Hát kérem, vajmi ritka eset, hogy az ember kávétól essen extázisba, úgyhogy ezt nyugodtan szürcsölgethetjük. Meg merném kockáztatni, hogy Schmidt Mária tegnapi, felzaklatottnak nevezhető lelkiállapotát sem más okozta, csak a túláradó érzelmek, melyek kicsiny, ám kizárólag Orbán Viktorért dobogó szívéből fakadtak, elöntvén a Terror Házát pincétől padlásig.
Szerencsére nem kellett hívni a tűzoltókat a szivattyúval, túlélte mindenki.
Egyszóval az történt, hogy tegnap volt a Kommunista Diktatúrák Áldozatainak Emléknapja, aminek a jogosultságát máig akad, aki vitatja, mások ellenkező nézeten vannak, én ebbe a vitába nem mennék itt és most bele: maradjunk a tényeknél. Ezt az emléknapot, mint még annyi mást, a mostani kormányzatnak köszönhetjük, tehát nem igazán szokta még meg pusztáink dolgos népe, még nem ölt ünneplőt a reggelén, nem erősíti lelkét féldeci pálinkával a pitymallatban, nem megy a templomba gyászmisére, meg hát elvileg erről csakis a középfokú tanintézményekben kéne megemlékezni, de ott kötelező módon. Majd meglátjuk, hogyan szokjuk meg, már, ha megszokjuk, mert van egy csomó jeles nap, ami csak a naptárban kiemelt, lehet, ez is ilyen marad.
A Terror Háza ugyan nem középfokú tanintézmény, sőt, tanintézménynek sem igen mondanám, meg kissé egyoldalúan láttatja az eseményeket, ámde tegnap mégis tartottak benne egy megemlékezést, „rendhagyó történelemórával” egybekötve, mert hát ez is kiváló alkalom kifejezni az alázat és rajongás érzelmeit a kormány és főleg annak feje iránt – nem is véletlen, hogy nem volt túl népes a rendezvény. Ezen mondott csodás beszédet Schmidt Mária, csodásat, de legalábbis meglepőt. A beszéd kikerült a saját blogjára is, mellyel örök hálára kötelezett, ugyanis nincs az a pénz, amiért én odamentem volna, felveszem, itthon lehallgatom, sok óra munkával leírom és utána még kezeltetem is az epémet, melyet ez a munka bizonnyal megviselt volna. De így megvan, az utolsó betűig.
Ha eksztatikus, felfokozott lelkiállapotról beszélek, azt csakis a szerző védelmében teszem
Az ugyanis elképzelhetetlen, hogy valaki nyugodt, kiegyensúlyozott állapotában megírja ezt a beszédet és utána még el is mondja többek jelenlétében. Ahhoz valami különleges, felzaklató élmény kell, mondjuk eszébe jutott a szerzőnek a kormányfő, esetleg rápillantott a képére is, melyet ízléses arany keretben mindig magánál hord, elöntötte az érzelmek vihara – és hát ez lett belőle. De lássuk a medvét, lássuk, miről beszélek!
„A kommunizmus hazugsága alig hetven év alatt világszerte százmilliónyi áldozatot követelt, miközben magasztos célokkal, nemes jövőképpel próbálta elhazudni és leplezni valódi természetét.”
Ne menjünk bele a véralgebrába. Annak a rendszernek, amely különben kicsit sem volt kommunista, maximum időnként vagy annak, vagy szocialistának hívta magát, tényleg voltak áldozatai, de a mennyiséget eleven ember nem képes eldönteni – és hát attól is függ, mit nevezünk kommunistának, mert ha Pol Pot az, ő jelentős tételért felelős, a kínai Kulturális Forradalom is, a Gulág-rendszer is, bár ezeket minden vezette, csak nem egy marxista eszmeiség. De idáig még érthető a beszéd, másképp nem is nagyon lehetne elkezdeni.
