzi. Ez pedig azért történhet, mert Orbán olyan célokra kívánja használni a magyar hadsereget, amelyek nem a NATO, nem a nyugati szövetség céljai. Amikor Orbán az utóbbi években nemzetközi politikáról beszél, mindig nagyhatalmakról és más országokról beszél, de sohasem a nyugati demokráciák és különféle önkényuralmi rendszerek között tesz különbséget. Elutasítja a „blokkosodást”, szabadulni akar a nyugati demokráciák blokkjától, Magyarországot egy, a helyét a nagyhatalmak között kereső államként állítja be anélkül, hogy megkülönböztetné a nyugati szövetségesekhez illetve más hatalmakhoz fűződő viszonyt. Az effajta retorika nem lehet véletlen.

Nyugati partnereink egységesen Ukrajna mellett állnak a putyini Oroszország támadásával szemben. Az orbáni magyar állam nem.

Orbán a háborúban Oroszország győzelmére tesz, arra, hogy Ukrajnát a földig rombolják, és „senki földje” lesz, ahogy ezt a minap számára baráti újságíróknak elmondta.

Valahogy úgy, ahogy „senki földje” lett 1939 tavaszán, Csehszlovákia szétverése után az első bécsi döntés utáni maradék Kárpátalja, Jugoszlávia 1941 áprilisi német megtámadása után pedig a Bácska, ahova a magyar hadsereg bevonulhatott. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy Orbán az ukrán állam feltételezett összeomlása esetére valami hasonló szerepet szánhat a magyar hadseregnek.

De talán nemcsak erről van szó.

A Köztársaság 1989-ben született Alkotmánya, melyet az Orbán-kormány 2010-ben örökölt, még világosan elhatárolta a hadsereg és a rendőrség feladatát:

„40/A. § (1) A Magyar Honvédség alapvető kötelessége a haza katonai védelme és a nemzetközi szerződésből eredő kollektív védelmi feladatok ellátása.

(2) A Rendőrség alapvető feladata a közbiztonság, a közrend és az államhatár rendjének védelme.”

Azt is egyértelművé tette, hogy „40/B. § (1)

(2) A Magyar Honvédséget az alkotmányos rend megdöntésére, vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló fegyveres cselekmények, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot tömeges méretekben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos erőszakos cselekmények esetén, az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelően kihirdetett szükségállapot idején lehet felhasználni, akkor, ha a rendőrség alkalmazása nem elegendő.”

Az orbáni Alaptörvény eredeti, 2011-es változatában még ezt a szabályozást vette át. A Honvédség belföldi alkalmazását a szükségállapotban tette lehetővé, melyet „a törvényes rend megdöntésére vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló fegyveres cselekmények, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot tömeges méretekben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos, erőszakos cselekmények esetén” hirdet ki az Országgyűlés, vagy akadályoztatása esetén a köztársasági elnök (48. cikk), de az 50. cikk szerint csak akkor, „ha a rendőrség és a nemzetbiztonsági szolgálatok alkalmazása nem elegendő”. Ez tehát még érdemben ugyanaz a szabályozás.

Az Alaptörvény kilencedik módosításával azonban a korlátozás érdemben lazult. Az új 50.cikk szerint szükségállapot hirdethető ki „a) az alkotmányos rend megdöntésére, felforgatására vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló cselekmény, vagy b) az élet- és vagyonbiztonságot tömeges mértékben veszélyeztető súlyos, jogellenes cselekmény esetén”, ahol már sem az erőszakosság, sem a fegyveres elkövetés nem feltétel és az ilyen szükségállapot esetén belföldön is alkalmazható a Honvédség. Ugyanígy a hadiállapot meghatározásánál is lazítottak a szabályozáson: az nemcsak idegen hatalom támadása vagy annak „közvetlen veszélye (háborús veszély)” esetén hirdethető ki, mint a köztársasági Alkotmány és az Alaptörvény eredeti, 2011-ben elfogadott változata szerint, hanem a kilencedik alaptörvény-módosítás szerint „külső fegyveres támadás, hatásában külső fegyveres támadással egyenértékű cselekmény, valamint ezek közvetlen veszélye” is elegendő a kihirdetéséhez (49. cikk). Márpedig hogy mi „egyenértékű hatásaiban” a külső fegyveres támadással, azt nyilván Orbán dönti el. Emellett eltűnt a szabályozásból az a korlát is, hogy „ha a rendőrség alkalmazása nem elegendő”. Láttuk már, hogy hogyan vezényeltek ki katonákat és harcjárműveket a városok utcáira terrorveszélyre hivatkozva.

