Mi itt kávézgatunk nyugodtan, míg aki kórházban van, sínylődik – valóban kritikán aluli állapotban van a magyar egészségügy, ezt kizárólag a kormány tagadja. Azok, akik találkoznak a Valóságnak nevezett jelenségcsoporttal, tisztában vannak vele, hogy a gyógyintézeteket a legtanácsosabb elkerülni, ha nem feltétlenül szükséges a kezelés.
Beszélhetnénk ezer dologról, mert minden porcikája nyavalyás ennek a területnek, de most csak egy konkrét ügyet vennék elő, főleg azért, mert kiválóan mutatja, hogy mennek minálunk a dolgok. És nem csak a kórházakban, hanem mindenhol. Akkor kezdjük a mesét.
Egyszer volt, hol nem van egy Orosvári Zsolt nevű igen derék ember. Nem ismerem sem személyesen, sem másként, nem tudom, mifélék a politikai nézetei vagy az erkölcsei, nem is érdekelnek – a tettei alapján mondom, hogy derék, majd meg tetszenek látni, miért.
Nos, ő 2018. őszén járta meg. Amikor a kislánya egy kontrollvizsgálat miatt a kórházban aludt, az apa azzal szembesült, hogy akinek nem fizetős szobában gyógyul a gyereke, mint neki, az kénytelen a földön aludni mellette, sőt olyan anyát is látott, akinek álmában megégette az arcát a radiátor forró csöve.
Márpedig ez aljas is, méltatlan is, embertelen is. De hogy kéne ezen segíteni?
Felvette a kapcsolatot az Anyák az anyákért alapítvánnyal, velük összefogva online gyűjtésbe kezdett a közösségi oldalakon, miközben letárgyalta egy forgalmazóval, hogy kedvezménnyel vásárolhasson tőlük nagy mennyiségben tábori ágyakat, amiket aztán később szétosztogasson a rászoruló kórházi osztályok között. És a gyűjtés jól haladt. Február első hétvégéjéig durván 4 millió 800 ezer forintot sikerült gyűjteniük, majdnem kerek 4 millióért vettek eddig ágyakat, amikből több, mint 300 darabot osztottak szét vidéki és fővárosi magyar kórházak között.
Kérem, ez eddig egy nagyon szép, emberi és polgári történet. Adott egy valós probléma, az öntudatos állampolgár meglátja, segíteni akar, nem kiabál támogatásért, hanem társakat keres, nekilátnak a munkának, és lám: megoldják. Nem mellesleg, nagy noszogatásra megmozdult az EMMI is, no, nem pénzt adtak, hanem egy Excel-táblázatot, amiből kiviláglott, hány ilyen vendégágy hiányzik az országban, hova mennyit kéne küldeni. Hát bizony, több, mint ötszáz fekhelyre lenne szükség – ezért is szeretné Orosvári úr visszaigényelni az eddigi ágyak áfáját, abból pont kijönne a maradék mennyiség.
Meg lehetne oldani. Csak akarat és összefogás kérdése.
Meg lehetne?
Azt maguk csak hiszik.
Lehetne, ha hagynák. De nem lehet.
Illetve nem mindenhol lehet.
A legtöbb helyen nyílt vagy burkolt örömmel fogadták az ágyakat, mindenhol remekül beváltak, használják is őket, ámde a budapesti Heim Pál kórházban és a Debreceni Gyermekklinikán ugyan átvették a szállítmányt, de nem használják. Nem adják oda a gyermekeik mellett éjszakázó szülőknek. Továbbra is földre vetett pokrócokon, miegyében vetnek maguknak ágyat az anyák.
Hát a jó mindenségit, ez miért van?
Itt megszakad a hír: nem tudni. Nem is állíthatunk semmi biztosat a dologról, mert hivatalos magyarázat, válasz nem érkezett a kérdésre. Így van, mert csak. Azt emlegetik, de nem erősítette meg senki, miszerint a takarítószemélyzet és a nővérek találták volna úgy, hogy akadályozza a mozgásukat a tábori ágy a kórházi mellett – ezt én nem nagyon hiszem el, ugyanis a földön alvó szülő ugyanúgy akadályozza, nincs különbség, ez nem lehet érv és nem lehet igaz sem.
