Itt az ideje, hogy áttekintsük, miként is áll az Orbán-Simicska háború. Számos okot találhatunk erre, de hogy a legalapvetőbbet említsük: hamarosan elindul a 2018-as parlamenti választás hivatalos kampánya, és ugye ez lesz az első alkalom, amikor a két jóbarát egymás ellen fog harcolni. Ezen felül, említsük meg azért ezeket is: január 28-án töltötte be Simicska az 58. születésnapját, márpedig egy férfi életében a hatvanadik év közeledte már önmagában is válságot tud okozni, vagy egyfajta katarzist, tegyük hozzá: ritkán jót. De indok lehet az is, hogy mindjárt itt a G-nap évfordulója; február 6-án lesz három éve, hogy nyilvánossá vált a háború a két korábbi cimbora között. Arról persze már mindenki tudott, a zuhanyhíradók öntötték a híreket, hogy megromlott a kapcsolat; az agyat és a pénzt képviselő Simicska szembefordult patronáltjával, és elhagyni készül a birodalmat. Vagy fordítva: Orbán akarja őt eltávolítani, egyrészt mert túl sok beleszólást engedélyezett neki, másrészt pedig már megtanult tőle mindent, amit meg kellett tanulnia. Ne higgyük, hogy ezek pozitív dolgok; ma már Simicska is szégyelli őket, bár azt nem tudni, hogy miért. Azért, mert szembesülnie kellett azzal, hogy feleslegessé vált, hogy rájöttek: az a rafinált, agyafúrt, minden helyzetre jogi megoldást találó tanácsadó, és ehhez elegendő pénzt is biztosító személy helyettesíthető, vagy valóban azért, mert úgy érezte: ő maga is sokat ártott a demokráciának.
Ma Simicska ezt vallja, és ezzel párhuzamosan azt is vállalja: nemtelen szerepet játszott Orbán mellett. Hogy valóban: a működése alatt olyan dolgok történtek, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a mai helyzet kialakulásához, vagyis ahhoz, hogy Orbán autoriter hatalmat építsen ki. Ő a válás konkrét pillanatait az orosz kapcsolattal magyarázza; az már neki is sok volt, hogy a szovjet-gyűlöletből orosz-barátság lett, amelynek alapjait sokkal inkább a pénz, az anyagi haszonszerzés dominálja, nem pedig a valódi értékazonosság.
Érdekes módon arról kevesebb információ jutott a nyilvánosság elé, hogy Orbánnak mi is volt a baja Simicskával. Hogy egyáltalán volt-e baja? Arról ugyan beszéltek, hogy a fehérvári diáktárs, akit maga Orbán nevezett nagyon okos fiúnak, túl nagymit?
Hatalmat akart magának, bele kívánt szólni személyi ügyekbe is, de ez a magyarázat eléggé halványnak tűnik ahhoz képest, mi mindent hajtott végre együtt az addig elválaszthatatlannak hitt két barát.
De hagyjuk is a múltnak ezt a szálát, egyszer talán kiderül minden, de az sem kizárt, hogy soha. Nyilván ez is a magyarázata annak, hogy időről időre felbukkannak olyan vájtfülű értesülések, miszerint az egész csak színjáték, a háttérben minden ugyanúgy zajlik, mint korábban. Termesztésen egy ilyen okfejtésben nincs semmi racionalitás, de pont azért jelennek meg ilyen vélemények, mert a történéseket nagyon nehéz ésszerű oldalról megközelíteni.
Ha már az ésszerűség került szóba: az elmúlt három év – hogy a G-naphoz nyúljunk vissza – Simicska részéről meglehetősen furcsa futamokat hozott; a trivialitástól kezdve, Orbán egyértelmű minősítéséig, minden belefért. Belefért, anélkül, hogy bármi érdemben történt volna. Orbán hatalmát egy cseppet sem sikerült megrendíteni, sőt támadási felületet adott maga ellen, hogy – előbb csak rejtve, utóbb nyíltan vállalva – a Jobbik oldalára állt. Pontosabban mellé. Tette ezt azért, és sokak szerint erről szentül meg van győződve, mert szerinte a Jobbik le tudja, le fogja győzni a Fideszt. Azt, hogy a Jobbik ma nem ugyanaz a párt, mint néhány éve volt, és az a Vona, aki Orbán köpönyegélből bújt ki, már nem az Vona, aki korábban volt, azt a legtöbben Simicskának tulajdonítják. Merthogy ő valóban nem tűri az antiszemitizmust, nem szívleli a rasszizmust, a szélsőségeket, még akkor sem, ha olykor éppen a saját alpári megszólalásai tűnnek szélsőségesnek. De, mondják, és ez feltehetően így is van: ez pusztán egy indulatos ember olykori kitörését mutatja, nem pedig azt, hogy maga hajlamos lenne a politikai szélsőségre.
