A nap, amelyről sokáig nem beszéltünk. Vagy, ha igen, nem úgy, ahogyan ma. Sokáig ellenforradalomnak hívták, s csak az egykori „pesti srácok” nevezték egymás közt annak, aminek ma is: forradalomnak. Később, cinikus közhellyel, „Októberi sajnálatos eseményekként” említették, a rendszerváltozást megelőző utolsó évben már népfelkelésnek is lehetett nevezni.
Egy nap, amely – bárki bármit is gondoljon róla -, beleivódott a magyarok tudatába. Voltak forradalmárok, és olyanok is, akik féltek a forradalomtól. Voltak, akik azt mondták, hogy aki magyar, velünk tart, mások éppen tőlük tartottak.
Most, 61 év távlatából, elmondhatjuk, hogy nagyjából tudjuk, hogy mi történt. Ismerjük az események menetét, azt, hogy ki, mikor, mit csinált, ám az összefüggések higgadt és tárgyszerű elemzése, valamint a tanulságok levonása még mindig várat magára.
Mert a történethez az is hozzátartozik, hogy miután a forradalmat leverték, alig fél évvel később, 1957. május elsején negyedmillió ember vonult fel a párt- és állami vezetőkkel súlyosbított dísztribün előtt. Tegyük hozzá: többségük önként és – szó szerint – dalolva.
1956-ról számtalan alkotás született, könyvek, filmek színdarabok. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy ahány ember, annyi 56 év él a szívekben.
Békés tüntetéssel kezdődött, fegyveres felkeléssel folytatódott a kommunista diktatúra és a szovjet megszállás elleni küzdelem. A budapesti műegyetemisták 1956. október 22-i nagygyűlésükön 16 pontban foglalták össze követeléseiket, majd másnapra tüntetést szerveztek a lengyel munkástüntetések iránti szolidaritás kinyilvánítására. A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió.
A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-i tüntetésen Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el. A zászlókból kivágták a szovjet mintájú címert, így lett a lyukas zászló a forradalom jelképe. Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) első titkára – akit júliusban állítottak Rákosi helyére – rádióbeszédében a megmozdulást ellenségesnek, sovinisztának, nacionalistának minősítette, és minden engedményt elutasított. A beszéd elhangzása után a békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd fegyveres szabadságharccá változott. Az esti és éjszakai órákban a fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a pártlap, a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a lakihegyi rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került. A Dózsa György úton, a mai Ötvenhatosok terén ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot.
A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres atrocitások kísérték. Október 25-én Budapesten, 26-án Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten, Nagykanizsán dördültek el emberéleteket kioltó sortüzek. Október 30-án Budapesten lincselésbe torkollott a Köztársaság téri pártszékház ostroma. A szovjet csapatok november 4-i beavatkozása után, 1956 decemberében a budapesti utcai harcok, továbbá a salgótarjáni és az egri sortűz követelt számos halálos áldozatot.
A Rákosi-diktatúra ellen kirobbant forradalom központi alakja Nagy Imre volt, aki október 24-én kormányfői megbízást kapott, és akivel november elejéig együtt haladt Kádár János, az MDP – Gerő Ernő helyére 25-én megválasztott – első titkára.
A forradalom idején újjáalakultak a korábban megszűnt vagy megszüntetett politikai pártok és szervezetek. Nagy Imre koalícióssá változtatta kormányát, bevonva a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven megújult MDP-vel együttműködésre hajlandó pártokat, a Független Kisgazdapártot, a Parasztpártot és a Szociáldemokrata Pártot.
A politikai paletta sokszínűvé válásához hasonlóan az utcán harcoló fegyveres felkelők és a tüntetők sem voltak egységesek, ám a nemzeti függetlenség visszaállítása, a diktatúra lerombolása mindegyikük elsődleges céljai között szerepelt. A forradalom sorsát a szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből.
A hatalmat november 4-én Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át, a fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10-11. táján törte meg a szovjet túlerő.
Az 1956-os események számos áldozatot követeltek. Hivatalos adatok szerint 2652-en haltak meg, (Budapesten 2045), és 19226-an (Budapesten 16700-an) megsebesültek, Az országot mintegy 200 ezren hagyták el. A harcokban a szovjet hadsereg 669 katonája halt meg.
A forradalom leverését kegyetlen megtorlás követte: a kivégzettek száma (az eltérő adatokat közlő források szerint) 220-340 volt. Koncepciós per után végezték ki a forradalom vezetőit. Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót 1958. június 16-án, Szilágyi Józsefet, Nagy Imre személyi titkárát 1958 áprilisában végezték ki, Losonczy Géza államminiszter még a per tárgyalása előtt hunyt el a börtönben. A megtorlás részeként ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.
A rendszerváltozás után összeült első szabad Országgyűlés első ülésnapján, 1990. május 2-án első törvényében az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét örökítette meg, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította. 1990 májusa óta a forradalom október 23-i kezdőnapja Magyarország nemzeti ünnepe.
Ma 1956 hivatalosan ünnep, ám a megemlékezések már évek óta nem egy kis nép egykor volt nagy tetteiről, a szabadságért folytatott harcáról szólnak, sokkal inkább napi érdekek mentén szülnek hazug történelmet.
