„Akár így, akár úgy alakul, mindenképpen gazdaságpolitikai fordulatra számítok, mert fordul az út. Fordulatot idézhet elő, hogy megváltoztak a politikai erők közötti arányok. A legnagyobb tanítómester pedig a kényszer: nem tartom kizártnak, hogy ugyanazok szájából teljesen mást fogunk hallani rövid időn belül, pusztán azért, mert mást kell majd mondaniuk” – fejtette ki a FüHü-nek Bod Péter Ákos. Az Antall-kormány első ipari minisztere, a független jegybank első elnöke, az EBRD volt igazgatója, s 2006-ban egy röpke ideig Orbán által javasolt miniszterelnök-jelölt, majd a második Orbán-kormányban egy darabig miniszterelnöki tanácsadó, jelenleg egyetemi professzor sok évnyi kihagyás után mintha visszafelé kacsingatna a politikai közegbe. Ám ő állítja: „A politikából kiiratkoztam, de a politika nem iratkozott ki belőlem, időnként – mint most is – utánam nyúl.” Szerinte meg kell változtatni az eluralkodott posztkádári gondolkodást, mobilizálni kellene a posztkádári társadalmat.
EGY KIS „OFF”
Az időpont 1994. vége, a színhely a Magyar Nemzeti Bank egyik díszterme, amely ezúttal elegáns étteremmé volt varázsolva. A szereplők Bod Péter Ákos leköszönő jegybankelnök és újságírók, köztük ennek az interjúnak a szerzője – őket hívta egy kötetlen búcsúra az MNB éppen hogy még hivatalban lévő első embere. Nagyon derűs, informális beszélgetés volt – hűen a vendéglátó személyiségéhez. Bod Péter Ákos egy ponton sztorizgatni kezdett. A rá jellemző sajátos öniróniájával mesélte el a következő történetet, azzal, hogy tud ő kemény és karakán lenni.
Horn Gyulával, az őt posztjáról kierőszakolva eltávolítani kívánó miniszterelnökkel tárgyalt, aki nem egyszer igen csak nyersen fogalmazva próbálta rávenni Bod Péter Ákost a távozásra a jegybank éléről. Egy ponton a még regnáló jegybankelnök nem bírta tovább: felpattant, két kezével rátámaszkodva az asztalra Horn fölé magasodott és emelt hangon költőinek tűnő kérdést tett fel:
„Miniszterelnök úr, tudja Maga kivel beszél?”
Horn nézett rá, értetlenül.
„Hát a Magyar Tenisz Szövetség elnökével” – közölte Bod, és ezzel leült.
Ez a történet jutott az eszembe, amikor a Corvinus folyosóján interjúalanyomra vártam. És az motoszkált bennem, vajon mennyit változott az egykor a háta mögött sokszor budai úrifiúnak nevezett Bod Péter Ákos. Annyiban, hogy ma már nem budai úrifiú, hanem budai úriember.
Ön sokáig nem politizált azt követően, hogy véget ért jegybanki elnöki megbízatása, leszámítva azt, amikor egy röpke ideig – eléggé szürreális módon – felmerült a neve kormányfőjelöltként. Viszont az elmúlt időszakban mintha keresné a helyét a palettán. Feltűnt a Momentum programbemutatóján, beszédet mondott az LMP és az Új Kezdet közös rendezvényén. Mi történt?
Viszonylag korán kikerültem a politikából. Másfél évig voltam ipari és kereskedelmi miniszter az Antall-kormányban, az igazi politikai szerep volt; utána három évig a rendszerváltás utáni független Magyar Nemzeti Bank első elnöke; ez a jog szerint is pártpolitika-mentes feladat volt, bár persze gazdaságpolitikai, ami – mint a neve is mutatja – nem mentes a politikától. Én komolyan vettem a pártpolitikától mentességet. Ezt követően dolgoztam Londonban az EBRD igazgatójaként, ez megint politika-mentes, ugyanakkor gazdaságpolitikai jellegű munka volt, azzal a különbséggel a jegybank elnökséghez képest, hogy nem egy, hanem négy ország tartozott hozzám. A 2006-os miniszterelnök-jelöltség (amire Orbán Viktor kért fel) érdekes lábjegyzet volt az életutamban, megvalósulásának az esélye kicsi volt, bár azért érdekes lehetett volna. Folyamatosan tértem tehát vissza a „civil” életbe, gazdaságpolitikát kezdtem el tanítani a Corvinuson, tanszékvezető lettem – ezt egyébként most adtam át Andor Lászlónak –, kutatásokba kezdtem, akadémiai doktori címet szereztem, könyveket, jegyzeteket írtam-írok, a közeljövőben jelenik meg például egy új könyvem az Akadémiai Kiadónál. Nekem szerencsém is volt, hiszen azt látom, hogy vannak, akik túl sokáig időznek a politikában, nem tudnak időben visszaállni, talán nincs is már hova menniük, mások túlságosan hamar lépnek ki, s kimaradnak a legtanulságosabb dolgokból.