„A politikai ellenfeleket előbb karanténba zárta, aztán felszámolta politikai képviseletüket, vagyis pártjaikat, mert (…) hazugsága kizárólagosságot követelt magának! Az emberi közösség tagjait „hívőkre” és alsóbbrendű „hitetlenekre” osztotta. A választópolgárokat ostobának és átnevelendőnek tekintette.”
Bátor kormánykritika, szó szerint így van – ja, a kommunizmusra tetszett mondani? Ejnye, majdnem félreértettem…
„Épp harminc éve omlott össze a kommunista hazugságok kártyavára. Nem magától. Mi romboltuk le. Az áldozatok milliói mellett nekünk hőseink, mártírjaink is vannak!”
Nono. Nono. Összedőlt, mert kifutott minden pénzéből, de hogy pont Schmidt Mária és társai rombolták volna le? Inkább a világméretű folyamatok, ők annyiban vettek részt ezekben, amennyire a kisegér segít az elefántnak a hídon a dübörgésben.
„Annál elkeserítőbb, kedves Barátaim, hogy most az Európai Unió és a világ mindenkori kommunistái csuklóztatni akarnak bennünket, az egykori szocialista országok viharedzett polgárait! Azzal vádolnak bennünket, hogy nem vagyunk elég demokratikusak (nekik), nem értjük a szabadság lényegét, hogy kirekesztők, homofóbok vagyunk, és persze rasszisták, hogy nem tiszteljük a sokszínűséget, az európai értékeket.”
Helyben vagyunk, kérem, indul az uniózás
De előtte kis történelmi lecke, lányoknak és fiúknak egyaránt, ha valaki esetleg nem emlékezne a rendszerváltás eseményeire, valamint bőséges talpnyalás.
„Igen, és az a beszéd, amelyet egy huszonöt éves fiatalember tartott ott! Még a bátrak közül is sokan behúzták a nyakukat. Ruszkik haza! Szabad választások! Az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc szelleme tért vissza! Ezúttal pedig győzött is.”
Hát kérem, önöknek peche van. Ugyanis ott voltam, sőt, aljasul jól emlékszem az eseményekre. A szovjet csapatok kivonása a beszéd elhangzásának pillanatában már tartott, és a szabad választások megtartása is eldöntött tény volt: a huszonöt éves Orbán Viktor evidenciákat követelt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, olyasmiket, amiket már megkaptunk, és ezzel legalább nem kockáztatott túl sokat. Ráadásul a szervezők kérése ellenére emelte be a szovjet csapatok ügyét a beszédbe, előzőleg megígérte, mint mindenki más is, hogy erről nem fog beszélni. Aztán mégis beszélt.
„Tudom, hogy ezt követően nálunk nem volt sem történelmi igazságtétel, sem jóvátétel, amit én a kezdetektől hibának tartottam, de azt, hogy ennek mekkora lesz az ára, arra csak most kezdünk rádöbbenni. Azt az árat fizetjük ugyanis, hogy a kommunisták teret kaptak a demokratikussá vált hazai közéletben.”
Nénémasszony, eszemadta: és tessék mondani, hogyan ne kaphattak volna?
Mondjuk, aki párttag volt, azt örökre eltiltják a nyilvánosságtól? Sok embert kellett volna szilenciumra ítélni, annyit mondhatok, közöttük például Kövér Lászlót is. Aki köztudottan Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársa volt. Márpedig ez párttagság nélkül lehetetlen lett volna. Különben mostanság nem lennék a bőrében, mert 1987 és 1988 között pedig Soros-ösztöndíjasként a közép-európai társadalmi mozgalmak kutatásával foglalkozott, úgyhogy kétfelől is foltos a múltja… de tényleg, ki a kommunista, ki mennyire kommunista, ha már erről van szó? Vagy azt majd megmondja maga? Nem egy egzakt meghatározási módszer.
