Itthon

Kiderült, hogy mik a legfontosabb nőügyek ma Magyarországon: a Friedrich-Ebert-Stiftung (FES) közzétette kutatásának eredményeit, amely arra kereste a választ, hogy miket tartanak a magyar nők saját legégetőbb problémáiknak. A tanulmánykötetből az derül ki, hogy az alapvető megélhetési gondok, illetve a munka és a családi kötelezettségek összeegyeztetése okozza a legnagyobb nehézséget a magyar nőknek. Általában azonban nem merül fel bennük, hogy a nemek közti egyenlőtlenségek is állhatnak a problémák hátterében, a nemi sztereotípiák pedig mélyen gyökereznek: maguk is alapvetően női feladatnak tartják a háztartási feladatok ellátást és a gondoskodást. 

A Nőügyek 2018 című tanulmánykötet célja az, hogy a nőket érintő ügyekkel a nők által valóban megélt napi tapasztalatok alapján lehessen a jövőben foglalkozni – hangzott el Kováts Esztertől, a FES Nemek közti igazságosság Kelet-Közép-Európában című programjának vezetőjétől a kötet csütörtöki bemutatóján. Arról beszélt, hogy a nők ügyei általában háttérbe szorulnak a napi politikában, fontosabbnak tartott problémák alá rendelődnek. Ilyen például a demográfia kérdése, amelyről Orbán Viktor nemrég kijelentette, hogy a következő kormányzati ciklus központi eleme lesz. Kováts szerint a miniszterelnök által a nőknek felajánlott szövetség különös jelentőséget ad a tavaly ősszel és télen végzett kutatásnak, amelynek eredményeit direkt csak a választások után tették közzé.

Elmondta, hogy a Gregor Anikó szociológus által vezetett, a Závecz Research-csel közösen készített kutatás fő kérdése az volt, hogy a nők szerint mik a legfontosabb nőügyek, amelyre kétféle módszerrel keresték a választ. Először nők részvételével megtartott fókuszcsoportos beszélgetéseken igyekezték beazonosítani a nőket leginkább foglalkoztató problémákat, és ezek alapján állították össze azt a kérdőívet, amelyet a társadalom egészét reprezentáló 1000 fő töltött ki, férfiak és nők vegyesen.

Kováts elmondta, hogy a hat fókuszcsoport összeállításánál viszont direkt az alacsonyabb státusú nőkre koncentráltak, mert őket ritkábban érik el a szociológiai kutatások. A legfontosabb megállapítása a fókuszcsoportos kutatásnak az volt, hogy nem a kifejezetten nőket érintő problémák, hanem a megélhetés kérdései kerültek elő leggyakrabban témaként. A résztvevők a bérekkel, munkával, árakal, lakhatással kapcsolatos ügyeket említették.

Mikor a konkrétan nőket érintő problémákról kérdezték őket, kiemelkedő volt a munkavállalás és a gondoskodói feladatok ellátása közt húzódó feszültség, amelyet Kováts szerint sokan kibékíthetetlen ellentétként élnek meg. A munkát nehéz összeegyeztetni a családi kötelezettségekkel, de a munka is erodálóan hathat a szociális kapcsolatokra.

A gyerekvállalás és a munkahelyi elvárások közti ellentétek is előjöttek. A nő sehogy se jó, ahogy van a munkaerőpiacon – mondta Kováts ara utalva, hogy

a nők akkor is hátrányban vannak, ha még gyerekvállalás előtt állnak, akkor is, ha éppen családot alapítanának, és akkor is, ha vissza akarnak térni a munka világába.

Különösen nehéz annak az ötvenes éveiket taposó, úgynevezett „szendvics generációnak” a helyzete, akik még gondoskodnak a gyerekeiről, de már idős szüleiket is kénytelen ápolni, mert az ő nehézségeik egyáltalán nem jelennek meg a közbeszédben, és a munkaadó sincs tekintettel a kettős teherre. Csak a gondoskodási feladatokkal nem rendelkező nőknek jobb a helyzete, illetve azoknak, akiknek kifejezetten támogató a családja, vagy meg tudja fizetni a bébiszittert, idősgondozót. De ez nyilvánvalóan a kisebbség – hangzott el.

A gondoskodás problémakörébe a tartósan beteg, fogyatékkal élő családtagok ápolása is beletartozik, amelyhez még kevesebb segítséget kapnak a nők. Az ápolási díj megalázóan kevés, viszont a szociális intézményrendszer állapota arra kényszeríti őket, hogy otthon oldják meg az ápolást.

Az ideális munkavállaló képébe a magyar nők szerint nem tartozik bele a gondoskodási kötelesség,

ezt magánéleti problémának tartják a munkaadók.

Kováts szerint ezért a nők megbízhatatlan munkavállalókká válnak, de ha ezek a családi terhek egyenlőbben oszlanának meg a férfiak és a nők között, ki lehetne kényszeríteni a szemléletváltást.