A politikából tehát kiiratkoztam, de a politikai nem iratkozott ki belőlem, időnként – mint most is – utánam nyúl.
Tehát nem Ön kereste a kapcsolatot a pártokkal, mert izgatta a visszatérés valamely formája, hanem a pártok Önnel?
Gazdaságpolitikát tanítok, a pártpolitikák, kormányprogramok tehát érdekelnek. És úgy vagyok vele, hogy ha az embert hívják, kikérik a véleményét, a tanácsát, ha tud segíteni, akkor menjen és tegye. Korábban, a 2. Orbán-kormány idején féltucatnál nem többször Orbán Viktor is kikérte a véleményemet gazdaságpolitikai kérdésekbe, természetesen hozzá is elmentem. Ez a kapcsolat megszűnt. De most új helyzet alakult ki, új pártok és mozgalmak indultak, s jöttek felém megkeresések, egyébként szép számmal. Az ember eldönti, hogy hova megy el, mit fogad el – a héten például megyek a Bibó Kollégiumba, de megkerestek egyházak, szakszervezetek, s persze pártok is. Ami az interjú elején a kérdésében szóba hozott Momentumot, illetve az LMP-Új Kezdet összefogást meghirdető rendezvényt illeti: az előbbi meghívott a programalkotó rendezvényére, ahol a 12 programfejezet közül egyet véleményeztem. Ez nem elkötelezettség, pusztán kölcsönös érdeklődést jelent. Egy hétre rá hívott az Új Kezdet – s oda is elmentem a programról beszélni.
Láttam róla tudósítást, amelybe Ön is be volt vágva, s Ön viselte az Új Kezdet jelvényét. Ez azért komolyabb dologra utal, mint „kölcsönös érdeklődés” – igaz, azt a Momentumra mondta.
Az Új Kezdet némileg más kapcsolat, mint a Momentum. Gémesi Györggyel egy frakcióban ültünk a rendszerváltás első éveiben, az MDF-frakcióban, s az ő működését 28-30 éve követem, ismerem. Többször elhívott pártja, az Új Kezdet programvitáira. A jelvényt azért tettem ki, mert jelezni akartam, hogy méltányolom azt a ritkán előforduló dolgot, ami történt, nevezetesen, hogy egy párt nem törekszik minden áron önálló parlamenti jelenlétre, ehelyett két párt egyesíti az erejét, hogy kölcsönösen erősítsék, segítsék egymást a céljaik elérésében. Ezt általában is jó dolognak tartom, ebben az esetben pedig különösen. Széll Bernadettet pedig jól ismerem és tisztelem, kolléganőm volt az egyetemen. Kicsi ez az ország.
Ez azt jelenti, hogy mint volt MDF-es most megtalálta az új pártját az Új Kezdetben?
Sehol sem vagyok tag, nem döntöttem még el, hogy kire fogok szavazni, nincs még itt „a következő vasárnap”. Vannak szimpátiáim, de a fenti felkéréseket szakmailag fogtam fel. Az, hogy mit hoz az élet, nem tudom, ez nem irányváltás volt részemről, hanem a szakmám gyakorlása.
A kíváncsiság is hajtotta?
Mégiscsak kutató lennék, nem? Annak pedig kifejezetten örülök, hogy vannak pártok, amelyek komolyan veszik a választási programok készítését. A kilencvenes években ez még általános volt, 80-100 oldalas, az élet minden területére kiterjedő programokat állítottak össze a pártok a választásokra készülve – ezek nekem meg is vannak, ma már gazdaságtörténeti dokumentumok, és igen tanulságosak. Idővel a pártprogramok összezsugorodtak, akár öt oldalasra is. S persze emlékszünk arra, hogy volt olyan párt – a Fidesz –, amely egy szóban hirdette meg a programját: „Folytatjuk”.
Most ez nem elég, változóban a világ, s valamit kell mondania annak is, aki kormányon akar maradni.
