Pincér, egy konyakot is kérnék ma a kávéhoz, ünneplünk. Kicsiny hazánk már sok mindent adott a világnak, értékesnél értékesebb tudósokat, művészeket, vállalkozókat, hogy most hamarjában csak Strasznov Ignácot említsem, de azt azért nem gondoltam volna, hogy minden hadtudományok atyja, Szun-ce is nálunk születik újjá.
Pedig így van, és ez mellesleg eldönti azt a több évezredes kérdést, hogy van-e reinkarnáció: kell legyen. Dr. Benkő Tibor hadügyminiszter tegnap reggeli, az M1-en elhangzott interjúja után most már kétségtelen: ő a feltámadott Szun-ce. Na jó, de ki volt Szun-ce?
Egy legendás régi kínai hadvezér, aki szolgálatait valaha a déli Wu fejedelemség Ho-lü nevű uralkodójának (i.e.514-496) végezte. Jellemző az emberi természetre, hogy Ho-lüről szinte semmit sem jegyeztek fel, és azon is sokat gondolkodtak már a Kína-kutatók, hogy hol és mikor győzött Szun-ce, ugyanis nagy hadjáratokról abban az időben, azon a környéken nem tudunk. Mi több, Szun-ce is valószínűleg legalább két ember volt, ha nem több: de hát ez az ókori Kínában (és a későbbiben is) mondhatni kézenfekvő, a legtöbb kínai klasszikus személye vitatott. A legokosabb abban maradni, hogy Szun-ce írta a Hadviselés törvényeit, illetve így nevezzük azt az embert, aki írta.
De mi köze Benkő doktornak egy régi kínai hadvezérhez?
Az, hogy legalább olyan mélyértelmű bölcsességeket mond, mint a régi kínai bölcsek. Ezek példabeszédek, kóanok, titkos jelentéssel, szükséges a megértésükhöz a Csan ismerete, de lehet, hogy kell hozzájuk taoista alkímia is. Azt mondja például:
„Nem létszámban kell mérni, és nem a technikai eszközök számában kell mérni, hogy mennyire ütőképes egy ország hadserege.”
Persze, hogy nem. Mindenki tudja, hogy hadsereget literben mérünk, kilóra. Ezt Szun-ce úgy mondotta:
„Minden háborús vállalkozásnak törvénye, hogy ha van ezer könnyű harci kocsink és ezer nehéz hadiszekerünk, valamint százezer pajzsos emberünk, de számukra az élelmet ezer mérföldről kell szállítani, akkor a belső és külső kiadásokra, vendégek és látogatók fogadására, lakkra és enyvre, kocsikra és fegyverekre naponta el kell költeni ezer kin pénzt, mert csak így állíthatunk ki egy százezer főnyi hadsereget.”
Így már mindjárt érthető. Nem létszámban mérjük, nem technikai eszközben, nem is harci szekérben, hanem pénzben.
„Azt szoktuk mondani, hogy bár kicsi a bors, de erős.”
Azt is szoktuk mondani, hogy kicsi a bors, de hol van? Meg azt is, hogy kicsi a bors, de ledarálják. Ám Szun-ce erre is tud megoldást:
„Hogy nagy tömeget vagy kevés embert kell-e irányítani, az mindig a felosztástól és a számarányoktól függ. Hogy nagy tömeget vagy kevés embert kell-e harcba vetni, az mindig a formától és a nevektől függ.”
Ugye, hogy ugye. Nekem például van két macskám, ez nem túl nagy haderő, de ha elnevezem őket „Legyőzhetetlen és Halhatatlan Mennyei Regimentnek” mindjárt más a helyzet.
„Látva, hazánk milyen szerepet játszott itt a Kárpát-medencében, akkor bizony azt kell mondani, hogy Magyarország volt már a Nyugatnak bástyája. A török uralom idejében ez a kis ország ezzel a kis nemzettel megálljt tudott parancsolni.”
Hát, azért az nem egészen úgy volt: csodás regéink szólnak azokról a daliás napokról, de Isten vissza ne hozza őket, mikor az ország szó szerint minden erre járó hadsereg felvonulási területe volt, és szandzsákokra volt osztva. Bár szpáhibirtokok ma is vannak, és vígan szedik a harácsot. Nem mellesleg, én mintha emlékeznék olyanra is, mikor nem a Nyugatnak voltunk bástyája, hanem a Keletnek, de legalábbis erős rése, vagy hogy is volt ez, Bástya elvtárs…
„A magyar Honvédség mostani fejlesztésénél nem szabad azzal foglalkozzunk, hogy a lemaradást pótoljuk, (..) az sem tökéletes, hogy a mostani követelményeknek megfelelő képességet hozzunk létre, hanem tekintsünk előrébb.”
Hát ez már vérbeli Csan-buddhizmus. Sem nem pótoljuk a lemaradásunkat, sem nem hozunk létre képességet, hanem, ha egy mozdulattal, a Mester pálcájának csapásától megvilágosodunk, és már itt is a Nirvána.