Azt is rebesgetik különben, hogy Simicska még fogadásokat is hajlandó kötni arról, hogy a Jobbik legyőzi a Fideszt, persze ezek a fogadások olyanok, hogy a vele szemben álló fél szívesen veszít.
A kérdés az, hogy van-e ennek bármi realitása? Lehetséges-e a Jobbik, vagy bármely párt, esetleg pártszövetség számára a választási győzelem? Kiváltképp akkor, amikor a Fidesz hatalmas médiafölényben van, az ország jelentős részéhez el sem jutnak az ellenzéki információk; a kormányzathoz tartozó média – és ez ma már az összes médiafelület kilencven százaléka – be sem számol az olyan ügyekről, amelyek a Fidesznek és a KDNP-nek kellemetlenek lennének. Így aztán hiába van Simicskának is médiabirodalma, ez csak a tíz százalékon belül számít birodalomnak.
Az igazi probléma azonban még sem ez. A nagyobbik baj, és erről nem beszél Simicska, viszont annál nagyobb örömet okoz Orbánnak, hogy a Jobbik a demokratikus pártok számára továbbra sem elfogadható partner. Mi tagadás: tagjai között változatlanul találhatók kirekesztő véleményeket hangoztatók, és a múlt e téren elkövetett bűneit sem sikerült lemosniuk magukról. Így aztán Simicska teljesen magára maradt a pártjával együtt, és bár időnként hallani szirénhangokat, esetleges együttműködési hajlandóságot, ezek inkább csak a találgatásoknak számítanak. Márpedig az önálló indulás kevés esélyt kínál, még akkor is, ha sokan vélekednek úgy, hogy a közvélemény-kutatások egyáltalán nem megbízhatóak. Éppen a Jobbik házatájáról származik az az információ, hogy ma a választó polgárok közül tizenegy megkérdezettből csak egy ad hiteles választ arra kérdésre, hogy kire adja majd a voksát. Nem tudhatjuk, hogy ez így van-e, annyi azonban bizonyos, hogy az emberekben van félelem, és nem biztos, hogy őszintén hajlandóak nyilatkozni saját akaratukról. Ezzel együtt néhány időközi, helyi választás azt mutatja, hogy a Fidesz valóban a legnépszerűbb párt, vagyis Orbán kellő önbizalommal várhatja április 8-át. És ez az önbizalma meg is van: láthatjuk mozgásából, hallhatjuk nyilatkozatiból. Mégis: az szintén nyilvánvalónak tűnik, hogy képtelen megszabadulni Simicska-fóbiájától, amit nevezhetünk akár Jobbik-fóbiának is. Ami azt jelenti, hogy valahol ott, legbelül, tart még az egykori kollégiumi társtól. Mi laikusok, vagy az Orbán-rezsim bukásában reménykedők, azt hisszük: Simicska mégiscsak tartogat valamit, ami megrendíti a mostani hatalmat. Pedig ő maga világossá tette: nincs ilyen – ahogy mondani szokták – „atombomba”- a birtokában, meg különben sem akar öngyilkos tempóba kapcsolni. És ezt az öngyilkos kifejezést értse mindenki úgy, ahogy akarja.
Ám, ha így van, miért hisz mégis a leváltásban? Azt mondják az őt jól ismerők: nagyon is racionális típus, megtervezi a lépéseit, és bár egyesek szerint sokszor az alkohol befolyásolja, – erre utalt Deutsch Tamás a legutóbbi, meglehetősen bárdolatlan megjegyzésével -, a logikus lépéseket és döntéseket akkor sem véti el. Ebben az esetben viszont látnia kell, hogy magára van utalva, és nem tud olyan szenzációt szállítani, ami ledöntené a bálványt, alias Orbán Viktort. Mondják: nagyon sokat vár attól, hogy az 1300 menekült titokban történt befogadása megrendítő erejű csapást mért és mér a Fideszre és Orbánra. Hogy a hívők többsége rádöbben: folyamatos hazudozás áldozata lett. Csakhogy – és ezzel senkit nem akarunk megfosztani a reménytől – idézzük ide Vásárhelyi Mária ezzel kapcsolatos mondatát. Próbáld meggyőzni a hívőt arról, hogy nincs Isten. Próbáld meg meggyőzni a hívőket arról, hogy nem Orbán az Isten.
