Itthon

Kávét, pincér, feketét, mint a gyász – szomorú ügyekről lesz ma szó. Most, mikor Európa sajtójának színe és java a Notre Dame égésével foglalkozik, mi ne tegyük ezt: elkerülné a figyelmüket az elmúlt nyolc év egyik legaljasabb kormányzati ügye. A rokkantsági ellátások megvonására gondolok, aminek apropója is van, éspedig egy határidő lejárta.

De menjünk szépen, sorban. Hogyan is történt?

Hajdanában-danában, de mindenképpen 2011-ben az Országgyűlés meghozta az az évi CXCI. törvényt, minek következtében teljesen új feltételek álltak elő a csökkent munkaképességű polgártársaink ügyének elbírálásában. Főleg egyes módosítások vetettek fel komoly kérdéseket, igen aggályosak voltak, hiszen ezek értelmében vált megvonhatóvá a korábbi évek munkájával megalapozott rokkantsági járulék kifizetése. Ami bizony szerzett jog, és ily módon sérült – mit sérült, meg is semmisült, bár ezzel a mi bölcs törvényhozóink nem sokat törődtek, ha arról van szó, hogy pár fityinget visszagurigázzanak az államkasszába. Mert bizony az így megspórolt összegből nem lehetne stadiont építeni, ugyan tán még házacskát sem nagyon. Ez valóban csak arra lett volna elég, hogy néhány csökkent munkaképességű ember eltengesse magát belőle, igen szerény körülmények között.

A törvényt parádés propaganda-hadjárat vezette fel, ezt még valamikor tanítani fogják a médiaszakokon: egy fél országot sikerült meggyőzni akkoriban arról, hogy a rokkantnyugdíjasok csalók és élősködők, akik titokban makkegészségesek, mi több, luxuskörülmények között mulatozzák el az államtól és a polgártársaiktól kicsalt pénzeket. Szemenszedett hazugság volt ez, mint még annyi más is a részükről – de a magyar ember szeret hinni a hazugságnak, ha utána sértettnek érezheti magát.

Havi 22 800 forintra csökkent a legtöbb ellátás,

hogy „visszavezessék a munka világába” a rokkant, súlyosan beteg embereket, vissza ám, de ebrúdon. Ennyiből, belátható, megélni sem lehet, gyógyszert venni sem – valamiféle spártai eszme, magyar Tajgetosz lebeghetett a törvényhozók szeme előtt, miszerint a munkaképtelenek majd éhen fognak halni. Ebben sokat segített az a gyakorlat is, melyet akkoriban a sajtó sokat kritizált, nevezetesen a felülvizsgálatoké – nekem magamnak is volt végtaghiányos ismerősöm, akit rendszeresen becitáltak a nem kissé durva bizottság elé, hogy meggyőződjenek arról, nem gyógyult-e meg. Az új felülvizsgálati rendszer lényege pont az volt, hogy mivel alacsonyabban állapították meg a munkaképesség kategóriáját, aki korábban rokkant volt, az számíthatott egészségesnek is, meg kevésbé rokkantnak is, de mindenkiről látványos javulást állapítottak meg – persze, hiszen ha változik a viszonyítási alap, a „mihez képest”, akkor változik minden.

Végül is a nagy munkaerőpiaci visszavezetés így is csak vagy húszezer ember esetében járt sikerrel, az igaz, hogy öt év alatt valóban 180 ezerrel csökkent a rokkantsági, rehabilitációs vagy más egészségkárosodási ellátásban részesülők száma, de inkább azért, mert sokan közülük időközben elérték a nyugdíjkorhatárt, vagyis rendes nyugdíjra váltak jogosulttá. Ez idő alatt több tízezer új rokkantsági kérelmet utasított el a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal.

Az érdekeltek – és százezrekről beszélünk! – minden létező fórumot bejártak a sérelmük miatt, egy csoportjuk a hágai Nemzetközi Bírósághoz is eljuttatta a kérelmét, amely azonban formai okok miatt – akkor még nem született határozat az ügyeikben az összes hazai fórumon – el kellett utasítsa kereseteiket.

De jogorvoslat mégis létezik, vagyis nem létezik, csak de.

Szóval az úgy van, hogy tavaly novemberben az Alkotmánybíróság hozott egy határozatot egy konkrét ügy kapcsán, miszerint a kormány megszegte az Emberi Jogok Európai Egyezményét azzal, ahogy elvette a rokkantnyugdíjasok juttatásainak nagy részét anélkül, hogy figyelembe vette volna az ellátásra jogosultak tényleges fizikai állapotát. Idézzük:

„Az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként rögzítette, hogy a rokkantsági ellátások felülvizsgálata során állapotjavulás alatt nem egyszerűen a jogszabályok által meghatározott, és a jogalkotó által bármikor megváltoztatható állapot százalékos változását, hanem minden esetben az egyén élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapot kedvező változását kell érteni.”

