Kedden elindul útjára a magyar országgyűlés új, négyéves ciklusa; sokat nem várhatunk tőle. A választások nyomán kialakult összetétele ismét statisztaszerephez juttatja az ellenzéket, amely ezt –talán vonakodva?– készségesen eljátssza. Kövér László újra felül a parlament pulpitusára, és ugyanúgy, mint eddig, folyamatosan megalázza a politikai ellenfeleit. Gúnyolódik, leszól és büntet, egy másodpercig sem akarja elhitetni senkivel, hogy ő pártatlan lenne. Kövér László egyetlen érdeme az, hogy róla nem derült ki semmilyen pénzügyi visszaélés, erős a hit, hogy ő legalább nem lop. Nagy dolog ez manapság, de persze nem ez repítette őt ismételten az elnöki székbe.
Nagy kérdés, hogy az ellenzéknek mit kellene, lehetne tennie, akár Kövérrel szemben is, úgy helyes, ha tűri a megaláztatásokat, vagy kitalálja a módját, hogy mit léphetne ellene. Közösen, gondolnám, de hát az ellenzék, bármily csekély létszámú, nem képes feladni töredezettségét, miáltal csekélyke izmát sem tudja megmutatni. Ez ugye kiderült most is, az alakuló ülés előtt; nem volt egységes ötlet arra, hogy a jelképessé silányult országgyűlést miként is kellene kezelnie az egyharmadnak. (Egyébként nem kellene magát ennyire alul kezelnie, hiszen össz-szavazat számban több embert képviselnek, mint a fideszesek.) Pedig szükség lenne az ötletre, mert különben semmi nem fog változni: a kormányzó párt kénye-kedve szerint fogja alakítgatni a törvényeket, gyurmaként kezelve az alkotmányt – bocsánat: alaptörvényt – is. De az sem igaz, hogy a kormányzó párt kénye-kedve szerint jár el; a fideszesnek, meg kereszténydemokratának nevezett képviselők pont olyan bábúi ennek a Háznak, mint az ellenzék. Abban az elemzésben, amelyet a Fidesz elmúlt időszakáról írtunk, szóltunk már a valós képről: az történik az országban és az országgal, amit Orbán Viktor akar.
De vajon mit akar Orbán Viktor?
Azt tudjuk, hogy a parlamentet demokratikus paravánként használja, azt azonban csak találgathatjuk, hogy mit tervez velünk, az országgal. Beszél ugyan arról, hogy a háromharmadot akarja képviselni, ezt azonban tekintsük csak ünnepi szólamnak, jól hangzó bon mot-nak. Orbánnak eszébe sem jut a három harmadot képviselni, de továbbmegyek: a kétharmadot sem. Hogy a sajátos választási rendszerben ilyen mérvű a támogatottsága, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez a bizonyos parlamenti kétharmad valóban arra adott felhatalmazást, amit Orbán csinál. Mert hiába is hivatkozik erre a miniszterelnök, az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy miként kormányoz a Vezér, csak azt tudják és látják: erős kézzel teszi, és nincs sehol a környéken egyetlen ellenfele sem. Így aztán nincs más, aki számukra a biztonságot garantálhatná, márpedig arra szükség van, hiszen a gonosz Európai Unió telepakolná az országot migránsokkal, idegen kultúrájú emberekkel. Igen, ezt tudják Orbánról, de hogy mit jelent a demográfiai alapú kormányzás, vagy a kereszténydemokrácia építése, arról lövése sincs a többségnek.
Nekem sincs.
Azt viszont látom, a miniszterelnöknek egy pillanatra sem lohad le a harci kedve. Magyarországot egy olyan terepasztalnak tekinti, ahol naponta kell hadseregparancsnokként mozgatnia csapatait, hol a szárnyvonalon, hol a széleken támadva, de folyamatos offenzívában létezve. Orbánnak jószerivel nincs olyan beszéde, nyilatkozata, ahol és amelyben ne használna militáns kifejezéseket; ő folyamatosan szárazon tartja a puskaport, igazgatja a harcosok klubját, és így tovább.
