Az etnikumok nem akarnak többé együtt élni. Se más nemzetiségűekkel, se bevándorlókkal. Még a katalánok sem, akiknek a jogairól a kelet-európai nemzetiségek csak álmodhatnak. A székely autonómia csak az eddigi európai egyensúly teljes fölborulásával válhatnék lehetségessé, de ez utóbbi már az államhatárokat is szétszaggatná. Persze ez lehetséges. Interjú Tamás Gáspár Miklós filozófussal:
A katalóniai válság (bárhogy alakuljon is) ront vagy javít az Európában létező autonómiatörekvések ügyén?
Épp most látom, hogy a katalóniai tartományi (vagy köztársasági) kormány vezetői Belgiumba menekültek. A helyzet romlik, és minden a teljes összevisszaságba süllyed. A madridi kormánynak annak ellenére engednie kellett volna a népszavazást, hogy az alkotmány tiltja – hiszen az alkotmányos rend megváltoztatására irányuló kezdeményezés természetesen (ipso facto) alkotmányellenes. Akárhogyan is változnak a dolgok Spanyolországban, Katalóniában, a Baszkföldön (egyik régióban sincs népi többségük a függetlenségi törekvéseknek), a skóciai, flandriai, lombardiai-venetói, krími stb. problémák jelzik: az etnikumok nem akarnak többé együtt élni. Se más nemzetiségűekkel, se bevándorlókkal. Akkor se, ha nincs elnyomás és üldözés.
A katalánok jogairól a kelet-európai nemzetiségek csak álmodhatnak
– és mégis.
A jelenlegi szupraetnikus nemzetállamok (és ezek vannak többségben mindenütt, Európában pedig csak ilyenek találhatók) természetesen ellenzik a föderalizálási és autonómiatörekvéseket, mert ezek (hiába tagadjuk) különösen 1989 óta, akárcsak az első világháború végső szakaszában, önrendelkezési, elszakadási, függetlenségi lépésekhez vezetnek – elkerülhetetlenül. Csak a marxisták tekintették az autonómia és/vagy az önrendelkezés jogát alanyi jognak a népcsoportok számára (Otto Bauer, Lenin és mások); de ebből csak föderációk lettek. Ám a föderációk (a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) szétestek – és a további szétesés a modern államiság megszűnéséhez vezet. Lehet, nem kár érte. És láthatjuk, hogy a legegységesebb nemzetállamban (ez Magyarország) is megjelent a roma területi autonómia követelése, egyelőre nem igazán komolyan: de az örmény vagy a kurd autonómiaköveteléseket se vették komolyan száz éve, vagy akár tegnap. Az autonómiakövetelések hivatalos megítélése sose volt rosszabb, mint ma – de a hivatalos álláspont meg tud és meg szokott bukni olykor.
Európa kapásból Madrid mellett állt ki, teljes mellszéleséggel, Brüsszel egyébként sem szokott foglalkozni a nemzeti kisebbségek ügyeivel. Változhat-e az a jövőben?
Az Európai Unió nem nagyon tehet mást, hiszen nem szövetségi állam, hanem államszövetség, és a tagállamok belső szerkezete nemzetállami hatáskör. Ettől függetlenül az Európai Unió a status quo ante szervezete volt mindig. Ami ennél fontosabb: egyetlen európai nemzetállam kormánya se állt ki a katalán függetlenség mellett, a szélsőjobboldali flamand szeparatisták kivételével fontos európai párt se, és egyetlen jelentősebb európai napi- vagy hetilap se. Az Európai Unió szerepe ebben jelentéktelen; az összes nemzetállamok külön-külön és együtt az EU nélkül is elutasítják a független Katalán Köztársaságot, és nemcsak azért, mert megalakítása – természetesen – problematikus jogilag. Az Európai Unió nem foglalkozhat autonómiaügyekkel, erre nincs kompetenciája. Az azonban egyszerűen nem igaz, hogy nem foglalkozik a nemzeti/etnikai (és más) kisebbségek ügyeivel – az egyetlen (emberi jogi) szempontból, amely rendelkezésére áll. Az persze nem lehetséges, hogy külön foglalkozzék az ún. „őshonos” kisebbségek problémáival, hiszen evvel sértené a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Így az anyanyelvi óvodához való jog épp úgy jár a párizsi araboknak, mint a bécsi törököknek és a székelyföldi magyaroknak – s az előbbieket épp most akarják megszüntetni a tagállami kormányok.
