Beer Miklós, a Váci egyházmegye püspöke a Független Hírügynökségnek adott interjújában beszélt arról, hogy a menekülteket támogató hite miatt sokak szemében céltáblává vált, mocskolódó leveleket kap, hazaárulónak nevezik. Pedig csak a hitéhez ragaszkodik, az emberséghez. Meggyőződéssel vallja: az önzés és az irigység, ami sokakat megront. Nagyon nem örül a gyűlöletet kiváltó óriásplakátoknak, mint ahogy annak sem, hogy egyesek magát Ferenc pápát is támadják, amiért az elesettek, a szegények, a bevándorlók mellett emel szót. A püspök, aki az interjú előtt maga készített és tálalta a kávét a vendégnek, minden támadás dacára hisz abban, hogy képes átadni olyan hitet az embereknek, amelyet magukkal tudnak vinni és általuk kicsit jobb lesz a világ. És annak ellenére, hogy – ahogy ő fogalmaz – a társadalom humánmutatója rossz. A bokszoló bibliai tanításával vallja: jobb adni, mint kapni…
Az az érzésem, hogy ön nem örül annak, hogy felkapott püspök lett…
Nem, nem örülök neki.
Azért nem örül neki, mert alapvetően politikai okai vannak?
Hát… kicsit… Célpont lettem. Némiképp az zavar, hogy mindenki engem keres, püspöktársaim nem szívesen állnak kötélnek, én meg… Szóval régi elvem, hogy ahova hívnak, oda megyek, aki jön hozzám, azt szívesen fogadom.
Akkor mi az, aminek nem örül?
Annak, hogy azt hallom vissza, hogy bezzeg a Beer ezt mondja, bezzeg a Beer azt mondja. Így a kirakatba vagyok téve, és nem öröm.
De dönthetett volna úgy is, hogy nem, ezt nem vállalja.
Igen… Kétségtelen… Hát… én vállaltam ezt, így azt is, hogy céltábla lettem az utóbbi időben.
Az mit jelent, hogy céltábla lett? Mit jelent az, hogy céltábla lett? Azok körében, akik másként gondolkodnak, mint ön?
Igen… Most már talán nem zavar annyira, de amikor megkaptam az első kommenteket, úgy három-négy évvel ezelőtt, utána azért egy-két napig rosszul érzetem magam. Aztán rájöttem arra, hogy ez az arctalan facebook világ ez ilyen. Itt lehet mocskolódni, lehet mindent mondani. Most már próbálok ehhez hozzáedződni.
Ez azt jelenti, hogy hetvenéves kora környékén döbbent rá arra, hogy az emberek tudnak mocskosak is lenni?
Igen. Igen, ennyire nem éreztem sose. Durvasággal persze, hogy találkoztam korábban is, de ami igazán megdöbbentett, az az arctalanság. Bár akad olyan is, aki névvel támad rám.
Mi volt a legdurvább támadás? Már, ha a hivatása megengedi, hogy elmondja, kimondja…
Hogy hazaáruló… meg hát… meg hát…
Nyomdafestéket nem tűrő?
Olyan is… Meg, hogy szenilis vén bolond.
Őszintén szólva én nem vagyok járatos ebben a világban, így nem tudom, hogy egy pap, egy püspök egyáltalán káromkodhat e?
Nem illik…
De előfordul?
Hát… Nem szoktam káromkodni.
Mi a legdurvább szó, ami elhagyja a száját? A teremburáját?
Haha… Én tényleg nem szoktam durváskodni, inkább magamba fojtom a fájdalmamat, bánatomat.
Én nem látom ön gyomorbajos típusnak. Szóval mintha valahogy mégiscsak le tudná vezetni az indulatait, nem? Vagy nincsenek önben indulatok?
Elmesélek egy régi történetet. Egy csónaktúráról jöttünk haza… Jó pár évvel ezelőtt történt. Alig vártuk már, hogy kikössünk. Ott voltak a csónakbakok, amire kitesszük a hajót, mi meg nyugodtan sörözhetünk egyet. Körülnézek, nincsenek sehol a bakok. Aztán csak látom, hogy a közelben táborozó család feje, kisbaltával a kezében szeleteli a mi csónakbakunkat. Mi tagadás, elfogott a harci idegesség, és odamentem az emberhez: Drága uram, ripakodtam rá, honnan jött maga? Az erdőben van tűzifa és nem vette észre, hogy… egyre jobban felhúztam magam és hangom, a srácok ott mögöttem behúzott nyakkal figyelték, hogy ebből most mi lesz…
Utólag mérges volt magára, hogy ennyire indulatba jött?
Iiigen…
Örülnék, ha az én indulataim itt megállnának… De: azok a kommentek, amelyeket szóba hozott, megváltoztatták az ön mondandóját, a prédikációinak a tartalmát?
