Fontos

A napokban Bayer Zsolt blogján jelent meg egy írás, amit aztán tömegek osztottak meg egy bizonyos kultúrkörben.

Az alaphangvétel nyilvánvaló, és mondjuk egy átlagos Bayer-írással, amiben csak a fröcsögő gyűlölet van, nem is kellene foglalkozni. Az Utánuk a vízözön című írásban azonban tények is vannak (szokatlan), amiken tényleg érdekes elgondolkodni.

Az, hogy  BZS-nak nincs igaza persze evidencia, de ha pusztán lenyomjuk, hogy hülye vagy Zsolti, akkor magunk sem vagyunk jobbak nála. Úgyhogy fogunk. A blogbejegyzés, amely egy – elképzelt, de akár valós is lehet – kis beszélgetésen alapul, amelyet Donald Trump folytatott (volna) Európa vezetőivel.

Donald bácsi büszkélkedne az unokáival, de kiderül, hogy Európa összes nagyja gyermektelen, sőt, egy nem átall buzi lenni.

Vagyis – egyértelmű a következtetés, amit persze vérbeli orbanista már helyből fúj – Európa mai vezetői csak a kontinens kultúrájának elveszejtésére jók, nem érdekli őket a jövő, és migráncsokkal akarnak mindent betelepíteni, mert gyíkemberek.

Ezzel persze Bayer nem alkotott sok újat – a „bezzeg Európa összes vezető politikusa mind gyermektelen ” táblázatos formában már hónapok óta terjed jobbos felületeken.  Született már bayerénél színvonalasabb jobbos publicisztika is ez ügyben, amely azt igyekszik bizonyítani, hogy persze attól, hogy nincs valakinek gyereke még lehet rendes ember, és tényleg vannak olyanok is, akinél tudjuk, hogy mi az oka ennek. (Nicola Sturgeon skót főminiszter pl. éppen a hasonló vádaskodások miatt tárta a nyilvánosság elé, hogy számos esetben próbálkozott meddőségi kezeléssel, sikertelenül.), de a rend rossz, hiszen ezek a politikusok rossz mintát közvetítenek.

Ez így már nem nettó marhaság – de nézzük meg a dolog másik oldalát. Bár tudjuk, hogy sokak szerint a sikeres politizáláshoz nem kell más csak karizma meg lánglélek, de a politikai döntéshozatal ma leginkább is iszonyatos mennyiségű munkát jelent. Ahogy egyre bonyolultabbá válik a világ, egyre jobbá a kommunikációs hálózat, és egyre inkább átszövi a politika az egész életet, úgy válik a politikus élete tárgyalások, megjelenések, utazások, ülések végtelen sorává. Úgy szaporodnak az elolvasandó memók, ellenőrizendő anyagok, döntésre váró ügyek. Ez pedig – mint más hasonló nagy időbeli, fizikai, idegi leterhelést jelentő munkák, egyszerűen felfalja (felfalhatja) a magánéletet.

Sokan a politikai sikerért tényleg feláldozzák a magánéletüket. Nem kell őket sajnálni érte, megkapják a maguk jutalmát érte.

De fogadjuk el, hogy van ilyen is – aki őszintén szolgálatnak tekinti munkáját, és lemond arról, hogy magánélete teljes legyen. Ilyenek persze markánsan az ellenzékben jelennek meg, különösen az olyan helyzetekben, amikor a jól fizető kormánypárti pozíciót kell ellenzékire váltani pusztán a meggyőződés, a hit és szolgálat miatt (vegyük példának Lukácsi Katalint), de vezethet ez is sikerhez. Európán kívüli példa: Narendra Modi indiai miniszterelnököt. Amikor csatlakozott az Indiai Néppárthoz nem csak a gyermekvállalásról mondott le, de faképnél hagyta feleségét is.  (Így lett ő, a vidéki tanítónői nyugdíjával a ‘világ legszegényebb first ladyje”.) Ezt a hozzáállást az indiai sajtó ellenzéki része – van olyan bőven – is inkább a szolgálat, elkötelezettség, semmint valamiféle nemtörődömség, léhaság kifejeződésének tartja. Nem is támadta ezért senki Modit. (Támadják őt másért.)

Hogy miért van ez így, annak megéréséhez térjünk csak vissza Bayer tanmeséjéhez. Ugyan mit mutogatott Trump az európaiaknak? Csak nem azokat a jelentéseket, amik arról szólnak, hogy fia milyen sötét üzleteket bonyolított az oroszokkal? Vagy azokat, amelyek a vejének a szintén nem valami etikus kínai bizniszeiről szóltak? Esetleg azokat a cikkeket, amik azt taglalják, hogy az, hogy a fiának adta át a cég vezetését, vajon etikus-e egy elnöktől? (Nem az, a törvény is tiltja Amerikában, legalább is a nem elkötelezett Trump-hívők szerint.) Esetleg azt a videót, amin kedves lánya ül be a papa székébe a G20 csúcson?

Merthogy a család, egy politikus esetében egészen mást jelent, mint a közembernél. 

A közember esetében természetes, ha minél több vagyont, működő vállalkozást, kapcsolati tőkét szeretnénk gyermekeinkre hagyni. Ami viszont a közembernél természetes, azt a politikus esetében nepotizmusnak mondjuk, és – legalább is elméletben – szigorúan elítéljük. Mert úgy gondoljuk – mi demokraták – hogy egy közbeszerzést ne azért nyerjen el valaki, mert a miniszterelnök veje, hogy azért nevezzék ki valahová valaminek, mert a miniszter lánya, fia, hogy ne a miniszterelnök retyerutyája folytasson titkos diplomáciai tárgyalásokat. Hanem mindezt azok tegyék és kapják, akiket – átlátható módon – a legalkalmasabbnak találnak.

A gyermektelenség így bizonyos szinten garancia is. Garancia arra, hogy nem akar dinasztiát építeni gay politikus, hogy a pozícióját nem a rokonok pénzzel való telitömésére szánja, hogy nem akar az országból családi nagybirtokot csinálni. Hogy erősebb kötelék fűzi ahhoz a közösséghez, amelyik vezetésére vállalkozott. Nem újdonság ez. Ezért tettek az ókortól egészen a huszadik század elejéig bizonyos országokban a magasabb igazgatási posztokra eunuchokat. Sokan közülük jó vezetők, kiváló hivatalnokok, vagy mint mondjuk Cseng Ho, kiemelkedő hadvezérek lettek. Az ország vezetésére ugyanis – Bayer úrnak is ajánljuk figyelmébe – nem a szaporítószerveiket használják a politikusok.