Kezdőlap Itthon Oldal 334

Itthon

Mi is volt pontosan és mi a baj a numerus clausus-szal?

Szakály: „Az 1920-as törvény abban az értelemben korlátozta a felsőoktatásba bekerülők számát, hogy az megfeleljen minden magyarországi nemzetiség és népfaj lakossági arányának. (…) Ezt lehet sérelmezni, ám attól ez még nem jogfosztás, hanem – meglátásom szerint – jogkorlátozás, és semmiképp nem helyes zsidótörvénynek nevezni.”

Well, Szakály úr hazudik

Mivel a zsidók 1867 óta jogilag izraelita vallású magyaroknak számítottak, a törvény végrehajtási utasítása azonban nemzetiségnek minősítette a zsidóságot, ez komoly – mondhatni, paradigmatikus – törés volt a dualizmus jogkiterjesztő folyamatában. A törvényjavaslat vitája pedig konkrétan az első náci hangvételű parlamenti vita volt a magyar történelemben olyan hangadókkal, mint Gömbös, Prohászka Ottokár és Dánér Béla. És igen, világos volt belőle, hogy a törvény a magyar zsidóság ellen irányult, viszont a közhiedelemmel szemben ezt nem a felvehető zsidó hallgatók számának maximálásával, hanem a többi nemzetiségből – az országos számarányuknak megfelelően – felveendő hallgatók számának előírásával, kvázi a többség pozitív diszkriminációjával tette, egy „zárt számon” belül. Még ezt megelőzően visszaállították egyébként a női korlátot is.

Szokás felemlíteni egyfelől, hogy a zsidóság valóban magas reprezentációja a legtöbb értelmiségi pályán (1910-ben jóval 50% felett az ügyvédi, az orvosi vagy az újságírói szakmákban) feszültségeket okozott a nem-zsidó társadalomban és még nyilvánvalóbban a Horthy-rendszer világképében. Ez így is volt, okozott ilyen feszültséget. De nem lehet egyszerre asszimilációt hirdetni és utána utólag újraértékelni ezt a folyamatot azzal, hogy az asszimiláció túl jól sikerült. Miközben más befolyásos rétegek – pl. a gyárosok vagy a földbirtokosok – körében nem annyira.

Miközben egyéb – tényleges – nemzetiségek asszimilációja pedig egyáltalán nem sikerült.

Akkor tehát mit is akarunk? (Mint tudjuk, Szabó Dezsőtől, Féja Gézától és Németh Lászlótól a virtigli nácikig egységes volt az asszimiláció negatív megítélése, mint amelyben már a magyar etnikum „sajátos fajisága” forgott kockán az agresszív kisebbségekkel szemben. De hogy mennyire volt ebben ludas a magyar osztályszerkezet vagy a kisebbségek eredendő kirekesztése bizonyos jogokból és foglalkozási ágakból, aminek hatására ezek az ún. szabad – értelmiségi és pénzcsinálással kapcsolatos – pályákon koncentrálódtak, azt persze nem vizsgálták. Csak annyit éreztek vagy tudtak, hogy a tömegtársadalom és a demokrácia nyomásával, valamint a gazdasági és szellemi élet átalakulásával leginkább a zsidóság befolyása nő az országban, míg a hagyományos magyar pozíciók meggyengültek, ezt azonban etnikai és nem modernizációs problémaként azonosították, ami teljes vakságra vall.)

És hallani azt is, hogy seregnyi országban voltak – nem okvetlenül a zsidók ellen irányuló – hasonló törvények. Ez is igaz. A különbség az, hogy az 1920. évi XXV. törvény – amelynek a zsidóságra sérelmes értelmező rendelkezéseit egyébként 1928-ban visszavonták – a lehető legrosszabb kontextusba került a későbbi zsidótörvények társaságában és a Holocausttal a folyamat végén. Ez nem történt meg se Amerikában, se Kanadában.

Ismerős, nem?

Egy kis ízelítő a végére a törvényjavaslat vitájából Gömböstől, hogy világosan lehessen érzékelni, milyen hangok voltak Magyarországon már 1920-ban (miközben sok illusztris politikus és tudományos tekintély elhatárolódott a törvénytől):

„A szabadkőművesség, a szociáldemokrácia, az összes internacionális szervezetek révén a zsidóság nemcsak bent az országban, hanem kifelé is uralta a helyzetet és még ma is uralja. […] Mikor bekövetkezett a forradalom és mikor már október 31-én itt volt a trikolórba öltöztetett bolsevizmus (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon) s mikor láttam, hogy egy pár keresztényt, – mondjuk mintakeresztényt – még most is odaállítanak… és mögöttük a Jászi Oszkárok s a szabadkőművesség van, amely tudtommal akkor már teljesen zsidó kézen volt és a szociáldemokrácia, amely az ártatlan munkástömegeket szintén a zsidók járma alá hozta, ezek mind mint hadsereg állottak egy pár zsidó vezér mögött s miután kénytelen voltam annak idején az országot elhagyni és éppen Bécsbe kerültem, ahol Wichtl professzor lakik, aki a minap előadást tartott a szabadkőművességről és ott a Reichspost révén megkaptam az adatokat és csodálkozással láttam, hogy a szabadkőművesség, amely a liberalizmushoz hasonlóan, szintén nagyon szép jelszavakkal indult, tulajdonképen semmi egyéb, mint egy nagy zsidó világuralmi törekvésnek az eszköze.”

Nna, parlagiságában is ismerős, nem?

Bréking (fék)nyúz, 2019. január 8. – Tudósítás a másik valóságból

0

A Fidesz szerint a mai brüsszeli ellenzéki akció Soros György európai parlamenti választási kampányának a része. Sargentini persze rendületlenül lenézi a kelet–közép-európai tagállamokat. A Magyar Időkből megtudhatjuk, hogy a szakszervezetek nem is nagyon tudnak országos sztrájkot szervezni.

Hidvéghi: Soros közvetlenül diktálja a tempót

Hidvéghi Balázs, a kormánypárt kommunikációs igazgatója Budapesten újságíróknak azt mondta: „kibújt a szög a zsákból”, ma délután Brüsszelben együtt tüntet a magyar ellenzék Judith Sargentinivel, Soros György egyik legfontosabb emberével. Itt az újabb bizonyítéka annak, hogy ez az ellenzéki akció valójában már Soros EP-kampányának a része, amelyben bevetik Soros embereit is – vélekedett.

Kiemelte: Soros „közvetlenül diktálja a tempót”, mindent megmozgat, hogy hazánkat támadja, és már Sargentinit is „kirendelte”, hogy a magyar ellenzékkel együtt gyalázzák Magyarországot Brüsszelben.

A politikus úgy látja, azért támadnak minket, mert a magyarok nemet mondtak a bevándorlásra, és hazánk a Soros-terv útjában áll. Ezért szerveznek agresszív tüntetéseket Budapesten és Brüsszelben – közölte.

Hangsúlyozta: az EP-választáson a magyarok dönthetnek. Az ellenzéki közös lista bevándorláspárti Soros-lista lesz, ezzel szemben a Fidesz-KDNP listája olyan jelölteket tartalmaz, akiknek Magyarország az első és akik nemet mondanak a bevándorlásra – magyarázta. (MTI: Fidesz: a brüsszeli ellenzéki akció Soros EP-kampányának a része)

Sargentini rendületlenül lenézi a kelet–közép-európai tagállamokat

Vannak emberek Magyarországon, akik számára Judith Sargentini reménysugár, sőt hős. Nehéz azonosulni ezzel a lelkiállapottal, de attól még így van, és ezt a szomorú valóságot egyébként ő maga is reklámozza a saját Facebook-oldalán. A „Köszönjük, Sargentini!” táblát tartó idős tüntetőket ábrázoló borítóképe alapján a holland képviselőasszony elég érzéketlen ember. Kétlem, hogy fejlett és némileg váratlan önirónia vezette volna, inkább arról lehet szó, hogy nem érezte, milyen szomorú és groteszk az a kép. Miért is érezte volna, hiszen a nyugati, liberális világmegmentő képviselők rendületlenül lenézik a kelet–közép-európai tagállamokat. Világképükben erre kétféle ember lakik, a mucsai náci és a mucsai nácitól megmentendő, aranyos kis ellenzéki, akit úgy mutogatnak, mint celebek a menhelyi kiskutyákat.

Márpedig szomorú és groteszk, hogy egyes magyar ellenzékiek elhitetik a választóikkal, hogy érdemes reménysugárként, megmentőként tekinteni egy magyar ügyekben nyilvánvalóan fogalmatlan brüsszeli politikusra. A gyurcsányista Niedermüller Péter és társai persze joggal tekinthetnek eredményként a Sargentini-jelentésre, hiszen többévnyi hisztijük van benne, többévnyi lobbizás, panaszkodás és hazaárulás. Ha már ők maguk képtelenek arra, hogy fordítsanak a dolgok menetén, hát megpróbálnak kiharcolni egy külföldi beavatkozást. (Magyar Hírlap: Sargentini, a megmentő)

A szakszervezetek már önmagukkal sem értenek egyet

Elbizonytalanodtak az ellenzékkel együttműködő szakszervezetek: sem a jövő szombati demonstrációkban, sem az országos sztrájk létjogosultságában, illetve annak időpontjában nincs egyetértés. Mindez nem meglepő, mivel a munkavállalók túlnyomó többségét egyáltalán nem érdekli a túlóratörvény ürügyén indított politikai mozgalmuk.

A Magyar Idők a pártokhoz nem köthető szakszervezetek és a munkaadói képviseletek beszámolóiból úgy értesült: a dolgozók körében nincs olyan mértékű elégedetlenség, amely megadná az alapját egy országos méretű, több százezer munkavállalót érintő munkabeszüntetésnek. (Magyar Idők: Elmaradhat a sztrájk)

Öngólt lőtt a Gundel?

Zuhan a Gundel étterem internetes értékelése, özönlenek a pikírt vagy dühös bejegyzések a miniszterelnökségen felszolgált felfoghatatlanul olcsó menü és szóló ételek láttán. Pedig egy hete még milyen büszke volt az étterem. Megmozdulhattak a „védők” is a neten.

„A Gundel egy nagy múltú étterem akinek sikerült eladnia a lelket Orbánnak. Gratulálni tudok hozza” – ez csak egy a Gundel étterem Facebook-oldalán és Google-maps-lapján sorjázó kommentárokból.

Százával olvashatók a bejegyzések arról, hogy előfizetnének a 850 forintba kerülő napi menüre, de házhoz szállítást is kérnek, mert állandóan túlórázniuk kell. És három év múlva fizetek – írták ezt is sokan. Mások a gyerek iskolájába kérik a menüt, mert ott „sokkal drágább és sokkal sz…bb” a kaja.

Pedig egy hete még minden rendben volt, a patinás étterem meg is ünnepelte.

„A Gundel csapata büszke arra, hogy elértük a 10.000-res rajongótábort a facebookon! Köszönjük, hogy velünk vannak a facebookon, és várjuk Önöket személyesen is a Gundelben!”

Ezt tette közzé új év alkalmából a Facebookon az étterem.

Hétfőn írta meg a hvg.hu, hogy a Gundel nyerte el a Miniszterelnökség frissen átadott, az egykori karmelita kolostorban lévő épülete menzájának üzemeltetési jogát. A kancellária ezután fényképeket tett közzé arról, hogy nincs szó rongyrázásról, a két fogásos napi menü 850 forint, egy tál ételek és főzelékek pár száz forintba kerülnek. Ezután az Index összehasonlította a Gundel városligetbeli áraival.