Ez lehet a másik új cél, amelynek esetleges megvalósítására Orbán új, hozzá feltétlenül hűséges tábornokokat és főtiszteket állít a hadsereg élére.

A félelem táplálja a populizmust

A populizmus a bizonytalanságból táplálkozik. A bizonytalanság félelmet okoz. A félelem pedig a primitív emberi reakcióknak kedvez: ingataggá, veszélyessé és robbanásveszélyessé teszi a marginalizált társadalmi csoportokat. Ezek a csoportok azok, amelyeknek nincs státuszuk, így alacsony szintű kommunikációval is befolyásolhatóvá válnak.

Az ipari társadalmakban a státuszt a munka köré kovácsolják. (Nálunk ezt a munka társadalmának aposztrofálják.) A munka identitást, gazdasági biztonságot, stabilitást, jólétet és társadalmi előrelépési lehetőséget biztosít az embereknek.

A globalizáció „sötét arca” véget vetett vagy feltartóztatta a stabil, jól fizetett munka világát, amely identitást, előléptetést és társadalmi státuszt épít. Így maradt a világon emberek millióinak tehetetlen sodródása, kiszorulva a társadalmi együttélésből.

Senki sem értette a zavart, és főként nem vállalta érte a felelősséget.

Ennek a tehetetlenségnek és a társadalmi együttélésből való kirekesztésnek sokféle megnyilvánulása lehet: bizonytalanság; bizalmatlanság; az elvárások hiánya, amelyek elítélik a prezenteizmust.  Megszűntek az értékek és referenciák; felváltotta a cinizmus, a normák és törvények iránti elkötelezettség hiánya (anómia). Ahogy Guy Standing is jelzi a Prekariátus*-ban:

„Sokakat vonzanak majd a populista politikusok és a neofasiszta üzenetek, ami már látható szerte Európában, az Egyesült Államokban és másutt. Ezért a prekariátus, a veszélyes osztály, és ezért van szükség egy „paradicsomi politikára”,

amely választ ad félelmeikre, bizonytalanságaikra és törekvéseikre.

*(szociológiai és közgazdasági kifejezés, mely az angol precarious [bizonytalan] és a proletariat [proletariátus] szóvegyítésével keletkezett) 

Az információs technológiai forradalom lehetővé tette azt, amit közösségi médiának ismerünk. A pillanatnyi információ és a virtuális társadalmi kapcsolatok ezen mechanizmusa, ha emberek millióinak bizonytalanságával párosul, egy ördögi, perverz kört erősít meg. Amikor az ember napról napra él, célja a túlélés. Nincs ideje az elmélkedésre, az együttélésre, a jövő tervezésére. Elszigetelve él, legjobb esetben önelégülten, egy végtelen jelenben, amely megfosztja értelmétől, céljától. A digitális világ megerősíti ezt az állapotot. Az információk, üzenetek és szlogenek felhalmozódása megakadályozza a reflexiót. Az egyirányú kommunikáció hatására a hasonló csoportokhoz kötődő emberek örökös érzelmi állapotban élnek.

A kirekesztés, ha az anyagi siker, az érdemek, a higgadt és mutatós hírességek kultuszával párosul, kirobbanó keveréket okoz. A neheztelés felületei. Az irigység átveszi a hatalmat. A bizonytalan, rosszul fizetett és demotiváló munkákra ítélt emberek megalázva érzik magukat.