Nem gondolja, hogy az embereket ma Magyarországon nem érdeklik a pártprogramok, a választási programok, nem azok alapján adják le a voksukat, tehát felesleges nagy munkát beletenni ilyenek összeállításába?
Egyrészt nagyon változik a világ, új válaszok, irányok kellenek, s a választóknak igenis joguk van megtudni hogy az egyes pártok mit gondolnak, milyen utat választanának, mit valósítanának meg hatalomra kerülésük esetén. S ne tévedjünk, a választási programok nem csak a vájtfülűeknek szólnak, a közügyek iránt érdeklődők nagyobb fele bizonyára szeretné tudni, hogy az őt érintő ügyben mit gondolnak az egyes pártok. Ha egy párt nem állít össze ilyen programot, az szerintem nagyon súlyos dolog. Nem deklarációcsokrokra gondolok, hanem konkrét kérdésekre adott konkrét válaszokra. Például, hogy mit akar egy párt kezdeni Paks II-vel, folytatná-e a stadionok építését vagy inkább az egészségügybe fektetné azt a pénzt. Ha az egészségügy a téma, akkor a gyógyításba, kórházakba vagy inkább a megelőzésbe invesztálna. Szigetelésre szánna-e inkább pénzforrásokat vagy új lakásokat építene. Hogyan oldaná fel az ellentmondást, hogy miközben rengetegen küszködnek a lakhatással, ugyancsak sokaknak van üresen álló ingatlanjuk. A Momentumnak az ötlete, hogy adót vessenek ki az üresen álló lakásokra, kifejezetten szimpatikus számomra, új és érdekes megközelítésben próbálnak választ adni egy létező problémára. Válaszként a kérdésére:
nem adom fel a reményt, hogy a választók választási programok alapján is ikszelnek.
Úgy látom, nem változott, most is ugyanolyan optimista és pozitív hozzáállású, mint volt miniszter és jegybankelnök korában.
De látom alapját is optimizmusomnak: itt van egy új generáció, amely tagjainak már nem elég, hogy rutinos pártpolitikusok lózungokat puffogtatnak. Több százezer fiatalról beszélünk, akik hatnak a szüleikre, nagyszüleikre. Általában is érzek növekvő érdeklődést a közügyek iránt, és ez külön ok arra, , hogy a választási programok témáját igenis a napirenden tartsuk. Mert ha valamiről nem beszélünk, akkor nincs nyomás. Ha majdnem minden párt közzéteszi a programját, akkor aligha engedheti meg magának egyetlen párt, hogy ne tegyen ugyanígy. Egyszerűen olyan helyzetet kell teremteni, hogy ne lehessen kimagyarázni a választási program hiányát egyetlen pártnak sem.
Ezek szerint részletesen ismeri a Momentum választási programját. Ön szerint valóban van átfedés ezen program és a Demokratikus Koalíció programja között?
Miért lenne probléma az átfedés? Jó lenne, ha nem ideológiai és nem kizárólag világnézeti alapon meghatározott következtetésre jutnának a pártok a szakpolitikai kérdésekben. Például arra, hogy a már említett atomerőmű ebben a formában nem az energiaellátás XXI. századi megoldása. Hogy nem magyar nemzeti érdek a kínai hitelből tervezett Budapest-Szabadka gyorsvonat. Amit egyébként például a Momentum választási programjában kifejezetten üdvözöltem, hogy rengeteg nemzetközi ötletet emeltek át: Franciaországban ezt, Angliában azt látták. Szemben ugyanis az akadémiai írásművel, a párt- és választási programokba szemérmetlenül át lehet és érdemes is emelni mások gyakorlatát, tapasztalatát.
Gazdasági megközelítésben, hogyan futunk neki a választásoknak? Hogyan áll az ország? A makrómutatók jó része kedvező, de azért van tér a szkepticizmusra, például amiatt is, mert ugye tudjuk, a statisztikai adatokkal lehet trükközni, az adatokat lehet így és úgy is tálalni, s egyáltalán, a statisztikákat többféleképpen lehet összeállítani.