A közönség biztosítékát láthatóan a somlói galuska verte ki. Ez a Várban 260, az étteremben 2700 forint.

A bejegyzések közt sok honfitársunk „készséges” útbaigazítást ad angolul a turistáknak, hogy inkább a Várba menjenek, mert ott 90 százalékkal olcsóbban tudnak étkezni. Többen az O1G-kártyát ajánlják ehhez.

Sokan azon feltételezésüknek adnak hangot a publikumban, hogy

ez a menzaszolgáltatás aligha hozhat nyereséget a Gundelnek,

tehát a haszon a különféle, étterembeli kormányzati rendezvények árából fog keletkezni. Az tény, hogy már eddig is több fogadást rendelt meg a kormány a Gundelben: miniszterelnöki találkozóhoz kapcsolódóan, de választási győzelmet is ünnepeltek itt.

A Gundel eltüntette az étterem értékelését a Facebookon (a kommentek még ott vannak, de választ nem küldenek, ahogyan ezt korábban tették), a Google maps oldalán azonban változatlanul lehetséges a csillagozás. A pár nappal korábbi értéket nem ismerjük, de ezekben a percekben már több az egy csillag, mint az összes többi együttvéve (és a 2-5-ösök közt a legmagasabb van többségben most is). Becslésünk szerint 4-es körüli lehetett az átlag, ez ma délelőtt először 3-ra esett, most 2,7 csillag.

E percekben először 2,4-ről felment 2,7 csillagra, valakik tehát elkezdhettek 5-ösöket adni, pár perc leforgása alatt 1050-ről 1300 fölé ugrott az értékelések száma.

Étlap a Várból – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, hogy én milyen figyelmetlen vagyok, ide járunk már mióta ebbe a kávéházba, és lám, a legkézenfekvőbb téma eszembe sem jutott. Az étlap. Mondjuk még nem a kezemen fekszik, csak az asztalon, és nem is hasonlítható a várbéli étlaphoz, az is biztos – de adja magát, hogy erről beszélgessünk. Bizony, az étlap fontos dolog.

Ráadásul az egyetlen írott sajtótermék, amit a közönség szerkeszt, ugyanis ha nem az van benne, ami a nagyérdeműnek tetszik, hát nem eszik meg, nem is fizetnek érte, és csődbe megy a vendéglő, a menza: épp ezért étlap szerkesztésekor a tulajdonos és a séf a legnagyobb körültekintéssel jár el.

Mint most a Gundel, például.

Még tán kicsit sokallom is a körültekintésüket.

Ugyebár, közhelynek számít a kormányzati kommunikációban, hogy Orbán Viktor hivatalának Várba költöztetése egyáltalán nem pazarlás, ellenkezőleg, nagymérvű takarékoskodás, hiszen a bútorok használtak, Tisza Istvántól örökölték őket, a szőnyegeket az Iparművészeti Múzeum török szőnyeggyűjteményéből szedték, egyedül a Lotz Károly-festmények kerültek egy kis pénzbe, meg az épület maga, de hát ennyi csak jár.

Már várom, mikor mutatnak ki valamennyi szerény bevételt is, ami a költözés folyományaként megjelenik az államkasszában.

Mondjuk az sincs magánál, aki elhiszi, hogy ez takarékoskodás, de a miniszterelnök és környezete esküszik, hogy aki még ennél is puritánabb, az lop, csal, hazudik és festi is magát.

Hát, mint tegnap kiderült, a legpuritánabb maga a menza lesz

Az étkezés. Az olyan egyszerű, hogy az épület eredeti tulajdonosai, a kolduló kármelita szerzetesek is megirigyelhetnék. Vagy nem – lássuk, mivel eteti a Gundel, ez a patinás cég, melynek már a neve is a minőség garanciája a mi miniszterelnökünket – és főleg, mennyiért?

Először is, van menü.

„A” menü: Füstölt csülkös bableves és káposztás tészta, 850 rénusi forintokért, vagy „B” menü, úgymint Cézár saláta pirított jércemellel és rántott pulykamell sült burgonyával, ugyanennyiért. Én az „A” menüt választanám, ugyanis étkezés terén kissé konzervatív vagyok. De ennyiért? Nincs az a pályaudvari szakadt negyedosztályú büfé, ami ilyen olcsó lenne!

Viszont lehet á la carte is rendelni, lássuk, nagyjából mit, és mennyibe kerül?

Saláta:
Friss kevert saláta öntettel, magvakkal, aszalt gyümölccsel – 240 Ft
Káposztasaláta – 240 Ft
Uborkasaláta – 390 Ft
Majonézes burgonyasaláta – 390 Ft
Savanyúság – 390 Ft
Cézársaláta – 290 Ft

Levesek:
Húsleves benne főtt zöldségekkel, házi tésztával – 300 Ft
Füstölt csülkös bableves – 300 Ft
Zöldborsó leves galuskával – 300 Ft

Főételek:
Roston sült csirkemell pikáns brokkolival, sajt alatt sütve – 900 Ft
Sertéssült mustármártással – 800 Ft
Rántott pulykamell – 900 Ft
Tojással töltött vagdalt – 700 Ft

Desszertek:
Almás rácsos – 290 Ft
Somlói galuska – 260 Ft
Gyümölcsrizs – 450 Ft
Rákóczi túrós lepény – 650 Ft

Fotó: miniszterelnökség

Kérem, ez a Gundel egy vendéglátóipari zseni. Nem elég, hogy híresen kiváló a konyhája, de még mesebelien olcsó is! Ellenben mindig és mindenhol ennyire olcsó?

Fájdalom: nem. Ha betérnénk a városligeti étterembe, ott kicsit más árak fogadnának. Például a Várban egységesen 850 forint a menü, az étteremben többféle is akad: van degusztációs menü potom 19 800 forintokért, „Meglepetés” degusztációs menü 28 500-ért, Városligeti Ebéd 6 500-ért, Déli Csábítás 7 900-ért, Pezsgő Vasárnap 14 900-ért fejenként. Gyermekeknek 12 éves korig ez utóbbi 6 900 forint, 4 éves korig ingyenes. Tekintve a gyermekek alacsony pezsgőfogyasztását, ez valahol gazdaságos.

A 300 forintos húsleves a vendéglőben 2 700 forintos Újházi tyúklevessé nemesedik, és a többi étel is más nevet, de főleg más árat kap. Érdekes, hogy tegnap óta a menzán szereplő ételek – talán az összehasonlítás lehetetlenné tétele miatt – lekerültek a vendéglő á la carte étlapjáról.

Ez tényleg takarékoskodás…

Hát kérem, ha úgy vesszük, ez tényleg takarékoskodás, hiszen a miniszterelnök egy Városligeti Ebéd árából egy hétig ehet, egy „Meglepetés” degusztációs menü árából meg több, mint egy hónapig, és ugyanannál a Gundelnél!

Nyilván a kereskedelmi árképzés és a catering-pályázat ügyes manipulációja révén jöttek ki ezek a kilencvenes évekbeli árak, és az is világos, hogy a Gundelnek nem a miniszterelnöki menza üzemeltetése éri meg, az maga a tiszta ráfizetés, hanem az ezzel járó további megbízások, fogadások, díszebédek, díszvacsorák.

De ha nem fogja érteni a miniszterelnök, mi a bajunk az életszínvonallal, ne csodálkozzunk: olyan ez a várbeli étlap, a maga mesés áraival, mint Vilmos császár külön napilapja, amit állítólag egyetlen példányban nyomtattak, csak neki, és csak jó hírek voltak benne, azok is fehér alapon arany betűkkel, hogy nehéz legyen olvasni. Talán ennek is lehetett némi szerepe az első világháború elvesztésében.

És azért az sem lenne nagy szamárság, ha a magyar kormányfő időnként kipróbálná, miféle meleg ebédet kap ő Budapest utcáin nyolcszázötven forintokból – még kínait se nagyon. De az ötlet jó, pártolni való: kapjon naponta ennyi ebédpénzt.

Csak ne a Gundel menzáján költse el, hanem bárhol máshol.

Ej, minek is szaporítom a szót: aljas, cinikus hazugságot látunk, mint már annyiszor. Dőzsöl a miniszterelnök, csak épp az árakat vitette le, de a konyha mégis az ország legjobbja – és csak neki ilyen olcsó.

Eszembe jut egy régi, tizenöt évvel ezelőtti eset. Akkor a söjtöri kihelyezett kormányülésre az MSZP a Mágnáskert étteremből vitetett ebédet, 734 ezer (akkori) forintért, mintegy százan ettek ebből – az is igaz, hogy mandulával töltött angolnát, pácolt fogasfilét és fokhagymás parajjal tekert harcsát, magyaros erdei gombalevest kakukkfüves vadhúsgombóccal, házias borjúsültet pirított borjúmájjal és sonkás tört burgonyával, valamint egyéb finomságokat, desszertnek. Akkor a Fidesz azonnal nekitámadt a „luxusbaloldalnak” emiatt az egy ebéd miatt, de az MSZP is meglepően reagált: bocsánatot kért. Pulay Gyula, a Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkára az alábbi közleményt adta ki:

„Személyesen szeretném megkövetni a söjtöri ünnepi rendezvény meghívottjait, hogy a díszebéd, amellyel a kormány a község és a megye vezetőit szerette volna megtisztelni – részben a saját hibámból is – a kormány által a gondosságról és takarékosságról vallott felfogással ellentétesen, jogos kritikák tárgyává válhatott.”

Az akkor ellenzékben politizáló Fidesz ennek dacára még évekig emlegette a söjtöri ebédet. A képviselőik még évekig nem mertek a különben szintén mesterségesen olcsó árszinten tartott parlamenti büfében a sajtó előtt mást enni, mint virslit…

Az MSZP akkor bocsánatot kért.

A Fidesz soha nem is fog.

Az MSZP-nek egy söjtöri ebédje volt.

A Fidesznek minden nap van ilyen.

Lesz is még.

Buda várában így esik a híres lakoma.

De a végén mindenképpen jön a feketeleves.

Egy kérdésem Orbán Viktorhoz

Nem igazán tisztelt miniszterelnök úr! Ön azt ígérte, hogy tavaly év végén tart egy sajtótájékoztatót, amin lehet kérdéseket is feltenni. Ebből persze nem lett semmi, ezért én most így teszek fel egy kérdést. Persze rengeteg dolgot kérdezhetnék, végül azonban egy olyat választottam, amit talán még senki sem kérdezett öntől.

Mi a véleménye arról a pártról, amely rengeteg pénzért tömegével, ezrével hoz be az országba alig ellenőrzött, ezért részben igazán veszélyes migránsokat?

Hogy van-e erre bizonyíték?

Hát persze! A párt befolyásos vezetőihez kapcsolódó offshore cégekhez dőlnek a milliárdok. Arra is bőven van bizonyíték, hogy veszélyes emberek érkeznek Magyarországra és rajtunk keresztül az Európai Unióba, sőt, az Egyesült Államokba is. A szlovák rendőrség elit kommandója például egy olyan nemzetközileg körözött terroristát fogott el Kassán, aki magyar papírokkal érkezett hozzájuk. Az amerikai kormány pedig hivatalosan kifogásolta, hogy legalább 65 magyar papírokat használó ukrán és talán orosz bűnöző vízummentesen jutott be az Egyesült Államokba. Azzal a szaúdi milliárdossal, Pharaonnal pedig még a párt vezetője is találkozott, na meg a barátja és talán még a veje is üzletelt, aki a világ egyik legveszélyesebb terroristáját, Oszáma bin Ládent, az al-Káida vezérét is finanszírozta. Ezért aztán az FBI és az Interpol is régóta körözte, de a magyar hatóságokat ez nem zavarta.