A megaláztatás pedig a másik, a sokféleség elutasításában nyilvánul meg.

Jelzi a pluralitás végét. A társadalmi bizalmatlanság az eredmény. Ez annyira meggyengíti az etika iránti elkötelezettségüket, hogy elősegítsék a szabályoktól, társadalmi normáktól és törvényektől eltérő amorális viselkedést. A bizalmatlanság, a valódi kirekesztés vagy a társadalomhoz való nem tartozás érzése kedvez az antiszociális viselkedésnek. Ebben az összefüggésben ezek a lelkek fogékonyak a manicheus populista diskurzusra, amely megosztja a társadalmat jó és rossz között. A bizonytalanság veszélyt jelent a politikai társadalmi stabilitásra, a biztonságra és a közbékére. Lerombolja a liberális demokráciát.

A bizonytalanság felhígítja a társadalmi konszenzust. Amikor a szolidaritás megszűnik, megszűnik a társadalmi elkötelezettség és a kohézió. Mindenki saját magát menti meg, függetlenül attól, hogy kárt okoz-e harmadik félnek.

Veszélyesen közel kerülünk a legerősebbek birodalmához, a saját kezű igazságossághoz. Ez táptalaja a törvényen kívüliségnek és az erkölcsi romlásnak.

Önmagában ennek felismerése sajnos semmire sem elegendő.

Így aztán a hatalomban lévők visszaélve a kirekesztettek félelmével egyszerűen felválthatják a közjót szolgáló közpolitikákat maguk és feltétlen talpnyalóik érdekeinek kiszolgálásával. A hatalmi érdek megszabja a saját szabályait.

Ennek legsúlyosabb megnyilvánulási formája, amikor maga az állam éppen hatalmon lévő kormánya lesz „állam az államban”, amikor magára nézve nem tartja kötelezőnek a törvényeket, olyan módon, hogy azokat saját érdekei szerint formálja.

A nemzetközi színtér ugyanolyan veszélyes és tele van kockázatokkal (lehetőségekkel is). Globális recesszió; Oroszország Ukrajna elleni háborújának kiterjesztése. Ideális esetben a jogállamiság újjáépítésével és egy új társadalmi paktum kidolgozásával kellene elérnünk, hogy válaszoljunk a kihívásokra.

A viszály és politikai bizalmatlanság egy másik úthoz vezet.

Ahelyett, hogy jogi és intézményi reformon keresztül próbálnának pozitív irányba változni, a törvény kiskapuinak nyitva tartása megakadályozza egy új konszenzusos paktum létrehozását, amely az előttünk álló feladatok megoldásához elengedhetetlenül szükségesek. Sajnos a politikai spektrum mindkét oldala képtelen bármiféle párbeszédre. Mindkettőt csak egymás elpusztítása és a hatalom megszerzése érdekli. Egyik fél sem képes még magának sem bevallani a múltat, nemhogy egymásnak, de ami még szomorúbb a Dunának sem.

MÁSOK VAGYUNK?

Legutóbb január 22-én, Kölcsey Himnuszának 200. évfordulóján Szatmárcsekén tartott beszédében fejtette ki Orbán miniszterelnök kedves gondolatát a magyarok különlegességéről.

Sokszor hallottuk már őt magyar észjárásról, magyar szellemről, magyar sorsról, magyar géniuszról beszélni, és ezúttal is ekörül forgott az egész beszéd.

„Nem jobbak vagy rosszabbak vagyunk, hanem mások”,

ez a vezérgondlat, s ekként állunk szemben az Oszmán birodalommal, a Habsburgoknak, a németeknek, a szovjeteknek, most pedig a „brüsszeli bürokratáknak”. Mindazoknak, akik azt akarják, hogy mások legyünk, mint akik vagyunk.

A történelmi ív tehát oda torkollik, hogy szemben állunk azzal, amit a „brüsszeli bürokraták” várnak tőlünk. Mert mit is várnak tőlünk a „brüsszeli bürokraták”, vagyis annak a demokratikus szövetségnek a legitim módon választott bizottsági vezetői és parlamenti (európai parlamenti) képviselői?