Vannak viszonylag jó makrószámok, de mégis… A gazdaságpolitikai vitának nem vet véget az, hogy immár negyedik éve 3 százalék alatt van a költségvetési hiány, már csak azért sem, mert ismerjük ennek az okát. Ez ugyanis annak a módja, hogy az Orbán-kormány távol tudja tartani az Európai Unió szakapparátusát, hiszen a többletdeficit-eljárás keretében komolyan vizsgálódnának 3 százalék feletti hiány esetén. Ami persze önmagában általában véve nem probléma, de az Orbán-kormánynak talán kényelmetlen lenne a nyitottság, a részletes adatok bemutatása. Miközben persze az örvendetes, hogy féken tartják a költségvetési hiányt, a jövőt ugyanis nem szabad betáblázni. Ám az is tudható, hogy
vannak statisztikai ügyeskedések, trükköcskék, amelyekkel vitatható jogállású intézményekhez telepítenek állami kiadásokat, s ezzel is javítják az adatokat.
Ilyen például az Eurostat által immár két éve vizsgált Eximbank elszámolásának és az MNB alapítványainak a kérdése, nem? Az Eurostat szerint az Eximbankot az államháztartás körébe kell sorolni, ami pedig az alapítványokat illeti, azoknak – a kormány utasításai alapján végrehajtott – tevékenységét vizsgálják továbbra is.
Nincs az jól – s ez ki is derült –, hogy az Eximbankhoz kerülnek az államháztartás keretébe könyvelendő kiadások, illetve, hogy a jegybank alapítványokat hoz létre, majd azok az alapítványok állampapírokat vásárolnak. Ha ezeket az Eurostat által is vitatott és vizsgált tételeket visszatesszük az államháztartásba, akkor már nincs ok a dicsekvésre a deficitszámok javulását tekintve.
Ön szerint lesz következménye az Eurostat vizsgálódásának? Például, ha annak eredményeként romlani fognak – visszamenőleg is – az államháztartási mutatók, nőni fog a hiány? Például mi lesz a külföldi befektetői megítéléssel, aminek iránymutatója a hitelminősítők által adott besorolási osztályzat – ami napjainkban éppen hogy eléri a befektetési szintet?
Ezek a visszasorolások nem vetnének jó fényt a magyar kormányzat megítélésére, de azért a statisztikai ügyeskedések nem ritkák máshol sem. Ám a hitelminősítőknek nem a költségvetési hiányszám az elsődleges gondjuk a magyar gazdaságpolitikával, hanem annak a kiszámíthatatlansága. Az Orbán-kormány nagy diadalnak állítja be, hogy ismét visszasoroltak minket a befektetésre ajánlott sávba, de hát emlékezzünk csak! Ugyanebben a kategóriában voltunk a Horn-kormányzás második felében. Akkor, amikor még sem az Európai Uniónak, sem a NATO-nak nem voltunk a tagjai! A mostani gazdasági adottságaink alapján legalább két fokozattal kellene jobbnak lennünk, minimum bbb+-osztályzattal kellene rendelkeznünk. Ami pedig az adósságszámítási ügy általános következményét illeti:
az Eurostat vizsgálata alapján csak az derült ki, amit egyébként eddig is tudhattunk: az államháztartási számokban kormányzati dicsekvés tárgyává tett javulások soha nem is voltak akkorák, hogy megemelhettük volna a kalapunkat a teljesítmény előtt.
De hát gondoljon csak bele! Még ha 3 százalék alatti is a hiány, ha ez mintegy 3 százalékos nominális növekedéssel párosul, akkor nem romlik, de nem is javul az államadósság rátája. Éppen ezért a közgazdászok nem is szoktak hanyatt esni a makrószámoktól.
Ön szerint mi az, amit fontos figyelnünk?
Egyrészt, hogy mire elég a teljesítmény összehasonlításban másokkal. És azt látjuk, hogy folyamatosan maradunk le a régióban. Miközben az egész térség megy felfelé, nekünk sokkal lassúbb ütemű ez a folyamat.
De a makrószámoknál nagyobb gond van a mögöttes gazdasági folyamatokkal.
Például azzal, hogy a szegénység, a területi szétszakadás az ország egyes régiói között nem hogy csökkent, szűkült volna, még tovább is nőtt, mélyült. Nem sikerült a konvergálás nem hogy például a németekhez, de még az országon belül a vidéknek Budapesthez sem. Miközben irdatlan mennyiségű pénzt kaptunk konvergenciára az európai adófizetőktől. Nem az átlaggal van a baj, hanem azzal, amiből összeáll ez az átlag.
Mire gondol?