Elszomorít, hogy ennyire nem értenek az emberek. Hogy ennyire nem értik a vallási hitemet, a püspöki tisztemet? Igen, ez elszomorít. Meg, hogy az erkölcsi viselkedés lényegét ennyire nem értik. Én nem hiszem, hogy valaha nyilatkoztam volna olyat, ami a hitemmel ellentétes lett volna, vagy olyat, ami az emberi kapcsolatok értékrendjét sértette volna. Megdöbbent a csőlátás, az indulatos előítélet és a beskatulyázás.
Ebből számomra az is következik, hogy a pályatársai nem feltétlenül a hitüknek megfelelően nyilatkoznak. Nem várom öntől, hogy bírálja a püspöki kart, vagy az egyházat, de annyit talán, hogy van ilyen…
Azt nem feltételezem senkiről, a püspöktársakról végképp nem, de papokról sem, hogy a hitük alapigazságai ellen nyilatkoznának, vagy ezeket megkérdőjeleznék. Inkább az értékítéletekben nem mindenki egyformán helyezi el a hangsúlyokat. Maradjunk ebben.
A magyar papság körében sokan vannak olyanok is, akik nem fogadják el Ferenc pápa tanításait, például a menekültekkel kapcsolatban, vagy éppen a II. Vatikáni zsinattal szembemenve, a zsidóságot érintő súlyos támadásokat is elnézik.
Igen, ez nagyon fáj. Mint ahogy az is, hogy ötven évvel a zsinat után még mindig nem értik XXIII. János Pál tanítását, vagy VI. Pált, Benedeket, vagyis azt a vonalat, ami egy belső, katolikus egyházi reform volt. Elsősorban azokra gondolok, akik visszasírják a zsinat előtti liturgiai szabályokat. Ezek a bizonyos tradicionalisták, akik visszafordítják az oltárt, előveszik a régi ruhákat. Ami Ferenc pápát illeti: nos, az megint megdöbbentő számomra, hogy ennyire nem értik az ő megnyilatkozásait. Például az elváltak megítélésben. Pedig olyan bölcsen tud fogalmazni Ferenc pápa. Azt mondta egy konferencián: a házasságról csak úgy tudunk józanul gondolkodni és beszélni, ha magunk előtt látjuk a sínpárt, amin a vonat megy. Az egyik sínpár a világos beszéd az eszményről, a másik az irgalmas szív. Csak így megy előre a vonat, ha kettő együtt van Meggyőződésünk, hogy az Úristen ilyennek akarja a férfi és a nő kapcsolatát; egy férfi és egy nő életszövetsége, ez az eszme. De ahol kudarcot vallanak, ahol széttörik a szeretet-kapcsolat, ott irgalmat kell gyakorolni. Tehát fekete-fehéren, csak a szabályokat nézik. Azt kell mondanom, hogy csupán Ferenc pápát, az evangéliumot sem értik, Jézus tanítását. Aki a házasságtörő asszonyra azt mondja: az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül van. Ezt az irgalmas jézusi szeretetet képviseli, de világosan is beszél. Azt szokta mondani, hogy a legnagyobb csapda a keresztény és a vallásos emberek számára, elbújni a szabályok mögé. Elővesszük a törvénykönyvet és azt mondjuk: jaj, nem tehetünk semmit, mert ez van leírva. Egyszerűen azért, mert nem akarja vállalni a személyes döntés kockázatát. Támadják a pápát azzal is, hogy miért beszél mindig a szegényekről, a hajléktalanokról, a menekültekről… Szinte mosolyogtam, amikor írt valaki nekem egy e-mailt, hogy miért ilyen mellékes dolgokról beszél a pápa, ahelyett, hogy az evangéliumot hirdetné. Ez mutatja, hogy mennyire nem értik: evangéliumot, örömhírt csak úgy lehet hirdetni, ha konkrét emberi problémákról beszélünk.
Az ön személye is azáltal vált megosztóvá, hogy ezekkel az emberi problémákkal foglalkozott, jóllehet nem foglalt állást politikai értelemben sem a bal, sem a jobb oldal mellett.
Próbálom magam függetleníteni a politikai palettától. Nekünk, püspököknek az a dolgunk, hogy képviseljük a jézusi tanítást, a hegy beszédet. Ferenc pápa is ezt mondja. Nekem ez a dolgom, nem az, hogy tetsszen, amit mondok.
Akkor miként viszonyul ahhoz a gyűlöletkampányhoz, ami beborítja ma az országot, és nem kímél bevándorlót, cigányt… Miközben ön például szinte elsőként szólalt meg jó pár évvel ezelőtt a cigányok védelmében.