Azt el kell ismerni, hogy a párt ügyesen terelte el erről a veszélyes bizniszéről a közvélemény figyelmét. Intenzív gyűlöletkampányt indított ugyanis az igazi menekültek ellen, akik pont a terroristák, vagy a háború elől menekültek – nem is hozzánk, csak legfeljebb rajtunk keresztül. Azzal is ijesztgették a magyar embereket, hogy az Európai Unió csaknem 1300 ilyen, de már ellenőrzött menekült ideiglenes befogadására akarja kötelezni Magyarországot.

Tegyük mindehhez hozzá, hogy ez a párt jórészt Soros Györgynek köszönheti a létrejöttét, a legtöbb vezetőjét kezdetben az amerikai milliárdos pénzelte!

Szóval, mi a véleménye erről a pártról, miniszterelnök úr?

Ja, hogy melyik pártról is van szó? Hát ha nem esett volna le: természetesen a Fideszről!

Egy mindenkihez szólni képes ellenzék kell – 2018 (szubjektív) legjobbja

„Egyedül, egy emberként nem tudom megváltani sem a világot, sem az országot, de még a megyét és a városomat sem… mindenki a maga környezetében fogjon ehhez…” – így látja az április 15-i pécsi tüntetés szervezője. A húszas évei közepét taposó, tanár, félig-meddig hobbi-énekes, Fülöp Eper Flóra mindig is politizált a „saját kis világomban”, s afféle népnevelőként a békés párbeszéd, és annak volt a híve, hogy tényszerű érvekkel kell elgondolkodásra késztetni másokat. „Láttuk 2006-ban, hogy mibe torkollhat, ha a tüntetőkből agresszív tömeg lesz, amelynek annyira futja, hogy törnek-zúznak, és csokit lopnak a TV-székház büféjéből” – emlékeztet. A Fidesz győzelme „egyszerre volt zseniális és undorító ez a félelemre, megosztásra, gyűlöletre szító propaganda”. Undorítónak tartja azt is, ha azt hallja, hogy a vidéki ember kevesebb, mint a városi – „ez pont olyan propaganda, mint amikor azt szajkózzák, hogy valaki kevésbé magyar, mint a másik.”  Tisztában van azzal, hogy „olyan dolgokat csinálok, hogy rendszerellenesnek és veszélyesnek gondolnak, kapok is fenyegetéseket rendesen – de úgy érzem, ha csak egy emberhez elér az üzenetem, már megérte.”

 

Az Ön által szervezett pécsi demonstrációt azzal fejezte be, hogy folytatják. Mikor? Milyen formában? Debrecenben és Fehérváron, továbbá Kecskeméten és Nyíregyházán most hétvégén is lesz a budapestivel egyidőben tüntetés. És Pécsett?

Pécsen ezen a hétvégén én nem szervezek semmit, nem tartózkodom Magyarországon. Viszont mindenkit arra bíztatok, hogy csatlakozzon a fővárosi, vagy más vidéki tüntetéshez.

De hát azt ígérte múlt vasárnap a tüntetés utolsó szónokaként, a demonstráció lezárásaként, hogy lesz folytatás. Nem szegi meg ezzel a szavát?

Részemről egyelőre nem, de más civilek, civil szervezetek már szervezik a következőt. Én csak egy személy vagyok, nem vezető. Örömmel állok bármilyen kezdeményezés mögé, azonban limitáltak a forrásaim individuumként.

A tüntetéseknél, ha más programokkal nem készülünk, vagy nem elég ütősek, félő, hogy elsorvad a lelkesedés.

2500 fő az első alkalommal, utána 1500-an, majd 700-an, majd már csak negyvenen. Ugyanis az emberekből elfogyna a lelkesedés, hiszen a hétköznapjaikat nem a politika irányítja, hanem a saját problémáik. Éppen ezért egy idő után elsorvad az a kedv, hogy utcára járjanak tüntetni. Más utakat-módokat kell találni a céljaink eléréséhez.

Milyen utak körvonalazódnak?

Programokat fogunk szervezni. Tematikus programokat, amelyeken az embereknek elmondhatják hogy mi zavarja őket – a jelenlegi rendszerben erre igen kevés lehetőségük van. Ezeket a véleményeket persze majd meg kell szűrni, lesznek komolytalanok köztük, lesznek irreálisak, stb.

De szeretnénk minden rendű és rangú, korosztályú és társadalmi állású embert megszólítani.

Én nem vagyok politikus, civil vagyok, s nyilván naiv is, de számomra nagyon fontos tudni, hogy mit éreznek, gondolnak az emberek.

Tehát ténylegesen az emberek felé kell közvetlenül fordulni?

Alapvetően tanár vagyok, benne van tehát a személyiségemben, hogy az embereket segítsem.

Ön szerint miben szorulnak az emberek napjainkban a leginkább segítségre?

Abban, hogy tudjanak tájékozódni, hiszen ahhoz, hogy vitába tudjunk szállni másokkal, érvek, tények, ismeret kell – ehhez pedig napjainkban nehéz hozzájutni. A kormánymédia borzasztóan egyoldalú, nagyon kevés a felület, ahol valódi tényeket prezentálnak. Nem feltétlenül nagyban kell gondolkodni: ha mindenki a saját környezetében dolgozik ezen, azzal már nagyon sokat képes tenni.

De ez nagyon sziszifuszi munka…

Hogy mennyire az, mondok is egy példát. Van egy hölgy, aki úgy érkezett be az életembe egy hete, hogy rám írt: hagyjuk abba a tüntetősdit, majd a Viktorral elsöpörnek minket. Sok fenyegetést – köztük egészen durvákat és persze névteleneket is kaptam az elmúlt napokban –, de ez a bizonyos hölgy nem fenyegetett, hanem nyomta a Fidesz által sulykolt propaganda jelszavakat: sorosozott, enszezett, migránsozott, civilezett, stb. Úgy éreztem, ki kell alakítanom kettőnk között egyfajta bizalmi viszonyt ahhoz, hogy át tudjam törni ezt a propaganda-falat. A hölgy – mint ment közben kiderült – nagyon kedveli a mulatós zenét – ezért én (mint félig-meddig másodállású hobbiénekes) elkezdtem neki a telefonban ilyeneket énekelni – megjegyzem, ha valaki egy éve ezt mondta volna rólam, hogy ilyenekre vetemedem az utcán, hát jól kiröhögtem volna. Egy idő után rájött, hogy én tisztelettudó vagyok, majd

megköszönte nekem, hogy nem bántom amiatt, hogy ő a Fideszre szavazott.

Ez nagyon fontos lecke volt a számomra. Majd lassacskán elkezdtünk tisztázni dolgokat: kiderült például, hogy ő a kínai boltban vásárolja az otthonkáit; erre rákérdeztem arra, hogy látta-e valaha is randalírozni a kínait, aki ugye bevándorló Magyarországon – erre felfűzve tisztázni tudtunk fontos dolgokat, például azt, hogy ki a migráns – ő azt hitte, hogy a migránsok Brüsszelből jönnek. Mutattam neki videókat Szíriáról a háború előttről és utánról, megmutattam neki a tengerbe fúlt szíriai kisfiúnak a világot bejárt fényképét, ami eddig nem jutott el hozzá – erre elkezdett gondolkodni. De valóban, ez nagyon hosszú folyamat – máig minden nap elmondja nekem, hogy úgyis Orbán marad.

De nagyon sokan úgy érzik, hogy Orbán úgy marad, hogy csalással nyert.

Én nem így látom.

Ez a döntés a magyar emberek döntése volt, nem hinném, hogy nagyon kellett volna csalniuk ehhez. Hiszen olyan propagandát nyomtak, amellyel a maguk oldalára állították az embereket.

Egyszerre volt zseniális és undorító ez a félelemre, megosztásra, gyűlöletre szító propaganda, ami hatékony volt. Éppen ezért nem a Fidesz szavazókat kell hibáztatni azért, mert megtévesztették őket, hanem a Fideszt.

Kész bármikor leülni beszélgetni bárkivel?

Igen, de egyedül, egy emberként természetesen nem tudom megváltani sem a világot, sem az országot, de még a megyét és a városomat sem. Ezért is mondtam, hogy mindenki a maga környezetében fogjon ehhez. Csak arra kell ügyelni, hogy a beszélgetések során ne személyeskedjünk, ha más stílust, kultúrát szeretnénk meghonosítani, akkor mi magunk is azt képviseljük. A tüntetésnek is ez volt a célja:

nem tudja elképzelni, milyen jó érzés volt azt látni, hogy a Jobbikos megfogta a DK-s kezét, a DK-s az LMP-sét.

Ha semmi mást nem értünk el ezzel a tüntetéssel, csak azt, hogy három ember hazatérve elgondolkodott azon, amit hallott, nos, már az is nagyon fontos eredmény.

Mozgalommá intézményesítené ezt a „minden ember a közvetlen környezetében beszélgessen, tájékoztasson” kezdeményezést?

Azt gondolom, hogy ha nem utcára kivonulós programokat szervezünk, hanem olyanokat, amelyek nem ennyire specifikusak, az egy idő után elkezdi megszűrni az embereket: ki az, aki valójában akar dolgozni – nos ők azok, akikkel valóban el lehet kezdeni egy bázist építeni.

Kik azok, akik a leginkább rászorulnak a tájékoztatásra? A vidékiek?

Undorító dolognak tartom azt mondani, hogy a vidéki ember kevesebb, mint a városi – ez pont olyan propaganda, mint amikor azt szajkózzák, hogy valaki kevésbé magyar, mint a másik. A vidéki emberekkel sincs semmi baj  – nagyon sok ember szenved információhiányban, és az objektivitás teljes hiányában, függetlenül attól, hogy hol él, városban, vagy vidéken.  De persze a kisebb településeken ez még nehezebb – így történhet az, hogy egy faluban 106 emberből 104 a Fideszre szavazott. S a mélyszegénységben élők borzasztóan meg vannak félemlítve.

Az nagyon jó dolog, hogy a pártok nagy szavakkal beszélnek az értelmiséghez – láthatóan ez Budapesten működik is, de vidéken nem.

Biztosan sokan meg vannak félemlítve, s bizonyára még többen alulinformáltak, de mégis, ennél összetettebb a probléma, nem?

Tény, egy bizonyos analógia mentén szavaznak az emberek bizonyos pártokra.

Melyek ezek Ön szerint például a Fidesz esetében?

Vannak, akiknek az érdekük fűződik a Fidesz kormányzásához; mások valóban elhiszik a sorosozó, migránsozó, stb. kormánypropagandát; sokan beveszik, hogy valódi rezsicsökkentés volt, és/vagy hálásak az Erzsébet-utalványokért; van – főleg az idősebbek között –, akik rajonganak és Viktorért, akikre támaszkodni lehet, aki megvédi őket – ők olyanok, mint a vallásos hívők; s vannak persze a nagy magyarok is.

Ha így látja, akkor mégis miben bízik? Hogyan lehet meggyőzni a Fidesz-szavazókat?

Nem akarom meggyőzni őket. Hiába emlegetném fel egy Fidesz-hívőnek, hogy mit kommunikált a párt, mint mondott annak vezére 10-20 éve, akkor erre az az általános válasz jönne, hogy azóta megváltozott a világ, ma más válaszok kellenek. De ha a beszélgetés során érvrendszerünk van, s az érvek alá vannak támasztva adatokkal tényekkel, kimutatásokkal , statisztikákkal, akkor lesz, aki elgondolkodik rajta. Mint az én otthonkás hölgyem.

