Hasznos

Arról sokat lehetne vitatkozni, miképpen kereshet az ember egy kis pénzt ma, Magyarországon, és lássuk be: nem egyszerű a feladat, én például munkával kísérletezem nagykorúságom elérése óta, nem túlzott sikerrel, egy kis pénz azért többnyire összejön (vagy nem), de annál több ezzel a módszerrel nem. Aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni.

De ha úgy tesszük fel a kérdést, hogyan kell sok pénzt keresni, akkor máris ezer út kínálkozik. Persze, nem nekünk, és nem munkával keresik a még időben jól elhelyezkedettek a sok pénzt, de az elvitathatatlan tőlük, hogy próbálnak ötletesek lenni. Hatalmas éceszek nem röpködnek a levegőben, de látszik az igyekezet, és hát beágyazottságuknak köszönhetően így is leesik az a potom évi négy-ötszáz milliócska az Uniótól, nem nagy vagyon, de el bírnak belőle nyomorogni. Most épp a G7 számol be arról, hogyan nyúlják le szabadidősport címén az uniós támogatásokat.

Volt ugyanis egy 2017-ben meghirdetett, kifejezetten szabadidősportokat – tehát nem élsportot – támogató uniós kezdeményezés, amiből Magyarországra olyan tízmilliárd forint jutott, ebből pályázhattak támogatásra szabadidősport-szervezetek. Értem én a jó szándékot és méltányolom is, a grundfoci szellemét akarták feléleszteni – de lássuk, mi lett belőle? Tekintsük a nyertesek egy részét!

„Az EFOP-1.8.6-17 program nyertesei és vissza nem térítendő támogatás összege

Magyar Szabadidősport Szövetség 750 000 000
Utak és Esélyek Alapítvány 450 000 000
Harmadik Évezred Innovációs Alapítvány 449 999 997
Magyar Ergométer Szövetség 444 384 386

Forrás: palyazat.gov.hu”

Volna itt több szerencsés is, sokkal több, de mi egyelőre az első helyezettekkel foglalkozunk. Hát először is, az „Utak és Esélyek” valamint a „Harmadik Évezred” ugyanannak a családnak az érdekeltsége, vannak ilyen agilis, törekvő nemzetségek, amelyekben buzog a honfiúi tenni akarás, a haza üdvéért való szorgos munka áll minden előtt. Az más, hogy ez elég jövedelmező is: mondhatni, mellékes.

Vagy nem.

Na jó, de mit tesznek ezért a kis támogatásért? Hát, például sétálnak. Nem vicc: a G7 tudomása szerint:

„…az egyik településen egy rövid erdei séta szervezésében vett részt az alapítvány, amely nagyjából egy óráig tartott, és mintegy százan mentek el rá. Az alapítvány nem is vett részt a tényleges szervezésben, azt egy helyi intézményre bízta, cserébe fejenként ezer forintot fizetett a sétán résztvevők után.

Minimális energiabefektetéssel, még a szervezést is kiszervezve tehát 100 ezer forintjába került az alapítványnak egy ilyen séta, miközben fejenként közel 20 ezer forintot keresett rajta. A 450 milliós program fejében ugyanis 21 750 embernek kell részt vennie az alapítvány programjain három év alatt. Egy emberre lebontva tehát 20 700 forint jár egy részvétel után.” (G7)

Frappáns, kérem, frappáns. Ügyes. Még ügyesebb volt a barcsi biciklitúra. Ott az történt, hogy Barcs és a környékbeli települések bevonásával biciklis napot tartottak, amely során a résztvevők a szomszédos vagy akár távolabbi településekre biciklizhettek át, ismerkedhettek egymással és zsíroskenyerezhettek. Mármost elképzelhető, mert nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a biciklizők egyike sem járt még szülőhelye közigazgatási határain túl, nem is ismer olyan embert, aki a szomszéd településekről származna vagy ott élne, nos, ezekre valóban a felfedezés erejével hathatott az akció, de fájdalom, kételkednem kell abban, hogy sokan lettek volna ezek a világtól elszigetelődött bennszülöttek. Különben az egész napos rendezvényen nagyjából 60-70 ember vehetett részt. Utánuk is járt a húszezer forint támogatás. Hát hiába, sok kicsi sokra megy, feszegette már ezt a fél magyar sajtó, nyílt titok az ügy, csak nem történik semmi, mert miért is történne?

Más utakon jár azonban a Magyar Ergométer Szövetség, ezt már valóban nevezhetjük innovatívnak. Mert kérem, mit nem művel a magyar tömegsportoló? Focizni még focizik, futni is, fut, ha van hol, hát úszni is eljár, kerékpározni is szokott – de a legritkább esetben kajakozik. Ugyanis ahhoz nem csak víz kell, hanem kajak is, márpedig az nem olcsó. Főleg nem az a szobakajak, márpedig az ám az igazi. No, ebből indult ki a szövetség, melynek elnöke Horváth Gábor kétszeres olimpiai bajnok exkajakozó, aki a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnökségi tagja és az épülő gellérthegyi siklóban is érdekelt. Az egyik elnökségi tag az Orbán Viktor fogorvosaként ismertté vált Bátorfi Béla, aki a Magyar Triatlon Szövetség elnöke is egyben. A szövetséget tavaly még Bényi Szabolcs vezette, aki a Heves Megyei Közgyűlés fideszes alelnöke.

„A Magyar Ergométer Szövetség 444 millió forintot nyert el a cikkben bemutatott uniós pályázaton. A tervük az, hogy nagyobb városi rendezvényekhez csatlakozva mutassák be az ergométereket, illetve 270 település bevonásával egy közösségi versenyt szervezzenek, amely során egy adott településen négy hónapig lehet ergózni a faluházban, a művelődési házban vagy az iskolában elhelyezett gépeken.”

Tehát kaptak 444 milliót, ebből vettek pár ergométert vagyis szobakajakot, azokat szállítják rendezvényről rendezvényre, illetve ha lesz elég pályázó, négy hónapra ki is adják, versenyezni. Hát, nem akarnám Márkus László szellemét ide idézni, de megkérdezhetném, mi került ezeken a szobakajakokon majdnem félmilliárdba? Ugyanis a prospektus szerint az áruk harmincötezer és háromszázötvenezer között mozog. Ha mindet szobakajakra költötték, az esetben sokszor nagyobb a flottájuk, mint a Legyőzhetetlen Armada.

Sőt, nekem volna még egy ötletem. Nem elég a szobakajak, össze kéne dobjunk egy alapítványt, ami ugyanezt műveli, szobabiciklivel! Akkor még az úton sem kell nyűglődni, lefotózunk pár embert a nyeregben, és kész, teljesítettük a vállalásunkat, miénk a pénz!

Sőt, javasolnám a kétszer száz méteres távolbanézés, valamint a konyak-kenu és a sör-virsli tömegsportként kezelését is, ezekben nagyon sokan részt vennének. Erre a célra fogok alapítványt létrehozni, első évben beérem a szerény kétszázötven milliós támogatással is.

„Ne mi nyerjük a legtöbbet”.

Ahogy egy klasszikus mondta.