2 hozzászólás vár moderációraSikeres technológiai szektort, start-up kultúrát építeni sokkal inkább hozzájárul ahhoz, hogy egy együttműködő, egymást támogató kulturális, civilizációs fejlődés induljon el az országban, mint egy újabb ellenzéki párt alapítása – vallja Oszkó Péter üzletember, kockázatitőke-befektető, volt pénzügyminiszter. Értelmes kiútra akkor lesz esély, amikor a választók egyaránt ráunnak a kormányzati kurzus manipulatív propagandájára és az ellenzéki szereplők öncélú áskálódásaira – erre hosszútávon lehet csak számítani, mondja. A Független Hírügynökségnek adott interjújában sötét képet fest a politikai helyzetről, a kilátásokról, ugyanakkor bizakodó a szűken vett üzleti területén.
A mai magyar jobboldal egy hatalmi alapon megszervezett formáció, emiatt kényszerpályán halad, a baloldal pedig széthullott állapotban van, s pőre meztelenségében megmutatja, hogy milyenek vagyunk, milyen a közösségi kultúránk. Úgy látja, hogy már rég nincs belátható indoka a kiszorítósdinak, a piaci területek rekvirálásának, s a kormány már rég megtehetné, hogy méltányosan konszolidál, felkarol, befogadja azokat is, akiket eddig ellenségnek tekintett – de ennek semmi jele nincs. 2010-14-ben a jelenleginél több kritikus hang volt a piaci szereplők sorából, mint most, ami arra utal, hogy az üzleti körök a kurzus folytatására számítanak 2018. után is.
Több külföldi kivonult, és hiába tűnik úgy, mintha a kormány nyert volna, a befektetők általában nagyon magas áron szálltak ki – ennek is az ország látta a kárát. A gazdaság kegyelmi állapotban van, s nem lenne mindegy, hogy lenyúlásra, klientúraépítésre, az ország kisajátítására vagy a gazdaság, az oktatás fejlesztésére, az egészségügy rendberakására használják. A mostani periódus később visszatekintve már az elszalasztott lehetőségek időszaka lesz!
„A start-upokra jellemző, hogy hálózatba szerveződnek, kooperálnak. Ez a világ így működik eredményesen. A magyar piacról viszont hiányzik az együttműködés. Itt mindenki egyedül akarja megváltani a világot. A Power Angels remélhetőleg képes lesz megteremteni a kooperáció üzleti kultúráját” – mondta nem egészen két éve egy interjúban. Mi valósult meg ebből?
A start-up világban a tanulás és alkalmazkodás képessége szükségszerű, a világmegváltó ambíciókkal rendelkező vállalkozók közössége csak akkor működik, ha folyamatosan tanul a gyengéiből és a hibákból. Ami minket illet: akkor öten voltunk, ma már tízen és jelenleg is épp tovább bővítjük a befektetőink és partnereink körét, miközben sokrétű együttműködést alakítottunk ki a vállalkozói oldalon. A nyugati piacokhoz képest a hazai start-up világ még mindig gyerekcipőben jár, de legalább megindult a fejlődése és a környezetére is pozitív hatásokat gyakorol, még ha ez alig látható hatás ahhoz képest, ami a fejlettebb piacokon tapasztalható. De fontos jellemző, hogy itt sem az egyes emberek tudásában, tehetségében, kreativitásában és teljesítőképességében vagyunk lemaradva, hanem abban, hogy az erők nem együttesen, hanem sokszor egymás ellen hatnak, nem alakulnak ki hálózatok, együttműködések, az infrastruktúra olyan alapjai, amelyre építve két vagy több tehetséges ember egymásra támaszkodva képes nagyon alkotni.
Ezt akár a magyar társadalom egészére is mondhatta volna. Ott is arra lenne szükség, mint a start-up világban?
Igen, a hazai társadalmi környezetben is a fentiekre lenne szükség, azaz, hogy a kimondott közös célok kisebb arányban jelentsenek alibit egyéni próbálkozásoknak és nagyobb arányban testesítsenek meg valós jövőképet.