Vegyük például az oktatást. A magyar közoktatás az OECD országok átlaga körüli– ha hihetünk, s miért ne hihetnénk? – a Pisa-felméréseknek. De ha megnézzük: bizonyos iskolák norvég szintűek, miközben a fővárostól pár kilométerre működő iskolákban 3. világbeliek a körülmények. Nem az átlaggal, hanem a nagy szórással van tehát a probléma. Képtelen vagyok elfogadni, hogy egy fiatalember boldogulását olyan nagymértékben a szülőhelyének az irányítószáma határozza meg!
Az oktatásnak a jövőre kell felkészítenie a fiatalokat. Ön immár jó húsz éve a fiatalok között (is) él. Mik a tapasztalatai, hogyan állunk?
Elkerülhetetlenül választ kell adnunk a jövő nagy kérdésére:készen állunk-e arra, hogy jön egy nagy ipari fordulat. Arra készít-e fel az oktatási rendszer, arra vagyunk-e kondicionálva? Ha a hálózatosodás a jövő kulcskérdése, akkor elég kommunikációkész-e, vitaképes-e a magyar társadalom, a magyar ember? Hogyan állunk az innovációs és együttműködési készséggel? Amikor ezeket sorolom, keserűen nevetnem kell, hiszen pont ezek azok a készségek, amelyekről elfeledkezett az oktatás legutóbbi reformja. Ezek azok, amelyekben nem vagyunk jók, s amelyekre nagy szükség volna ahhoz, hogy meg tudjunk felelni a jövő kihívásainak. S az a modell, amely az erős állam és az azzal együttműködő néhány tucat nagy cég, valamint egy elég szűk felső középosztály anyagi megerősítésén alapul, nem válasz azokra a feladatokra, amelyek elé állítja a magyar embereket, társadalmat, gazdaságot a már nem is túlságosan távoli jövő.
Miben látja a kiútat?
Mobilizálni kellene ezt a részben még mindig posztkádári társadalmat. Meg kell változtatni a posztkádári gondolkodást.
Hiszen ma ugyan nem olefinprogramot indítanak az extenzív növekedés jegyében, hanem atomerőművet építenek, vasúti gigaberuházásokra készülnek, nagy autógyárak idecsábításában gondolkodnak, szintén az extenzív növekedés jegyében. Nincs semmi baj a nagy autógyárakkal, de a gazdaság számára jobb lenne, ha például az üzleti szolgáltatásokban jeleskednénk inkább. Látni kell, hogy rengeteg pénz van a gazdaságban, kérdés, mire költjük.
Ön szerint milyen szcenárió(k) jöhet(nek) gazdasági téren a 18-as választások után? Mai ismereteink szerint jó eséllyel lesz egy negyedik Orbán-kormány, amely a „posztkádári” gondolkodás letéteményesévé vált. Ilyen értelemben minden marad majd a régiben?
Akár így, akár úgy alakul, mindenképpen gazdaságpolitikai fordulatra számítok.
Ez a fentiek fényében is nagyon optimista vélemény, nem gondolja?
Egyszerűen azért gondolom így, mert fordul az út. Fordulatot idézhet elő, ha megváltoztak a politikai erők közötti arányok. Akár a kormányrúdnál levők is jobb belátásra térnek, de ennél is lényegesebb, hogy a legnagyobb tanítómester a kényszer: hamarosan talán állást kell foglalni abban, hogy az új európai berendezkedésben az A vagy a B csoporthoz akarunk tartozni. Már látszik, hogy például a csehek és a szlovákok kacsingatnak az A felé. Lehet, hogy meghökkentő, amit mondok, de
nem tartom kizártnak, hogy ugyanazok szájából teljesen mást fogunk hallani rövid időn belül az euró átvétele ügyében, pusztán azért, mert mást kell majd mondaniuk.
Valóban meghökkentem… Miért gondolja így, hiszen ennek semmi jele? Bár tény, hogy láttunk már hasonló fordulatot az elmúlt huszonévben ugyanezen szereplő(k)től, nevesítve Orbántól.
A kényszer nagy úr! Ha például rájön, hogy az eurózónába való belépés melletti elköteleződésnek bejelentése kell ahhoz, hogy ne kerüljünk ki eleve a körből, akkor be fogja jelenteni. S három hét alatt megdolgozza a saját híveit, átállítja az eddigi kommunikációját, és nagy átéléssel megmagyarázza, miért kell ezt meglépnie. Ez elég cinikus politika, de még mindig jobb, mintha beragadna a saját eddigi ideológiájába. Tulajdonképpen ezt a potenciális váltást segítik a közgazdászok, akik a nyilvánosság előtt folytatnak polémiát az euróövezeti csatlakozásról. Ezért is örülök, hogy a közelmúltban vita lett a kérdésből, mert mi, abban részvevők hatunk a kormányra, hogy ne sikkadhasson le az ügy. A választási programokban pedig mindenképpen ki kell térni az európai irányultság kimondására, napirenden kell tartani az euró ügyét, a hiszen stratégiai kérdésekben hamarosan fordulhat a világ.