Magyar szempontból csak a székely autonómia ügye kapcsolódhat ehhez a témakörhöz. Ennek van realitása, vagy az egész gondolat olcsó választási fogássá silányult?
A székely autonómiára vonatkozó magyar javaslatok romániai alkotmányjogi szempontból nem világosak, mert nem tudni, hogy mennyiben módosítanák a teljes államszerkezetet. Az óhajtott autonóm terület vezetésének kompetenciáiról is különféle ötletek keringenek. A székely autonómia gondolata nem választási fogás, hanem – alapvetően – az erdélyi magyar elégedetlenség kifejezése, az erdélyi magyar politizálás állandó szimbolikus eleme. A székely autonómiát a román egységes nemzetállam vezető osztálya soha nem fogja megengedni, ameddig hatalmon van. (A hagyományos román értelmiség többek között azért volt elégedetlen a létező szocializmus rendszerével az 1980-as évekig, mert a rezsim szerinte túl sok engedményt tett a magyaroknak, és „magyar uralmat” tett lehetővé az erdélyi régió jelentős részében…)
A székely autonómia csak az eddigi európai egyensúly teljes fölborulásával válhatnék lehetségessé, de ez utóbbi már az államhatárokat is szétszaggatná.
Persze ez lehetséges. Hiszen az etnikumok mindenütt egymás ellen fordulnak, nincs ami összetartsa őket egy közös, akár szövetségi államalakulatban: az eddigi politika mindenütt mély válságban van – ezt a szeparatizmusok épp úgy jelzik, mint a bevándorlás, a menekültekkel (és másutt a kelet-európai vendégmunkásokkal) szembeni, mindent meghatározó, hatalmas hisztéria. A régi etnikai kisebbségek immár nem jogokat szeretnének, hanem távozni – el a szupraetnikus nemzetállamból a saját etnikai államukba. 1867 és 1918 között a magyar uralkodó osztály jogokat kínált a kisebbségeknek az etnikai-nemzetiségi-kulturális asszimilációért cserébe. Az asszimiláció (akkori hivatalos nevén: „magyarosítás”, illetve „elmagyarosodás”) sikerült is (hiszen ma magyar politikusnak lehet lenni Mádl, Horn, Kuncze, Stumpf, Schmitt, Szájer, Schiffer, Áder néven) meg nem is (hiszen a félig asszimilált kisebbségek elszakadtak, ha tehették). Mindenesetre az „asszimiláció” eszméje már csupán Nyugaton él „integráció” néven, és csak az új bevándorlókra vonatkozik.
Az etnikai alapú autonómiatörekvések mellett elhalványulnak a többnemzetiségű, közös történelmi múlttal rendelkező területek (pl. Erdély, Vajdaság), igaz, elég halovány, önállósodási törekvései. Ez utóbbiakról akár végleg le lehet mondani?
A föderalizálás (hiszen ez nem etnikai autonómia lenne) ma – ez a hivatalos álláspont minden országban – a legnagyobb veszedelemnek számít, a rendetlenség, bomlás, összeomlás előidézőjének, olyannyira, hogy még a pusztán közigazgatási-hivatali decentralizálás is megállt mindenütt, ahol lehet valamicske etnikai vonatkozása a dolognak; még a két-vagy többnyelvű hivatali ügyintézésnek vagy jogszolgáltatásnak a XIX. század elején megindult kibontakozása is megáll vagy visszafejlődik, nem hogy föderális államszerkezeteket alakítsanak ki – önként! – mai országok. Ezt ma a vezető körök mindenütt háborús veszélyforrásnak tekintik, olykor egyszerűen ördöginek.
Hiába védik a világot a dzsihádizmustól a kurdok, az önálló Kurdisztán gondolatát minden létező állam elveti, ellenzi – a kurdok szövetségesei is.
Ugyanakkor a szupraetnikus nemzetállamok semmilyen vonzerőt nem jelentenek, csak ha – szakítva eddigi politikájukkal, a békés asszimilációval, a területi egységgel, némi toleranciával – agresszív etnikai jelleget öltenek. Ez viszont a veszélybe kerülő kisebbségek szeparatizmusával jár. Ebből a slamasztikából a jelenlegi rendszerben semmiféle kiút nincs. Ezt békésen átalakítani már nem lehet.