Azoknak a közösen elfogadott normáknak a követését, amelyet az Unió alapítói – még nélkülünk, hiszen mi akkor még éppen hogy kiszabadultunk a szovjet blokkból – kialakítottak, mi pedig a csatlakozáskor vállaltuk azokat.

Orbán és társai azonban rájöttek, hogy még sem akarják ezekhez a normákhoz igazítani a magyarországi viszonyokat. Ezért mondják azt, hogy mi mások vagyunk, a „magyar észjárás” nem azonos a brüsszelivel.

Igazuk van-e, tényleg mások vagyunk-e?

A franciákhoz, nyugat-németekhez (sic!), hollandokhoz, az Unió alapítóihoz, vagy a dánokhoz, svédekhez, írekhez, akik az elsők között csatlakoztak az alapítókhoz, alighanem tényleg mások vagyunk. A World value map nemzetközi értékrend-vizsgálatok azt mutatják, hogy a magyarok tradicionálisabbak, tekintélyelvűbbek, mint az észak- és nyugat-európaiak. Nálunk évszázadokkal később kezdődött a polgárosodás, a szekularizáció, és ennek megvannak a következményei. De nemcsak az észak- és nyugat-európaiakhoz képest vagyunk mások: a nemzetközi értékrend-vizsgálat szerint azokhoz képest is, akik velünk együtt vagy még később csatlakoztak, mint a lengyelek, csehek, szlovákok, horvátok, románok. Hozzájuk képest is tradicionálisabb és tekintélyelvűbb a magyarok átlagának gondolkodása, viselkedése.

Orbánnak azért fontos a magyarok mássága, hogy megalapozza a maga önkényuralmát, azt, hogy míg az észak- és nyugat-európaiak, de még a lengyelek, csehek, szlovákok, horvátok, románok rendszeresen elzavarják kormányaikat, a magyarok az egyszeri behódolás után nem lázadnak többé az ő uralkodása ellen. Az egymást követő kétharmadok mintha őt támasztanák alá.

Nem hiszem, hogy így lenne. Volt azért nekünk is húsz évünk, amikor demokráciában éltünk, amikor rendszeres volt nálunk is a kormányváltás.

Orbán az „egyszer kell győzni, de nagyon” logikájával az egyszer megszerzett teljhatalmat használta fel arra, hogy olyan viszonyokat teremtsen az országban közjogi értelemben is és a politikai élet gyakorlatában, az információ és a terjesztett világkép révén is, amikor nem tud többé megszabadulni tőle az ország.

A 2010-et megelőző nyolc évben az akkori kormányok hibái, a 2006-os politikai válság révén teremtődött nálunk olyan sajátos, a régió többi országától eltérő hatalmi helyzet, hogy kiépülhetett az orbáni önkényuralom. A 2010 előtti évtizedekben elindult polgárosodást sikerült Orbánéknak a visszájára fordítani. Régiónk más országában is késve indult a polgárosodás. Ott is tapasztalható a főváros, a nagyobb városok, illetve a vidék eltérő politikai preferenciája, a mögötte meghúzódó értékrendi különbségek. A különbség ott van, hogy míg másutt a hatalmon levők inkább a polgárosodás, a Nyugathoz való felzárkózás előmozdítására használják a hatalmi eszközöket, az Orbán-rendszer minden erejével a polgárosodás visszafordítására, a tekintélyelvű, önkényuralmi berendezkedés tartósítására. A magyarok másságának, különleges voltának hangsúlyozása is ezt szolgáló eszköz Orbánnál.

ÖNKORMÁNYZAT ÉS PÁRTPOLITIKA

Legutóbb az a konfliktus állította előtérbe az önkormányzati tevékenység és a pártpolitika viszonyát, amikor a DK-s kerületi polgármesterek többsége nem volt hajlandó külön-külön tárgyalni Láng Zsolt kormánybiztossal az energiaköltségek emelkedése miatti kompenzációról, és emiatt ezek a kerületek nem is kapnak semmit.

