Bő egy hete, hogy Kalocsán testületi ülésen megfosztották bizottsági tisztségeitől, tagságaitól Angeli Gabriella független képviselőt, ezen felül pedig az önkormányzat által működtetett hivatali állásából is elbocsátották. A szavazáson, amelyen az önkormányzaton belül viselt funkcióitól fosztották meg, valamennyi képviselő ellene szavazott, ami csak azért meglepő, mert a testületben a baloldal van többségben, és maga Angeli is baloldali támogatással jutott be a grémiumba. A szankciókat, ha netán valaki elfeledte volna, azért kellett elviselnie, mert nyilvánosságra hozta azt a levelet (leveleket), amelyet az OLAF, az Európai Csalás Elleni Hivatal írt Kalocsának, értesítve őket arról, hogy milyen visszásságokat, lényegében bűncselekményeket tapasztalt a város és az Elios nevű, egy időben Tiborcz István által tulajdonolt cég szerződésében, a közvilágítás átalakítására vonatkozóan.
Az Elios-ügy azóta sem került le napirendről, egymás után derülnek ki, hogy visszásságok történtek országszerte, hogyan manipulálták a közbeszerzéseket egyfelől, mégpedig a miniszterelnök vejének kedvében járva, és milyen silány munkát végeztek Tiborczék, másfelől. És ez akkor is így van, ha Lázár János, a miniszterelnökséget vezető miniszter – Elios-ügyben amúgy különösen érdekes szerepet játszva – azt állította a kormányinfón, hogy azért nem tudta elvégezni az őt amúgy némi alkohol elfogyasztása után feszítő dolgát, mert a Tiborcz-féle lámpák olyan világosságot árasztanak Hódmezővásárhelyen, hogy képtelenség elbújni. Magyarul: nem tudott a miniszter odapisilni az út szélére.
No de távolodjunk el egy picit Lázár János vizelési problémáitól, és térjünk vissza Kalocsára. Arra a helyre, amelyről azóta méltatlanul megfeledkeztünk. Hiába, az újabb botrányok és események felülírják a régieket, különösen a Hódmezővásárhelyen bekövetkezett váratlan kormányzati vereség.
Angeli Gabriella az utolsó, Független Hírügynökségnek adott interjújában elmondta, hogy az állás ügyében a főnöknőjével kell tárgyalnia: miként, milyen határidővel és milyen végkielégítéssel kell otthagynia a munkahelyét. Nos, azóta megvolt a megegyezés: március 1-étől nincs már állásban, és bár hivatalosan egy esztendőnyi járandóságot kellett volna kifizetni számára, végül megegyeztek egy ennél alacsonyabb összegben.
Így most teljes mértékben tudok a kampányomra koncentrálni – fogalmazott a Független Hírügynökségnek – Politikai karriert szeretnék, nem akarok bíróságra járni – tette hozzá, utalva arra, hogy most országgyűlési képviselő-jelöltként szeretne az önkormányzatról a parlamentre váltani. – Tudja, fogalmazott, nem akarnám, hogy azt terjesszék rólam, megtámadtam a saját városomat.
Említett a múltkoriban egy titkos jelentést, azzal most mi van?
Az az Eutaf-jelentés, az Európai támogatásokat auditáló főigazgatóságé, amely négy dokumentumban rögzített szabálytalanságokat Kalocsával kapcsolatban, valamint egy pénzügy korrekció szükségességéről számol be. Sajnos ennél többet nem mondhatok róla, mert tíz évre titkosították.
Ki titkosította?
Az van ráírva, hogy a Miniszterelnökség, ha jól emlékszem. Úgy tudom ez egy önállóan működő, de a kormányzathoz tartozó költségvetési szerv, amely az Európai Unióhoz tartozó pályázatokat vizsgálnak.
Arról nem beszélhet, hogy mi a négy dokumentum tartalma?
Legfeljebb a címüket mondhatnám meg, azzal meg nem sokra megy, mert a címekből nem lehet a tartalomra következtetni. Annyit lehet mondani talán, hogy ez a főigazgatóság általában szabálytalanságokat tár fel, tehát itt sem történt más.
Azt sem mondhatja el, hogy az iratok tartalmaznak valamilyen szankciót is?
A korrekció általában szankciót is jelent.
Visszatérve önre: az kiderült már, hogy az a két szocialista képviselő, aki tagja a testületnek, miért szavazott ön ellen?
Erről hadd ne beszéljek.
Az ön helyzete romlott, vagy javult az eset óta?
Mindenki meg van döbbenve azon az eljáráson, amelyet velem szemben lefolytattak. Ha darabonként fosztottak volna meg az állásomtól, meg a bizottsági tagságaimtól, elosztva néhány hónapra, talán fel sem tűnt volna senkinek, így viszont…
Milyenek az esélyei az országgyűlési választáson?
Hódmezővásárhely óta bizakodnak az emberek, azt mondják, le lehet váltani a Fideszt. Az én sorsom attól függ, hogy az én választókerületemben a Jobbik mennyire erős.
