Bevallom, első olvasásra nagyon megdöbbentett a jelenleg hatalmon lévő párt főideológus asszonyának blogbejegyezése, mely a nemrég (tavaly szeptemberben) elhunyt sokoldalú kortárs műépítészt és gondolkodót próbálja halála után befeketíteni.
A Terror Háza igazgatójának koncepciója, metódusa vészesen emlékeztet az apa, id. Rajk, kirakatperéhez. Megbízható egykori szemtanúk szerint 1949 nyarán nem volt annyira világos, hogy mire is megy ki a játék? Az akkori szemlélődő csak azt észlelte, hogy van egy bűnös, magas beosztású vezetőségi pártember, egy kormánytag (belügyminiszter, majd külügyminiszter), aki elárulta a pártot, miközben minden vádpontot elismert, nem tiltakozott vagy mondott ellent a nyílt tárgyaláson.
A latoszogblog.hu blogbejegyzés szerzője is ilyen körülményt próbál teremteni, hiszen az ő vádlottja (ifj. Rajk) halott, így nem tud védekezni, ellentmondani, de még magyarázkodni sem. A sztálini időket idéző történész asszony remekül éli bele magát pártja ideológusi szerepébe.
Egy olyan szemtanút idézek, aki a ’45 utáni években nagyon hitt, reménykedett egy jobb, igazságosabb társadalmi rendszerben, és ott volt 1949-ben a Vasas székház Magdolna utcai dísztermében, a Rajk per tárgyalásán. Évekkel később mesélte, a helyszínen szerzett egykori benyomásait. Nem tudta elhinni, hogy Rajk áruló. Egy hithű kommunista, aki önként belép az illegális pártba, majd ugyancsak önként elmegy Spanyolországba harcolni. Visszatér Magyarországra, és végig csinálja a háborús éveket, ellenáll, szervezkedik, lecsukják, majd Sopronkőhida, stb. Ebbe az emberbe vajon mi ütött belé, hogy most a nagy békeidőben (1949) áruló legyen? A gondolatmenet helyességére, a sejtés beigazolódására hat évet kellett várni.
Sokszor emlegetik id. Rajk legnagyobb bűnét az 1947-es „kékcédulás” választást, azt a csalást mely – a mai közhit szerint – nagyban hozzájárult a (proletár)diktatúra megteremtéséhez.
Ugyancsak szemtanút idézek, aki részt vett egy ilyen eligazításon, amit nem Rajk, hanem Gerő tartott, és őszintén közölte az összegyűltekkel, hogy a párt a biztos győzelem reményében csalásra készül. Ezért pártfeladat kihasználni a „távszavazás”, a nem lakóhelyen történő voksolás, adta lehetőséget. Alaposan kidolgozott és megszervezett akció volt. Hiszen tehergépkocsival kellett a „körbeszavazókat” szállítani egyik településről a másikra. Nem tudom, hány „kékcédulás” szavazatot tudott így egyetlen ember leadni, miközben az utólagos kutatások szerint 60-120 ezerre becsülik a hamis szavazatok számát. Egy biztos, sok lelkes fiatal kellett hozzá, akik a háború után társadalmi változást akartak, és azt a baloldaltól remélték. Hogy milyen alaposan készültek fel erre a csalásra, arra jellemző Gerő megnyugtató szavai, tájékoztatása, miszerint nem lesz baj a csalásból, hiszen – mai szóhasználattal – „le van zsírozva”.
A rendőrség, a kommunista BM (Rajk) alá tartozik, a börtön (ítélet- és büntetés végrehajtás), pedig a szociáldemokrata igazságügyi minisztérium (Riesz) alá. Rajk kiadta a rendőrségnek, hogy az elkapott, lebukott csaló szavazókat el kell engedni. Ebbe Riesz nem volt beavatva, nem tudott róla, ezért ügyészeket küldött a bejelentések helyszíneire. Mire föl Rajk elrendelte, hogy a rendőrség utasítsa ki a választási helyiségekből az oda irányított ügyészeket, akik a távozás megtagadása esetén azonnal letartóztathatók. Ez váltotta ki Riesz István lemondását miniszteri tárcájáról.