Sokan érveltek úgy velük szemben, hogy a polgármesterek feladata a települési polgárok érdekének képviselete, és nem szabad pártszempontokat érvényesítniük azzal szemben.

Csak úgy mellesleg említem, hogy a DK-s polgármestereknek ebben a dologban igazuk volt.

Emlékezzünk csak arra, hogy a koronavírus-járványra hivatkozva a kormány megfelezte az önkormányzatokat megillető iparűzési adót, és az azokat emiatt ért veszteséget egyeseknek kompenzálta a költségvetésből, másoknak nem, és a válogatásban a fideszes vezetésű önkormányzatok jártak jól, az ellenzéki vezetésűek rosszul. Annak egyik eleme volt ez, ahogy a Fidesz az önkormányzatok önállóságának, biztonságos finanszírozásának felszámolására törekszik, s azokat a kormánytól hozza mindinkább függő helyzetbe. E gyakorlat újabb lépésére számítottak a kerületi polgármesterek, és ennek elkerülésére akartak nem egyenként, hanem együttesen találkozni a kormánybiztossal. Nem tévedtek: a fideszes vezetésű városok illetve budapesti kerületek megint jobban járnak, az ellenzéki vezetésűek pedig rosszabbul.

De továbbmegyek az általános kérdésre.

Vajon igaz-e az a tétel, hogy a pártpolitikának nincs helye az önkormányzatokban?

Vajon igaz-e, hogy az önkormányzatokban nem „ideológiával”, „pártállásponttal”, hanem ügyek megoldásával kell foglalkozni, mint azt több, három éve az ellenzéki pártok támogatásával megválasztott polgármestertől is hallani?

Miért szavaztunk három éve Karácsony Gergelyre, és nem Tarlós Istvánra? Miért szavaztunk a Fidesz jelöltjével szemben az ellenzéki polgármesterjelöltekre? Azért, mert abban bíztunk, hogy városukban is más politikát folytatnak majd, mint amilyet Tarlós és a többi fideszes polgármester vezetésével folytatna az önkormányzat. Vannak ebben ideologikus elemek is, például a közterületek átnevezése: Karácsony aligha szüntette volna meg Budapesten a Köztársaság teret vagy a Roosevelt teret, Tarlós pedig biztosan nem nevezett volna el közterületet kínai ellenállókról. De ennél fontosabb a különbség a társadalompolitikában: Tarlós partnere volt Orbánnak a hajléktalanok üldözésében, Karácsony – akárcsak a maga idejében Demszky – támogatja Iványiék erőfeszítéseit a segítésükre. A Karácsony vezette fővárosi önkormányzat kétségtelenül zöld politikát igyekszik folytatni, nem függetlenül attól, hogy Karácsony zöldpárti politikus. Igen, az önkormányzatokban ügyeket kell megoldani, ahogy az ország kormányzásában is. Csakhogy az ügyek megoldásában más prioritásokat követnek a különböző pártok politikusai. Ezért azután – kiváltképp a nagyvárosokban –

az önkormányzati politika is szükségképpen pártpolitika.

Nálunk is, mint szerte a világon. A főpolgármesteri székekért többnyire pártjelöltek versenyeznek, a nagyvárosok képviselőtestületeiben pártképviselők ülnek, a kampányok a pártok eltérő várospolitikai elképzeléseiről szólnak.

Annak az igénynek, hogy a pártok vonuljanak ki az önkormányzatokból, s amit legutóbb az Öt részvevőitől, majd egy másik műsorban Kukorelly Endrétől, a neves írótól hallottam, és amit most a Jobbik is képvisel, Vona Gábor alapítványának ötletét felkarolva, szerintem nincs értelme.

