Olvasom a kimutatást: huszonötezer szakápoló hiányzik az egészségügyből. Megdöbbentő szám, hiányukat a sürgősségi betegellátó osztályokra (SBO) érkező betegek érzik meg először. Az Orvosi Kamarát, a kórházszövetséget, az EMMI-t, és talán az utca betegét sem érdekli mindez, mindaddig, amíg személyesen nem találkozik a helyzettel. A sürgősségi ellátásban dolgozók már régen megnyomták a vészcsengőt, csak mintha senki nem hallaná.
A közvélemény mintegy másfél évvel ezelőtt szembesült azzal, hogy valami gond lehet a sürgősségi osztályokon, a betegek ellátása akadozik, órák telnek el, mire valaki az ügyeletes orvos elé kerül, a hozzátartozók aggódnak és panaszkodnak a körülmények miatt. Eközben
a szakma hosszú évek óta tudja, hogy ezek az osztályok nincsenek felkészítve a professzionális sürgősségi ellátásra,
az orvostársadalom az egyre feszítő problémákat a szőnyeg alá söpörte, mindaddig, amíg a hihetetlen nagy nyomás alatt működő Honvédkórházban meg nem halt egy beteg. A betegek száma és a várakozás ideje már-már kibírhatatlanná növekedett, a sorozatos botrányokat, tömeges felmondások követték.
Iszonyatos hezitálás után a Honvédkórház SBO orvosai, ápolói csoportosan mondtak fel, a legvégére maradt az osztály vezetője, a még lehetséges összes kompromisszumot megkötő dr. Zacher Gábor.
A Honvédkórházban történtek valóságos lavinát indítottak el: minden felmondó vitt magával egy másikat is.
Ajkán először a nővérek türelme fogyott el, aztán nekibátorodtak az intenzíves orvosok, és ők is távoztak, Orosházán egyszerre mondott fel az osztály főorvosa, és a főnővér.
A szakmában ma már nyíltan beszélnek róla: ha nem sikerül a folyamatot megállítani, vagy visszafordítani, a helyzet komolyan veszélyezteti a betegellátást.
A hazai kórházak nagyobb forgalmú sürgősségi osztályain folyamatos a fluktuáció, leginkább a szakdolgozók között. Az orvosok egy része is, ha teheti, a nagy terhelés elől igyekszik kitérni, átmegy egy másik intézmény, kisebb forgalmú sürgősségi részlegébe, gyakorlatilag ugyanannyi pénzért, de nyugodtabb munkakörülményekért. Később aztán megindul egyfajta „visszadolgozás”: a csendesebb kórházak sürgősségi szakorvosai némi többlet jövedelemért másutt, mellékállásban, vállalnak ügyeletet, egy-egy plusz műszakot. Olyanokról is hallani, akiket két-három kórházban is foglalkoztatnak „beugróként”.
A hivatalos adatok szerint a sürgősségi osztályok mintegy harminc százalékos létszámhiánya a valóságban ennél jóval magasabb,
ha a mellékállásban foglalkoztatott, rendezetlen munkaviszonyú szakorvosokat leszámítjuk, alighanem egyetlen kórház sürgősségi osztálya sem felel meg a minimumfeltételeknek.
A sürgősségin dolgozó ápolókat korábban a szakma hagyományosan a hívatás legjobbjainak tekintette. Ott profikra van szükség, ott nem lehet hibázni, ott hamar kiderül, hogy a csapatmunkában, érzelmileg, szakmailag, fizikailag ki a gyenge, ki az oda nem való. De sajnos ezek a szakdolgozók már nincsenek a rendszerben.
A több évtizedes tapasztalattal rendelkező sürgősségi ápolók jelentős része százfele futott,
jó, ha egyáltalán a szakmában maradtak valahol az általános osztályokon, a családorvos mellett, vagy jó pénzért a magánrendelőkben.
Eközben a kórházak vezetői mindent megpróbálnak, hogy betömjék a sürgősségi ellátásban a lyukakat. A főorvosi állásokra lámpással keresnek alkalmas vezetőket, jelentkezőkben nincs is hiány, de a legtöbben gyengécske tudással és tapasztalattal pályáznak. Ahol még így sem találnak embert,
felvesznek semmilyen helyismerettel nem rendelkező „bérnővéreket” és „bérorvosokat”.
Eközben az ápolók sem érzik magukat értékesnek, főleg nem megbecsültnek, a helyzet a személyzet csökkenése miatt egyre nehezebb lesz az egész intézményben, és a lefelé tartó spirált nagyon nehéz megállítani.
„Mindez már régen nem pénz kérdése, mesélte a kórházukban tapasztalt helyzetről ápolásvezető ismerősöm. A kollégák úgy érzik, hogy a betegek ellátása a sürgősségin az „ipari tevékenység” szintjére süllyedt, az ott dolgozók már nem is veszik a fáradtságot maguknak, hogy szóvá tegyék, mert nincs kinek. Kezd mindenkinek elege lenni, és elmennek a szélrózsa minden irányába.”
A kórházi menedzsment helyzete sem irigylésre méltó. Egyáltalán nem értenek sürgősségi orvostan filozófiájához, ezért képtelenek felismerni, hogy a jelenlegi helyzetben tett intézkedéseik sem a betegeknek, sem az orvosoknak, sem az ápolóknak nem jók,
az osztályokon tapasztalható állapotokat a személyzet rémálomként éli meg.
Eközben egyre kevesebb lesz a megfelelő felkészültségű dolgozó, egyre több sürgősségi szemlélettel – és gyakorlattal – nem rendelkező „szakember” téblábol a sürgősségi osztályok folyosóin. És megjelennek közöttük olyanok is, akik jó „bulinak” tekintik, kalandvágyként élik meg, hogy ott dolgozhatnak. Akik mégis hivatástudatból vetődnek oda? Többségük egyből a mélyvízben találja magát, nincs, akitől tanulhatnak, senki nem ellenőrzi őket.
Az egész orvostársadalom lesüti a szemét, amikor azt hallja, hogy 25 ezer ápoló és szakdolgozó hiányzik a rendszerből, miközben Rétvári Bence államtitkár még meg is dicséri az Orvosi Kamara által kibocsátott tájékoztató anyagot, amely arra bíztatja a betegeket, mikor, milyen esetekben forduljanak bátran a sürgősségi ellátáshoz.
Rozsos Erzsébet, ápolásetikus
