Napok óta foglalkozunk a DK négy európai parlamenti képviselőjének október 24-i nemleges szavazatával, mellyel megbuktatták az Európai Parlament jogi bizottságának (LIBE) a Földközi-tengeren menekülők megmentéséről szóló állásfoglalás-tervezetét. A tervezetet az EP plenáris ülésen 288:290 arányban utasították el, tehát a négy DK-s szavazat döntötte el a javaslat sorsát.
Amióta az elmúlt hét péntekén Tamás Gáspár Miklós klubrádiós interjújával a nemleges szavazás ténye – több mint két hetes késéssel – elérte a hazai nyilvánosságot, heves vita kerekedett körülötte. A DK-s EP-képviselők először a DK szóvivőjének rövid klubrádiós válasznyilatkozatával és Ara-Kovács Attila szintén rövid Facebook-bejegyzésével próbálták elintézni a dolgot, amivel aligha győztek meg bárkit is. Most végre Dobrev Klára és Ara-Kovács Attila azonos szövegű
Facebook-bejegyzésével ), Ara-Kovács klubrádiós és Dobrev Klára ATV-s interjújával megpróbálták alaposabban megindokolni döntésüket.
Engem nem győztek meg.
Elolvastam a LIBE állásfoglalás-tervezetét, és tisztességes, megalapozott szövegnek találtam. Nem értek egyet azzal, hogy akár szélsőbaloldali, akár populista, akár szedett-vedett lenne. De nem ezek az alaptalan minősítések okozzák a fő gondot Ara-Kovács és Dobrev magyarázatában. Érvelésüknek két eleme van. Egyfelől azt mondják, hogy a leszavazott állásfoglalás-tervezet egyike az Európai Parlamentben tárgyalt sok-sok politikai állásfoglalásnak, határozatnak (resolution) különböző kérdésekben, melyeknek semmilyen tényleges jogkövetkezménye nincs. Nekik nem tetszik, hogy sok az ilyen az EP-ben, és nem akartak ehhez asszisztálni. Azt is megemlítették, hogy a javaslat körül nem alakult ki egyetértés a két nagy párt, a szocialisták és a néppárt között, márpedig e nélkül nincs esély értelmes határozathozatalnak.
A másik elem: az állásfoglalás-tervezetbe az utolsó pillanatban egy módosító indítvánnyal bekerült a kötelező kvóta, aminek – mivel a tagországok egy része elutasítja, és még azok sem hajtják végre, akiknek nincs ellene elvi kifogásuk – nincs realitása, a DK korábban is ellenezte, és miután ez belekerült, nem tudták a teljes szöveget sem elfogadni.
Érvelésük egyik elemével sem értek egyet.
A politikai életben, így a parlamentekben is fontos szerepe van a jogi normákat nem alkotó állásfoglalásoknak. A magyar Országgyűlésben a törvényalkotás mellett rendre születnek politikai szándékokat megfogalmazó határozatok, sőt politikai nyilatkozatok is. Nem egyszer kezdeményezett ilyesmit a DK frakciója is. Ennek megvan a maga funkciója: ha konszenzus alakul ki körülötte, akkor is, és ha nincs konszenzus, akkor is: arra jó, hogy nyílt állásfoglalásra késztesse az egyes politikai szereplőket. Ezzel befolyásolják a parlamenti pártok a politikai közvéleményt, és hatnak a döntéshozókra: a kormányra, az önkormányzatokra, a politikai élet más szereplőire.
Az Európai Parlament tevékenységében annak sajátos szerepéből következően nagyobb lehet az ilyen jellegű állásfoglalások előterjesztésének, megvitatásának és elfogadásának vagy elvetésének súlya, mint a nemzeti parlamentekben. Ez olyan adottság, amellyel a DK képviselői is tisztában voltak, amikor elvállalták ezt a szerepet, akkor pedig ebben a helyzetben kell tudniuk politizálni.
Emlékeztetek egy fontos példára. Mi, az Orbán-kormánnyal szemben álló magyar demokraták, nagy jelentőséget tulajdonítottunk annak idején annak, hogy az Európai Parlament többsége elfogadta az Orbán-kormányt bíráló Tavares-jelentést, majd egy ciklussal később, kétharmados többséggel a Sargentini-jelentést. Pedig ezek is csak állásfoglalások voltak, az Orbán-kormány ugyanúgy nem zavartatta magát tőlük, ahogy nem zavartatta volna magát attól sem, ha a többség elfogadja a LIBE-bizottságnak a Földközi-tengeri mentőakciók támogatásáról szóló állásfoglalás-tervezetét, benne az így kimentettek méltányos áthelyezését.
Az effajta állásfoglalásokhoz nem kötelező igazodni, de korántsem mindegy, hogy mit tekintenek Európában normának, és mit normasértésnek.