Valós együttműködésekkel lényegesen messzebb lehet jutni az élet bármely területén, a vállalkozói szférában épen úgy, mint a sport, a művészet világában.
És mi a helyzet a politika területével?
A politikai nagyon jó indikátor: kiválóan megmutatja, milyen lemaradások vannak abban, hogy az egyes szereplők az egyéni érdekeiket a közös célkitűzések arányában érvényesítsék, nem egymással, hanem egymás mellett, közösen építkezzenek. És mi a helyzet nálunk?
Ugyan a jobboldalon látszólag megvan az egység, a közös küzdelem, de ott sem az együttműködésre, hanem hatalmi parancsszóra, egzisztenciális megfontolásokra, kiszolgáltatottságra, félelmekre és számon tartott kötelezettségekre épül.
A mai magyar jobboldal egy hatalmi alapon megszervezett formáció, emiatt egyébként kényszerpályán halad, nincs módja a közösség valós szándékait felmérni és érvényesíteni. A baloldal pedig széthullott állapotban van, s pőre meztelenségében megmutatja, hogy milyenek vagyunk mi, milyen a közösségi kultúránk. Ott mindenki a saját ügyét képviseli, látszólag alternatív politikai erőt akar építeni, de valójában mindent a saját egyéni céljainak rendel alá. A politikai közösség pedig olyan, amilyet a társadalom, a választók teremtenek. Ha a választói igények és elvárások érdemben változni fognak, a meglévő politikai erők gyorsan fognak amortizálódni – egyébként ez nem csak Magyarországra igaz, a világ politikai térképe is gyors átalakuláson megy keresztül. Az azonban már valószínűleg régiós sajátosság, hogy nem emelkednek ki olyan gyorsan új, potenciális erők – mint például Franciaországban Macronék –, aminek az oka az együttműködés kultúrájának a hiánya, a választók tapasztalatlansága, könnyebb manipulálhatósága és kihasználhatósága.
De négy évvel ezelőtt Bajnai Gordon ilyen emelkedni képes erőnek tűnt, nem?
A Bajnai-féle megjelenésnek éppen az volt a tragédiája, hogy neki nem csak a Fidesszel kellett harcolnia, hanem a saját táborával is háborút kellett vívnia. Ebben a mozgalomban nem szerepvállalóként, hanem külső tanácsadóként, azaz félig kívülállóként is szomorúan követtem Bajnai kényszerű politikai harcát a saját táboron belül.
A Momentumot sokan ilyennek tartják? És Ön?
Ha sarkos is a véleményem a folyamatokról, nem szeretnék egyes szereplőket külön-külön megítélni, mert akkor épp azt tenném, amit másoktól kifogásolok, azaz a hétköznapi adok-kapokban vállalnék szerepet.
Összességében mire lenne szükség ahhoz, hogy kijöjjünk ebből a mélységes gödörből?
Politikai váltógazdaságnak kellene újra kialakulnia, ami biztosítja a versenyt és olyan politikai alternatíva folyamatos meglétét, ami megadja a leválthatóság érzését a mindenkori kormánynak és a választás lehetőségét a választóknak. Hiszen a mai kormánynak az aktuális közvélekedés szerint nincs alternatívája, így aztán valós motivációja és kontrollja sem – ennél rosszabb pedig nem történhet az országgal. Sokan mondják ugyan, hogy éppen így lehet hatékonyan kormányozni, de ez csak a hazai társadalmi, közéleti viszonyok éretlenségét jelzi, azaz azt, hogy a választók egy jelentős része fontosabbnak tartja, hogy a hatalom hatékonyan legyen gyakorolható annál, hogy mire használják.
Csakhogy a hatékonyság valójában nem a legfontosabb fokmérője egy kormányzati munka sikerének. Ennél lényegesen fontosabb, hogy adott kurzus az ország számára építő, értékteremtő, előremutató programot és kormányzati irányokat legyen képes meghatározni és csak ezt követően van bármi szerepe a hatékonyságnak.