A demográfiai kérdések is előkerültek: Kováts szerint meglepő volt, hogy a kormány által kívánatosnak tartott több gyerekes elvárást maguktól említették problémaként a fókuszcsoportban részt vevő nők. Viszont nem az volt a gondjuk ezzel, hogy a kormány bele akar szólni a magánéletükbe, hanem megélhetési szempontból közelítettek hozzá. A legtöbben azt mondták, hogy

hiába szeretnének akár három gyereket, nem keresnek eleget ehhez, és a munkaadótól sem tapasztalják a támogató hozzáállást.

Arról is megkérdezték a nőket, hogy problémáikkal kihez fordulnak. Kiderült, hogy a fókuszcsoportok résztvevői leginkább saját szűkebb környezetükre, jellemzően családjukra támaszkodnak. A munkahelyüket sokszor kifejezetten ellenséges környezetként írták le, az állami intézményekkel és a politikai pártokkal szemben pedig bizalmi válság alakult ki.

„Mikor a politika előkerült a beszélgetéseken, megfagyott a levegő”

– mondta Kováts. Mikor konkrét politikusokra kérdeztek rá a fókuszcsoportok vezetői, leginkább Szél Bernadett neve került elő, mint aki tett a nőkért, de pártokat nem említettek a résztvevők. Egyik párt programjában sem látták azt, hogy kifejezetten foglalkoznának az őket érintő problémákkal.

Kováts hangsúlyozta, hogy a résztvevő nők a problémáikat nem a férfiakkal ellenséges nyelvezetben fogalmazták meg: látják, hogy miért nehezebb egyes dolgokban a nőknek, de azt is hangsúlyozták, amikor a férfiak vannak nehezebb helyzetben valamiért.

A kutatást vezető Gregor Anikó a fókuszcsoportok tapasztalatai alapján decemberben felvett kérdőíves kutatás eredményeket ismertette. Elmondta, hogy először arra kérték a résztvevőket, hogy sorolják fel azokat a problémákat, amelyek a legfontosabbak számukra. Az 1000 ember 2250 különböző problémát említett, de ezek közel 40 százaléka az anyagiakkal függött össze, 15 százalékuk pedig az ehhez szorosan kapcsolódó munkahelyi problémákat is a legfontosabbak közé sorolta. A kutatók által úgynevezett női problémaként definiált dolgok itt még csak a 2 százalékot tettek ki.

Mikor a kifejezetten a nőket érintő problémákra kérdeztek rá, csak tízből hárman tudtak ilyeneket említeni, és jellemzően a magasabb végzettségű nők és férfiak tudtak jobban reflektálni ezekre. Az itt megemlített problémákra is igaz volt, hogy nagy részük nem specifikusan női, hanem a nőket is érintő, tehát jellemzően itt is az anyagi gondok domináltak, ezt követte a munka és magánélet közti feszültség. Ha a régiókat nézzük, akkor

egyedül a budapestiek említették gyakrabban a munka és magánélet közti feszültséget az anyagiaknál.

Mikor skálán kellett értékelni a nőket érintő gondokat, a legmagasabb pontszámot az egyedülálló szülők helyzete kapta, ezt követte az, hogy részmunkaidős bérből nehéz megélni, ami szintén a gondoskodás problémájával függ össze. A harmadik helyre a tartósan beteg gyerekek nevelése került, ami jellemzően szintén a nőkre hárul.

A szexuális zaklatások és a szülés módjába való beleszólás, tehát azok a témák, amelyek dominálták az elmúlt évben a médiát és a közbeszédet, a legfontosabb problémák listájának csak a végén szerepeltek, tehát kevésbé estek latba, mint a megélhetéssel, gyerekneveléssel, ápolással kapcsolatos problémák.

Amikor arra kérdeztek rá, hogy ki segített ezekben a korábban tárgyalt nehéz élethelyzetekben, a legtöbben egy női családtagot említettek először. Tartósan beteg kisgyerek, idős családtag, párkapcsolati erőszak, és a GYES-t követő munkanélküliség esetén is női rokonhoz fordultak először a válaszadók, egy másik kérdésből pedig kiderült, hogy

a nők feladatának tartják elsősorban az ápolást és a gondoskodást.

Az állami intézmények segítő szerepére az igény elsősorban a gyerekvállalás utáni munkakeresésben és a párkapcsolati erőszakkal kapcsolatban került elő.

Az egyes társadalmi csoportok és a nők közötti szolidaritás kérdését is vizsgálta a kutatás, és Gregor Anikó kiemelte, hogy a válaszok alapján hatalmas feszültség húzódik az egyes társadalmi csoportok között. A kérdőívet kitöltők szerint például a kelleténél jobban támogatja az állam a háton túli magyarokat, a cigányokat és a menekülteket. Viszont nem eléggé támogatja az egyedülálló szülőket, a tartósan beteg gyerekeket nevelő, illetve a bántalmazott nőket. Újfajta társadalmi törésvonalként említi Gregor Anikó, hogy sokak szerint a nagycsaládosokkal és a nyugdíjasokkal is kivételeznek. A kutatás vezetője szerint ebből látszik, hogy a nők közötti szolidaritást erodálja a családtámogatás vagy a nyugdíjasok helyzetének átpolitizálódása, és a véges erőforrások miatt a nők végső soron egymás farkasai lesznek.