Ahogy hasznos volt, hogy a Sargentini-jelentés elfogadásával az európai politikában normaszegésnek minősül a jogállamnak az Orbán-rendszerben történő lebontása, fontos lenne, hogy a menekülők tengerből való kimentése és a megmentetteknek számos országba történő áthelyezése váljon normává, a kimentés és áthelyezés elutasítását pedig – ahogy Matteo Salvini belügyminiszterként a kimentést utasította el, Orbán Viktor pedig miniszterelnökként azt is és az áthelyezést is – tekintsék normaszegésnek.
Ahogy a Tavares-jelentésnél is, amelynek elfogadásánál nem volt olyan nagy a többség, mint a Sargentini-jelentésnél, nagy politikai jelentősége volt annak, hogy ki szavazza meg, és ki nem, ugyanez lehetett a helyzet a tengeri mentésről szóló LIBE-előterjesztés esetében is. A menekültkérdés 2015 óta az európai politika egyik központi kérdése, a politikai erők egyik fontos megkülönböztető jegye, és – tekintettel az Afrikából elinduló migráció növekvő szerepére – minden bizonnyal az is marad. Eddig is voltak, és feltehetően a jövőben is lesznek, akik szerint a menekülőkön a lehetőség szerint segíteni kell, adott esetben be kell őket fogadnunk a házunkba, mint ezt 2015-ben a Gyurcsány-család tette, de legalábbis átmeneti szállással, élelemmel, orvosi ellátással kell rajtuk a közösségnek segítenie.
Másfelől vannak, akik szerint le kell zárni előttük a határt, és minden eszközzel el kell őket riasztani attól, hogy tőlünk várjanak segítséget, építve az emberek idegenkedésére a máshonnan jöttektől, sőt erősítve azt, ahogy ezt Orbánék teszik 2015 óta.
A LIBE-tervezet benyújtói minden bizonnyal azt várták, hogy e nézetkülönbség mentén történik majd a szavazás, és abban reménykedtek, hogy a humánum és szolidaritás hívei többségre jutnak a szavazásnál.
Én ezt helyes és támogatható törekvésnek tartom. Az előterjesztők nyilván a szocialisták, zöldek és liberálisok teljes támogatására számítottak, köztük a DK-s képviselőkére is. Ebben is igazuk volt.
Mit változtat ezen az, hogy egy módosító javaslattal becsempészték a szövegbe a tengerből kimentett menekültek kötelező elosztását minden tagállam részvételével (persze nem általában a menedékkérők, hanem csak a tengerből kimentettek tekintetében, ami nagyságrendileg kisebb szám)? Taktikai szempontból ennek van jelentősége, hiszen valóban tudni lehet, hogy az Orbán vezette visegrádi országok ennek esküdt ellenségei. Ugyanakkor elvi szempontból ez nem változtat az állásfoglalás-tervezet megítélésén:
elvi szempontból a menedékkérők minden tagországra kiterjedő kötelező elosztása az Unión belüli kölcsönös szolidaritás magától értetődően helyes intézménye lenne, amellyel 2015-ben nyilvánosan is egyetértettünk.
Fontos gyakorlati jelentősége is van a tengerből kimentett menekülők elosztásának a tagországok között: a Salvinival küzdő baloldali olasz kormány számára létfontosságú kérdés, hogy a tagországok számottevő része legyen kész a kikötőiben partra szálló menekülők többségének átvételére, ezért kellett szerepelnie az áthelyezésnek az állásfoglalásban. Az állásfoglalás-tervezet elfogadása tekintetében kétségkívül egyszerűbb lett volna, ha a szövegben megmarad az eredeti tervben szereplő „méltányos és fenntartható elosztás”, és nem keményítik azt kötelezővé és minden tagországra vonatkozóvá, de ez taktikai, és nem elvi hiba volt.
Nem változtat a lényegen: egyfelől a mentés, másfelől az áthelyezés indokoltságának elismerésén. Ezt követeli a humánum és a szolidaritás parancsa. Éppen mert nem jogi normáról, hanem politikai értékeket kifejezésre juttató állásfoglalás-tervezetről volt szó, a kötelező áthelyezésről szóló betoldott szövegrész sem tehette volna kérdésessé, hogy igennel kell szavazni.
Ezért gondolom, hogy a DK képviselőinek nemleges szavazata súlyos politikai hiba volt.
Hozzáteszem: ha csak tartózkodnak a szavazástól, akkor több az igen, mint a nem, akkor már nem bukik el a tervezet. Így azonban ők buktatták el. Ezen a szavazáson Orbánék, Salviniék és társaik győztek, és ezért felelősség terheli a négy DK-s képviselőt
