A múlt héten tartották az Országgyűlésben a jövő évi költségvetés vitáját. Az ellenzéki vezérszónoklatok közül leginkább Tóth Bertalan beszéde ragadott meg, holott őt – hogy is mondjam – nem a lángoló szónoklatok embereként tartjuk számon. Mégis, nemcsak jól, de szellemesen indított gondolatmenettel érzékeltette velünk, hogy mit is gondol az MSZP, s hozzátehetjük, az egész parlamenti ellenzék az Orbán-kormány költségvetéséről.
„… van egy jó hírem, és van egy rossz hírem”, kezdte beszédét, és a jó hírt úgy fogalmazta meg: „van pénz (…) ebben a költségvetésben van pénz, lenne fedezet arra, hogy a magyar emberek végre jobban éljenek. Meglenne a fedezete annak, hogy adómentes legyen a minimálbér, ne csak a 25 év alattiak részesüljenek adómentességben, de mindenkinek, aki a mediánbér alatt, 321 ezer forint alatt keres, mindenkinek nőjön a jövedelme, a minimálbéresek pedig adómentessé váljanak.
Ez közel 2 millió 300 ezer ember életét javítaná.
A minimálbéreseknek havonta 25 ezer forinttal több jutna.
Ennek a költségvetése nagyjából 250-300 milliárd forint, ha megnézzük a költségvetés kiadási oldalát, ez annak az 1-1,5 százaléka. Ekkora összeg biztosítása nem lehetne probléma egy 25 000 milliárdos költségvetésnél. Ugyancsak meg lehetne oldani, hogy a munkanélküliek legalább havonta nettó 100 ezer forintos ellátást kapjanak, méghozzá kilenc hónapig.
És van pénz arra, hogy a közmunkások is megkapják a minimálbért.
De megvan a pénz arra is, hogy felzárkóztassuk az alacsony nyugdíjakat. (…) mi azt akarjuk, hogy a nyugdíjemelés meghatározásánál az infláció mellett a keresetek emelkedését is vegyék figyelembe. (…) Emelni kell a minimálnyugdíjat (…). Erre is ott van a pénz a költségvetésben.
De megvan a pénz a családok megélhetésének biztosítására is
(…) növelni kell a családtámogatásokat, és biztosítani kell ezek értékállóságát. Ezért akarjuk azt, hogy a tizenhárom éve változatlan családi pótlék összege emelkedjen a duplájára. Azt akarjuk, hogy az alacsony jövedelmű, adókedvezményre jogosult családok kapjanak kiegészítő családi pótlékot is. Azt akarjuk, hogy a gyes és a gyet összege radikálisan emelkedjen, és az összes családtámogatási juttatás értékállósága törvényben legyen biztosítva. (…)
Azt akarjuk, hogy a gyermekek utáni adókedvezmény, a négy- vagy többgyermekes anyák kedvezménye, a 25 évnél fiatalabbak és az első házasok kedvezménye megmaradjon.
(…) Azt akarjuk, hogy a nők negyven év munkaviszony után továbbra is nyugdíjba mehessenek, és ők is jogosultak legyenek az özvegyi nyugdíjra. Erre is van pénz, megvan a fedezet.
De arra is megvan a pénz, hogy a Fidesz által lerombolt egészségügyi ellátórendszert a feje tetejéről a talpára állítsuk.
Ott van a pénz a költségvetésben,
amiből ki lehetne fizetni a kórházak adósságát, meg lehet oldani, hogy minden körzetben legyen háziorvos, emelkedjen az ápolók, egészségügyi szakdolgozók fizetése, és el tudjon kezdődni a kilométer hosszú várólisták csökkentése, legyen szó szűrésről vagy éppen orvosi beavatkozásról.
Megvan a pénz arra is, hogy a Fidesz által szétvert oktatási rendszert el lehessen kezdeni újjáépíteni, hogy jelentősen emelni tudjuk a pedagógusok fizetését, hogy újra
18 éves korig legyen a tankötelezettség,
és visszaadjuk a pedagógusok oktatási szabadságát.
És van lehetőség arra is, hogy a települések önkormányzatai önállóan dönthessenek a saját bevételeik felhasználásáról az ott élő emberek javára.”
Összefoglalásként megismételte:
„Ez lenne a jó hír: a költségvetésben lenne elég pénz, amit amúgy mi mindannyian befizetünk.”