Az is kiderült, hogy a válaszadók több mint fele nem lát olyan pártot, amely hathatósan képviselné a nők érdekeit, de azok, akik megneveztek pártot, a Fideszt tartották a legtámogatóbbnak. A GYED-del és a GYES-sel kapcsolatos intézkedéseket, a CSOK-ot és a 40 plusz programot is gyakran említették a kormánypártok intézkedései közül.

A politikusok közül Szél Bernadettet említették a legtöbben, mint aki kiemelten foglakozik a nők ügyeivel,

a második helyre pedig ironikus módon az az Orbán Viktor került, akinek elhíresült „nőügyekkel nem foglalkozom” kijelentéséről kapta a kutatás a nevét.

A válaszadók 40 százaléka egyébként úgy gondolta, hogy több női képviselő nem hozna jelentős változást a hazai politikai életben, ami pontosan megfelel a tíz évvel ezelőtti aránynak. De Gregor Anikó kiemelte, hogy most többen mondták azt, hogy ha mégis hozna a női politikusok jelenléte változást, akkor az az lenne, hogy többet foglalkoznának a nők helyzetével.

Ez jó átvezetést jelentett a tanulmánykötet ismertetését követő beszélgetéshez, amelyre női politikusokat hívtak meg a szervezők. Ez a programpont viszont jóval kevésbé bizonyult érdekesnek, mert a politikusok mintha elfelejtették volna, hogy már lezárult a kampány: leginkább arról beszéltek, hogy milyen női ügyeket karoltak fel az elmúlt években. Igaz, a valódi, érdemi vitát és megoldáskeresést eleve megakadályozta, hogy

a kétharmados felhatalmazást kapó Fidesz nem képviseltette magát az eseményen.

Így a párbeszédes Hegyesi Beáta, az LMP frakcióvezetője, Szél Bernadett és az MSZP-s Bangóné Borbély Ildikó volt jelen.

Szél Bernadett szerint azért kellene több nő a politikába, mert a Parlamentben ülő férfiak folyamatosan hátrasorolják a nőket érintő ügyeket. Szél szerint az LMP most már ott tart, hogy kvóta nélkül is ugyanannyi nő ülne a parlamenti frakciójukban, mint férfi, de elismerte hogy van még mit tenni az egyenlőség érdekében a pártban.

Bangóné Borbély Ildikó többször elmondta, hogy az általános hozzáálláson is változtatni kéne, mert

a legtöbb nőben fel sem merül, hogy politikusnak menjen,

és ez szerinte a kormány kommunikációjának köszönhető. Bangóné szerint ez Orbán egyik legnagyobb bűne, és ha ez így megy tovább, négy év múlva sem lesz több női képviselő, sőt.

Arra a kérdésre, hogy a kutatásból az derül ki, hogy a megkérdezettek szerint egyik párt sem tesz eleget a nők problémáiért, és még az adott párt szimpatizánsai sem értékelték túl jól saját politikusaik ezen tevékenységét Hegyesi Beáta azt mondta, hogy vitatná ezeket a kutatási eredményeket, mert a Párbeszéd kiemelten kezeli a női ügyeket. Szél Bernadett szerint viszont jogos a kritika, mert nem látszik túl sok eredménye az ellenzéki politizálásnak, de hozzátette ő is, hogy ez azért van, mert sok kezdeményezést visszadobott a fideszes többségű Parlament.

Ekkor felmerült, hogy ha eddig sem sikerült túl sokat tenni a nőkért, akkor milyen kilátások vannak a következő négy évre. Szél azt válaszolta, hogy ha kitartóan, civil oldalról is felhozzák ezeket a nőket érintő problémákat, a kormány sem tud kitérni előlük. „Nem lehet ellenzékben sem feltenni a kezünket” – mondta Hegyesi Beáta is, hozzátéve, hogy ez nem csak a női ügyekre, hanem úgy általában a parlamenti munkára is igaz.

A három ellenzéki politikus nem sok konkrét megoldási javaslatot mondott a tanulmányban leghangsúlyosabban megjelenő problémákra, de abban egyetértettek, hogy az ápolási munkát jobban el kellene ismerni, ahogy a nők háztartásban végzett feladatait is, illetve például a bölcsödei férőhelyek növelésével lehetne segíteni az anyák munkavállalását. Az egyedülálló szülők megsegítése és a család fogalmának átértelmezése is többször előkerült.

Illetve azt is hangsúlyozták, hogy nem helyes, hogy a kormány a nőkre elsősorban csak a családpolitikában gondol, mikor ennél jóval összetettebb a kérdés. Szél Bernadett azt is kiemelte a kutatás alapján, hogy amíg ilyen súlyos anyagi gondokkal küzd a társadalom, nem várható, hogy a nők úgy érezzék, hogy érdemben foglalkoztak a problémáikkal.