Azonban, mivel az Alkotmánybíróság szemponton, az elven változtatott, hatásköréből kifolyólag, ugyanebben a döntésében leszögezte:

„Az Országgyűlés nemzetközi szerződésből származó jogalkotói feladat elmulasztását valósította meg akkor, amikor nem alkotott olyan szabályokat, melyek lehetővé tennék az ellátás összegének meghatározása során a tényleges fizikai állapotjavulás mértékének, illetőleg a 2012. január 1. napját megelőzően megállapított rokkantsági nyugdíj összegének figyelembevételét. Az Alkotmánybíróság ezért felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2019. március 31. napjáig tegyen eleget.”

Hallali-halihó, törvénykezni volna jó! Azonban sajnos sem a kormány, sem az országgyűlés nem tett semmit a határidő leteltéig, és ez megalapozhatja az állam polgári jogi kárfelelősségét.

Akkor most van remény a károsultaknak egy emberibb ellátásra?

Vagy van, vagy nincs, efelől nem mondhatunk biztosat. Mert egyfelől nem módosították a törvényt, újat sem hoztak a határidőig, de ha most azonnal meg is tennék, a születő szabályozásnak nem lenne visszamenőleges hatálya. Viszont a legújabb joggyakorlat szerint az államot nem illeti meg feltétlen mentesség a jogalkotással, illetve annak elmulasztásával összefüggésben okozott károkért. Ráadásul ha az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jogalkotó elmulasztotta jogalkotási kötelezettségét, és ezzel alaptörvény-ellenes helyzetet idézett elő, akkor a jogalkotói mulasztás jogellenessége nem is vitatható. A károkozó magatartás kezdete ebben az esetben az a pillanat, amikor az állam még jogkövetkezmények nélkül eleget tehetett volna kötelezettségének.

Azonban lássuk, mit válaszolt a kérdésben egy korábbi alkotmánybírósági határozatra hivatkozva az EMMI a 24.hu-nak:

„Az Alkotmánybíróság rokkantsági ellátások átalakításának alkotmányosságát korábban már vizsgálta, és azt nem találta alaptörvénybe ütközőnek. Az AB a korábbi döntést most is fenntartotta, tehát a rendelkezések jogtalanságát nem mondta ki. Az Alkotmánybíróság mostani döntésében nem konkrét intézkedésre tett javaslatot, csupán elvi döntést hozott. Az elvi döntés gyakorlatba ültetését és a jogszabályi környezetet a kormány jelenleg is vizsgálja.”

Persze, hogy vizsgálják, míg vizsgálják, addig sem kell érdemben foglalkozni az üggyel, vagy pláne fizetni.

De hát nincsenek javaslatok a megoldásra?

Dehogy nincsenek, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége ez év március 21-én levélben is megküldte az összes országgyűlési képviselőnek a kéréseit – idézzünk ebből is:

„Javaslataink főbb vonalakban a következők:

– Az érintettek ellátásának összegeit felül kell vizsgálni visszamenőleges hatállyal, melynek során érvényre kell jutnia az Alkotmánybíróság által is követelményként támasztott azon elvnek, miszerint az új ellátásnak valamilyen módon összefüggést kell mutatnia a korábbi, járulékfizetésen alapuló ellátás mértékével, illetve összegével.
– A kiesett jövedelem kárpótlását tartjuk igazságosnak!
– Az Mmtv.-ben definiálni kell az állapotjavulás fogalmát, csak az érdemi, valós állapotjavulást tartjuk elfogadhatónak!
– Orvosszakértői vizsgálat keretében kell tisztázni, hogy történt-e az érintett esetében tényleges fizikai állapotjavulás, és az erről szóló határozattal szemben jogorvoslatot kell biztosítani.
– Hangsúlyozzuk: a rehabilitációs ellátás összegének számítására vonatkozó rendelkezések úgyszintén teljes mértékben figyelmen kívül hagyják az érintettet korábban – járulékfizetés alapján – megillető rokkantsági, baleseti rokkantsági nyugdíjának, átmeneti járadékának összegét, minek köszönhetően ők is komoly jövedelemcsökkenést szenvedhettek el. Ennek értelmében a MEOSZ szerint a szabályozás helyreállításának azon emberek is alanyai, akik ezt az ellátást kapják.”

Ezek bizony pontos kérések, javaslatok, emlékeztetőnek is nagyon megfeleltek volna, tíz nappal a határidő letelte előtt.

Javaslat van, vizsgálat van, előrelépés nincs.

Nem mondom, mit kívánok azoknak a törvényhozóknak, akik ezzel az időhúzással még a vak koldustól is ellopják a botját, ha már más vagyontárgya nincs neki.

Illetve: mondom.

Azt, hogy ha már ellopták, kelljen is használniuk, és ugyanúgy, mint az előző tulajdonos.