A jelenleginél nagyobb optimizmus a vállalkozók körében csak egyszer volt azóta, hogy az MKIK GVI konjunktúrajelentéseket készít: 2006-ban, amikor a választásokra ráfordulva fűt-fát ígértek a pártok – mondja Parragh László. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a Független Hírügynökségnek nyilatkozva magyarázatként kifejtette: örök igazság, hogy minél kisebb egy cég, annál jobban befolyásolja a politika, a politikai ígéretek, a várakozások. Ha azt sulykolja a politika, hogy kedvező változásokat visz végbe, akkor a cégek is optimistábbá válnak. Mikroszintre lebontva nagy a szórás, de „a magyar cégek jelentős részének az a legfontosabb problémája, hogyan élje túl a mai napot és a holnapot úgy, hogy a holnapután is az övé legyen”. Ami az egyik legnagyobb gond, az a szakképzett munkaerő kérdése, de Parragh szerint kettőn áll a vásár: hiába képeznek az elegendőnél is több szakmunkást, ha a vállalkozások nem fizetik meg őket, akkor külföldre szegődnek. Szerinte a megoldást a magasabb bérek jelentik. Nem hisz a nemzetközi versenyképességi jelentésekben, mint mondja: „egyszerűen így büntetnek minket amiatt, mert nem tetszünk annak a közösségnek, amely ezt meghatározza”.
A tagság a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarában (MKIK) ugyan nem kötelező, mégis elmondható, hogy rálátása van a magyar vállalkozói szférára. Egyáltalán, hány tagja van jelenleg, illetve mekkora az ipari és kereskedelmi vállalkozások száma ma Magyarországon, azoké amelyek regisztrációs adót fizetnek a kamarai szolgáltatások fejében?
A vállalkozások száma meghaladja az egymilliót Magyarországon, ezek közül hatszázezer sorolható abba a körbe, amelyet regisztrálunk, önkéntes tagjaink száma mintegy 25 ezer. Tagként csak azokat tarjuk nyilván, akik a tagdíjat ténylegesen befizették.
S ha már regisztrációs díj. Mennyi pénz gyűlik össze évente?
A 23 területi kamara által évente beszedett regisztrációs díj körülbelül 2,5 – 3 milliárd forint s ennek 10 %-a kerül a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarához, a többit helyben használják föl. Ez az MKIK költségvetésének töredéke, így erős csúsztatás az a rendszeresen hangoztatott állítás, hogy az MKIK ebből él.
Mennyire egyszerű beszedni így, pár év múlva? Más szóval, mennyire szokták meg a magyar vállalkozások a kötelező regisztrációs adó fizetését? Mert a bevezetésekor, 2012-ben nagy felzúdulás volt, sokan azt mondták, hogy tulajdonképpen egy új adóról van szó, hiszen nem kapnak érte semmit cserébe.
Ma is sokan berzenkednek még, de e mögött én egy erős hangulatkeltést is érzek, hiszen egy működő vállalkozás számára évente 5 ezer forint nem jelenthet valós megterhelést. Ez néhány doboz cigaretta vagy energiaital ára. Ha pedig valaki végignézi a szolgáltatásainkat, rögtön láthatja, hogy – vállalatmérettől függetlenül – mindenkinek sok mindent nyújtunk a képzéstől kezdve a Széchenyi kártyán át a kereskedelemfejlesztésig bezárólag.
Miután pedig a gazdaságpolitikára való ráhatásunk sem elhanyagolható, az elmúlt évek adó- és bürokráciacsökkentő lépései minden vállalkozás számára nagyságrendekkel nagyobb megtakarítást jelentenek.
A regisztrációs díj bevezetése sokat lendített a kamara helyzetén – gondolom én. Mennyire könnyítette meg az életét a szervezetnek? Mire futja a befolyó pénzből? Mennyire fedezi a vállalkozók kiszolgálását, a szolgáltatás minőségének javítását, illetve körének bővítését?
Bevételeink szerkezete rendkívül sokrétű. Önkéntes tagdíj, regisztrációs díj, különböző tanfolyamok, képzések díjai, mesterképzés, származási bizonyítvány, Választott Bíróság bevételei, államtól átvállalt feladatok, EU-s források… Hosszan sorolhatnám. A regisztrációs díj ad némi tervezési biztonságot.