A választás után Gerő megköszönte a lelkes aktivisták közreműködését, és megnyugtatta őket, hogy „bátor tettük” nélkül is megnyerték volna a választást. Különben, igaza volt, mert a Kommunista Párt az elcsalt szavaztok nélkül is az első helyen végzett volna. (forrás)
Magyar Kommunista Párt (MKP) 1 111 001 (mínusz max. 120.000 elcsalt voks)
Független Kisgazdapárt (FKgP) 766 000
Mint már jeleztem, a tavaly ősszel váratlanul elhunyt Rajk Laci, évfolyamtársam volt, és vagy százan tartottunk vele baráti kapcsolatot az egyetemi évek alatt. Egész másnak ismertük meg az ifj. Rajkot, mint azt a Schmidt féle dolgozat sejtetni próbálja.
Laci élete sokunk számára nyílt titok volt. 1949. január 26-án született, ugyanaz év október 15-én végezték ki – az akkor 40 éves – édesapját. Mamáját pedig bebörtönözték, Lacit a hatóságok egy nevelőintézetbe helyezték el, méghozzá álnéven (Kovács István, Pista). Hogyha felnő, ne tudja kik voltak a szülei. Az akkori rendszer és sztálinista pártvezetés így működött.
Édesapja ’56-os újratemetése előtt egy évvel, 1955-ben édesanyjától, Júlia nénitől, tudta meg valódi nevét és családja valódi történetét.
Vajon a diplomás történész blogíró erről miért feledkezett meg dolgozatában?
No, meg arról, hogy az utódpárt (MSZMP) ’56 végén két évre Romániába internálta az akkor már posztumusz rehabilitált id. Rajk családját, azaz feleségét és gyermekét?
Továbbgondolva, és összegezve a ma használatos jelzők ismeretében: van egy véres kezű kommunista, egy tömeggyilkos, akit saját pártja (Magyar Kommunista Párt (MKP) von felelősségre hamis vádak alapján, és a legsúlyosabb büntetést (kötél általi halál) szabja ki reá, azaz kivégzik. Hat év múlva, az időközben a szociáldemokratákkal „kiegészített” uralkodó állampárt Magyar Dolgozók Pártja (MDP) – igaz, moszkvai segítséggel – rájön, hogy „bocs, tévedtünk”, sőt maga Rákosi is elismerte felelősségét.
Rajkot és társait 1955-ben rehabilitálták!
Ezután ugyanez a párt (MDP) dísztemetést rendez az ártatlanul, számtalan hamis, valótlan vádpont alapján kivégzett magas rangú meggyőződéses kommunista politikusának. Mindez a sztálinista, rákosista kommunista párt uralkodása (diktatúrája) idején történt. Ha rehabilitálták, akkor miért használják még ma is egyesek id. Rajkra a „véres kezű, kommunista tömeggyilkos” megbélyegzést? Vagy úgy, Magyarországon ismeretlen a jogfolytonosság.
Arról a szerepről, amit apja és anyja 1949-es letartóztatásuk előtt játszottak, ifj. Rajk egy szót sem ejt. – írja szemrehányóan Schmidt Mária. Az nem zavarja a történész asszonyt, hogy Laci kb. hatéves korában tudta meg, hogy valójában ki ő, és kik a szülei? Különben, ez a történészi gondolatfelvetés, vészesen emlékeztet az 1930-as évekbeli sztálini terrorra, amikor dicsőség volt a szülőket feljelenteni, és akár halálba küldeni. Lásd Pavel Trofimovics Morozov esetét. Ennek enyhébb magyar változata volt az 50-es években az oly divatos „önkritika gyakorlás”.
Schmidt Mária szemrehányó sorait olvasva, felvetődik a kérdés: itt tart ma az orbáni demokrácia szellemisége?
Az 1989. júniusi Hősök terei gyászszertartást Münchenben, a SZER (RFE/RL) Magyar Osztályán, a kollégákkal együtt néztük az osztrák tv egyenes közvetítése jóvoltából. Az Orbán beszéd tényleg meglepően bátor volt, rendesen eltért az addig megszokott gyászbeszédektől. Igen, felkaptuk a fejünket és kérdeztük egymástól: ki ez a tag? Persze, a Laci által nemrég nyilvánosságra hozott háttér dolgot, az egész tér megtervezését, kivitelezését nem tudtam! Hiszen 1974-ben hagytam el Magyarországot, ezért csak a Lacival együtt átélt egyetemi éveknek vagyok a tanúja. Ezért is volt számomra történelmi hiánypótlás az életútjáról kiadott könyv, benne a technikai előkészületekről most közreadott kulisszatitkok megismerése.