Hosszú, kitartó munkával lehet persze csak ezt elérni, hogy az emberek maguk is elkezdjenek gondolkodni arról, hogy vajon igazuk van-e.

Egy dolog segíteni a valódi információáramlást, elősegíteni a tájékoztatást. De attól még, hogy az emberek tisztán látnak, még nagyon nehezen találnak maguknak olyan erőt, amelyben megbízhatnak.

Ellenzéki megújulásra van szükség,

már csak azért is, mert az ellenzéki pártok némelyikéhez is fűződnek megrögzött vélemények: például az MSZP-re sokan azért nem szavaznak sokan, mert „MSZPM-re nem szavazok”.

Nem fél? Nagyon nyíltan, egyenesen és igen keményen kiáll a nézetei mellett, ami ma Magyarországon nem igazán jellemző?

Olyan dolgokat csinálok, hogy rendszerellenesnek és veszélyesnek gondolnak, kapok is fenyegetéseket rendesen – de úgy érzem, ha csak egy emberhez elér az üzenetem, már megérte. És borzasztó nagy erőt ad nekem a támogatás, amit kapok. Például a szüleimtől. A szüleim elváltak, de  együtt voltak ott vasárnap a tüntetésen, ahova még úgy is elértek, hogy a kocsijuk lerobbant, de megoldották, mert tudták, hogy nekem mennyire fontos a jelenlétük, támogatásuk. Tőlük örököltem a vehemenciát és a tenni akarást – édesapám is felszólalt a demonstráción. Előtte megkérdeztem tőle, hogy biztosan részt akar-e venni abban a trutyiban, amit kavartam, mivel féltem őt. Mire azt válaszolta:

én is féltelek téged, féltjük egymást, tehát mi egységben vagyunk. És ez az ami számít.

Gondolom, mindig ilyen volt. De mégis, miért most, 27 évesen fogott bele ilyen aktivistáskodásba?

Az egész úgy indult, hogy amikor Karácsony Gergely a szülővárosomban, Székesfehérváron, járt a kampány alatt, az utcafóruma után beszélgettem vele, s édesapám ezt telefonon rögzítette. A beszélgetésben néhol kemény szavakkal illettem a politikusokat és az ellenzéket is. Az erről készült videót kitettem a Facebookra, ami után annak a vendéglátóipari egységnek a tulajdonosa, ahol korábban pultos voltam és énekelni szoktam közölte velem, hogy lemondja az április 13-ára már letárgyalt koncertemet. Elismerte, hogy ezt a politikai nézeteim miatt teszi. A Facebookra írtam egy a posztot azzal, hogy a koncert szólásszabadság miatt elmarad. A hely tulajdonosa pedig elkezdett oda kommenteket írogatni – ebből vita kerekedett, a barátaim megvédtek. Én nem akartam rosszat ennek a helynek, de gondoltam, a Facebook megfelelő platform a csalódottságom kifejezésére. De megírta  a helyi, majd az országos sajtó.

Ebből azért még nem következik a tüntetés megszervezése…

Tulajdonképpen a saját kis világomban én mindig is politizáltam. Mindig is szerettem gondolkodásra késztetni az embereket. De ami más volt most:

április 8-án minden olyan reménytelinek tűnt, s amikor este szembesültem azzal, hogy narancssárgába borult az ország, az egészen sokkoló volt, órákon át zokogtam. 

Az első napom nekem is azzal telt, hogy áltattam magam: csalással nyert a Fidesz. Utána pedig jött a felháborodás, kiváltképpen, amikor kiderült, bezárják a Magyar Nemzetet. Így ért egy barátom hívása, aki felvetette, hogy tüntetni kellene. Szinte bele sem gondolva, kitettem egy felhívást a Facebookra, s még aznap írtam a Rendőrségnek. Az első nap 1200-an jelezték, hogy ott lesznek – erre én megijedtem. De úgy döntöttem, hogy végig csinálom, fenntartva magamnak a lefújás jogát, ha a szombati budapesti tüntetés nem marad békés. Részint azért, mert én a békés megoldások híve vagyok, részint pedig amiatt, mert láttuk 2006-ban, hogy mibe torkollhat, ha a tüntetőkből agresszív tömeg lesz, amelynek annyira futja, hogy törnek-zúznak, s csokit lopnak a TV-székház büféjéből.

Hogyan tovább?

Folyamatosan jelentkeznek, gyűlnek az emberek körülöttem, de nyilván bennem is ki kell alakulnia egy bizalomnak ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni. Sokan lesznek, akik a félelemkeltés miatt eltávolodnak tőlünk. Én sem vagyok egy Jeanne d’Arc-féle mártír-típus, de segíteni szeretnék az embereknek. Egyszerű civil vagyok, csak talán több bennem a tenni akarás, mint egy átlagemberben, és nem szoktak fellángolásaim lenni.

Ami a legfontosabb: annyira régóta vagyok elégedetlen a rendszerrel, hogy azt gondolom, ideje cselekedni. A következő négy évben az én célom az, hogy egy élhető, mindenkihez szólni képes ellenzéket jöjjön létre.

Ellenkező esetben soha nem lesz változás Magyarországon. Az ellenzéki pártoknak el kellene gondolkodniuk azon, hogy ne a hatalomról szóljon a tevékenységük. Meglátjuk, ki követ ezen az úton.

Hordóügyeink

Kérem, nyilvánosságra került a december 12-i parlamenti ülés jegyzőkönyve, ami bizony nevezetes egy irat, mert akkor „szavazták meg”, ha használhatjuk ezt a kifejezést a Házban lezajlott jelenetekre az azóta „rabszolgatörvény” néven elhíresült javaslatot és a közigazgatási bíróságokra vonatkozót is. Az ülés képei akkor bejárták a világhálót: bízvást mondhatom, ilyent még nem láttak a magyar Országgyűlés falai.

A jegyzőkönyv hivatalos formájában itt olvasható. A dolgok természetéből fakadóan a betű nem tudja teljesen visszaadni a terem hangulatát: de, mint a kollégák is megjegyzik, ennyi sértés, ennyi vád még sosem hangzott el ülésen. És hát bizony, bizony volt ezeknek oka: egy jogállamban az egész szavazást meg kellene ismételni, úgy ahogy van, tekintettel arra, hogy a szavazókészülékek egészen egyszerűen nem működtek megbízhatóan, nem volt szükség a szavazáshoz a képviselői kártyára, az azonosításra. Így viszont bárki szavazhatott bárki helyett, ha betévedt volna a takarító néni, ő is nyomhatott volna gombot… Hogy a Ház rendje sérült, az még megérthető valahol, hiszen tomboltak az indulatok: de hogy a szavazás rendje felbomlott, az sem nem elfogadható, sem nem magyarázható.

Ez így érvénytelennek tekinthető.  Persze érvényesnek tekintik.

De lássunk pár szebb idézetet, mi mindent vágtak egymás fejéhez a képviselők?

„(Kunhalmi Ágnes: Árulók! – Dr. Varga László: Törvénytelen diktatúra! – Közbeszólások az ellenzéki pártok padsoraiból: Tolvajok! Mocskos népnyúzók! Csalók vagytok! Érvénytelen az egész! Diktatúra! – Arató Gergely: Csaltok itt is, meg a választáson is! – Közbeszólás a kormánypártok padsoraiból: Menjetek a helyetekre!)
(Közbeszólás a kormánypártok padsoraiból: Menjetek a helyetekre! – Dr. Vadai Ágnes: Elnök úr, csak a pulpitusról lehet ülést vezetni! – Közbeszólás az ellenzéki pártok padsoraiból: Pfuj!)
(Folyamatos sípolás. – Közbeszólás a kormánypártok padsoraiban: Üljetek le! – Arató Gergely: Rendőrök kifelé! Mit keresnek itt?)
(Dr. Varga László: Ne nevetgéljetek! Inkább sírni kellene! – Dr. Brenner Koloman: Mocskos csalók!)
(Közbeszólás a Fidesz soraiból: Ülj a helyedre, dolgozzál!)
(Egy hang: Menjél pelenkacserére, öreg!)
(Szászfalvi László Tordai Bencének, aki a terem közepén állva mobiltelefonjával felvételt készít: Tordai, tedd le a kezed! – Tordai Bence: Miért? – Szászfalvi László: Tedd le…!)
(Szászfalvi László Tordai Bencének, aki továbbra is a terem közepén állva felvételt készít: Ülj a helyedre, szavazzál! Most a tietekről szavazunk!)
Latrocai János: Isten éltesse Lengyelországot! (Taps. – A képviselők helyükön felállva énekelni kezdik a Kossuth-nótát: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje…”) Képviselőtársaim, még nem fogyott el! (Tovább éneklik: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” – Taps.) Köszönöm szépen. Mint említettem, még nem fogyott el. A forgatókönyvből még van nálam néhány oldal, amelyről döntenünk kell.
Kövér László visszaveszi az ülés vezetését Latorcai Jánostól.
„Tisztelt Ház! Mindenekelőtt szeretném nagy tisztelettel és elismeréssel megköszönni Latorcai János ülésvezető alelnök úrnak (Taps a kormánypártok soraiban.) azt a fizikai és szellemi értelemben egyaránt kimerítő áldozatvállalást, amit annak érdekében tett, hogy a magyar demokrácia elmúlt 28 éves történetét nézve példátlan obstrukciós kísérletet megakadályozandó, biztosítsa a Magyar Országgyűlés alkotmányos kötelezettségeinek a teljesítését. Ahhoz külön gratulálok, hogy ebben mindössze kétszer bakizott, plusz egyszer, amit most észrevettünk.”

És ez csak a kivonat kivonata, kérem szépen.

Végig folyamatosan zúgott a hazaárulózás mindkét fél részéről, meg merném kockáztatni, hogy egyes, borsosabb kifejezések tán bele sem kerültek a jegyzőkönyvbe. (Bár, hogy Latorcainak hogyan sikerült belekeverni Lengyelországot ebbe, magam sem értem…) Hát, mindenképpen, érdekes egy ülés volt.

Hamarjában nem is tudnám párját mondani. Talán az ukrán parlamentben vannak hasonló voksolások, csak ott időnként verekednek is. És ha belegondolok, honnan indultunk, hogy ide jussunk…

Mert azért régebben is mondtak furcsákat az Országházban, az egyik első ilyen ügynek – ha akaratlanul is – kulcsszereplője voltam.

Igen, a hordó-ügyről van szó.

1990 őszén történt, egy fizetésnap után, a Kurír című napilapnál. Én akkoriban egy „Monitor” nevű rovatot vezettem, 23 évesen, leginkább az volt a dolgunk, hogy a különböző híranyagokat videókazettára rögzítsük, és archiváljuk, bár akármennyi időre nem lehetett elrakni őket, hiszen véges mennyiségű kazettánk volt.

Azon a délelőttön állni látszott az idő, semmi sem történt, én úgy éreztem, sürgősen ki kell mennem a legközelebbi vendéglátóipari egységbe, sör és virsli vételezése céljából, ennek pusztán annyi akadálya volt, hogy elvileg dolgoznunk kellett volna. Csak hát nem volt mit. Ilyenkor a bölcs ember teremt magának munkát, ha értelmetlent is, ráadásul olyant, amihez ott sem kell legyen: betettem a leghosszabb kazettát a videómagnóba és rászóltam a beosztottamra: „Barbikám, nekem olyan érzésem van, hogy ma valami nagyon fontos fog történni a Parlamentben, az ülésen, vegyük elejétől végéig! Le ne állítsd a felvételt, míg vissza nem érek!” És azzal elmentem sörözni.