Majd ezzel szembeállítva így folytatta:
„A rossz hír viszont az, hogy ezt a költségvetésben szereplő hatalmas összeget a Fidesz nem ezekre a célokra akarja felhasználni.”
De hogy mi az a más, arról nem beszélt, és az utána szóló Mesterházy Attila is csak annyit mondott: azoknak adnak, akiknek már amúgy is van, akik kevésbé szorulnak rá vagy egyáltalán nem szorulnak rá ilyen típusú állami segítségre”.
Más ellenzéki szónokok arról is beszéltek, hogy mi mindenre jutnak a költségvetésben százmilliárdok, amire nem lenne szükség: Paks-II. előkészítésére, Belgrád–Budapest vasútvonalra, a Fidesz-barát oligarchák beruházásainak támogatására, állami propagandára.
Nekem is van egy rossz hírem.
Szemben az MSZP frakcióvezetőjének – és a parlamenti ellenzék többi politikusának feltételezésével – nincs pénz.
Nincs, nem lehet a magyar költségvetésben annyi pénz, hogy mindazokra a célokra jusson, amelyeket Tóth felsorolt, de az Orbán-kormány nem ad rá, és közben ne kelljen hozzányúlni azokhoz a kiadásokhoz illetve elmaradó bevételekhez (adókedvezményekhez), amelyekhez a szocialisták és általában az ellenzékiek nem akarnak hozzányúlni.
Amikor az ellenzékiek azt gondolják, hogy mind arra lehet forrást találni, amire az Orbán-kormány ma nem ad, de ők adnának,
és ehhez csak az kell, hogy ne finanszírozzák a szükségtelen gigaberuházásokat és az állami propagandát, azt feltételezik, hogy nincs baj azzal, hogy Magyarországon a költségvetési kiadások elérik a GDP 50 százalékát.
A régió más országaiban ez az arány jóval alacsonyabb, és nálunk is erre kellene törekedni: szűkíteni kellene a költségvetés terjedelmét. Ez a szempont az ellenzéki beszédekben fel sem merült.
Magyarországon a gyermekvállalás támogatása adókedvezményekkel és direkt juttatásokkal, valamint a „családoknak” adott lakáshoz jutási, sőt autóvásárlási kedvezményekkel messze a legmagasabb Európában. Az ellenzéki pártok ennek további növelését szorgalmazzák, amikor a családi pótlék megduplázását követelik úgy, hogy közben változatlanul megtartanák mindazt, amit ma a Fidesz ad.
Helyeselhető ez?
Szerintem nem. Az mérlegelhető, hogy a jövőben a nyugdíjakat újra a svájci indexálás szerint emeljék, de az az ötlet, hogy emellett egyszeri százötvenezer forintos „jóvátételt” kapjon minden nyugdíjas, szerintem megalapozatlan:
a járvány és a válság nem a nyugdíjasoknak, hanem az aktívak egy részének okozott jelentős jövedelemkiesést, a nyugdíjasok megélhetési biztonságát nem érintette.
Nem volna ezért méltányos mások terhére a nyugdíjasoknak többletjuttatást adni. Ezek megalapozatlan ígéretek, ahogy megalapozatlan a jóvátételnek általános politikai célként való meghirdetése is. Jóvátételt háborús károkozásért szoktak vesztes államokkal fizettetni, a mi esetünknek azonban, ha el is fogadjuk, hogy az orbáni kormányzás sokaknak okozott veszteséget, nincs a magyar gazdaságban forrás arra, hogy ezekért „jóvátételt” kapjanak az érintettek.
Arra nézve, hogy mit lehet az Orbán-rendszer haszonélvezőitől utólag jogszerűen „visszavenni”, még csak feltételezései sem lehetnek ma senkinek.
Ha egy esetleges másfajta kormánynak sikerül kiszállni az Oroszországgal illetve Kínával a gigaberuházások hitellel történő megvalósítására kötött megállapodásokból, az nem most, hanem a távolabbi jövőben szabadítaná fel azokat a forrásokat, amelyeket így nem kellene törlesztésre fordítani.
Az előttünk álló években azonban egy másfajta kormánynak sem lenne módja, hogy mind arra forrást biztosítson, amire Tóth Bertalan szerint „van pénz”.
Az sem állítható, hogy ezek egytől-egyig olyan célok, amelyek érdekében a jelenlegi szinten érdemes tartani az adóztatást.