Az ifjú Rajknak valóban különleges helye volt a magyar politikai életben, társadalomban. Elvégre a nemzet, az állam, a párt árvája volt. Ezt mindenki tudta, érezte, de ezt a tényt a többség nem kivételezésnek tekintette! Ellenkezőleg, végre valaki nyíltan, és őszintén el meri mondani azt, amit mi, az évfolyamtársai, jó esetben legfeljebb gondolni mertünk.
Ebből a halott gyalázó röpiratból két dolog ragadott meg.
Az egyik, a diplomás történész asszony nem tudta elviselni, hogy Laci kimondta a lényeget, a tényt:
az újratemetésen elhangzott Orbán beszéd valójában felrúgta a (többpárti) megállapodást, ráadásul nemcsak a ruszki kivonulást, hanem a kialkudott “koreográfiát” is. Laci szavaival “Orbán ellopta a show-t”.
Sokan megfeledkeznek, hogy 1989-ben még Magyar Népköztársaság volt, azaz „proletárdiktatúra”, és a vér nélküli békés átmenetet a fennálló hatalomnak, államrendnek kellett biztosítania. Sokan érezhették úgy, hogy esetleg megismétlődhet a 33 évvel korábbi Rajk-temetést követő fegyveres felkelés. Igen, 1956. október 23. első napjaiban „felkelők”-ről szóltak a tudósítások. Később lettek forradalmárok, majd a szovjet tankok bevonulása után szabadságharcosok.
Ez a „show-lopás” végig érezhető
az orbáni életút 30 évén, különösen az utóbbi 10 évben, ahogy megpróbálta elhitetni az ország lakosságával, hogy a nemzetközi és történelmi körülményektől függetlenül Orbán szavára távozott a Szovjet Hadsereg,
majd (igaz néhány Vargabetű után) mint a Rajk-, pardon Bibó-kollégisták vezetője megalapította a sikeres magyar jobboldalt.
Az orbáni mesterkedés kiváló példája, amikor a Berlini Fal lebontásának 25. évfordulójára (2014. nov. 09.), Angela Merkel német kancellár Németh Miklós egykori magyar miniszterelnököt hívta meg a berlini ünnepségre, nem pedig a regnáló kormányfőt, aki ’89 őszén a világpolitikában még igencsak fajsúlytalan (ismeretlen) kisfiú volt. Láthatólag, Orbán ezt nem bírta elviselni. Ekkor jelentetett meg a Bild-ben egy (szerintem fizetett) interjút, aminek aktuális főtémája Orbán 25 évvel korábbi Hősök terei beszéde volt.
A Bild interjú feltűnően szokatlan volt, hiszen Nyugaton a kormányfők, külföldi vezetők nem egy bulvárlapnak szoktak nyilatkozni.
Aztán a jó kapcsolatokkal rendelkező Mándoki elintézte, hogy Orbánt fogadják a bajor fővárosban. Ennek egyértelmű jele volt az egykori dobosból lett kiváló menedzser, ugyancsak szokatlan viselkedése a CSU-székházban, ahova a vezető bajor politikusok várták Orbánt. A magyar miniszterelnök késett, majd mikor megérkezett az elsősorban ülő (váró) Mándoki szó szerint Orbán nyakába ugrott és magyaros puszilkodással üdvözölte, ami ugye Bajorországban épp úgy nem divat, mint általában a Lajtától nyugatra. Mindez szinte egybeesett a 2014. novemberi berlini ünnepséggel.
A röpiratban szereplő másik esemény, ami engem közvetlenül érintett, az a pontosan 50 éve (1970) történt ifi parki balhé. Ebből azt akarta kihozni a halott gyalázó, hogy Lacival “kivételeztek”. Hogy ez mennyire nem így volt, arra álljon itt bizonyítékként a Bercsényi kollégium hivatalos lapjában megjelent részletes tudósítás (az ötödik oldaltól).