Már az első korsó végén hírnök jött a szerkesztőségből, hogy azonnal menjek be, egy zseni vagyok. Kicsit csodálkoztam, elvégre nem szokás munkahelyeken honorálni a sörivási képességeket, de mentem. Már a portánál gratuláltak, az irodámba be sem fértem, annyian tolongtak azon a pár négyzetméteren. A kazettát rögtön magához vette a vezetőség, ugyanők szóltak, hogy menjek a pénztárba, prémiumot felvenni… mi történt?

Az, hogy véletlenül tényleg történt egy fontos dolog az ülésen: ebből lett a hordó-ügy. Ugyanis míg Tölgyessy Péter beszélt az ülésteremben, valaki közbekiabált, de a tv-kamera nem mutatta az illetőt. Mi úgy hallottuk, hogy ez hangzik el: „Hordót a zsidónak” és ebből a Kurír elég nagy ügyet csinált. Sőt, az akkori házelnök, Szabad György is így hallotta és vizsgálatot rendelt el az ügyben. A történet vége az, hogy az ügyészség megvizsgálta, nyelvészeti szakértők és hangmagasság-mérő eszközök bevonásával, majd közölték, hogy ők „Hordót a szónoknak”-ot hallanak.

De amíg ez eldőlt…

bár véglegesen soha nem derült ki, mi van a felvételen, Györgyi Kálmán legfőbb ügyész így zárta a jelentését: „Szakértői megítélés szerint azonban ez a hanganyag nem olyan tökéletes, hogy bármilyen akusztikai körülmények között egyértelműen az általam megállapított kijelentés lenne abból hallható. Erre figyelemmel nem tartanám indokoltnak azt, hogy ezt bemutatva, a nyilvánosság számára felhasználásra kerüljön.”

Viszont míg a vizsgálat tartott, jártuk mi a Canossát eleget: hiába, hogy nem lehetett egyértelműen megállapítani, ki kiabált be és mit, nem volt ember az országban, akinek ne lett volna véleménye róla. Tüntetett a szerkesztőség előtt az MDF ifjúsági szervezete is, ami azért volt érdekes, mert pont egy saroknyira volt tőlünk a székházuk, ebéd közben nem egyszer találkoztunk is – na, de tüntetniük akkor is kellett, ha különben egy vendéglőbe jártunk enni.

Fura világ volt, fonák világ: de a mostani fonákabb.

Ha belegondolok, hogy akkortájt fél évig szólt az életünk erről a három szóról, eltöprengek: csak ebből az egy parlamenti jegyzőkönyvből hány száz hordó-ügyet lehetne összerakni?

Na, de akkor még ritkaság volt a bekiabálás, a sértegetés, manapság az a ritkaság, ha nincs.

De akkor is mélázik az ember. Honnét indultunk, hová jutottunk…

Különben meg: a mostani jegyzőkönyv igazából csak egy dologra jó.

Azt bizonyítja, hogy ez a két szavazás érvénytelen volt.

Az úri modort már számon sem kérem rajtuk.

Rég volt az, mikor még az is számított.

Mi lesz itt még? Mire számíthatunk 2019-ben?

Lassuló növekedés, a nyers fizikai erőre épülő gazdaságpolitika kifutása, a rossz válaszok miatti tiltakozás. Az elherdált uniós támogatás lassan kezd visszaütni.

Minden mázlisorozat véget ér egyszer. Sokan mondták ezt az elmúlt években, látva a szinte példátlan szerencsét, ahogyan a kormány 2010 óta átszörfözött minden szembeérkező hullámon. A soha nem látott mennyiségű uniós pénzeső – átlagosan a bruttó hazai termék (GDP) 3-4 százaléka évente – főszerepet kapott abban, hogy sikerüljön felkapaszkodni a 2008-as krízist követően a világgazdaság gyorsuló vonatára.

A stabilizálódó költségvetés elfedte a kormány gazdaságpolitikájának súlyos aránytalanságait. Mindebből csak az látszott, hogy

az alsó jövedelmi negyven százalék helyzete lényegében semmit se javult,

(márpedig az fogyasztásuk gyarapodása nélkül nincs érezhető gazdasági növekedés), a hatalmasra duzzadt közmunkássereg kétség kívül növekvő pénze persze megjelent a statisztikában is. Erre a rétegre eleve úgy tekintett a kormány, mint óriási munkaerő-tartalékra a növekvő ipari és szolgáltatói kereslet kielégítésére.

A több hiba egyike az volt, hogy jószerivel semmit se tettek e százezrek továbbképzésére (sokuknál alapoktatásra), az átlagmagyar csak az oktatási rendszer (és az egészségügy) általános lerohadását látta. Azt azonban csupán a szakemberek és az érdeklődő laikusok mondogatták, hogy az uniós támogatások (volt év, amikor a GDP 7 százalékára rúgott a beáramló pénz) mellett

az innen kivont százmilliárdok tették lehetővé a költségvetés stabilizálását.

A másik súlyos tévedés volt az az önhittség, amellyel ignorálták a figyelmeztetéseket, hogy a lassan felszívódó munkanélküliekkel csak a nyers fizikai erő nyújtotta plusznövekedés válik lehetővé, aminek egyszer vége lesz (ez mára megtörtént), az ezzel párosuló alacsony bérekre épülő iparpolitika pedig legkésőbb a technológiaváltáskor kifut (ez már elkezdődött).

Az éhbérek tarthatatlanságát ha késve is, de felismerte a kormány. De mert az ingyen pénzt látványos, ám önmagát újratermelni képtelen látványberuházásokra és saját „nemzeti tőkésosztályuk” felépítésére költötték, nem jutott belőle (és igény se mutatkozott rá) a magas hozzáadott értéket előállítani tudó termelés megsegítésére.

Mindebből az átlagember legfeljebb Mészáros Lőrinc fékezhetetlen gazdagodását látta (már aki, ha nem csak az állami médiából tájékozódik). Azt nem, hogy mindezek következtében a magyar gazdaság termelékenysége stagnál, legfeljebb minimálisan növekedik.

Az elmúlt évek elkerülhetetlen béremelési hulláma egyre több feszültséggócot állít(ott) elő.

Ezek kipattanásának vagyunk tanúi, s amelyek 2019-ben csak sokasodni fognak. Azt már láttuk, hogy a korábbi évek alacsony bér-szalagmunka fajtájú külföldi befektetéseinek egy része szépen lassan kezd elszivárogni, néhány nem robotizálható autóipari beszállító (például kábelköteg- és üléshuzat-gyártó) bedobta a törülközőt, nem bírván-akarván kifizetni a kétszámjegyű bárnövekményt.

A harmadik hiba a bajok felismerése után a rossz válaszok. Az egyébként is erősen ideológiavezérelt államfelfogásból és a szavakkal ellentétben alapvetően piacellenes szemléletből nem is következhetett más, mint

a folyamatos állami beavatkozás és térnyerés, valamint szüntelen centralizáció.

Ennek ikonikus példája a kukaholding, amelynek következtében a hulladékszállítás és -kezelés bő két évnyi lappangó leromlás végén eljutott a teljes összeomlás szélére. Minapi – kis visszhangot vert – esemény egy újabb állami szerv létrehozása. Ez a 700 milliónál drágább közpénzes magasépítéseket fogja koordinálni. Ismét nem a piac a szabályozókeret, hanem az 1990 előtti évtizedekből ismert voluntarizmus, az állam mindenhatóságába vetett vakhit. Ennek eredményét ismerjük.

A hajó alighanem elúszott.

A magyar gazdaság extenzív növekedésének zenitje tavaly volt, idén már több tizedszázalék-ponttal kisebb növekedés valószínűsíthető, 2020-ban vélhetően még kisebb. Magas nívón szakképzett munkaerő egyre kevesebb: az oktatás képtelen előállítani, akiben pedig csak kis bátorság van (és elég fiatal), az egyre csak megy Nyugat felé.

A „nagyon nagy a baj” kései felismerése és a változtatásra való képtelenség nem szülhetett mást, mint a „rabszolgatörvényt”. Ez – nem lehet eléggé hangsúlyozni –

a rendszer szimbóluma.

S az utolsó szalmaszál, az uniós támogatások leállása után elkerülhetetlennek tetsző zuhanás kitolása, enyhítése. Azzal, hogy a külföldi és hazai cégek kezébe adják a lényegében (területileg mindenképpen) kimerült használható szabad munkaerő felvétele helyett a meglévők túldolgoztatását. Méghozzá példátlan feltételekkel, évekre elhúzott kifizetés lehetőségével, sőt, azzal, hogy időközben akár apránként szabadságolással válthassák meg a pénzt. Nem túlzás azt állítani, hogy ez visszalépés a sok évtizeddel ezelőtti vadkapitalista korba.

Ezeket a súlyos problémákat persze néhányan a kormányban is látják. A Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank között a hogyan továbbról zajló csöndes háttérvita – a személyes ellenszenveken túl – arról tanúskodik, hogy talán nem is látják a kiutat.

S akkor röviden emlékezzünk meg arról is, hogy a sűrűsödő feszültségek egy részét csak részben enyhítette a kormány:

a fogyatékos gyerekeikkel sokkoló látványt nyújtva tüntető szülők kaptak alamizsnát, az ápolt szüleikkel felvonulni képtelen leszármazottak lényegében semmit.

A nyugdíjminimum viszont tíz év után is változatlan összegű, ami egy sor szociális ellátást taszított már eddig is a mélybe. A nyugdíjak pedig immár kettős szorításban véreznek ki: a szándékosan alultervezett inflációt követő, de az e körbe tartozók ennél lényegesen magasabb pénzromlását teljesen figyelmen kívül hagyó indexálás mellett már harmadik éve rontja a társadalmi reálértéket a bérektől való gyorsuló leszakadás.

A rabszolgatörvény elleni tüntetések mindezeket magukba sűrítik, és lehet, hogy végig kísérik 2019-es mindennapjainkat.

Strasbourg után jöhet a Kúria-felülvizsgálat – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Derű és nyugalom  árad Tátrai Miklósból, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. egykori vezérigazgatójából, akit a sukorói telekcsere-ügy miatt 3 évre elítéltek, tavaly augusztusban vonult börtönbe, s aki július eleje óta reintegrációs őrizetben van. Beszélgetésünk alatt egyszer keményedett csupán be az arckifejezése, amikor arról beszélt, hogy „én jó hazafinak  gondoltam és gondolom ma is magam, s mégis azt ragasztják rám, hogy az ország ellenében cselekedtem”. 2025-ig érzi a nyolc éve kezdődött „procedúra” negatív hatásait.

  • bár egyénileg sokkal kifizetődőbb felvenni a fizetést és nem dönteni, ma is döntene, és úgy, ahogy akkor
  • ha megvan a szándék, akkor egy büntetőeljárás keretében bármit meg lehet csinálni
  • konkrét megrendelés nélkül is átfutott az ügy az igazságügyi rendszeren
  • Gyurcsány mindvégig nagyon korrekt volt, lelki teherként élte meg az ügyet
  • a legrosszabb, hogy nem volt jelen a gyerekek születésnapján, a saját, különleges ünnepeiken
  • már van állásajánlata, csak bírói engedélyre vár, hogy kezdhessen egy komoly, magántulajdonú budapesti cégnél

Két hete van kint a börtönből, reintegrációs őrizetben,  az otthonában. Mi fért bele ebbe a  két hétbe?