Erre szoktam az általam kreált kifejezést használni, hogy ugyanis a társadalmunk humán mutatója rossz. Nagyon veszélyes dolog az, amikor az alantas emberi ösztönre, vagyis az önzésre, irigységre rájátszik valaki. Hogy ugye nem akarod, hogy a te fizetésed csökkenjen, hogy kevesebb pénzed maradjon, és ne tudj új autót vásárolni, hogy ne tudjál külföldre utazni… Az önzés, alapösztönként ott van bennünk, ami lehúz bennünket. Az pedig a jézusi alaptanítás része, hogy akkor válunk emberré, ha ki tudunk lépni az önző érdekek rabságából. Én nem most kezdek el ilyenekről beszélni, amennyire tudom, mindig ezt képviseltem, amióta az eszemet tudom. Szomorú vagyok attól, hogy az önzés ennyi embert bénít meg. Hogy mennyi mindenkiből hiányzik – ezt persze csak viccként mondom – a bokszoló bibliai jelmondata, vagyis az, hogy nagyobb boldogság adni, mint kapni. Attól vagyunk, vagy lehetünk felszabadult emberek, ha tudjuk megosztani a jogainkat, a szellemi, anyagi, az időbeli lehetőségeinket. Sokat foglalkozom mostanság a statisztikai adatokkal. Olvastam, hogy a gazdagságot tekintve ötvenvalahányadik helyen vagyunk. A pesszimizmust tekintve ott vagyunk az első ötben. Fáj a szívemnek, hogy az én népem, miért ilyen pesszimista? Valószínűleg azért, mert az önzés, és az ebből fakadó irigység rontja el a kedvünket.
Ez a menekültekkel szembeni kampány is az önzés irányába visz?
Hát persze. Persze.
Nem akarom önt politikai nyilatkozatra bírni, de azért ebben benne van a kormány bírálata..
Hm… Hm… Tényleg zavartak ezek a plakátok. Ezek is úgy kezdődtek: ugye nem akarjátok, hogy idegenek romba döntsék az országot. Erre mit lehet válaszolni? Persze, hogy nem akarjuk. De nem erről van szó. A pápát is azért szidták, miért áll a menekültek oldalára. Én is ezért kaptam hideget-meleget; hogy a menekültek világnapján kiadtunk püspöktársammal egy nyilatkozatot. Pedig csak annyiról van szó, hogy aki bajban van, amellé oda kell állni. Ez egy jézusi alapelv, az irgalmasság.
Mekkora fájdalmat okoz önnek, hogy a statisztika azt is mutatja: a kormány kampánya nagyon hatékony, egyre többen válnak menekültellenessé, és ennek megfelelően az ön hangja meg egyre vékonyabb, egyre hatástalanabb…
Ez nagyon összetett dolog. Én is azt mondom, mindenki maradjon otthon, a saját hazájában. Ha otthon maradhat. Beszéltem afrikai emberekkel, akik azt mondják, nincs ivóvíz. Évente magyarországi területtel nő a sivatag, közben az én életem alatt háromszorosára nőtt a Föld lakossága. Ennyi embernek valahol életlehetőséget kell találni. Mert ezeknek az embereknek az életük van veszélyben. Nézem a képeket: beleülnek azokba a gumicsónakokba… Végiggondolták már azt, hogy mit élhet át az, aki vállal ekkora kockázatot; hogy hátha nem fullad a tengerbe, hogy hátha partot ér, víz és élelem nélkül? Ezekre azt mondani, hogy gazdasági bevándorló… Na, hát ezek zavarnak engem. A mi fiainkra lehet mondani, amikor Angliába mennek, hogy gazdasági bevándorlók? De ezek, akik az utolsó fillérüket is odaadják a gazember embercsempészeknek, hogy megmeneküljenek… Mindent beáldoznak, csak azért, hogy életben maradhassanak.
Mennyi időre van szüksége ön szerint Magyarországnak ahhoz, hogy kinője ezt az önzést?
Nagyon sok idő. Csak analógiaként szoktam mondani, hogy ötszáz év kellett ahhoz, hogy a reformáció kezdetétől eljussunk máig, leüljünk a protestánsokkal beszélgetni. Nem tudom, mennyi idő kell. Tulajdonképpen az egész történelmünket fel lehet így fogni, arról szól: kijöjjünk az őseredeti bűnből, az önzésből. A keresztény üzenet éppen erről szólna, hogy ebből kiemelkedjünk. Karácsony előtt örvendezik a szívem, amikor látom a jótékonysági akciókat, ilyenkor az emberek szelídülnek, megmutatják az elrejtett jóságukat. Meggyőződésem, hogy több jóság van emberekben, mint amennyit mutatnak.
Egy püspöknek muszáj naivnak is lenni?