Rossz irányba kormányozni hatékonyan a legrosszabb, ami egy országgal történhet, annál már a nem kormányzás is jobb. Ha egy kormány értékeket romboló módon kormányoz, ha csak azt nézi, hogyan tömheti a klientúra zsebét, s mi az, ami neki hatalompolitikai szempontból hasznos, akkor annál rosszabb, minél hatékonyabb. Ahhoz, hogy a hatékonyság ne rombolásban, hanem építésben hasznosuljon, kell képesség a helyes irányok meghatározására, a hibák felismerésére, az önkritikára és az önkontrollra. Ehhez pedig kellenek a viták és kell a politikai alternatíva. Óriási tévedés, hogy a viták, ellenvélemények kizárása és büntetése és a mindent letaroló, dömperszerű kormányzás pusztán azért jó, mert hatékony. Elég csak ránézni, mi történt és történik az oktatási rendszerünkkel, az egészségüggyel vagy sorolhatnánk sok más példát. Sajnálatos módon azonban ma általános vélekedés, hogy az aktuális kormányzat érdeme, hogy kemény kézzel, hatékonyan kormányoz és nem szöszmötöl vitákkal és egyeztetésekkel. Ez azt mutatja, hogy a választói közösség meglehetősen pontatlan elvárásokkal rendelkezik azzal kapcsolatban, hogy milyen kormányzás viheti helyes irányba az országot, s ennek nyilvánvalóan a fiatal politikai kultúránk is oka.
Értelmes kiútra egyébként akkor lesz esély, amikor a választók egyaránt ráunnak a kormányzati kurzus manipulatív propagandájára és az ellenzéki szereplők öncélú áskálódásaira – erre hosszútávon lehet csak számítani.
Ez is olyan válságnak mondható – politikai téren –, mint amilyen gazdasági-pénzügyi területen volt 2009-ben, amikor pénzügyminiszterséget vállalt a Bajnai-kormányban. Nem gondolja, hogy egy sikeres technokratának is mondható válságkezelésben most is szükség lenne Önre is, ezúttal a politikai színtéren?
A legújabb-kori magyar történelem egyik legsúlyosabb gazdasági helyzetében, a legnagyobb recesszióban elvállalni a pénzügyi tárca vezetését egy fokkal könnyebb feladatnak tűnik, mint a mai viszonyok között politikai konszolidációt végrehajtani. Egyébként sem szakmám a politika, nem voltak akkor sem, és most sincsenek politikai ambícióim. Szakmai kihívásnak tartottam és az ország melletti elkötelezettségemnek tettem eleget, amikor vállaltam a miniszterséget abban a helyzetben. Ahhoz értettem, a feladatot elvégezhetőnek találtam – arról viszont jelenleg ötletem sem igazán van, hogy a jelenlegi viszonyok között hogyan lehetne belefogni egy felgyorsított politikai konszolidáció feladatába. Abban viszont egész biztos vagyok, hogy nem egy újabb ellenzéki politikai formáció fogja megoldani a politikai váltógazdaság hiányát.
Nem is keresték Önt meg, hogy álljon ide vagy oda?
Az időm nagy részét kitöltik az üzleti vállalkozással és befektetésekkel kapcsolatos teendők. Legfeljebb annyiban érintkezem a politikában tevékenykedőkkel, hogy ha meghívnak, egy-egy ebédre leülünk. Ha fel is merül velem kapcsolatos bármilyen igény vagy ötlet, én mindenkinek elmondom, hogy azzal szeretnék foglalkozni, amihez értek, a jelenlegi politikai posványból pedig ki szeretnék maradni.
Visszatérve a politikai konszolidációra. Ön mikor lát erre esélyt? És hogyan következhet be egyáltalán?
Nem látok olyan folyamatokat a közeljövőben, amelyek radikális változásokat hoznának a politikai kultúrában.
Amíg az adósságfinanszírozás a pénzpiaci adottságoknak köszönhetően szinte nulla költséggel jár és az EU folyamatos pénzügyi doppinggal látja el az országot, a kormányzati kurzus könnyen megtalálja a módját, hogy ezt a mozgásteret a saját céljaira használja és a választói elégedettséget fenntartsa.