Akárhogyan is, Önöknek van rálátásuk a magyar vállalkozói körre. Hogy látják, milyen a hangulatuk? Hogyan érzik ma magukat Magyarországon?
Erre nem tudok, ugyanis nem lehet egyértelmű, fekete-fehér választ adni. Vannak olyanok, amelyek köszönik, jól vannak, kiválóan boldogulnak, másoknak rosszabbul vagy egyenesen rosszul megy. Ez mindig az adott vállalkozás helyzetéből, gazdasági pozíciójából fakad. Miután több mint egymillió vállalkozás van, a szórás rendkívül nagy. Talán úgy lehet választ adni a kérdésre, ha részekre bontjuk az egészet, a tipikus vállalkozási csoportokra. E logika mentén vannak tehát a külföldi tulajdonú és/vagy exportra termelő közép- és nagyvállalatok, amelyek köszönik szépen, remekül boldogulnak. Miként azok a cégek is – legyenek akár nagyon kicsik –, amelyeknek sikerült megtalálniuk egy piaci rést. Ugyanakkor a magyar cégek jelentős részének az a legfontosabb problémája, hogyan élje túl a mai napot és a holnapot úgy, hogy a holnapután is az övé legyen. Átlagot vonni – mint látható – nagyon nehéz és felesleges, félrevivő lenne.
Ám Önöknek vannak objektív eszközeik is, hiszen folyamatosan és rendszeresen mérik a vállalkozói kör hangulatát. Az mit tükröz?
Valóban, az MKIK Gazdaság-és Vállalkozáskutató Intézete (MKIK GVI) rendszeresen elkészíti a konjunktúra felmérését, ami a cégektől jött válaszokból áll össze, s így egy eléggé objektív, átfogó és hasznos képet ad a szféra hangulatáról és várakozásairól. Az értékét és a hitelességét ennek a kutatásnak az adja, hogy 1998 óta tartósan azonos metodikával készül – évek óta azonos alapon méri a hangulatot. Tudván tudva persze, hogy
a jelenlegi magyar közgazdaságtudomány politikával erősen átitatottá vált, ha megszólal egy-egy kutatóintézet, egy-egy kutató, akkor előre be lehet lőni mondandójának az irányát, hangsúlyait. Egyik oldalon sincs teljesen objektív vélemény,
ugyanakkor a GVI felmérése szerintem az, hiszen konkrét véleményekből – a vállalkozóktól jött konkrét visszajelzésekből – alakul ki. Ennek igazát úgy is be lehet bizonyítani, ha összehasonlítjuk a GVI előrejelzéseit a később bekövetkező valós gazdasági folyamatokkal. Persze, megpróbálhatnánk csűrni-csavarni az eredményeket, vagy akár befolyásolni azokat pusztán azzal, hogy jeleznénk a várakozásainkat, de nem tesszük, örülünk, hogy van egy olyan műhelyünk, amely eredményesen és objektíven végzi a feladatát.
Akkor az eredeti kérdés: hogyan érzik magukat a vállalkozások?
Az MKIK-GVI konjunktúrajelentésnek az alakulása kedvező képet mutat: az elmúlt 25 évben a cégek a mostanit tartják a második legjobb időszaknak, a második legoptimistábbak a jövőt illetően. Óriási optimizmus van ma a vállalkozói körökben.
Mikor voltak a legoptimistábbak?
2006-ban, akkor, amikor a választásokra ráfordulva fűt-fát ígértek a pártok. És örök igazság, hogy minél kisebb egy cég, annál jobban befolyásolja a politika, a politikai ígéretek, várakozások. Ha azt sulykolja a politika, hogy kedvező változásokat visz végbe, akkor a cégek is optimistábbá válnak.
Mennyire tükrözi a konjunktúraindex a valóságot? Pontosabban, mennyire vág egybe a más csatornákból érkező jelzésekkel? Egyáltalán, milyen egyéb csatornákból gyűjtik az információkat a vállalati hangulat megállapítására?