„Képviselőink az európai politikában olyan nyugati politikusokkal kényszerülnek egy asztalhoz ülni, akik nem egyszerűen tagadják a kommunizmus bűneit, hanem a kommunizmushoz kísértetiesen hasonlító eszmerendszerrel és módszerekkel igyekeznek egyneműsíteni Európa polgárait.”
Hölgyem, magának vagy a térképe rossz, vagy az iránytűje tört el. Kelet nem Nyugaton van, jó emberek, gyűjtsünk már össze egy kis pénzt ennek a szegény, eltévedt igazgatónőnek, mert ez jéghegyek között hajózik és pálmafákat keres, sosem fog hazatalálni…
„Ma van a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Ez az emléknap olyan, mint egy gyilkos vírus elleni oltóanyag. Magunkat és az utánunk következő nemzedékeket tesszük általa immunissá a totális diktatúrák mérge ellen. Ebben az oltóanyagban százezrek szenvedése állt össze ellenanyaggá. Ezért nem kaphat el bennünket újra a kommunista ragály. Üzenem hát innen Budapestről, van elég adagunk, hogy egész Európát kigyógyítsuk!”
Azt meghiszem. Szép is lenne, valahol ezzel is kísérletezik a módszereiben bizony bolsevik orbáni eszmerendszer: baloldal-ellenes lózungokkal, üres frázisokkal, hazugságokkal és kimérákkal akarná maga alá gyűrni, igazgatni akár egész Európát is. Persze az nem fog menni, de az Unió megtorpedózása talán sikerülhet, ha összefognak a hasonszőrű populistákkal széles e kontinensen: itt is láthatjuk, mi a tétje az uniós választási kampánynak, mi forog kockán. Európa sorsa.
Hogy ne sok kicsi, szuverén Orbán pöffeszkedjen minden tagállam élén.
Nagy lelki hevületében lemondott a Figyelőről is
Hát rendben, ez a beszéd lement, olyan volt, amilyen, másféle nem is nagyon lehetett volna, de Schmidt Máriának nem volt elég ennyi tegnapra. Hazament, és nagy lelki hevületében lemondott a Figyelőről is a KESMA javára – illetve, annak szerkesztését nyújtotta át a médiaholdingnak, selyempárnán, ezüst tálcán, hófehér, habos ruhácskában, térdet-fejet hajtván. Ugyanis tegnapig a lapot mégis a szerkesztőbizottság irányította – rosszul az igaz, de valami látszat-autonómiájuk mégiscsak volt. Hát most már nincs. Íme az idevágó nyilatkozat.
„A mai nappal a Figyelő szerkesztőbizottsága lemond és átadja a lap irányítását az új tulajdonosnak. Köszönjük, hogy munkatársaink segítségével ilyen színvonalas és korszerű lapot tudtunk létrehozni. Öröm és megtiszteltetés volt a közös munka. Köszönjük olvasóink támogatását, biztatását, kitartását. Minden erőnkkel igyekeztünk azt megszolgálni.
A Figyelő jövőjéről az új tulajdonos fog határozni. A mi munkánk itt befejeződött. Jó mulatság, férfimunka volt!”
Hát, azért olyan nagyon jó mulatságnak nem nevezném az elmúlt évet: például, amikor listázták Soros György állítólagos hazai kiszolgálóit, vagy – fél évvel megelőzve az intézmény elleni frontális kormányzati támadást – a Magyar Tudományos Akadémia kutatóit vették célkeresztbe „liberalizmusuk” miatt.
Férfimunkának sem nevezném, de most már minden függetlenségüket elvesztették, nem, mintha eddig sok lett volna.
Aztán Schmidt Mária jó étvággyal megvacsorázhatott – feltételezem, hogy ezt tette – lefeküdt ágyacskájába és elaludt, mint aki jól végezte dolgát.
Végül is: ez a dolga.
És ha ez, akkor jól végezte.