A választói preferenciák pedig csak a külső környezet változásával és a tényleges hiányosságok és hibák megmutatkozásával változhatnak, de egy ilyen kijózanodás fájdalmas lehet és senkinek sem hiányzik, mert kiszámíthatatlan, hogy mi jönne utána.
Érdemi, előremutató konszolidáció tehát addig csak akkor történik, ha arra a hatalom hajlandóságot mutat. Jelenleg sem ellenzék, sem választói elvárások nem képesek önmérsékletre szorítani a kormányzati hatalmat, erre csak saját maga lenne képes.
Eddig politikáról beszéltünk, de mi a helyzet a gazdasággal? Mennyire igazolja vissza és tartja hatalomban a jelenlegi kurzust?
A magyar gazdaságot még mindig külső finanszírozástól táplálja, a kormány óriási szerencséje, hogy most nincs szükség külső hitelekre és a visszaeső működőtőke beáramlás sem kelt feltűnést, ugyanis támogatás formájában áramlik be a pénz az Európai Uniótól. De ez nem fog örökké tartani.
A mesterséges ajzószerekkel fenntartott növekedés sajátossága, hogy nem lehet tartós, nem tart örökké, mert egyszer elapadnak a külső források. Erre a helyzetre pedig fel kellene készülni. Ám jele sincs annak, hogy felkészülés zajlana az uniós támogatások lecsengése utáni világra.
A kormány két fronton aktív a forrásszerzés érdekében: egyrészt Brüsszelben igyekszik elérni, hogy a jelenlegi ciklust követően, 2020 utánra is biztosítsa a támogatásokat Magyarország számára – ami egyébként helyes is és az ország érdekében áll –, s egyéb olyan szerződésekre számít, amilyen Paks 2 is, amitől naivitás azonban azt gondolni, hogy a magyar gazdaságnak hajt majd hasznos, ez utóbbi például az orosz gazdaságnak fog segíteni. Szomorú, de minden elvesztegetett idő fájdalmas az ország jövője szempontjából.
Amilyen a retorika, nem tart attól, hogy az Orbán-kormány kivezeti az országot az Európai Unióból? Vagy olyan helyzetet teremt, mikor már kiraknak minket?
Bár a mostani kormányzati politika számos ponton kényelmesen tudja irányítani a választók gondolkodását, az uniós-tagság melletti kitartás nem annyira manipulálható, s nem is számítanék rá, hogy meg tudja változtatni. Az idegengyűlölet régi és olcsó eszköz, az már meglepőbb, de sikeres volt – és már politikai teljesítményként értékelendő – a keleti irányú kapcsolatépítés, az orosz barátság elfogadtatása azzal a választói közösséggel, aki a rendszerváltást tekintette eddig legfontosabb hivatkozási alapnak. De nem gondolom, hogy az egyébként sikeresen csúcsra járatott kormányzati propaganda a magyarok unió-pártiságat képes lenne megváltoztatni.
A rendszerváltás is sokkal kevésbé a puszta szabadságvágyból és sokkal inkább a nyugati életszínvonal utáni hétköznapi vágyakozásból táplálkozott.
Utólag meg lehet próbálni eladni, hogy politikai barátságokat mégis inkább kelet felé és nem nyugat felé kell kötnünk, de hogy életszínvonalban is inkább kelethez és nem nyugathoz kell tartoznunk, már nehezen lenne a választókkal elfogadtatható. A kormány a mostani támogatottságát azzal az alapvető ígérettel tudja fenntartani, hogy az általa képviselt politika vezet a legkedvezőbb életkörülményekhez, eltitkolva persze, hogy a régióban valójában mindenki más elhúzott már mellettünk és sikeresebb pályán gyorsabban zárkózik fel. Az Unióból való kilépés azonban a jólét ígéretét és reményét is azonnal szertefoszlatná, ezt politikailag nem lehetne túlélni.