Nem, még nincs. Ja, de van, hiszen már feltettem a weboldalamra. Nézem: Eső Velencében – ez a címe. Tudod, én úgy vagyok a képeimmel, hogy miután elkészült, lefotózom, belepróbálom egy keretbe, és megmutatom, vagy a fotót elküldöm a feleségemnek. Ő ugye szakmabeliként – Vojnich Erzsébet festőművész (L.P.) – mond róla véleményt, vagy azt, hogy még egy kicsit (nagyot?) babráljak vele, vagy azt, hogy szerinte ez rendben van. Akkor aláírom, és kész. Egyébként, ha időnként írok valamit, azt is elsőként neki küldöm el, miközben pontosan tudom, hogy melyik mondatokba fog beleakadni. Ő egy szentimrevárosi úrilány, tehát vannak olyan mondatok, amelyek az ő finom ízlésének soknak bizonyulnak, és akkor én mérlegelek, hogy az ő véleménye ellenére benne hagyjam az adott mondatot, vagy nem. Egy-egyre állunk! Ő nagyon jó kontrollnak számít, mindenféle szempontból. Annyira emlékszem, hogy amikor engem felkértek arra az elhíresült, Operaház előtti tüntetésen a szónoklásra, látod voltak olyan idők, amikor az ilyen magamfajtát az ilyesmire rádumálhattak, szóval akkor a feleségemen kívül egy embert kérdeztem meg, hogy elvállaljam-e, ez Esterházy Péter volt. Mit gondolsz mit tanácsolt?
Az írás, pláne egy beszéd az más. Abban amatőr vagyok. Pontosan tudtam, hogy mit akarok mondani. Arról beszélni például, hogy annak idején Csontváry küldött egy táviratot az akkori parlamentnek, amelyben ennyi állt: kedd délelőtt tízkor érkezem, Tivadar. Ezen százakárhány éve röhög mindenki, pedig nem kellene, ma senki nem tud egyetlen nevet sem említeni az akkori parlamentből, a Csontváryét viszont tudják… Ezeket is el fogják felejteni. Nekem, talán ez a magyarázata, eszembe se jutott az elhangzottnál militánsabb beszédet tartani. Nem gyávaságból, hanem mert tényleg beláthatatlanok a következmények (és vagyok én egy Petőfi?). De visszatérve arra a kérdésedre, hogy vállalnám-e ma is a beszédet. Úgy érzem, hogy én igyekeztem mindent megtenni azon a terepen, amely számomra kijelöltetett. Itt is ott is végeztem a dolgomat. Éppen ezért a lelkiismeretem nagyjából tiszta. Bár, természetesen sokféle feszültség van bennem.
Viszonylag gyorsan. A reménytelen szegénység azért elég szembetűnő. Tudod, aki a Ferge Zsuzsával barátkozik, annál ez a megvilágosodás elkerülhetetlen. Lehet, hogy innen is származik a baloldaliságom, ha van ilyen. Ez persze már 21-22 éves koromban megfogalmazódott bennem, már akkor azt gondoltam, hogy nem lehet másnak lenni, csak baloldalinak. Mondtam és gondoltam ezt, annak ellenére, hogy én egy keresztény, középosztálybeli, úri családból jövök. A nagypapám a Kúria elnöke volt, apai ágon is a nagyapám bíró volt, szóval ilyenek a felmenőim. Azért is említem ezt, mert a minap meghallgattam egy fiatal, nagyon okos, művelt, szimpatikus közgazdász előadását a Nyitott Műhelyben; ő magát sváb jobboldali család sarjaként jellemezte, és egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy a a kommunisták mindent elvettek a nagyszüleitől. És én meg azon tűnődtem, hogy nekem ettől a kommunistázástól összeugrik a gyomrom. Vagyis ez a fiatalember egészen máshonnan, „a túlpartról” beszél…
Nézd, én arról beszélek, miközben tudom, hogy ebben az egészben rettenetesen nagy a sara a baloldalnak, de ugyanakkor meg akarom érteni, hogy mi van ezeknek az embereknek a fejében? Miért kommunistáznak? Az én családomban, de feleségemében sem így volt. Ők úgy fogalmaztak: államosították, elvették, szóval nem nevezték meg a patásördögöt. Ebben az egészben félek, hogy súlyosan benne van a katolikus egyház is. Nem véletlen, hogy már –mondjuk – Ferenc Józsefnek is büdös volt, és felmondta a vatikáni egyezményt. És ki is kötötte újra? Horn Gyula. (Igazi ostobaság volt, egy szavazatot sem hozott, persze.) Én azt nem tudom megítélni, hogy ez a keresztény úri középosztály mennyire antiszemita is egyben, miközben kommunistázik. Valamennyire biztosan. Nálunk otthon, gyerekkoromban is volt egy nagyon lájtos zsidózás, aztán ahogy múltak az évek leszoktattuk a szüleinket róla.
Nagyon súlyosan nincs benne. Azt én meg tudom ítélni, ha akarom, (de nem akarom!), hogy az egyik képem derűsebb, a másik meg kevésbé. Egyetlen olyan képem van, ami életem egyik legdrámaibb pillanatában készült, amikor az Esterházy Péter haldoklott, és akkor, nagyon-nagyon nem festői módon, arra gondoltam, hogy elbúcsúznék tőle egy képpel. Ilyet soha, se előtte, se azóta nem csináltam. Itt volt, ahol most ülünk, ezen az asztalon a kép, még csurom vizesen, amikor megszólalt a telefon, és hívott Esterházy felesége, hogy meghalt a Péter. Vagyis ez a festmény abban az órában született.