Sokáig azt hittem, hogy ezek a kifejezések nála csak színesítő elemek, a tábor – a hadsereg – folyamatos frappírozása, de rá kellett jönnöm, hogy súlyosan tévedek. És erre a tévedésre igazában most derült fény, avagy most jutott el Orbán abba az állapotba, amikor ezt a terepasztalt már valóságos hadszíntérnek tekinti, és ennek megfelelően állítja össze kormányát. Elképzelhető, hogy akadnak olyanok, akik vitatkoznának velem, azt állítanák, hogy túl messzire mentem következtetéseimben, de Orbán viselkedése, szófordulatai, jellemének rajzolata nagyon is abba az irányba mutatnak, hogy ehhez az állandó háborúhoz keresi meg a figuráit, ennek alapján konstruálja meg a kormányát.
Lássuk a tényeket. A rendszerváltás óta először fordul elő, hogy a honvédelmi miniszter posztját katona tölti be. Pedig Simicskó István áldozatkészségével, Orbánt szolgáló hűségével nem lehetett semmi baj, nem követett el olyan hibákat, mint az elődje – aki a hírek szerint némiképp tamáskodott a kerítést felállítani az országhatáron, illetve vonakodott a hadsereget szolgálatba állítani a migráns-ügyek kezelésében; így történt kedves Hende Csaba? -, és mégis: lecserélte őt a főnöke. Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy Czinege Lajos vezérőrnagy babérjaira törve, magas rangú katonát ültetett a miniszteri székbe Orbán? Nehéz lenne azt hinni, hogy hirtelen csak egy katonában találta meg bizalmát, vagy hogy rájött: erre a feladatra egy civil bizonyosan alkalmatlan. De milyen feladatra? Emlékszem: a rendszerváltás környékén mily sokszor érveltek a demokrácia hívei azzal, hogy nincs már szükség miniszteri székben katonára, civilnek kell irányítani az apparátust, a hadsereget kell a tisztekre bízni. Mi változott most? Azt talán még sem hihetjük, hogy Orbán a hadsereg mozgósítását sem tartja kizártnak, illetve olyan akciókra készül, ahol és amikor már katonákra van szükség. Ha nincs ilyen szándék, akkor viszont valahol a jelleménél, a pszichéjénél kellene keresnünk a választ, azt azonban még sem hihetjük, hogy gyermeki lényét, a katonásdi játszását akarná így felnőttkorban, és hatalommal a kezében kiélni.
Inkább arra kell gondolnunk, hogy a harci kifejezések használatának egyfajta lenyomata ez: ahová egyenruhásokat képzel az ember, ott legyenek is egyenruhások. Hiszen harc van, a harc pedig fegyelmet, hierarchiát követel, márpedig Orbánnál ezek a legfontosabb szempontok.
Ne feledjük: ő a belügyminiszteri posztra is igazi egyenruhást állított. És ez akkor is így van, ha tudjuk: miniszterként Pintér Sándor leszerelt, de – mondják – valójában mindvégig megmaradt rendőrnek. Ő irányítja a rendőrséget – állítólag ez akkor is így volt, amikor sem miniszter, sem rendőr nem volt hivatalosan – kezében van minden… Mi is? Egyesek szerint olyan információk, amelyek megingathatatlanul ott tartják őt Orbán közelében. Hiába terjedt el többször is, hogy visszavonul – hetven év környékén ezt sokan indokoltnak tartanák -, most is azt hírelték, nem lesz tagja az új kormánynak, ehelyett mi történt: miniszterelnök helyettes lett belőle, a belügyminiszteri stallum mellett.
Most tehát úgy néz ki, hogy Orbán kormányában két lényegében egyenruhás ember kapott funkciót, ráadásul közvetlen maga mellé rendelt egy új hírszerző központot. Mindezek együttesen okot adnának némi aggodalomra: egy jelképes országgyűlés, egy erősen militáns jegyeket mutató kormány, vajon milyen jövőt sejtet? Nem tudjuk. Csak azt látjuk, hogy Orbán Viktor erősen harcias jelleme egyre jobban kidomborodik, és ez immár manifeszt megjelenik a kormányában is. Higgyünk benne, hogy az Európai Unió és a NATO tagjaként, ennek nincs semmi jelentősége, botor dolog lenne bármiféle következtetésre jutni. A kormányfő csak játszik, elhiszi hogy egy hadsereget vezényel, ahhoz pedig kellenek a tábornokok.
De mi van, ha még sem játék?