Igen.
De az utóbbi időkben, az elmúlt hetekben pont nem ez az irgalmasság volt a jellemző, a jóság, a megértés, sokkal inkább a gyűlölködés, még a templomokból is ez hallatszott…
Nagyon fáj és küzdök ezzel a gonddal. És ilyenkor eszembe jut, mennyi idő kellett ahhoz, hogy a zsidó testvéreinkkel merjünk őszintén beszélgetni. Mondjam, hogy ezer év kellett hozzá? És tudom, hogy veszélyes vizekre evezek, de mégis kimondom: hinnünk kell abban, hogy a muszlim világgal is tudunk párbeszédet folytatni. Szomorúvá tesz, amikor ezt eleve kizárják. Szellemes mondást hallottam a muzulmán világról: azt mondták, ők tinédzserek, időre van szükségük, hogy a koránt megértsék, és ne csak a kiragadott, szélsőséges mondatokat ismételgessék. Talán nem lesz szükségük nekik száz évre, hogy elfogadják, tiszteljék a másikat. Ugyanazt az Istent keressük. Felnőtté kell válnunk a saját hitünkben.
Ön ugyan elmúlt hetvennégy éves, de időnként az az érzésem, hogy megőrzött valamit a gyermeki énjéből…
Szomorú lennék, ha nem így lenne.
Miért van itt a püspöki irodában egy működő játékvasút?
Valamikor, gyerekként, vágytam rá, hogy legyen nekem is egy villanyvasutam, és egy polgármester barátom meglepett vele. Azóta ez itt van a sublót alatt. Azért nem teszem el, nehogy megsértődjön. Játszani azért nem játszom vele, bár többen azt hiszik, hogy igen és folyamatosan hoznak hozzá kiegészítőket, épületmodelleket.
Az jutott eszembe, önt hallgatva, hogy talán még engem is hívő emberré tudott volna változtatni. De vajon mennyire tudja átadni másoknak az önben rejlő hitet?
Azzal kezdtük a beszélgetésünket, hogy mennyire bántanak a durva kommentek, amelyeknek az alaphangja az, hogy ez a vén hülye tűnjön már el végre. Ugyanakkor messzemenően ellensúlyozza a bántásokat az a sok kedves üzenet, amit kapok. Én hiszek abban, hogy eljut az emberekhez a jó szó és nagyon reménykedem abban, hogy az új nemzedék érzékenyebb lesz a szolidaritás gondolatára. Elmesélek egy történetet. Váratlanul meghalt a fogadott fiam, egy cigánygyerek – mit gyerek, ötven éves volt -, későn vették észre, kilyukadt a gyomra, és amikor eltemettük, a munkatársaim nekem kívántak részvéte és kitették a püspökség épületére a fekete zászlót. És tudja arra gondoltam, az emberekben benne van a jó, és ami adottság – én nagyon szeretem ezt a szót -, azt megosszuk.
Az a baj Püspök úr, hogy most én itt jól érzem magam az önnel folytatott beszélgetésben, fel is töltődöm általa, de utána sajnos ki kell mennem az utcára…
Én épp azt szoktam mondani a templomba járóknak: most itt vagyunk, de vigyetek innen magatokkal valamit az utcára, hogy egy kicsit jobb legyen a világ.
Torgyán Sándor tisztviselő, állampénztári főtanácsos és Papp Erzsébet óvónő első gyermekeként látta meg a napvilágot 1932. 1932. november 16-án, Mátészalkán.
Oláh György Budapesten született 1927. május 22-én. A Piarista Gimnáziumban tett szert humanista alapműveltségre, megtanult latinul, franciául és németül.
Bodor Pál 1930-ban született Budapesten. 1936 és 1983 között Romániában élt, és a romániai magyarság egyik vezető értelmiségije volt. Temesváron a piarista líceumban érettségizett 1948-ban. A bukaresti egyetem filozófia-lélektan karán, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult. Romániai magyar lapoknál dolgozott, 1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szerkesztőségét vezette. 1970 és 1979 között a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője volt, a Román Televízió magyar adásának és későbbi munkatársi gárdájának kialakítása az ő nevéhez fűződik.
A 90 éves korában St. Louis-i otthonában elhunyt Chuck Berry a rock’n’roll történetének egyik, ha nem a legfontosabb alakja.
Pedig, a kezdeti idegenkedést legyűrve, kezdtünk már hozzászokni a jelenlétükhöz. Ha még néhány hetet, hónapot kibírnak, akár meg is kedvelhettük volna ezeket a máskülönben nem túl barátságos megjelenésű monstrumokat. Ha lett volna rá idő, belenőhettek volna az utcaképbe, talán még a külföldi turisták által gyakran használt bédekkerekbe is bekerülnek.
