Politikailag eseménytelennek ígérkezett az idei május elseje, azután mégsem lett az. Másutt persze nem, Bécsben online tartották meg a szociáldemokraták hagyományos rendezvényüket, Berlinben a szélsőbal tartott balhés utcai megmozdulást.
Nálunk azonban úgy tűnt, a politikai szervezetek fejet hajtanak az Orbán-kormány nyilvánvalóan alkotmányellenes veszélyhelyzeti szabályozása előtt, amely szombatra, tehát elsejére már megengedte a meccseket nézőkkel a tribünön, megengedte a színházi előadásokat zárt térben, megnyitotta az éttermek belső helyiségeit is, mindezt persze a komolytalan „védettségi igazolvánnyal” rendelkezőknek, sőt még az idősotthonok látogatási tilalmát is feloldotta számukra, csak éppen a politikai rendezvényeket nem engedi még az utcán, szabad téren sem.
Ugye világos, hogy ez alkotmányellenes, hiszen aránytalanul korlátozza egy alapvető politikai jog gyakorlását?
Pazar ötlettel mutatta meg a Momentum, hogy mennyire abszurd ez: összecsukható asztalokat és székeket hozott a Kossuth-térre, és vendéglátó terasznak rendezte be a „nemzet főterét”, elvégre teraszozni szabad, ha tüntetni nem is. Hála nekik, nem maradt politikailag eseménytelen május elseje. A teraszozást a maguk elé tartott táblákkal tették nyilvánvalóan politikai tüntetéssé. Már-már sajnáltam, hogy nem voltam ott velük.
Azután még sem sajnáltam. Elolvastam a képes beszámolókon a táblák feliratát, és azt nem szerettem, nagyon nem. A táblák felirata ugyanis ez volt:
„A közvagyon ellopása hazaárulás.” Ez pedig elhibázott, hamis állítás.
A rendszerváltás utáni magyar politikába emlékezetem szerint elsőként Torgyán József hozta be a politikai ellenfelekkel szemben a hazaárulás vádját, az a Torgyán, aki belül maga is megmosolyogta minden demagóg politikai állítását.
Őt követően azonban az Országgyűlés plenáris ülésén Orbán Viktor és Kövér László száján szaladt ki újra a hazaárulás vádja velünk, ellenzékiekkel szemben, az első Orbán-kormány idején, amikor Kövér éppen a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter volt. (Ott ültem, hallottam.) Ők pedig halálosan komolyan gondolták, amit mondtak.
Pedig tudhatták: a politikai ellenfelekkel szemben megfogalmazott hazaárulás-vád a magyar történelemben gyalázatos politikai gyilkosságokba torkollott, legutóbb 1958-ban.
Orbánt és társait sok mindennel vádolhatjuk. Nem kétséges, hogy „lopnak”, politikai hatalmukat maguk és klienseik meggazdagodására használják fel, ami minden bizonnyal kimerít büntetőjogi tényállásokat. Az, amit a koronavírus-járvány során tettek, és főleg, amit nem tettek, valószínűleg leírható a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés büntetőjogi kategóriájával.
Az, ahogy jövedelempolitikájukkal – Európában egyedülálló módon – nem mérséklik, hanem fokozzák a társadalmi különbségeket, súlyosan elítélendő.
Súlyos károkat okoznak az országnak azzal, ahogy lényegében hátat fordítanak a demokratikus Nyugatnak, és keleti önkényuralmak szövetségesévé teszik a magyar államot.
Hihetetlen felelőtlenség, ahogy a paksi, belgrád–budapesti és a Fudan-projekttel unokáink és az ő unokáik majdani jövedelmét terhelik meg adóssággal, soha meg nem térülő beruházásokra felveendő hitelekkel.
Hatalomgyakorlásuk romlottsága az egész társadalom erkölcsi tartását mérgezi évtizedekre.
Amikor Gyurcsány Ferenc sok évvel ezelőtt azzal a mondattal kezdte egyik beszédét, hogy
Magyarországnak gazember kormánya van, igen találóan fogalmazott.
A gazemberségnek azonban nem szinonimája a hazaárulás. A hazaárulás azt jelenti, hogy valaki tudatosan idegen hatalom érdekében, saját országának ártva okoz kárt. Ezzel pedig Orbánék akkor sem vádolhatók, ha külpolitikájuk és gazdaságpolitikájuk orosz és kínai kapcsolatokra és üzletekre is épül.
Horthy és miniszterelnökei alighanem azt gondolták, hogy amit ők magyar nemzeti érdeknek tekintettek – mindenekelőtt a területi revízió –, a német szövetségben és a szovjetellenes háború révén biztosítható.
Szörnyű volt, amit tettek, de nem volt hazaárulás.
Rákosiék a Szovjetunió csatlósaként gyakorolták hatalmukat az országban, de meggyőződésük volt, hogy amit ők magyar nemzeti érdeknek tekintettek – a „szocializmus felépítése” és az ország ily módon történő gazdasági felemelése –, a Szovjetunióval kötött gazdasági, politikai és katonai szövetségben érhető el. Szörnyű világot építettek ki Magyarországon, de amit tettek, nem volt hazaárulás.
Ahogy persze a Horthy-rendszerrel szembeszegülő kommunisták sem, és a Rákosi-rendszerrel szembeszegülő „reakciósok” sem voltak hazaárulók.
Ugyanígy, bármennyire káros, erkölcstelen és sok tekintetben embertelen is az a hatalomgyakorlás, amit Orbánék megvalósítanak, s amelyet nem véletlenül állítok párhuzamba az előbbi történelmi példákkal, ők sem hazaárulók.
Valamikor régen, az első Orbán-kormány idején még beszélőviszonyban voltam fideszes politikusokkal, és egyikük elmagyarázta nekem, hogy az ország jövőjét az szolgálja, ha minél kevesebbet költ az állam idősekre, rokkantakra, akik nem produktívak.
Orbán egyik akkori tanácsadója mondta el egy interjúban, hogy Orbánék szerint sajnos két-hárommillió embert bizony ott kell hagyni az út szélén.
Ez jelenik meg az Orbán-kormányok közismert jövedelempolitikájában, például abban, hogy a gyermekvállalást és a lakáshoz jutást minél inkább csak a gazdaságilag aktívaknak adják. Jó tudni, hogy ennek szélsőséges történelmi előzménye az, ahogy a nácik legyilkolták a fogyatékosokat, akik csak terhet jelentenek a német népnek, és akiknek ezért szerintük nincs joguk az élethez.
Ennek szelíd változata az orbáni jövedelempolitika. Orbánlék szerint a magyarság felemelkedését nem a nyugati szövetség, hanem a „Berlin, Moszkva és Sztambul között elhelyezkedő” ország minden irányban egyformán elkötelezett, illetve egyformán független külpolitikája szolgálja, amely
nem tesz különbséget demokratikus és önkényuralmi hatalmak között.
Rettenetes felfogás ez minden tekintetben, harcolnunk kell ellene, de hazaárulásként támadni félreértés.
Amikor sokan az ellenzékben hazaárulással vádolják őket, maguk is hozzájárulnak a magyar közélet zülléséhez,
és ugyanakkor megtakarítják maguknak azt a szellemi erőfeszítést, amit az Orbán-rendszer és az orbáni politika megértése és megfelelő fogalmakkal való leírása jelentene. Márpedig ez az erőfeszítés nem megtakarítható, ha szeretnénk valamikor legyőzni ezt a rendszert.