Arra szoktak hivatkozni: a polgármesterek, önkormányzati képviselők ne „pártérdekeket”, hanem a helyi lakosok érdekeit képviseljék. Ez is félrevezető érvelés. A pártok nem saját érdekeiket, hanem eszméiket képviselik, amely eszmék egyes embercsoportok érdekeinek, törekvéseinek adnak politikai megfogalmazást. Nem hiba, hanem erény, ha az önkormányzati politikusok az őket jelölő pártok eszméihez igazodnak, ahogy ezt Budapesten a maga idejében Demszky Gábor és önkormányzati képviselőtársai, most pedig Karácsony Gergely és képviselőtársai teszik, és tették illetve teszik kollégáik sokfelé az országban.

Politikai hamisságnak tartom, amikor egy párt által indított polgármester kilép pártjából és függetlenként csak a város érdekéről beszél, mint az egykori Jobbik-politikus Mirkóczki Ádám, aki pedig pártjának szóvivője is volt.

Ugyanarról a félreértésről van szó, mint amikor „szakértői kormánytól” várják az ország problémáinak megoldását. Ilyenkor is azt felejtik el, hogy az ország problémáira is különféle megoldásokat kínálnak a politikai erők. Az önkormányzatoknál is ez a helyzet. Ezért van helyük a pártoknak az önkormányzatokban, ezért helyénvaló, ha polgármesteri és önkormányzati képviselői helyekért is versenyeznek.

TÉVES HELYSZÍNVÁLASZTÁS

Olvasom az interneten – konkrétan a kiváló 444-en – hogy a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában emlékezett meg vagy száz ember Tamás Gáspár Miklósról.

A tudósítás a megemlékezők közül Jámbor András, Szabó Tünde és Tordai Bence országgyűlési képviselőket, valamint Schiffer András és Szanyi Tibor korábbi képviselőket emeli ki. Szabó és Tordai a Párbeszéd vezető politikusai, Jámbor András is a Párbeszéd frakciójában ül, bár függetlenként, a Szikra mozgalom jelöltjeként indult az előválasztáson, és a Párbeszéd támogatásával győzte le a Fidesz jelöltjét, Szanyi Tibor MSZP-s volt, most a legegyszerűbben szélsőbaloldaliként jellemezhető ISZOMM alapító politikusa. Baloldaliak gyűltek össze tehát Tamás Gáspár Miklósra emlékezni, olyanok, akik politikai tevékenységükben valamilyen értelemben antikapitalistákként, az 1989-90 óta kialakult magyar piacgazdasági berendezkedés éles kritikusaként lépnek fel. Életének és közéleti tevékenységének utolsó évtizedeiben, a liberalizmustól való elfordulása óta TGM is a magyarországi piacgazdasági berendezkedés élet kritikusaként lépett fel, és ebben az értelemben vitathatatlanul jogos, hogy e baloldali politikusok közösen megemlékeztek róla. Jogos, hogy ők is magukénak tekintik TGM örökségének egy fontos részét, miközben mi, magyar liberálisok. egykori SZDSZ-esek is magunkénak tekintjük őt, ha ebben az utolsó időszakában a kapitalizmus megítélésében egyfelől a szocializmus lehetséges illetve kívánatos voltának megítélésében másfelől súlyos nézetkülönbség alakult ki köztünk. Közben persze haláláig összekötött minket elkötelezettsége a szabadság és szolidaritás mellett – egykori közös pártunk, az SZDSZ a szabadság és szolidaritás pártjaként definiálta magát, és annak idején az is volt. Gazsi öröksége sokunké.