A Heim Pál kórházat illetően viszont van valamiféle magyarázat. Az Anyák az anyákért alapítvány tegnap levelet kapott a Heim Pál kórház ovosigazgatójától, hogy vigyék el az adományokat, mert azok nem higiénikusak. Azonban annyit tegyünk hozzá, hogy ez a probléma nem új keletű, az Abcúg 2016. április 11-én már írt egy korábbi, hasonló válaszról, amit akkor Fekete Ferenc, a Heim Pál Gyermekkórház orvosigazgatója fogalmazott meg, idézzük azt:
„Számos probléma van azonban, amit sajnos tudomásul kell vennünk. Lehet akár több ágyat is hozni, de nincs hova tenni őket. A zsúfoltság növelésével fokozódik a fertőzésveszély, ami nem elhanyagolható kockázat. A szülőknek egymást is tolerálni kell, ami nem könnyű. Mi a helyzet a személyiségi jogokkal? Hogyan lehet apukákat és anyukákat adott esetben egy kórteremben altatni? Mielőtt ezeket és sok más problémát nem oldunk meg, addig bármely jószándékú kezdeményezés is jórészt eredménytelen.”
A mostani levél ettől annyiban különbözik, hogy azt írja:
„Az Önök által adományozott kempingágyakat Intézetünk vissza kívánja adni, tekintve, hogy azokat szakembereink megvizsgálták, és nem találták alkalmasnak sem betegbiztonsági, sem higiéniás szempontból arra, hogy azokon a beteg gyermekek mellett az édesanyák aludjanak. Tájékoztatjuk, hogy Intézményünkben ugyancsak betegbiztonsági és higiéniás okból nem engedélyezett a földön alvás. Azok az édesanyák, akiknek a gyermekét nem tudjuk, férőhely hiányában, anyás szobában elhelyezni, éjjel a betegágyak mellett elhelyezett ülőalkalmatosságokon pihenhetnek, vagy igénybe vehetik az Anyaszálláson történő elhelyezést.”
Hát akkor mégis a higiénia a baja a Heim Pál gyermekkórháznak, mondjuk a Debreceni Gyermekklinikáét nem ismerjük, de ezt igen. Érdekes azonban, hogy ország-szerén tova csak ebben a két gyógyintézetben nem felelnek meg higiéniás és betegbiztonsági szempontból az ágyak, mindenhol máshol igen. Tudományos elme elkezdené vizsgálni, mi lehet a különbség e között a két intézmény és az összes többi között – de még kiderülne, hogy szinte semmi, úgyhogy ne vizsgálódjunk.
Az sem érdektelen, hogy az EMMI a táblázat átadásával elismerte az ágyak szükséges mivoltát
Ej, csak nem száll szembe ez a két kórház a minisztériumával is?
Egyelőre Orosvári Zsolt a hvg.hu-nak kedden azt mondta:
„Már február elején levélben szólította fel mindkét kórházat, hogy vagy adják vissza az ágyakat, vagy adják át azokat végre az bent éjszakázó anyukáknak, de egyik intézmény sem válaszolt a levelére. Tovább azonban, azt mondta, nem vár: nemsokára személyesen megy el mindkét kórházba, hogy végére járjon a dolognak.” (HVG)
Járni járhat a végére, csak jutni nem tudom, jut-e. Hogy mi lehet az elutasítások valódi indoka, még elgondolni sem tudom, nem, hogy állítsak róla bármit is: de jegyezzük meg, hogy volt ilyen eset. Mikor nagy, közös, kollektív gondot akart megoldani az állam helyett néhány magánszemély, képesek is voltak rá és nem fogadták el tőlük – mert úgy jó, ha rossz.
Nem akarok jósolgatni, nem is tisztem, de ahogy én Magyarországot ismerem, az lesz a vége a dolognak, hogy még akkor járunk jól, ha az ágyakat nem dobják ki, és Orosvári úr elviheti őket máshová, ahol kellenek.
A dolgokat lehet jól csinálni, rosszul csinálni és, mint látjuk, lehet őket így is csinálni.
Hogy aztán ez az eljárásmód miféle jelzőt érdemel, azt én az olvasóra bízom, remélem, mindenki megtalálja rá a megfelelő kifejezést.
Nekem is van rá jó szavam, de nem írom le, mert tudom, hogy születik a sajtóper.
Maradjunk annyiban, hogy hiba volt, hiba van, hiba lesz, ahogy a bátaszéki állomásfőnök írta az eseménynaplóba Moldova György szerint.
Emberi hiba is, rendszerszintű hiba is.
Ez most nagy hiba.
Mutatja kicsit a rendszer mivoltát is: ha baj van, nem az a fontos, hogy megoldjuk, sőt, meg ne oldjuk valahogy: a baj fontosabb, mint az áldozata.
Ezt nem fogom én sohasem megérteni.
De más se nagyon.