A Gyurcsány-kormány utolsó éveiben – gyakorlatilag 2007-től – az üzleti élet prominens szereplői, de egyébként nem csak ők, a kisebb és kevésbé ismert cégek, „nevek” is keményen kiálltak a kormányváltás és a Fidesz mellett. Most mit tapasztal?
Nincs olyan hangulat, mint akkor volt. Az üzleti élet ugyanis nem tartja feladatának a közvetlen politizálást, pláne a direkt politikai konfliktusvállalást. A politikáról való döntéshozatal a választók feladata, az üzleti élet csak alkalmazkodik a választói döntésekhez.
Amíg egy politikai küzdelem kimenetele nem biztos, addig lehet, hogy néhányan kinyilvánítják a véleményüket, pláne, ha adott kormányzat működése súlyos gazdasági problémákat okoz. De ha egy kurzust hosszútávon leválthatatlannak tart, akkor a piac alkalmazkodik hozzá. Evidens törvényszerűség, hogy a piac, az üzleti élet alapvetően mindig a győztes felé húz, vagy legalább is elnézőbb vele.
És ha a hazai vállalkozók úgy látják, hogy az ország érdeke mégis csak az lenne, hogy megszólaljanak? Tehát a gazdasági szereplők így látják?
Érdekes módon 2010-14-ben a jelenleginél több kritikus hang volt az üzleti életben, mint most. Ez arra utal, hogy az üzleti körök arra számítanak, hogy 2018. után is marad a jelenlegi kurzus. És ezt adottságnak fogadják el.
A külföldi kormányok egyre több – gyakran nagyon éles – bírálatot fogalmaznak meg a magyarországi helyzettel kapcsolatban. Hogyan lehet, hogy ugyanezen országok cégei, ha befektetőként vannak jelen a magyar gazdaságban, hallgatnak?
Akik már betelepedtek, azok eldöntik, hogy maradnak vagy kivonulnak. Volt is, aki elment – energiacégek, bankok, egyéb cégek, s lehetséges, hogy további kivonulások is lesznek. De félreértés ne essék, hiába tűnik úgy, mintha a kormány nyert volna, a befektetők általában nagyon magas áron szálltak ki – ennek is az ország látta a kárát. Azok a befektetők pedig, amelyek még csak terveznek külföldi befektetéseket, azt mérlegelik, hogy az ilyen kiszolgáltatott körülmények között megéri-e nekik beruházni Magyarországon. Sok új nagybefektetés érkezéséről nem tudunk beszámolni az utóbbi évekből.
És mi a helyzet magyar kis- és közepes vállalatokkal? Ők is hallgatnak, nem?
Ez az a réteg, amely nagyon gyenge, nagyon kiszolgáltatott. Az államtól függnek, hiszen nagyon nagy az állami újraelosztás a gazdaságban, sokszor az állam határozza meg a piacukat is – tehát nekik még kevesebb a választásuk, mint a nagy cégeknek. Ők alapvetően próbálnak alkalmazkodni, túlélésre játszani, s ennek érekében kompromisszumokat kötni – persze csak olyan kompromisszumok az elfogadhatók, amelyek morális alapon nem támadhatók.
Korrupcióban való részvételre például nincs mentség, még akkor sem, ha a túlélés a tét! Ha egy vállalkozás azonban tartja magát a jogszerűséghez és becsületességhez – nos, már ez önmagában is nagy dolog, nem kérhető számon rajtuk, hogy miért nem vállalnak ezen túl is direkt politikai konfliktusokat. Nem az ő dolguk.
Milyennek ítéli a gazdaság helyzetét?
Nagyon kedvező nemzetközi környezetben működik a hazai gazdaság, hiszen egyrészről csúcsra járnak az uniós transzferek és ezer milliárdokban mérhető az évente az országba érkező külső támogatás. Másrészt forrásbőség jellemzi a nemzetközi pénzpiacokat, szinte láthatatlan mértékű a kamat. Ez pedig a magyar gazdaságra jellemző kitettségben, az adósságfinanszírozásban is kegyelmi állapotot jelent a kormány számára. Mert ne feledjük: az államadósságot nem igazán sikerült csökkenteni! Jobb gazdaságpolitikával azonban lehetne gyorsabb a növekedés. De az már egyáltalán nem mindegy, hogy a néhány évig fennálló kegyelmi állapotot hogyan és mire használjuk: lenyúlásra, klientúraépítésre, az ország kisajátítására vagy a gazdaság, az oktatás fejlesztésére, az egészségügy rendberakására. A mostani periódus később visszatekintve már az elszalasztott lehetőségek időszaka lesz!