Ugyanakkor fölöttébb szerencsétlennek tartom, hogy a baloldaliak megemlékezésének szervezői a Munkásmozgalmi Panteonhoz hívták a részvevőket. A Munkásmozgalmi Panteont az egykori magyar állampárt hozta létre, és az egészen 1989-ig az állampárt magasrangú vezetőinek és az általuk elismert egykori kommunistáknak hivatalos temetkezési helye volt. TGM mindig világossá tette, hogy az, hogy baloldalinak, marxistának, olyankor kommunistának minősítette önmagát, semmit sem változtatott azon, hogy élesen szemben állt az egykori kommunista párttal, az általa működtetett rendszerrel, az egykori „szocialista világrendszer” kommunista berendezkedésével, amelynek egyik államából, amelyben született és ahol gyermekéveit, ifjúságát töltötte, elüldözték, és ahova áttelepült, ott is elvesztette állását, hivatalos egzisztenciáját. Annak, amit Magyarországon szocialista rendszernek szoktunk nevezni, TGM egész felnőtt életében ellenfele volt, a magyar és nemzetközi kapitalizmusnak kritikusa. A tudósításban felsorolt politikusok közül Szanyi Tibor lett a magyarországi szocializmus apologétája, és nem tudni, hogy a szervezők és részvevők között voltak-e mások is ilyenek. Fontos ugyanakkor, hogy valóságos képünk legyen TGM nézeteiről és egész pályájáról, ha – nagyon helyesen – emlékezünk rá.

Orbán (2008): 12 ezer embert kirúgok a közszolgálatból

A címben szereplő kijelentésre emlékezett most vissza Nick Thorpe, a BBC budapesti tudósítója, aki 2008-ban kapott utoljára interjú lehetőséget Orbán Viktortól noha a nyolcvanas évek óta ismeri őt.

Nick Thorpe, aki 1986-tól tudósítja a BBC-t Budapestről szinte baráti kapcsolatot ápolt a magyar miniszterelnökkel, akinek legutóbbi nemzetközi sajtótájékoztatóján új interjú lehetőséget kért tőle. Legutoljára egy kávézóban találkoztak 2008-ban amikor Nick Thorpe megkérdezte a hatalomra készülő ellenzéki vezért: ugye Viktor nem készültök csoportos elbocsátásokra 2010-ben a választások után? De igen – mondta Orbán Viktor. Legkevesebb 12 ezer embert kirúgunk a közszolgálatból – mondta off the record Magyarország leendő miniszterelnöke 2008-ban. Orbán szerint ezek az emberek akadályoznák az új rendszer kiépítését.

2010 óta a Rákosi rendszer szelleme járja át Magyarországot:

aki nincs velünk, az ellenünk van!

– mutatott rá a nemzeti együttműködés rendszerét jól ismerő brit újságíró. Aki szerint sok a közös vonás a Kádár rendszer és a mai állapotok között.

Úton az egypártrendszer felé

Erről írt Nick Thorpe mire a hatalom hű propagandistái rátámadtak. A vita lezárult, de a probléma megmaradt. A fő gond nem is ez hanem az, hogy Magyarország sok problémája ma is megoldatlan: egészségügy, oktatás, szociális gondoskodás, szegények helyzete stb.

Nick Thorpe elmondta, hogy édesanyja egy közkórházban feküdt súlyos betegen Nagy Britanniában, ahol minden szükséges gondoskodást megkapott. A személyzet nagyrésze a kórházban migráns családból származott , de szakszerűen és emberségesen bántak az édesanyjával – mesélte a brit tudósító finom célzással arra, hogy a Nyugat haldoklása a gyakorlatban sokkal jobb kórházi ellátást jelent mint a szuverén magyar egészségügy.

A migránsok ügyében Orbán Viktor hazudott amikor azt állította, hogy 250 ezer migráns próbált meg átjutni a határ kerítésen a magyar-szerb határon- hangsúlyozta Nick Thorpe , aki elutazott a helyszínre, ahol azt tapasztalta , hogy egy migráns tízszer – húszszor próbál meg átjutni a határ kerítésen vagyis valójában körülbelül tízezer migránsról lehet szó nem pedig 250 ezerről. Minthogy a kormányzati sajtóértekezletek hemzsegnek a hasonló csúsztatásoktól, ezért nem nagyon érdemes azokon részt venni – jelentette ki Nick Thorpe, a BBC újságírója, aki 1986 óta tudósítója a brit közszolgálati médiát Magyarországról.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK