Nem sokkal a második Orbán-kormány megalakulása után a Demokratikus Charta rendezvényén – emlékszem, én is felszólaltam – Gyurcsány Ferenc azzal a mondattal indította beszédét:
„Orbán Viktor meg fog bukni”.
Hatalmas taps tört ki a teremben: Gyurcsány akkor is azt a fogalmazta meg, ami bennünket, az Eötvös utcában összegyűlt híveit eltöltött.
Amikor tíz év elteltével, a negyedik Orbán-kormány regnálása idején tizennégy pontos bejegyzésében a mai ellenzéki szövetségről ír, szintén olyasmit fogalmaz meg, amire híveinek immár kilencszázezresre nőtt tábora elvár: a Fidesz legyőzésének politikai tartalmát.
Ezúttal is az első pont első mondatának van a legnagyobb jelentősége. Így hangzik: „Az ellenzék világképe egységes.” Majd így folytatódik: „Demokráciát, jogállamot, európai Magyarországot akarunk! Ez a közös világkép az ellenzéki együttműködés eszmei, politikai alapja.” A továbbiakban pedig, a félreértések elkerülése végett hozzáteszi: „Ugyanakkor az ellenzék szakpolitikai kérdésekben annyira sokszínű, mint a demokratikus Magyarország. Igen, mi fogunk egymással vitatkozni! Fogunk a választókkal beszélgetni arról, hogy mi a legjobbnak tűnő adó-, vagy nyugdíjrendszer, vagy éppen hogy mi a legkedvezőbb földtámogatás.”
Ez így sajnos nem állja meg a helyét.
A Fidesz kilencedik alaptörvény-módosításának november 18-i parlamenti vitájában – amelyen az ellenzéki pártok sajnos részt vettek, holott bojkottálniuk kellett volna – világosan kiderült, hogy milyen alapvető különbségek vannak az ellenzéki pártok világképében. A kormány által előterjesztett alaptörvény-módosítást bírálva az MSZP, a DK és a Párbeszéd szónokai a közpénz fogalmának meghatározása és az alapítványok szabályozásának sarkalatossá tétele mellett, amit mint a lopás alaptörvénybe iktatását jellemeztek, támadták a család definíciójára, a férfi és női szerepekre vonatkozó passzusokat is, amelyeket mint a homofóbia alaptörvénybe iktatását lehetne jellemezni, és amelyet a fideszesek keresztényi elvek érvényesítésének szeretnek tekinteni. (Az MSZP vezérszónoka emellett nagyon helyesen a különleges jogrendek újrafogalmazását is darabokra szedte.)
És a további két ellenzéki frakció?
A Jobbik és az LMP vezérszónokai kizárólag az első témában, a lopás, a közpénzek és közvagyon kezelésének ügyében bírálták hevesen az alaptörvény-módosítást és ennek kapcsán az Orbán-kormány gyakorlatát, a második, egyértelműen világképet érintő témát elkerülték.
Sőt, az LMP frakcióvezetője, Keresztes László Lóránt következőképpen zárta vezérszónoki beszédét:
„Én azt tudom mondani önöknek, tisztelt képviselőtársaim, én egy családos ember vagyok, keresztény, hívő keresztény ember, erőteljesen nemzeti elkötelezettségű, és ha bármikor valaki a család fontosságát támadja, bármikor valaki a nemzeti érdekeket támadja, bármikor valaki a keresztény, az európai kultúra keresztény alapjait támadja, akkor rám számíthatnak. De amikor a nemzeti érdekek elárulásáról és a közvagyon lenyúlásáról van szó, akkor én mindig az önök ellenfele leszek.”
Hasonlóképpen fogalmazott felszólalásában Z. Kárpát Dániel, a Jobbik alelnöke is:
„Konzervatív és az önök jobboldali ellenzékéhez tartozó párt alelnökeként, többgyerekes családapaként én minden esetben a hagyományos családmodell védelme mellett fogok kiállni, és minden tekintetben – ha családokat kell megvédeni (…), én mindig ott leszek a családok mellett. De azt is szeretném elmondani, hogy ha önök benyújtanak olyan javaslatot, amely a magyar családokat védelemben részesíti, rám számíthatnak ezek megszavazásában, még a mostani politikai klíma és hangulat ellenére is. Viszont ha közpénzek ellopásáról van szó, akkor az önök kérlelhetetlen ellensége leszek és maradok.”
Amikor a Jobbik és az LMP politikusai kereszténységükkel és családapai mivoltukkal hivalkodva ajánlanak fel támogatást a Fidesznek a polgárok egyenlőségével szembeni diszkriminatív politikához – mert erről szólnak az imént idézett mondatok –, bizony a demokratikus jogállamiságnak az Unióban elfogadott normáival szemben állnak a Fidesz mellé.
Abban is egyetértenek a Fidesszel, hogy az Európai Unióval szembeni szuverenista elvet képviselik, ahogy ezt Ungár Péter számos nyilatkozatában olyan elemként hangsúlyozta, amely az LMP-t a DK-tól és más ellenzéki pártoktól megkülönbözteti, s egyebek mellett az euró bevezetésének elutasítására készteti. Egyetlen passzust idézek egy cikkéből:
„Az euró ugyanakkor szimbolizálja az EU-hoz való viszonyt: szerintünk ki kell mondani, hogy az Unió válságban van, és korunk kihívásainak egy részét kevésbé hatékonyan kezeli, mint a nemzetállamok.”
A Jobbik e kérdéskörben mostanában kerüli a világos beszédet, de az eurót Z. Kárpát is elutasítja. Ne feledjük azt sem, hogy 2018 nyarán az immár „néppártosodó” Jobbik a Fidesszel együtt megszavazta a hetedik alaptörvény-módosítást, amely többek között az Orbán-kormánynak az Unióval való szembenállásához nyújtott „alkotmányos” hátteret (valamint a hajléktalanok üldözéséhez és a bírói függetlenség korlátozásához). És akkor még nem említettem a menekültkérdést, amelyben mind a Jobbik, mind az LMP kezdettől a Fidesszel azonos felfogást képvisel. Mint ahogy mindkét párt 2010 óta a Fidesz oldalán áll a nemzeti kérdésben, vagyis abban is, hogy „a határokon átívelő nemzetegyesítést” hirdetve a magyar államot az állampolgársági és a választójogi törvény gyökeres átalakításával, a modern polgári államiság alapját megkérdőjelezve etnikai alapra helyezi.
Ezek nem „szakpolitikai” kérdések, ezek a politikai világkép pillérei.
Nincs tehát a Jobbikra és az LMP-re kiterjedő ellenzéki összefogásnak olyan eszmei alapja, mint amilyet Gyurcsány Ferenc tizennégy pontjában feltételez.
Értem azokat a megfontolásokat, amelyek a DK vezetését arra késztetik, hogy a Jobbikra és az LMP-re kiterjedő szoros összefogásban készüljön a következő választásra, és értem azt is, hogy miért lelkesedik az Orbán-rendszert elutasítók nagy többsége is ezért az összefogásért. Tisztában vagyok vele, hogy a vágyott kormányváltás érdekében tartják ezt kívánatosnak. Az önkényuralom építésének megtörésében bízva szorgalmazta az ilyen összefogást élete végén Heller Ágnes, és fogadja el ma is sok kiváló közéleti ember. Én magam ugyan nem osztom az ilyen megfontolásokból levont következtetést, de, ismétlem, értem és tudomásul veszem azt. Ugyanakkor fontosnak tartom annak leszögezését, hogy noha
különböző okokból valamennyi szövetkező párt szemben áll az Orbán-rendszerrel, ez a politikai szövetség bizonyosan nem egységes világképre épül.
Ha ezt nem látjuk, az óhatatlanul saját politikai elveink feladásához vezet.
Kiváltképp aggaszt például, hogy amikor jegyzetének 4. pontjában Gyurcsány azt sorolja fel, hogy mivel járulnak hozzá az egyes szövetkező pártok a közös Magyarország-képhez, a Jobbiktól a nemzeti kérdésben vallott felfogást tekinti átvenni valónak: „Közös Magyarországot a Jobbik állandó figyelmeztetésével, hogy történelmi, nemzeti magyarságunk őrizni és védeni való érték, mindannyiunk ezerszer felemelő élménye.”
A DK megalakulásakor a nemzeti kérdésben vallott felfogást, az erőre kapó magyar nacionalizmus bátor elutasítását tekintettük az új pártot az MSZP-től megkülönböztető politikai platform egyik kulcspontjának, vállalva, hogy parlamenti szavazásoknál rendszeresen egyedül maradunk.
Tényleg a Jobbik „állandó figyelmeztetéséhez” kellene alakítani a DK nemzetfelfogását a szoros szövetségben? Tényleg fel kellene adnunk önmagunkat?