Egybevág a két további csatornából bejövő információkkal: egyrészt az MIKIK közgazdasági igazgatójának, Kompaktor Emíliának az irányításával folyó elemzések adataival – ők olyan kérdésekre keresik a választ, azokat a témákat kutatják, amit mi kérünk tőlük. A másik ilyen csatorna szubjektívebb, s esetlegesebb: a vállalati szférából érkező konkrét visszajelzések tömkelege. Folyamatosan kapjuk ugyanis a jelzéseket – például e-maileken keresztül vagy személyesen jönnek be hozzánk egy-egy konkrét, gyakorlati kérdéssel, megoldandó problémával. Ezek az információk nagyon hasznosak és szintén a rendelkezésünkre állnak.
És akkor ebből a háromból próbálnak kialakítani egy képet?
Úgy tartjuk korrektnek, ha megpróbáljuk összehangolni a három csatornából nálunk összefutó információhalmazt.
És e három összehangolása után hogyan látja, mi ma a vállalkozók legnagyobb problémája? A piaci szereplőket úgy tudom jelenleg a munkaerő kérdése izgatja a leginkább. Jól látom?
Valóban, s ezt visszaigazolja az MKIK GVI december elején megjelent „Rövidtávú munkaerő-piaci prognózis – 2018” jelentése is. E szerint 2017-ben 24 százalékponttal több vállalat bővítette a létszámát, mint ahány csökkentette. Ugyanez az arány – ez is fontos – egy évvel korábban 21 százalékpont volt, ami önmagában is a munkaerőkereslet erősödésére utal. Jövőre is további erősödést vetít előre a felmérés, ami annak ellenére is jelentős, hogy általában a foglalkoztatásra vonatkozó javuló tendenciák kevésbé bizonyulnak erősnek, mint ami megfigyelhető az üzleti helyzet javulásánál.
Ez azonban csak a létszámbővítés makromegközelítése. Hogyan áll mindez mikromegközelítésben? Más szóval, mennyire jelent problémát a munkaerő fellelése? Merthogy erre panaszkodnak sokan a vállalatok közül.
A szakképzett munkaerő kérdését tartják a legnagyobb problémának. Van egy angol mondás, „It takes two to tango”, amit talán úgy lehetne a legjobban lefordítani, hogy „kettőn áll a vásár”. Önmagában ezt a problémát a piac nem tudja megoldani, ebben nekünk is szerepet kell vállalnunk. Bár ambivalens volt, mégis úgy láttuk, s azt mondtuk már tavaly, hogy kell egy bérfelzárkóztatási program.
Ugyanis a szakképzett munkaerő rendelkezésre állásának a legnagyobb akadálya az, hogy nem fizetik meg rendesen, s emiatt vállalnak nagyon sokan külföldön munkát, bár megjegyzem: azt ugyan nem mondhatjuk, hogy a trend megfordult volna, de azt igen, hogy a kivándorlás üteme lassult.
A vállalkozásoknak is megvan tehát a szerepe abban, hogy kapjanak megfelelő munkaerőt. Hiába képezünk ki mi például négyszer annyi szakácsot, mint amennyire elvben szükség volna idehaza, mégis szakácshiány van, mivel a szakácsoknak külföldön négyszer akkora pénzt kínálnak, mint a hazai munkaadók. És persze, hogy a sajtó azzal van tele, hogy szakácshiány van Magyarországon. Ez azonban már bér kérdése.
És mi a helyzet a munkaerő tudásával? Nagyon sok bírálat éri a szakmunkásképzés átalakításának az eredményét, azt, hogy lebutított tananyagot adnak csak át, hogy nem gondolkodó és a munkaerőpiac változásaihoz, a kor által megkövetelt igényekhez alkalmazkodni képes szakmunkásokat bocsátanak ki az új rendszerben.
Ami a szakmunkásképzést, az utánpótlást illeti, szeretném egy nem túlságosan gyakran idézett szempontra felhívni a figyelmet. A demográfiára. Ugyanis erre vezethető vissza annak ténye, hogy a képzésből öt év alatt nagyjából százezer gyerek esett ki, ezen belül 84 ezer a szakképzésből és 16 ezer a gimnáziumi rendszerből. Az elvárás csökkent, a keret ugyanakkor megmaradt a szakképzés területén. Ez abszurdum szerintem. Miként az is, hogy nagyon álságos a helyzet – mindenki igyekszik PC, azaz politikailag korrekt módon kezelni az oktatásban az ezért vagy azért hátrányos helyzetű gyerekek bent tartásának a problematikáját, erre is megnyugtató megoldásra lenne szükség. Ami pedig
a szakmunkások Ön – és nem csak Ön – által „lebutítottnak” minősített képzését illeti: azt kell mondjam, hogy a vállalkozói réteg igényeit szolgáljuk ki ezzel – ezt a hozzánk érkező visszajelzések is mutatják. Mi tejes mellszélességgel kiállunk e mellett!