Eddig annyi történt, hogy két hétig családoztam, gyerekeztem, beköltöztünk a házba.

Sokakkal beszélt az elmúlt napokban?

Nagyon kevesekkel, ez most a családozás ideje. De lassan beindul az élet, s bízom abban, hogy pár hét múlva már dolgozni is el fogok tudni járni, nem szeretném ezt az átmeneti állapotot túlságosan sokáig húzni.

Van már állása?

Van már munkaszerződés-ajánlatom, amit már be is nyújtottunk a bíróságra, ugyanis bírói engedély kell hozzá. Az eljárás már folyamatban van, várom, hogy mielőbb megkapjam az engedélyt.

Hogy-hogy bírói engedély kell hozzá?

A reintegrációs őrizet alatt csak akkor és olyan célból lehet elhagyni a lakást, amit a bíró megenged. Van heti pár óra szabadidő, de minden máshoz, így a munkavállaláshoz vagy akár egy orvosi kezeléshez előzetes engedély kell. A munkavállalás a  reintegráció kiemelt célja, de hogy milyen módon milyen feltételekkel, az jogszabályban nem tisztázott, és nem nagyon van még egységes bírói gyakorlat sem rá. Éppen emiatt gondoltuk úgy az ügyvédemmel, hogy konkrét munkaszerződést is benyújtunk, hogy az se okozhasson problémát vagy késlekedést.

Azt hiszem jogosan merül fel a kérdés: hol tud elhelyezkedni? Nem a tudása, tapasztalata, tehetsége miatt kérdem, hanem azért, mert azt hiszem jogos a felvetés, hogy van-e olyan munkáltató, amely fel meri Önt venni? Hiszen Ön valahol stigmatizált, ha nem is a börtönbüntetés miatt, hanem azért, mert Gyurcsány Ferenc teljes mellszélességgel kiállt Ön és Császy Zsolt mellett, s ez a mai világban nem biztos, hogy jó ómen.

Egy komoly, magántulajdonú budapesti cégnél ajánlottak érdemi, tartalmas munkát. Olyat, hogy fel sem vetődhet a gyanú, hogy „bulizni” járok el itthonról, nem pedig dolgozni.

Addig is, amíg megkapja a bírói engedélyt – hogyan telik egy napja?

Ez most átmeneti állapot, ráadásul a gyerekeknek vakáció van, így napirendet meg sem próbálunk kialakítani. Furcsa vakáció persze, hiszen együtt nem nagyon tudunk elmenni itthonról. Ma  van az első olyan nap, amikor elmentek itthonról a nagyszülőkhöz, szokatlan  is most a csend. Néhány barát is meglátogatott, s van sok elintézni valóm, amire az elmúlt tíz hónapban, a börtönben töltött időben nem volt lehetőség, adóhivatal, fogorvos – szóval a szokásos dolgok.

Mire használta eddig azt a párszor négy órát, amit lakáson kívül tölthet a reintegrációs őrizet szabályai szerint.

Bevásárlás, séta, és kicsit kimozdultunk a gyerekekkel.

De még állandó az izgalom, hogy a rám szerelt jelzőkészülék ne árnyékolódjon vagy merüljön le, mert akkor bizony baj van.

És elég nehéz megtalálni a ritmust a készülékkel: amikor lemerülőben van, azonnal tölteni kell és bizony négy órán keresztül folyamatosan, akár az alvás rovására is.

Miért, ott ül a konnektorral összekötődve a készülékkel a lábán?

Pontosan ez történt például ma éjjel. De ez az egyik ára a kintlétnek.

Ha már  börtönnél tartunk. Mit csinált a börtönben? Hogyan telt ott egy napja

Ezt nehezen tudom elmondani, hiszen az egész arról szól, hogy nem történik semmi. Dolgoztam, könyvtárosként, gondolhatja, hogy nem voltam túlságosan leterhelve, a kapacitásaim nem voltak kihasználva. Persze nyilván a büntetésvégrehajtás nem arra van kitalálva, hogy a diplomások megvalósítsák önmagukat.

A rendszer nem nagyon tud velünk, diplomásokkal mit kezdeni, nem mi vagyunk a többség.

A rabok hogyan fogadták Önt?

Ott ugyanolyan elítélt voltam, mint a többi, legfeljebb azzal lógtam ki egy kicsit a sorból, hogy először voltam bent és önként bevonultam. Azzal nem voltam egyedül, hogy a tévében szerepeltem, csak mondjuk a többiek inkább a Kék Fényben.

A legkülönfélébb bűncselekmények elkövetőivel, erőszakosakkal és fehérgallérosokkal voltam együtt, de az az igazság, hogy a  benti viselkedést tekintve ők sem rosszabbak vagy jobbak, mint a kintiek.

Egy közösségről van szó, amelynek tagjai számára fontos a beilleszkedés, ki-ki próbálja megtalálni a helyét és elfogadni a többieket. Nem tolerálják, ha valaki ki akar lógni a sorból, de ahol én voltam semmilyen érdemi konfliktus nem volt rabok között.

Kötött barátságokat?

Nem tudok most erre válaszolni, hiszen a „kollégák” még évekig bent maradnak. De nagyon normális és rendes emberekkel is találkoztam bent, akikkel jó viszonyban voltam, akik nem életvitel-szerűen bűnözők, csak mondjuk rossz döntést hoztak egyszer.

Lehet, hogy ha kint találkozunk, barátokká váltunk volna.

Mi  legrosszabb a börtönben? Az, hogy az ember tudja, hogy ártatlanul ül?

Mire bevonultam, már lelkileg ezen túl voltam.

Néha persze dühös voltam a tehetetlenség miatt, de most ez volt a teljesítendő leckém.

A legrosszabb az volt, hogy nem voltam jelen a gyerekek születésnapján – nem a konvencionális Karácsony, hanem a mi saját, különleges ünnepeink, amiket kénytelen voltam kihagyni. S általában a család hiánya, az, hogy akár három hónapon át nem láttam őket.

Nem jár havonta beszélő?

Eleinte havonta, majd kéthetente jár, de miután 3000 km-re éltek, nem tudtak mindig hazajönni.

Telefon, skype?

Telefonon beszélhettem velük.

Most lehet megpróbálni bepótolni, s ebben nagy segítség lehet, hogy a család itthon van. Véglegesen vagy csak nyárra jöttek haza?

Az a családi döntés született, hogy amikor kikerülök a börtönből, akkor ők is hazajönnek, hogy velem lehessenek. A reintegrációs őrizet tíz hónapja arra mindenképpen jó lesz, hogy a család kipróbálja az itthoni életet. Azt még nem tudom, hogy ez mennyire jön be nekik, nyilván nem lesz könnyű, új iskola, új barátok, stb. Mindenesetre ha majd eljön az ideje, a hogyan továbbról is családi döntés fog születni.

A gyerekek mekkorák?

Még kicsik, általános iskolába, illetve óvodába járnak

Hogyan tudták családi szinten kezelni azt, hogy Apu nincs itthon, nincs velünk? Hogyan lehet egy kis gyereknek ezt elmagyarázni? Nem sérülnek bele?

Ahhoz még túlságosan rövid idő telt el, hogy a felszín alá lássunk, mindenesetre nem látszik hogy a gyerekeket megviselték volna az elmúlt hónapok, és remélem, hogy hosszú távon sem lesznek következményei az elmúlt éveknek. Mivel ez az egész procedúra 8 éve tart, egy ideje már nagyjából tudták-értették, hogy miről van szó, és nem titkoltunk el előlük semmit.

Nem volt tehát nagy sokk, de volt persze sok nehéz pillanat, ugyanakkor a család és a barátok erőfeszítéseinek hála, teljes életet éltek. A legnagyobb érdem mindebben a feleségemé,

aki nem csak édesanyaként, de családfenntartóként is csodálatosan csinálta végig az elmúlt 8 évet, holott örökös bizonytalanság volt a jövőt illetően, és még engem is kellett tartania. Egyik szerep sem könnyű. Mindenesetre szükség volna egy közös nagy pihenésre, de ez most egy darabig még nem lesz.

Senki nem pártolt el Öntől az elmúlt években? Család, barátok, mind kitartottak? Nem hagyták Önt cserben?

A büntetőeljárás miatt senki. Aki lemorzsolódott, az már 8-9 éve, a hatalom, a pozíció elvesztése idején. A barátaim máig is mellettem állnak, megmaradtak.

Azért ez nagy ajándék a sorstól, nem?

Nyilván az, de én ezt tekintem normálisnak.

Politikusok keresték azóta, hogy reintegrációs őrizetben van, tehát szabadon lehet Önnel beszélni és meg is látogathatják.

Nem, de nem is gondolom, hogy kellene, hogy keressenek. Ennél sokkal fontosabb, hogy – ahogy az elmúlt években, úgy most is – rámköszönnek, bátorítanak, gratulálnak ismeretlen emberek, ez erőt ad. És hadd mondjam el,

nagyon büszke vagyok arra Császy Zsolttal együtt, hogy egy civil szervezet gyűjtést rendezett a több millió forintos perköltségünkre, és közel 700, jórészt személyesen nem ismert adományozótól összejött a teljes összeg.

Borzasztó hálásak vagyunk mindenkinek, aki küldött akár csak ezer forintot is. Ez sokkal többet számít, és sokkal komolyabb dolog, mint bármiféle politikai nyilatkozat – hiszen valódi cselekvés.

Gyurcsány Ferenc sem? Pedig ő volt az, akit Ön és Császy Zsolt is megvédtek, hiszen – ahogy Ön is többször nyilatkozta –, konkrét ajánlatot kapott arra, hogy valljon Gyurcsány ellen, s akkor leállítják az ügyet.

Gyurcsány az egész büntetőeljárás alatt nagyon korrekt volt, és többször is felajánlotta a segítségét. Egyértelműen lelki teherként éli meg, hogy az ő szerepe miatt kerültünk ebbe a helyzetbe. Más kérdés, hogy sem ő, sem mások, akik segíteni szerettek volna, az ügy jellege miatt érdemben nem tudtak.

Annak pedig nem láttam értelmét, hogy a büntetésvégrehajtás környékén politikusok megjelenjenek, hiszen a BV-ben is emberek dolgoznak, és a nagy felhajtás csak az ő idegeiket őrölte volna.

Mennyire állt korábban szoros kapcsolatban Gyurcsánnyal?

A sukorói telekcsere ügyében hozott döntés előtt életemben ha háromszor beszéltem vele négyszemközt, holott előtte 4,5 évig államtitkár voltam, bő hármat az ő kormányában – ez is pontosan mutatja, hogy mennyire voltam az ő embere. Azóta sokkal többször, de ennek már emberi vonatkozásai vannak.

Ha ma kellene dönteni, ma is ugyanúgy döntene a sukorói telekcsere ügyében?

Igen, az akkori és a mai meggyőződésem is az, hogy a telekcsere az ország hasznára vált volna. A projekt teljesen korrekten, a szokványos mederben zajlott.

Egyetlen egy dolog szólt utóbb ellene: az ügyészség értékbecslője szerint nem annyit értek a telkek, mint amennyiért szerződtünk. De ilyen értékbecslést bárki, bármikor tud hozni, nincs is két egyforma azóta sem.