Mit kellene a kormánynak csinálnia?
A világ láthatóan ráébredt már arra, hogy a társadalomban az alapvető problémát a jövedelemolló szétnyílása okozza, emiatt polarizálódnak a társadalmak, erősödnek a populista irányok, jelennek meg szélsőséges erők, s válik indulatossá a közélet. Ezt a problémát kezelni kell, de nálunk ennek az ellenkezője történik: a jövedelemkülönbségeket növelik, politikai alapon szelektálnak és csak szűk réteg gazdagodik a többségi társadalom kárára.
A gazdasági, pénzügyi és adórendszerrel kellene megakadályozni a leszakadó rétegek újra termelődését, de erre minimálisan sem törekszenek.
Tehát ez lenne az egyik nagy feladat. A másik pedig az ellátó rendszerek – egészségügy, oktatás – rendbe tétele, amelyre most lehetnének először elegendő források. Az ellátórendszerek rendbetétele nélkül azonban a jövedelemkülönbségek hatványozódnak, a leszakadók sorsa még inkább reménytelen. Akinek nincs pénze, az kétségbeejtő viszonyok közé kerül az egészségügyben, illetve nem lesz képes versenyképes tudást szerezni az oktatásban.
Generációk szenvedik majd meg, hogy a mai kormány elmulasztotta az elmúlt évtizedek társadalom- és gazdaságpolitikai tanulságait és a lemaradásunkat nem orvosolni, hanem saját céljaira kihasználni akarja.
A kép, amit festett elég fekete. Ön mégis itt vállalkozik, itt él, pedig bőven lenne lehetősége sikeres külföldi karrierre, vállalatépítésre. Miért marad?
Mély a kötődésem, s erős az elkötelezettségem az ország iránt. Mert mindennek ellenére idehaza is lehet sikeres céget építeni, vannak olyan vállalkozások, amelyek jogosan törekednek világhírre, s amelyekbe mindenféle közéleti, politikai viszonyoktól függetlenül is érdemes befektetni. S a világ ma már kellően nyitott, különösen a technológiai ágazatban ahhoz, hogy gyakorlatilag szinte mindegy, hogy az adott feltörekvő vállalkozás hol működik, mindannyian egy ligában, a globális ligában játszunk. S ha már mindegy, hogy földrajzilag hol végezzük a munkát, akkor adja magát, hogy lehetőleg Magyarországon teremtsünk értéket. Vannak pozitív példák világhírű cégekre kis országokból: a Skype Észtországból indult, a Spotify Svédországból. És hogy önző módon kicsit hazabeszéljek: sikeres technológiai szektort, start-up kultúrát építeni sokkal inkább hozzájárul ahhoz, hogy egy együttműködő, egymást támogató kulturális, civilizációs fejlődés induljon el az országban. Hogy egyre többen legyenek, akiknek ez természetes közegük. Ez jóval inkább hozzájárul a folyamathoz, mint egy újabb ellenzéki párt alapítása. Ezen a területen jobban lehet építkezni és értéket teremteni, hasznos dolgot tenni.
Milyen kormányzati támogatást élvez a start-up világ idehaza?
A Start-up világnak a méretéhez képest sokkal nagyobb a jelentősége a kulturális és civilizációs fejlődésben – s ez általános felismerés. Érdekes módon régiós összehasonlításban nálunk jóval több állami és uniós pénz áramlik be a start-up ágazatba, mint másutt. Vitathatatlan a pozitív szándék. És bár mi a magunk pénzéből, vagyonunkból indultunk, viszonylag előremutató kooperációk alakultak ki az állami alapokkal és intézményekkel. Szerencsére pont ebben a szférában van egy értelmes szakpolitika az állam részéről: pragmatikus szakmai és nem politikai megfontolások alapján kapja a szféra az állami támogatást. Igaz, itt ügyletenként viszonylag kis összegekről – pár milliós támogatásokról – van szó, akkorákról, amelyek még a politikai szerencsevadászok radarja alatt vannak.