Mi várható jövőre Önök szerint? Milyen olyan változásokra számíthatnak a vállalkozók, amelyek segítik vagy éppen nehezítik a dolgukat?
Ami a kamarát illeti – felfogásunk szerint mi akkor végezzük jól a munkánkat, ha nem látszunk. Rengeteget dolgozunk, a háttérben lobbizunk, s így a decemberi ünnepek előtt elárulhatom, hogy a kormánnyal egyeztettünk minden olyan kérdésben, amely érinti a vállalkozói kört Magyarországon.
Mondana példát?
Vegyük az adórendszert. El kell felejteni a söralátét-adóbevallást. Ma már minden szükséges információ összefut az adóhatóságnál, a NAV-nál. Ennek nyomán sikerült elérni, hogy megszűnjön a háromszintű adóbevallás, s hogy a NAV készíti el azt helyettünk. Megfordult a bizonyítási teher is.
Mennyire kiszámítható a közeg a vállalkozók számára? Mert sok bírálat érte például a kormányt amiatt, mert sokszor visszamenőleges hatállyal hozott törvényeket.
Erre egy kérdéssel válaszolnék: mikor volt az előző kormányok alatt precedens arra, hogy már év közben elfogadják a következő évre vonatkozó költségvetést? Emlékszem azokra az időkre, amikor december 31-én, az utolsó utáni pillanatban szavaztak róla az Országgyűlésben.
Ez adja a vállalatok részére a kiszámíthatóságot?
Egy jelentős részét feltétlenül. No meg az, hogy nincsenek évközi adóváltozások. Mindez fontos üzenetet jelent: a kiszámíthatóság és a stabilitás üzenetét.
És mennyire hat vissza a vállalkozások működési körülményeire a versenyképességünk romlása – ami gyakorlatilag minden globális rangsorban látható, kezdve a davosi Világgazdasági Fórum rangsorával a Világban Doing Business rangsorán át a nemzetközi szervezetek és neves nemzetközi piaci tanácsadók, elemzők véleményééig.
Egyrészt, a magyar gazdaságban stabilitás van és fenntarthatóság; másrészt nincs olyan makroadatunk – például a foglalkoztatás, az államadósság, a forint ereje, a külkereskedelem, a folyó fizetési mérleg, stb. – , amelyben ne állnánk jól. Ami pedig a versenyképesség alakulásának a kérdését illeti: nem fogadom el a romlásról hangoztatott véleményeket, jelentéseket. Ezek zöme ugyanis szubjektív, egyszerűen így büntetnek minket amiatt, mert nem tetszünk annak a közösségnek, amely ezt meghatározza.
Azt mondja ezzel, hogy politikai megfontolásokból adnak romló képet a magyar versenyképességről?
Igen, de a taktika nem válik be, mert a reálgazdasági szereplők nem a rangsort nézik, hanem a valós helyzetet, s a saját konkrét területükön nyíló lehetőségeket. Amikor egy multi dönt, akkor a saját szűkebben vett területét és persze a saját érdekeit vizsgálja. És folyamatosak a multik befektetései nálunk.
Tegyük hozzá, van csábítóerő rendesen: például az egyedi kormánydöntéssel odaítélt egy munkahelyre vetített állami támogatás átlagos összege 2006 óta a háromszorosára, 12 millió forintra nőtt. Azaz egy munkahely megteremtéséért, és fenntartásáért pár évre egy befektető 12 millió forintot kap az államtól.
Ennek ellenére azt mondom, hogy komoly energiákat kell fordítanunk a nemtelen és politikai indíttatású támadások kivédésére ezen a téren is. Például éppen most kaptam egy olyan jelentést, rangsort, amely szerint az üzlet biztonsága szempontjából Magyarországot Jemennel, Szomáliával és Ugandával egy súlycsoportban emlegetik. Mondja, ezt mennyire lehet már komolyan venni?