Más értékbecslőt azonban a bíróság nem engedett meghallgatni, s mi így vagyunk elítélve Császy Zsolttal. Hozzáteszem: úgy, hogy – nagyon helyesen – a tervezett tranzakció akkori értékbecslőjét felmentették.

Az olvasók ezt nem láthatják, de Ön mindvégig derűsen, mosolyogva válaszolgat a kérdésekre, még a legfájdalmasabbakra is – amelyek a gyerekekre, a családra vonatkoznak –, ám ezen a ponton ha nem is szikrákat szór a szeme, de nagyon megváltozott a nézése, és az egész arckifejezése.

Most már nem a düh jön elő bennem, hanem a csalódottság, egyfajta keserűség. A mi szempontunkból úgy néz ki az ügy, hogy a legjobb tudásunk és szándékunk szerint szolgáltuk a hazánkat. És borzasztó keserűséget okoz bennem, hogy azzal vádoltak minket: szándékosan, a hazánk kárára cselekedtünk és ezért bűnözők vagyunk. Én jó hazafinak  gondoltam és gondolom ma is magam, s mégis azt ragasztják rám, hogy az ország ellenében cselekedtem. Ez morálian mélységesen bántó. De az idő ezt is oldani fogja. Azt azonban már nem, hogy nem csinálhatom azt még nagyon hosszú ideig, amit egyetemista korom óta szerettem volna csinálni. Annak idején gazdaságpolitikai szakot hallgattam a Közgazdaságtudományi Egyetemen, s

úgy gondoltam, hogy közszolga szeretnék lenni. Ez volt az életcélom. Mindennek fényében nehéz megélni, hogy a mostani köz úgy döntött, hogy nincs erre szüksége. Sőt, tudomásul kell ezt venni, eleget úsztunk az árral szemben, el kell tudni ezt engedni – legalábbis egy jó időre,

hiszen hiába telik majd le a börtönbüntetésem kilenc és fél hónap múlva, erkölcsi bizonyítványt még évekig nem kaphatok és a közszférában sem helyezkedhetem el. És ez lelkileg azért nem könnyű.

Ön szerint merre mehet még egy olyan ország, ahol ilyen koncepciós perek sikerrel végig vihetők?

Azt látom, hogy ezt az egyet  sikerült végig vinni. Annak idején, kilenc éve a politika csinált „ügyet” a  történetből, függetlenül a tényektől. Ugyanakkor a 2010-es választások, a Fidesz kétharmados győzelme után rövid időn belül a politikai célt elérték,

megszűnt tehát a politikai érdek. Ilyen már évek óta nincs, de van egy önjárása az egésznek, annak, ahogy konkrét megrendelés nélkül is átfutott az ügy az igazságszolgáltatás rendszerén.

Ahogy ez átfutott, úgy átfuthatnak további ügyek is, mert láthatóan vannak az igazságszolgáltatás rendszerében olyanok, akik azt gondolják, hogy konkrét kérés nélkül is teljesíteni kell. A legjobb talán az „önmozgás” kifejezés erre: hogy kérni sem kell, elég sejteni az elvárást.  Tény például, hogy az MNV az elmúlt években, sőt még a jogerős ítélet után is csak olyan nyilatkozatokat és iratokat adott ki, melyek szöges ellentétben állnak az ítélettel, de ez a bíróságot nem érdekelte.

Olyan alapon, olyan érveléssel, a tényektől annyira függetlenül, ahogy a mi ügyünkben történt, bárkit  bármikor el lehet ítélni, és minden hasonló döntés után 10 év az elévülési idő, tehát nem kicsi a fenyegetettség.  De ez sehova nem vezet.

Önök itthon minden jogorvoslatot kimerítettek, s a strasbourgi bírósághoz fordultak. Hogyan áll ott az ügyük?

Egy éven belül várható döntés. De túlságosan sokat nem segít az sem, ha nyerünk. Erkölcsi győzelem lehet csak. Persze, ha a strasbourgi ítélet  azt mondja, hogy nem volt jogszerű az eljárás, akkor kérhetünk felülvizsgálatot a Kúriától.

És kérnek majd adott esetben?

Igen. De akkor nagy valószínűséggel meg kell ismételni az egész eljárást, miközben a büntetést már letöltöttük… Persze az is tény, hogy az ítélet leülésével a történet messze nem ér véget, hiszen utána kezdődik még a közügyektől eltiltás, és akit elítélnek, további 5 évig nem kaphat erkölcsi bizonyítványt sem. Így nem dolgozhatunk a közszférában, de nem lehetünk egyéni vállalkozók vagy cégvezetők sem.

Így a 2008-as döntés összes negatív következménye talán csak 2025-ben szűnik majd meg, tehát alig vagyunk túl a felén.

Messze nem csak a börtönben töltött időről van tehát szó, hanem évtizedekről. Nem hiszem, hogy ez normális, hogy szükséges, hogy van értelme, de ez a törvény, aki ma büntetőeljárásba keveredik, ezzel kell számoljon. Egy nekünk kedvező strasbourgi döntéssel ezeket az éveket lehetne lerövidíteni.

És akkor hogyan tovább?

A dolog egzisztenciális részét tekintve most már ezzel együtt is az építkezés szakaszába kell lépni. Tudomásul kell venni a körülményeket és a jót kell meglátni, azt például, hogy sokkal többet lehetek a gyerekeimmel, mint lennék, ha vezető állásban dolgoznék. Most végre már nincs bizonytalanság, lehet előre nézni, s tervezni, még ha korlátokkal is. És ez is jó.

Meg lehet kezdeni egyfajta új önmegvalósítást.

Mit tanul az ügyből?

Egy dolgot feltétlenül, azt, hogy nem érdemes hosszú távra tervezni. Az elmúlt kilenc évben végig majdnem minden másként alakult, mint gondoltuk és terveztük, nem várt hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel.

Milyen tanulságai vannak az ügyének?

Nagyon sok tanulsága van, ezek többféle területen levonhatók. Az alapügyből két nagyon fontos következtetés vonható le. Az első, hogy ha megvan a szándék, akkor egy büntetőeljárás keretében bármit meg lehet csinálni. A másik, hogy az államigazgatásban sokkal jobb nem hozni döntéseket, mint hozni. Még soha senki olyan ellen nem indult eljárás hűtlen kezelés és elmaradt üzleti haszon miatt, aki nem hozott döntést. Ugyanakkor a meghozott döntések miatt sok eljárás indult, jórészt politikai indíttatásból, és  volt olyan ügy is, amikor a titkárnőtől a vezérigazgatóig eljárás alá lett vonva mindenki, akinek a keze hozzáért egy ügy papírjaihoz.

Ugyanis bárki belekeveredhet, belekeverhető ilyen ügybe. És az már kevésbé fontos, hogy egy 8-10 évig tartó eljárás végén milyen az ítélet, hiszen az évtizedes hercehurca a valódi büntetés.

Szóval egyénileg sokkal kifizetődőbb felvenni a fizetést és nem dönteni, noha a nemzetgazdasági és társadalmi kár ebben az esetben sokkal nagyobb lehet.

Most ezt mondja, de a beszélgetés során azt mondta, hogy ma is ugyanígy döntene a sukorói telekcsere ügyében, mint ahogy akkor döntött. Akkor ez most hogyan?

Mert a fent vázolt nem-döntés nem az én filozófiám és ízlésem szerint való, csak a történtekből ez is következik.

Én ma is döntenék és úgy döntenék, mert az volt a dolgom – történt, ami történt.

Említette, hogy több területen vonhatók le tanulságok. Milyen egyébre gondolt?

A magánéleti tanulságokra például. Az ember átértékeli a párkapcsolat, a gyerekek, a család, a barátok fontosságát, ezek sokkal fontosabb dolgok, mint tíz éve gondoltam volna. Sokkal több lelki, morális, akár fizikai megpróbáltatást el lehet viselni, sokkal több dologhoz lehet alkalmazkodni, mint korábban hittem. És a felismerés, hogy  a nagyon rossz dolgokat tényleg meg kell élni ahhoz, hogy az ember ne csak közhelyszerűen mondja, de

igazán felismerje, átérezze és vallja: mennyire fontos, hogy van egy csupa nagybetűs TÁRSA.

S van egy olyan szférája is az ügynek, amikor az ember rádöbben arra, milyen szerencsés is az életét meghatározó alaphelyzete szempontjából. De ez nem is annyira tanulság, a helyes kifejezés inkább a tanulás. A börtönben és korábban is sok olyan embert és élethelyzetet ismertem meg, amelyeket és akiket e nélkül az ügy nélkül nem ismertem volna meg. Ezek között vannak jók és megrázók is. Olyanokkal találkoztam, akiknek a sors soha nem kínált valódi lehetőséget, mert egyenes út vezetett a a nevelőotthonok sorától a börtönig. Olyan, egyébként tisztességes emberekkel, családanyákkal és családapákkal, akik egyszer hoztak egy rossz döntést, vagy éppen egyszer elszakadt a cérna, de a következményeit évtizedekig viselik ők és a családjuk is. Olyan fiatalokkal, akik föl sem fogják, hogy „csak azért a pici fűért” kapnak huszonévesen 8-10 éves ítéleteket. És persze azokkal, akiknek az a hivatásuk, hogy az így bajba jutottakon és családjaikon segítsenek. A másik oldalról persze olyanokkal is, akiknek „természetes” élőhelyük a börtön, mert nincs hova hazamenni, vagy mert bent a fél család vagy az összes haver is, és olyanokkal, akik a hatalmukat nem az igazság, hanem a cinizmus és a féktelen karrierizmus szolgálatára használják fel.

Ez nagyon komoly és széles körű tapasztalat, amivel nem sokan rendelkeznek, pláne nem az én előéletemmel. Annak őszintén örülök, hogy hogy ez megvan, azt azonban bánom, hogy ilyen áron.

Feltűnő számomra az a derű és nyugalom, ami árad Önből, a tekintetéből. Hogyan lehetséges azután, hogy tíz évet elvettek az életéből? És ez még alábecslése az Ön és családja számára okozott kárnak.

Valószínűleg a géneknek is köszönhetem ezt. De az is benne van, hogy

meggyőződésem, hogy igazam van, nem szégyellem magam, mert nincs miért,

helyesen cselekedtem, még akkor is, ha másként ítéltetett az meg.

Ezt most mondja, majdnem utólag vagy ennek a szellemében csinálta végig a kilenc évet?

Tényleg az első perctől fogva – s ez szerencsém – úgy éltem meg az egészet, hogy ez egy érdekes történet, amit persze jobb lenne olvasni, mint végigélni. De mindig, végig láttam kívülről, elemeztem, szociológiai és pszichológiai analíziseket csináltam magamban. Nagyon komoly tanulás és megtapasztalás ez az egész olyan dimenziókból, amelyekben eddig nem mozogtam – s ennek őszintén lehet és tudok örülni. Igazán érdekes életem van, sőt, alig múltam 40, és olyan, mintha már kettőt is leéltem volna.

Nagy szerencsém, hogy semmi sem rombolódott le a saját egzisztenciámon kívül, nem ment senki lelkileg tönkre bele, igazán nagy baja a családnak nem történt.

Nem mondhatom, hogy nagy vidámság volt végig csinálni, de már majdnem a végén vagyunk, mindenki jól van, túl vagyunk rajta. Sokkal rosszabb is történhetett volna – de például senki nem lett beteg.

Nem gondolt arra, hogy megírja a történetét?