Ne is foglalkozzunk mindenféle pattantyúkkal és harci szekerekkel, hiszen misztikus úton megoldható minden konfliktus. Az egyáltalán nem világos, hogy miképpen, de ilyen apróságokkal ne foglalkozzunk. Különben is, Szun-ce megmondotta:
„Minden hadviselésnek törvénye, hogy legjobb épségben hagyni az (ellenséges) országot, elpusztítani már nem olyan jó; legjobb épségben hagyni (az ellenség) lü-it, szétverni őket már nem olyan jó; legjobb épségben hagyni (az ellenség) cu-it, szétverni őket már nem olyan jó; sőt legjobb épségben hagyni még a wu-kat is, szétverni őket már nem olyan jó.
Ezért száz harcot vívni és százszor győzni nem a legjobb a jók között. Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között.”
Az értő olvasó rájön: a még ennél is jobb az, ha egyáltalán nem háborúskodunk, mert még a végén beverik a fejünket és az fáj. Szun-ce szellemében a legtökéletesebb hadsereg az, ami nincs is. És valóban, dr. Benkő is mondott valami hasonlót, csak azt nem a tévéinterjúban, hanem tavaly november 13-án, kedden, Budapesten, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott konferencián. A miniszter a „Múlt, jelen, jövő: a Magyar Honvédség 170 éve című” szimpóziumon jelentette ki:
„A Zrínyi 2026 Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program átfogó modernizációt jelent, amely a technikai eszközök beszerzése mellett tartalmazza az önkéntes tartalékos rendszer és a hazai hadiipar újjáélesztését is. A haditechnikai fejlesztésekben a honvédség egésze érintett, legyen szó a szárazföldi erők vagy a légierő fejlesztéséről. De a legfontosabb továbbra is a katona, az állomány képzése, kiképzése, valamint az egyéni felszerelésük fejlesztése. A kormányzati célkitűzéssel összhangban zajlanak a fejlesztések annak érdekében, hogy a Magyar Honvédség a térség meghatározó haderejévé váljon. (…) A megváltozott biztonsági környezetben világossá vált, hogy a béke nincsen ingyen, ezért a NATO vezető állama, az Egyesült Államok felszólította a tagokat, hogy emeljék védelmi költségvetéseiket. Ugyanakkor mára az is világos, hogy az ország védelmét a hadsereg egyedül nem képes ellátni, ez ugyanis össztársadalmi feladat.”
Persze. Nem is a hadsereg dolga megvédeni az országot, azt majd rábízzuk a kéményseprőkre. Mellesleg nincs kizárva, hogy jobban járnánk velük.
Kérem tisztelettel: nem értjük mi ezt az embert. Ez egy hatalmas katonai lángelme, évezredeken átvilágító szellemű géniusz, stratégák stratégája, akinél a nagy Clausewitz is csak ipari tanuló lehetne, és főként vérbeli pacifista. Ami hadügyminiszterben ritka, de mindenképpen üdvözlendő. Ha nem a hadsereg kötelessége megvédeni az országot, ha nem dolga pótolni a lemaradásokat, nem kell fejlessze a képességeit, ha mindegy, hány katonánk van és azok miképpen vannak felszerelve, akkor végül is mi a hadsereg feladata?
A hadsereg feladata előre tekinteni.
Kétszer száz méteres távolba nézésben amúgy is verhetetlenek vagyunk.
Érdemes lenne edzenünk az ezer méteres távon is.
Értem én, hogy tisztességes ország hadügyminiszter nélkül úgyszólván elképzelhetetlen, és hadseregfejlesztésre is szükség van, ezért sikerült például olyan helikoptereket beszereznünk, amikre ugyan épp lehet fegyverzetet is építeni, de eredetileg mentőhelikopternek tervezték őket és arra is a legalkalmasabbak (valahol a Honvédelmi Minisztériumban valakinek még maradhatott egy csepp ép esze, és olyasmit rendelt meg, aminek esetleg haszna is lehet). Sikerült egészen korszerű harckocsikat vennünk, csak elfelejtettük megrendelni hozzájuk a tűzvezető rendszert, így aztán komolyabb harci feladatokra nem küldeném őket, de remekül fognak kinézni. Főleg a parádékon.
Javasolnám ennek szellemében, hogy a Magyar Honvédséget alakítsa ez a pacifista miniszter egyszerű, ám kedélyes katonazenekarrá, és ő vezesse, mint tamburmajor.
Ez amúgy is csak egy létező állapot elismerése volna.
„Így aki igazán ért a hadviseléshez, úgy töri meg az idegen sereget, hogy nem vív csatát vele; úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg; úgy semmisíti meg az idegen fejedelemségeket, hogy nem tart sokáig a háború. S minthogy a kölcsönös sértetlenség által igyekszik győzni az égalattiban, a fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket.” – szól Szun-ce.
Igen, ez a helyes megoldás.
Ennél már csak az helyesebb, ha mindenki otthon marad és szecsuáni csirkét eszik rizzsel, fafüle-gombával és bambuszrüggyel.
Végre van egy olyan hadügyminiszterünk, aki érti Szun-cét.
Mit érti – ő maga Szun-ce!