Miért nem ragad át ez más területekre?
Nem tudom kiismerni a jelenlegi kurzus valós személyiségjegyeit. Rég nincs belátható indoka a kiszorítósdinak, a piaci területek rekvirálásának, az országon belüli folyamatos ellenséggyártásnak.
A kormány már rég megtehetné, hogy méltányosan konszolidál, felkarol, befogadja azokat, akiket 2010. után minden erővel és mindenhonnan kiszorítani igyekezett.
Én értem, hogy a 2002-ben és 2006-ban is nyert helyzetből elvesztett választás miatt hihetetlen indulatokkal indultak neki a kormányzásnak 2010-ben, de már ki kellene lépni abból a körből, hogy „aki nem ránk szavaz, az nem is magyar”. Nem látom a magyarázatot arra, hogy bizonyos ágazatokban miért uralkodnak még mindig háborús állapotok. Ráadásul szerintem a konszolidációval a hatalom még erősödne is – de semmi jel ilyen szándékra nincs a kormányban, pedig már 2014-ben is számítottunk hasonló folyamatokra, de a helyzet sok ágazatban, legyen az a médiaszektor, a kereskedelem vagy bármilyen közbeszerzési körbe tartozó iparág, csak rosszabb lett.
Phú, az interjú íve a fentiekkel teljes lenne, de a Sukoró ügy ilyetén lezárása miatt nem hagyhatom ki: hogyan ítéli meg ma a saját szerepét a Sukoró-ügyben? Ma is jogosnak tartja, hogy leállította a telekcsere ügyletet?
Ne felejtsük el, hogy én már a minden irányból bírált ügynek a közepébe csöppentem, az előzményeket nem közvetlenül, hanem a saját szakmai stábom közvetítésével ismertem meg. Márpedig a Pénzügyminisztérium meglévő apparátusa is meglehetősen kritikus volt Sukoróval, különösen a telekcsere ügylettel kapcsolatban. Nem a Fidesz vad kritikái miatt volt nyomás rajtam, az sosem érdekelt, hogy a politikai propaganda éppen mit szajkóz. Viszont a saját stábom is számos ponton bírálta a megtörtént ügyletet. Felelőtlenség lett volna ezeket a szakmai aggályokat egyszerűen lesöpörni az asztalról, de igazságot sem tudtunk magunk tenni, hiszen még miniszterként sem volt módom minden elérhető adathoz, információhoz hozzáférni. Logikus és ésszerű döntés volt a telekcsere érvényességének, szabályosságának megállapítását a bíróságra bízzuk, erre neki volt képessége és felhatalmazása. A büntetőeljárás pedig teljesen a látókörömön kívül esett, az már folyt akkor is, amikor miniszter lettem és tőlem függetlenül haladt tovább.
Ne zárjuk borús képpel: mit tett Ön ahhoz, hogy Művészetek Völgye projekt stabillá vált?
Nem az én érdemem – ezt előre szeretném bocsátani. Nem nekem, hanem a feleségem által vezetett szervező stábnak, az ő munkájuknak köszönhető, hogy ismét stabillá vált a kapolcsi fesztivál. Én a magam részéről csak a nehéz helyzetbe került szervezetekkel kapcsolatos reorganizációs tudásomat és a kapcsolatrendszeremet, az induló know-how-t tettem bele, de az eredményt a lelkes és tehetséges stáb hozta. A Művészet Völgye nem átlagos fesztivál, nem átlagos vállalásokkal és célokkal, de megint csak arra is példa, hogy nem csak a mi lelkesedésünket és támogatásunkat, hanem az állam támogató hozzáállását is képes elnyerni.
N. Vadász Zsuzsa – Kövesdy István