A nyári szünet ellenére, az ifi-parki balhé híre futótűzként terjedt az építészkaron, és úgy nézett ki, hogy az ifjú gárdisták által összevert építészhallgatók közül többeket ki akarnak rúgni. Mentségükre legyen mondva, ezt az ifi-parki rendezvényt a Műegyetem KISZ Bizottsága szervezte az aquincumi nyári tábor, „termelési gyakorlat” búcsú estje gyanánt, ahol a KEX együttes lépett fel, és Imre Attila építészhallgató volt a basszusgitáros. A gumibottal, meg székekkel támadó ifjú gárdistákat látva a lányok sikoltozva menekültek, és volt annyi lélekjelenlétük, hogy az utcáról telefonon értesítették Laci mamáját, Júlia nénit, anélkül, hogy tudták volna hova viszik a megbilincselteket. Később Laci mesélte, hogy mire beértek a rendőrségre, az ügyeletes tiszt már azzal fogadta: „Magának miért kellett azonnal értesítenie a mamáját?”
Az első valóban megrendítő élménye az volt, amikor a rendőrségi fogdában, elvették az övét és a cipőfűzőjét. Laci meg is jegyezte, „mintha az Apámmal történteket éltem volna át”.
Majd a tárgyalásra olyan felkötött karú, begipszelt lábú, kezű „tanúkat” sorakoztatott fel az akkori államhatalom, mint 1949-ben, és, akikre senki sem emlékezett a megvert egyetemisták közül.
Különben tényleg jó fej volt ez a Rajk gyerek. Kiváló, tehetséges művész, építész, és az igazságért társaiért kiálló, segítőkész barát, társ. Én 1974-ben léptem le, tehát Laci szadeszes dolgait nem ismertem, csak hallomásból. Most, a Facebook segítségével, a volt évfolyamtársak, kivétel nélkül, mind pozitívan emlékeznek reá, és az együtt eltöltött évekre.
Ennek a pártkatona történész asszonynak fogalma sincs ifjúságunkról, az akkori életről. Persze, lehet, hogy csak főnöke kedvébe akar járni.
Végezetül, mint hab a tortán. Schmidt Mária röpiratában megjegyzi: „…Eltűrtük, hogy kollégium és utca viselje a nevét!….” (sic!) Ehhez csak halkan jegyzem meg: ma is létezik, él és virul a „megtűrt nevű” kollégium – amelyből a Fideszes „keménymag” számos tagja került ki! Csak egy picit kellett volna gugliznia a történész igazgató asszonynak.
Erre azért is fontos emlékeztetni, mert Magyarországon kívül a Földkerekségen nincs még egy olyan demokráciára büszke ország, ahol a három legfőbb állami méltóság (államelnök, miniszterelnök, házelnök) ugyanabból a kommunista politikai keltetőből, ugyanabból a kollégiumi baráti társaságból indult volna (a nép nevében) a hatalom meghódítására, és megtartására.
Néhány múltat idéző, emlékeztető mondat a szakkollégium történetéből
Alapításunk
A szakkollégium gondolata 1969 májusában fogalmazódott meg Chikán Attila, akkori egyetemi tanár fejében. Egy „rendes kollégium” létrehozásának ötletét a rektor, Szabó Kálmán is támogatta. A szakkollégium működésének kidolgozásában az érdeklődő másodéves egyetemisták is részt vettek. A szakkollégiumi modell két intézményesült oktatási formából több ötletet is merített: a népi kollégiumi mozgalomból és az angol college-rendszerből. Ennek a munkának gyümölcseként jött létre a szakkollégium 1970 márciusában.
Névfelvétel
Az első években a szakkollégiumot egyszerűen Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Szakkollégiumának hívták. A kollégisták két okból választották a Rajk nevet a szakkollégiumnak: egyrészt, az 1940-es években Rajk László elkötelezett támogatója volt a népi kollégiumi mozgalomnak, másrészt a Rajk-per és az újratemetés miatt Rajk neve tüske volt a Kádár-rendszer szemében, amely a magyar kommunista mozgalom folytonosságát szerette volna kommunikálni.