Persze hogy gondoltam rá. Nem a büntetésvégrehajtási részét, hiszen az legfeljebb egy bulvársztori lenne, hanem az egész ügyet. De még nem szántam rá magam. Ez ugyanis egy csapdahelyzet: amikor már ki tudok törni az ügyből, akkor még egy-két évre, amíg írom, beleragasztom magam. Éppen ezért most nem szeretnék ezzel foglalkozni. Megvan az egész a fejemben, tíz év múlva is meg tudom írni.

Nem gondolja, hogy a tanulsága mások számára hasznos lehetne?

Aki le akarja vonni a tanulságokat, az a könyv nélkül is meg tudja ezt tenni.

 

Túlélhető-e az Orbán-rendszer? – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Ha nem figyelünk oda, akkor hamarosan arról olvashatunk, hogy egypárti parlament lesz Magyarországon. A legfrissebb felmérések a tendencia erősödését mutatják; most már nem csak az ország Budapesten kívüli területe, de maga Budapest is behódol a kormánypártnak. A kutatást, tudom, illik óvatosan fogadni, hiszen a Fidesz-barát Nézőpont készítette, de sajnos az időközi választások eredményei nem tehetik optimistává azokat, akik áprilisban még váltásban reménykedtek.

Ma már vannak olyan települések, ahol ellenfél nélkül indul a Fidesz, de legutóbb vasárnap, Pakson is csak egy párt vállalkozott arra, hogy megméresse magát, azt se nagyon lehet nevezni ellenzékinek (Munkáspárt). Ennek megfelelően a Fidesz jelöltje majd’ 95 százalékkal hozta el a helyi képviselői helyet.

A fővárosban, a Nézőpont szerint, szintén megfordult a helyzet; az emberek ma már jobban bíznak Orbán pártjában, mint az ellenzéki erőkben. Nem kellett volna ennek feltétlenül így alakulnia, mondanám, de a mondásnak semmi értelme: valamiért szükségszerű volt, hogy a pártok azt az utat kövessék április 8-a után, amely biztosan a szétesés felé vezet.

De erről később.

Most koncentráljunk arra, hogy vajon merre viszi az országot az egyre erősödő Fidesz. Persze ezzel az erősödéssel is illik óvatosan bánni; az emberek politikai érdeklődése jelentősen csökkent, választási hajlandósága kifejezetten gyenge, ezért aztán ezek az időközi megmérettetések mutathatnának torz képet is. Vigasztalhatnánk magunkat azzal – már azok, akik nem kedvelik ezt a kurzust -, hogy a többség továbbra is a Fidesz ellen van, ami lehet – bizonyos szempontból – igaz, valóban a lakosság többsége nem nevezhető Fidesz-pártinak, csakhogy ez a többség egyelőre senki mellett nem áll, kiváltképp az ellenzéki pártok mellett nem.

Szomorúan mondom: Orbánnak igaza volt, amikor ellenzék-leváltó hangulatról beszélt; ez az érdektelenség pontosan azt mutatja, hogy a felnőtt lakosság senkit nem akar maga fölött látni. Korábban azt írtuk, mondtuk: apátia van, politikai csömör jellemzi az embereket, nem látnak alternatívát, ezért nem is adják oda szavazatukat az ellenoldalnak, ma ennél többet kell mondanunk. Azt, hogy a választók nem azért nem mennek el szavazni, mert nem látnak esélyes ellenjelöltet, hanem mert nem akarnak szavazni. A Fideszt nem szeretik, viszont senki mástól nem kapnak garanciát a biztonságukra. És itt nem pusztán a migránsokkal szembeni védelemre gondolok, nyilván arra is, hanem arra, hogy nincs más formáció, amelyben bízhatnak, hogy megőrzi a státus quo-t. Már ugyanis a Fidesz szinte teljes mértékben leosztotta a lapokat, ki-ki megtalálta a maga túlélési pozícióját, stratégiáját, egész egyszerűen félnek attól, hogy egy új vezetés erre képtelen lenne. Képtelen lenne, mert a Fidesz veresége békétlenséget hozna, olyan békétlenséget, amellyel szemben a többi politikai erő képtelen eredményesen fellépni, másrészt az elmúlt nyolc évben kivívott viszonylagos biztonság – munkahely, pici üzleti lehetőségek – is megtarthatatlanná válnának. És ez a helyzet rosszabb, mint az apátia, még a beletörődésnél is rosszabb; a passzivitás mögött tudatos cselekvés, fogalmazzunk inkább így: tudatos nem cselekvés rejlik. Maradjon minden így; nem támogatom őket – értsd: a Fideszt – a szavazatommal, de nem is megyek velük szemben.

Látja ezt a helyzetet, hogyne látná Orbán Viktor is, és ne legyen kétségünk: ki is fogja használni. Idejekorán meghirdette, hogy szeptembertől jelentős változások lesznek, és ugyan nem árulta el, hogy mikre gondol, de szinte mindenki elhelyezte ezeket a negatív oldalra. Vagyis: olyan lépéseket tervez a miniszterelnök, amelyek még tovább fogják szűkíteni a vele szemben állók mozgásterét, és még erőteljesebb hatalomkoncentrációt hoznak majd magukkal. A miniszterelnök, ha lehet fokozni hatáskörét, még erőteljesebben veszi kézbe az élet összes területét; a politikai, gazdasági és kulturális élet valamennyi szegmensét. Kövér László már szólt róla: újabb törvények szükségesek, olyanok, amelyek ezt a többpártinak látszó demokráciát simán lebontják, és teszik az eddiginél is egypártibbá; a pluralitás fenntartásának látszatával. Az Orbán által kiválasztott gazdasági szereplők hatalma is tovább erősödik és koncentrálódik, miközben az embernek az az érzése, hogy valójában minden a miniszterelnök kezében van. A Tiborcz-Mészáros Lőrinc páros közös piaci szerepvállalása és tőzsdei jelenléte azt mutatja: a korábban felhalmozott, állam által kistafírozott üzletek immár a szabad tőzsdei kereskedés részévé, ezért aztán átláthatóvá váltak; törvényesen gazdagodik, itt a szemünk láttára, az Orbán-család, és Mészáros is korrektül teljesítette azt, amit feladatul kapott. A politikai stabilitás után a miniszterelnök bízhat a gazdaságiban is; az ország elég jó állapotban van ahhoz, hogy a középrétegek féltve őrizzék, a fentebb felvázolt pozíciójukat, az itt-ott felbukkanó elégedetlenséget meg viszonylag könnyen tartja kézben a kormányfő. Nyugodtan tekintgethet egyrészt külföldre, hogy megteremtse ott is a tekintélyét, másrészt az itthoni kulturális életre, hogy a művészetek terén is megszerezze azt az elismerést, amelyre feltétlenül vágyik.

Ami a külföldet illeti: Orbán számára komoly hinterlandot jelent harmadszori kétharmados győzelme, no és persze az a tény, hogy hamarosan Európa-parlamenti választások lesznek; szükség lesz a Fidesz által biztosan szállított képviselői helyekre. Természetesen a kontinens józanabbik fele tart az orbáni populizmus erősödésétől, ugyanakkor a magyar politikus erejét és bátorságát mutatja, hogy ma már szembe mer szállni Európa erős embereivel, Merkellel és Macronnal is. Megteszi, mert támogatói is vannak; a szélsőségesen migránsellenes szereplők, éppen a magyarországi sikerei okán, erős partnert látnak Orbánban. És lássuk be: míg korábban kalandornak, az ország elveszejtőjét láttuk Orbánban, ma már nem mernénk ilyen magabiztossággal kijelenteni, hogy vereségre van ítélve. Nem pusztán azért, mert olasz, osztrák, német, cseh, lengyel partnerei vannak, hanem mert Európa továbbra sem találta meg a menekültválság megoldásának kulcsát. márpedig, mindaddig, amíg ez így van, a félelemkeltés módszere hatékony eszköznek bizonyul. Láthatjuk itthon is: az emberek akkor is félnek, ha egy darab migránst nem látnak az országban. Éppen ezért ezt a kártyát Orbán sosem fogja elengedni, sőt amennyire tudja, szétteríti. Mindezt a nemzeti létünk biztonságának leplébe csomagolva, ami persze teljesen hamis retorika, de működik. Orbánnak sokan elhiszik, hogy Magyarország ma a saját lábán áll, és noha a nemzetközi liberális körök önállótlanná akarják tenni, ő ezt megakadályozza. Feltételezem: ehhez a folyamatos manőverezéshez van szüksége egy erőteljesebb nemzetinek nevezett kultúrára; olyan művészekre, akik alkotásaikkal a magyar modell tükrözésével, megéneklésével, felrajzolásával bizonyítják a rendszer erejét. A kulturális önrendelkezés megteremtése, önmagában teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen kifejezés, de arra jó, hogy mögé bújva olyan rendszert teremtsenek, amely a kiválasztott embereket hozza helyzetbe, épp úgy, mint a gazdaság terén. Ebbe azonban, mondják az optimisták, bele fog törni Orbán bicskája; a művészvilágot, az alkotókat nem lehet a totális behódolásra kényszeríteni.

Meglátjuk.

Mint ahogy meglátjuk azt is, hogy az ellenzék meddig zsugorodik még tovább. Ungár Péter új szlogent hirdetett: eddig az összefogás mantrája körül mozgott az összes ellenzékinek nevezett párt;  Ungár hirtelen szakított a korábbi úttal, és az egyéni boldogulás politikáját hirdette meg. Vagyis: innen kezdve, szerinte, csak abban lehet bízni, ha az ellenzéki oldalon is felnő egy erős párt, amit úgy is megfogalmazhatunk: az a párt lesz a Fidesz kihívója, amely képes felfalni a többieket. A módszer ugye ki van próbálva: a Fidesz, Orbán Viktor, éppen ezt az utat járta, szép módszeresen számolta fel a jobboldali pártokat, meghagyva egyet, egy tökéletesen Fideszbe simuló pártot, a KDNP-t, amelynek látszólagos önálló léte az egyház miatt volt lényeges számára. Ungár gondolata, tehát nem lenne rossz, talán a pénze is megvan hozzá, legfeljebb az a karizma hiányzik, amely Orbánban megvolt, megvan. Ráadásul, noha – mint említettük – az ellenzéki pártok „nanosodása” folyamatos, felszámolásuk, még sem megy olyan egyszerűen, mint ahogy a jobboldali formációké ment. (A jelen állapot alapján üzenném Ungárnak: bízza ezt csak rá magukra a pártokra, elvégzik a feladatot, élükön saját csapatával, az LMP-vel.)

Nem kellett volna ennek feltétlenül így alakulnia, térek most vissza egy korábbi állításomhoz. Budapesten az április 8-i választások lényegében ellenzéki sikert hoztak, olyan eredményt, amelyre alapozva el lehetett volna kezdeni az építkezést. Nem ezt tették, és ez az esély – úgy látszik – elúszott. Nem látjuk, hogy mi adódik helyette. Mi, ki lesz az, ami megakadályozza, hogy a totális  Orbán-hatalom épüljön ki, és rögzüljön hosszú évekre. Nem látszik ötlet sem az ellenzéki pártok, de a lényegében térdre kényszerített civil világ részéről sem. Mintha ők is csak a túlélésben bíznának, miközben a Fidesz-világban nekik legfeljebb akkor van helyük, ha behódolnak, az Orbán által rájuk osztott szerepet játsszák el. Ha ezt vállalják – élhetnek, ha nem, az enyészet vár rájuk. Ha vállalják – léteznek. De ha léteznek, akkor meg minek.

Öt hónappal ezelőtt, a kétharmados vereség dacára, optimistábbak voltunk.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK