Két és félszer többen halnak meg Magyarországon az egészségügyi ellátás zavarai miatt, mint például a régi uniós országokban – mondja Kökény Mihály volt egészségügyi miniszter a Független Hírügynökségnek adott interjúban. Állítja: az Orbán-kormány fél bármely komolyabb lépéstől, mert nem tudja kiszámítani a következményeket. A mostani kabinetben nincs is képviselete az ágazatnak, de még az EMMI-n belül is a vezetés harmadik szintjére üldözték az államtitkárt. Ugyanakkor az ellenzék sem képes komolyabb erőfeszítésre, legfeljebb populista szólamokat hallat, miközben a szakpolitikusok mindent elkövetnek egy jó program kidolgozásáért. Így jött létre a Kincses Gyula volt államtitkár javaslatára az a tíz párti tárgyalássorozat, melynek végén elfogadott az ellenzék egy dokumentumot, igaz nem pártelnöki szinten. De ebből sem lesz semmi; Kökény úgy látja, hogy napirendre sem veszi a parlament a kérdést. Így aztán maradnak a lepusztult kórházak, a várólisták, ugyanakkor a sikerpropaganda a kormányzati sajtóban.
MTI Fotó: Beliczay László
Magyarország problématérképe, a felmérések szerint, azt mutatja, hogy az emberek leginkább az egészségügy helyzetével elégedetlenek, mégis: az elmúlt időszakban tulajdonképpen minden megmozdulás, akció, tüntetés kudarcba fulladt, vagy elhalt. Mi a magyarázata ennek a furcsa helyzetnek?
Kétségtelen, hogy a magyar társadalom ezt a területet tartja legproblematikusabbnak. A kórházak nyomorúságos helyzete, a szakemberhiány ma már a közbeszéd fősodrába ért, és a lakosság gyógyítás feltételeivel a legelégedetlenebb. Az egészségügy állapota jobban zavarja az embereket, mint a korrupció vagy a migráció. Még három-négy évvel ezelőtt sem így volt, de napjainkban mindenkit az foglalkoztat: mi lesz, ha betegség éri utol, hogyan látják el, hozzájut-e a korszerű kezelésekhez… Ennek ellenére az Orbán kormány prioritási listáján nem szerepel az egészségügy, s ez akkor is így van, ha a választások előtti kampányban sok-sok pénzt ígérnek az e területen dolgozóknak.
Igen, pont ez a kérdés: miért is van ez így?
Először is a kormány felismerte, hogy az egészségügy nagyon sok konfliktussal terhelt, ingoványos terület, ahol nem lehet olyan döntést hozni, amellyel rövidtávon politikai hozadékot remélhetnek. Bármilyen lépés, beavatkozás érdeksérelmekkel jár, mint ahogy ez az előző kormány idején is így volt, a megtérülés pedig rendkívül lassú, nem remélhető egy választási ciklus alatt. Márpedig a Fidesz rövidtávon gondolkodik, választást akar nyerni, pozíciókat megtartani, s nagy megrázkódtatásokkal együtt járó lépésekkel ez túlságosan kockázatos volna.
A Fidesz tehát bemérte, hogy ennek számára nincs nyeresége, ezért inkább abban érdekelt, hogy elterelje a figyelmet az egészségügyről.
A problémasorrend alapján ez nem nagyon sikerül neki…
De abban eredményesnek bizonyult, hogy, az utcai megmozdulásokat leállította a szolidaritás hiánya, a megosztottság. Úgy irányítják a kommunikációt, hogy a sikerpropaganda domináljon. Már az is jellemző, hogy nincs minisztériuma, minisztere sem a területnek, nehogy Orbánnak a kormányülésen ezekkel a gondokkal kelljen szembesülnie.
Az egészségügyet még az EMMI-n belül is a harmadik sorba száműzték.
Ráadásul még arra is vigyáznak, hogy az államtitkár ne az ágazat bajait akarja megoldani, hanem szervilis módon a főnökei kívánságainak, a kormányzat elvárásainak próbáljon megfelelni. Az ő feladata az, hogy szereljen le mindenkit, aki problémákkal áll elő. Fenyegetéssel vagy kisebb nagyobb gesztusokkal, mint ahogyan a gyógyszerész kamara esetében történt, a korábbi patikaliberalizációs szabályok számukra kedves visszavonásával, vagy az amúgy sem erős érdekképviseletek szétbomlasztásával. Cser Ágnes szakszervezeti elnök, még a CEU elleni törvény üdvözlésére is vállalkozott. Emellett terjesztik bizonyos körökben, hogy csak a libsik, meg a Soros-bérencek elégedetlenkednek.
De hát az embereket, már eddig is beszéltünk róla, nem lehet becsapni, saját magukon érzik a bajt, nem?
Persze, látják a lepusztult kórtermeket, de a túlsúlyban levő kormánypárti médiában ezek a problémák nem léteznek.
Lehet, hogy így van, de vajon miért nem képes az ellenzék hatékonyabb lenni, tematizálni, összefogni, mozgósítani, ha itt a társadalom számára, amúgy, egyértelmű a helyzet?
Az elmúlt hét év tapasztalata azt mutatja, hogy az ellenzék pártjaiban – ideértve a saját pártomat, az MSZP-t is – eltűnőben van a szakpolitikai alázat, az tudniillik, hogy összefüggéseiben elemezzék és mutassák be az oktatásügy, az adózás vagy éppen az egészségügy zavarait és kiküszöbölésük módját. Mindenki abban gondolkodik, versenyezve a Fidesszel, hogy blikkfangos kommunikációs panelekkel, meg performanszokkal próbálja megnyerni a választót, és a bonyolultabb kérdésekről inkább nem beszél. Csak nagyon kevés kivétel van ez alól, mint például Szabó Timeáé, aki három hónapig segédnővérként gyűjtött tapasztalatokat. De ez csepp a tengerben. Alig akad hiteles megszólaló a parlamentben és parlamenten kívül is. Csak egy példa:
az országgyűlésben, a demokratikus ellenzék soraiban egyetlen egészségügyi szakértő sem ül. Már egészségügyi bizottság sincs, csak népjóléti, amit Selmeczi Gabriella vezet, tehát ott sincs szakember.
A demokratikus ellenzék vezetői, ideértve természetesen az MSZP-t és a DK-t is inkább csak óvatosak – nyilván a korábbi kormányzati kudarcok miatt is – és hajlamosak populista ígértekkel operálni (pl. 65 év felettieknek ingyen gyógyszer). Ezek az ígéretek rövidtávon talán hatnak, de semmiképpen nem eredményesek. Pedig a pártokban vannak szakpolitikai csoportok, amelyek igyekeznek a lényegi kérdésekre koncentrálni, miközben a vezetők megpróbálják ezektől távol tartani magukat. Ahhoz képest, hogy a lakosság nagy többsége elégedetlen az egészségügyben uralkodó viszonyokkal, a pártvezetők számára a téma amolyan forró krumplinak számít.
Nem mond ennek ellent, hogy Kincses Gyula korábbi államtitkár mégiscsak összehozott egy tíz párti aláírással ellátott programot?
Ez inkább erősíti a mondandómat: a szakpolitikusoknak néhány hét alatt sikerült összehozni egy nemzeti minimumot; lerakták egy közös szakpolitikai program alapját. Ez nem pusztán azért fontos, mert politikatörténeti kuriózum, hanem a tartalma is előremutató. Ezer dolog választja el ezeket a pártokat, itt azonban mégiscsak megteremtődött a konszenzus.
Például miben?
Abban, hogy vissza kell állítani a jogaiba a társadalombiztosítást, kell önálló egészségügyi minisztérium, az alapellátást kell erősíteni, sokkal több pénzt kell bevinni az ágazatba, a hálapénzt vissza kell szorítani.
Szabályozott viszonyt kell kialakítani a magán- és a közfinanszírozott egészségügy között, hogy a magánszféra ne kényszerből választott irány legyen.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az emberek több mint fele már a magánpraxisokat keresi fel, éppen azért, mert nem jut az állami szférában megfelelő ellátáshoz.) Itt most csak néhány dolgot soroltam fel, de sok egyéb területen megszületett a megegyezés. De hogy a pártvezetők is kiálljanak az aláírt dokumentum mellett, nos, az már azt hiszem nehezen fog menni. Hogy legyen egy olyan program, amit mondjuk Vona Gábor és Molnár Gyula együttesen aláír…
Akkor mi lesz a sorsa?
Amennyire én tudom, országgyűlési határozati javaslatot adnak be, hogy mégis legyen valami nyoma a dolognak. Ennek parlamenti sorsa borítékolható: napirendre sem fogják venni. Legfeljebb a bizottságban elvitatkozgatnak rajta. De az, hogy a szakpolitikai szereplők képesek voltak a közös gondolkodásra, hogy eredményre is jutottak, az mégis mutat valamit. Mutatja azt, hogy lehetne építeni a szakpolitikára, de sajnos nem ez történik, sokkal inkább a rivalizálás. Attól tartok tehát, hogy ezek a közös javaslatok nemigen fogják uralni a választási kampányt.
Ebből viszont az következik, hogy még az ellenzéki pártoknak is fontosabb a saját pozicionálásuk, mint az emberek egészsége…
A retorikában mindenütt elhangzik, hogy tűrhetetlenek a várólisták, hogy rendbe kell hozni az egészségügyet, ezek azonban jobbára a szlogenek szintjén maradnak, és nem mennek a dolgok mélyére. Nem látom, hogy konzisztens megoldásokkal állnának elő, és valóban inkább magukat igyekeznek pozícionálni. Külön-külön, sajnos. A saját politikai túlélés, az önzés sokkal dominánsabb. Kifejezetten pesszimista vagyok; ahelyett hogy a nagy kérdések kerülnének elő, a növekvő társadalmi különbségek, a gyerekszegénység, vagy az az exodus, ami zajlik, s ami az egészségügyre különösen igaz.
Akkor viszont jól gondolkodik Orbán: nyugodtan elvonhat pénzt innen, úgy se válik a rossz helyzet szervező erővé.
Hát igen… Magán az ágazaton belül sem látszik, semmiféle erőteljes mozgás. A civilszervezetek stigmatizált állapotban vannak, örülnek, ha némi kis alamizsnát kapnak. Itt van például a rákgyógyszereknél újonnan előírt vaklicit, ami azt jelenti, hogy a gyártóknak, egymás ajánlatainak ismerete nélkül kell versenyezniük a támogatásért, s a magasabb áru készítmény elveszti a támogatást. Így sok érintett beteg számára megfizethetetlen lesz a terápia. S hiába van, számos rákbetegeket támogató civilszervezet nem hallatszik a hangjuk. Néhány befolyásos orvos viszont kiáll a kormány mellett, így megosztottá válik a társadalom. Pedig életekbe kerül mindez. Hogy adattal is szolgáljak:
a régi uniós tagországokhoz képest (EU15) nálunk két és félszer nagyobb az úgynevezett elkerülhető, azaz az egészségügyi ellátás zavaraival magyarázható halálesetek száma (gyengébbek kedvéért: nem áll időben rendelkezésre a szükséges diagnosztikai vizsgálat, beavatkozás vagy szakember, esetleg a beteg nem jut hozzá, mert szegény, vagy olyan helyen él.).
Ezen a helyzeten akarnak tovább rontani?