De hát a jelek szerint Orbán nem akar belekerülni az A csoportba. Örüljünk, ha az EU-ban ott akar maradni 2020, a pénzfolyam áradásának megszűnte után.
Az a kérdés, hogy mit helyez előtérbe: sajátmaga és a személye körül csoportosultak érdekét, vagy pedig a nemzet érdekeit. Csak remélni tudom, hogy ez utóbbit.
És ne becsüljük le a társadalom érdekérvényesítő képességeit.
Nem lebecsülve azt, mégis mire gondol? Miben érvényesített bármit is a társadalom az elmúlt hét évben?
Volt már ilyenre példa, mint az internetadó esetében. És a társadalom állapota változik. Meggyőződésem, hogy Orbánék ma már nem tudnák lenyomni a társadalom torkán a magánnyugdíjpénztár lenyúlását. A rendszerváltozás kezdete óta eltelt negyed évszázad, felnőtt egy új generáció, és tagjainak van veszítenivalója, akinek pedig van, az mobilizálható. Ha kell, kimegy az utcára. Az már a következő feladat, hogy a változást követelő és vállaló nemzedék meggyőzze a szüleit, a nagyszüleit. Tudjuk, hogy a mai kormányzat legfőbb támogatói azok, akiknek nem akarnak változtatni.
De a változások szükségességét egyre többen belátják. Ezért is van az, hogy ma egy kicsit optimistábban látom a helyzetet, mint valamivel korábban.
Tegyük fel, hogy az ellenzéknek sikerül győznie. Akkor is mit tud Ön szerint csinálni? Hiszen körbe van bástyázva minden kétharmados törvényekkel, s mindenütt, minden szinten Orbán-emberek ülnek. Nem lenne mozgástér, vagy Ön szerint lenne?
Valóban, a rendkívüli hatalma megragadásakor ez a kormány alkotmányos szabályokkal és pozíciós térfoglalásokkal tudatosan az utána következőkormányok életének a megnehezítése mellett döntött. Ez dokumentálható, elég, ha arra gondolunk, hogy miket írtak be az alaptörvénybe, a forint-valutának, az egykulcsos adónak vagy egy új akadémia létrehozásának az alkotmányban rögzítésével. Az alaptörvény számos pontját meg kell majd mindenképpen változtatni.
De hát kétharmadról beszélünk, annyi kellene hozzá!
Nehéz ügy, de volt már Magyarország ilyen helyzetben! Átéltük ezt, amikor Antall József kormányának 1990-be például módosítania kellett az alkotmányt például a kétharmados parlamenti többséghez kötött adótörvények miatt. Ami tény, nem irigylem a következő korszak döntéshozóit. Ha új felállás lesz, akkor meg kell küzdeniük a hátrahagyott emberekkel és intézményekkel. Ha viszont Orbán folytathatja úgy, hogy nincs már mögötte az ország többsége, ez legitimációs kérdéseket vet majd fel.
Hiszen ugyan jogszerű, ha mondjuk úgy nyer, hogy a külföldön élők nehezen ellenőrizhető módon összeszámolt szavazataival győz az itthon élők más választásával szemben, ám politikai értelemben zavaros időszak következhet majd.
Csak remélni tudom, hogy a nagy ügyekben – mint a szövetségeseinkkel: az Európai Unióval és a NATO-val való együtt mozgásban – a nagy többség egyet fog érteni. Abban tehát, hogy nem akarunk ütközőállammá süllyedni és elveszíteni geopolitikai mozgásterünket, a nehezen megszerzett függetlenségünket, szuverenitásunkat, s nem akarunk ismét nap mint nap hajbókolni a keleti szomszéd előtt. Ha ezt a társadalom el akarja kerülni, akkor ki kell kényszeríteni a politikai erők közötti megegyezést ezekben az alapvető kérdésekben. Nem lehetetlen az országon belüli megosztottságon és érdekütközéseken felülemelkedni: láthattuk a térségben az észtektől a szlovákokig.
