Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője a Független Hírügynökségnek nyilatkozva azt mondja: a miniszterelnök által meghirdetett kultúrharc igazában lehetséges, hogy a jobboldalon zajlik. Persze hozhatnak ellenzékinek minősített műhelyeket nehéz helyzetbe, de a háború megnyerhetetlen. Ráadásul a kormányoldal nem tud felmutatni olyan művészeket, mint például Esterházy Péter volt.
- A jobboldal sem látja mi is ez a kultúrharc
- Nincsenek a kormányoldalnak megfelelő művészei
- A civil élet az állampolgári szabadság terepe
- Az alkotásokat nem lehet betiltani
- Nem tart a rendszer a végtelenségig
Azt gondolnám, hogy az Élet és Irodalomnak, illetve neked személyesen, mint a lap főszerkesztőjének különleges szerep juthat, ha az a kultúrharc, amiről a miniszterelnök beszélt, és aminek a mibenlétét nem is merjük, bekövetkezik. Elfogadod ennek a felelősségét, illetve érzed-e ennek a súlyát?
Érzem a súlyát, csak éppen nem látom, hogy egészen pontosan meddig megy, mire tejed ki ez a kultúrharc. Azt látom, hogy a jobboldal rettenetes erővel megindította, ám mintha ők maguk sem látnák a tartalmát. Az, hogy ilyen-olyan csatornákon keresztül több pénzt kapnak a jobboldali művészek, meg a kulturális terület idesorolt intézményei, az önmagában nem elegendő, hogy megnyerjék a háborút. Már csak azért sem, mert eddig is ez történt, nyolc éve megy az egyoldalú támogatás. Attól, hogy még inkább meghirdetik a harcot, erősebbé nem válik, legfeljebb látványosabb. Azt viszont szerintem mindeddig nem tudták felmutatni, hogy mivel is akarnak nyerni.
Szerinted nyerni akarnak, vagy uralni, és végképp a margóra szorítani az általuk balosnak, liberálisnak tartott művészvilágot?
Ahhoz, hogy uralni tudjanak valamit, ahhoz először nyerni kell. A választásokat megnyerték, de ezt az nyerési arányt nem lehet csak úgy tengelyesen beforgatni a kulturális életbe. Sem az irodalomban, sem a képzőművészetben, sem a filozófiában. Sehol. Ilyen a magyar szellemi életben sosem sikerült. Sem a nyugatosok ellenében, sem a két háború között, sem pedig a Rákosi- vagy Kádár-rendszerben. Pedig ott is volt pénz, paripa meg fegyver. De az meg nincs kitalálva, hogy mit kellene megnyerni. a kulturális szférát parancsszóval nem lehet uralni, az úgy nem működik. A nyeréshez az kellene, hogy a társadalom még érdeklődő részének olyan választási lehetőséget ajánljon fel a kurzus, ami tartalmas, érdekes, revelatív. Nemigen van ilyen a jelenben sem, és a múltból elővett figurák sem alkalmasak erre. Például Wass Albertet lobogtatják tizenöt éve. Szűk, mondjuk úgy, világnézetileg erősen elkötelezett irodalmi körökön kívül beszél valaki róla? Kiadták nagy példányszámban, művei könnyen hozzáférhetőek, mégsem olvassák tömegesen, sőt. Azok sem igazán, akik zászlóra tűzték a nevét, legföljebb hőzöngés szintjén. Olyanokkal nem lehet nyerni, akiket kevesen olvasnak akkor sem, ha rengeteg pénzt ölnek bele. Az irodalomnak megvannak azok a figurái, akik nagyon népszerűek. Nem szeretnék csapatot hirdetni, de Závadát, Nádast, Darvasit, Grecsót említhetem, akikkel szemben a jobboldal nem tud állítani senkit. Nem beszélve Esterházyról, aki ilyen szempontból egészen kivételes személyiség volt. Nem akarom a jobboldalt bántani, nagyon derék emberek vannak közöttük, de az világosan látható, hogy nincsenek ilyen figurái. Egyelőre nem tudnak olyan érvényes művészt megemlíteni, akiket tömegek olvasnának. Ha elmegyünk egy Esterházy emlékestre, tömegek vannak jelen. Ilyen a jobboldalon nincsen. Ha vele, velük szembe akartak állítani valakit, az soha nem sikerült. Mondok példát: 1993-ban, amikor a Magyar Rádiót elfoglalta a jobboldal, Csúcs Lászlóval az élen, akkor is gyorsan átalakítottak műsorokat, például a Mindennapi Irodalmunkat, a Gondolat – jelet, Varga Lajos Márton, Szénási, Győrfi helyére beültettek különböző embereket. Alig várták, hogy elfoglalhassák azt a helyet, amelyt, szerintük nekik járt. Emlékszem olyan Gondolatjelre, amikor bent ült a stúdióban P. Szabó József, Döbrentei Kornél és talán Rapcsányi László. A negyvenöt perces műsor alatt semmi másról nem beszéltek, mint hogy végre ott ülhetnek, ahol nekik ülniük kell.
Miközben korábban is ott ültek…
Így van, ugyanott ültek, ugyanabban a stúdióban. Ez a negyvenöt perc így telt el, teljesen tartalmatlanul. Egyszerűen nem volt mit mondaniuk. Azon örömködtek, hogy ők csinálják a műsort és nem a Szénási meg a Győrfi. Persze lehet erről beszélni, mondjuk öt percig. De a hatodikban már kellene valami mást is mondani. Egyáltalán: valamit mondani. De nem mondtak. Valami hasonlót látok most is: rengeteg pénzt beleölnek, amivel nagyon sok embert jó helyzetbe hoznak anyagilag, de ez önmagában kevés. Amíg nincsenek személyiségek a művészetben, addig szinte felesleges pénzkidobás. Emlékezzünk: amikor lecserélték a Nemzeti Színház éléről Alföldi Róbertet, úgy viselkedtek, mintha elfoglaltak volna valami hadállást. És történt valami? Nem mondom, olykor a Nemzeti megtelik emberekkel, de én láttam olyat is, amikor le kellett takarni a nézőtér egy részét, hogy ne látszódjon a kiáltó üresség.
Hadd idézzek Csepeli Györgytől egy gondolatot: azt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek, hogy ezt a kultúrharcot nem lehet megnyerni…
Így gondolom én is, már csak azért sem, mert nincs valódi mércéje ennek. Melyik az az állapot, amikor ki lehet jelenteni: nyertünk. Ha elfoglaltuk a színházakat?
Akkor viszont mi indokolja, hogy a miniszterelnök meghirdette ezt a harcot?
Nézd, ez a kormány sok mindent meg tud csinálni, elfoglalja az intézményeket, a színházakat, átalakíthatta – és meg is tette – az egész intézményrendszert, de az állampolgárokat, a civileket, a szellemi élet iránt fogékony embereket nem tudja elfoglalni. A civileket sem csak azért támadja, mert segítenek három migránst, hanem mert a civil élet az állampolgári szabadság terepe. A kultúrharcot is azért hirdette meg Orbán, mert az a magánélet része. Ha ezeket nem foglalják el, olyan mintha üres épületekben ődöngenének. Pillanatnyilag azt is teszik. Tudom, hogy nem lesz könnyű; a pénzeket olyan művészeknek folyósítják majd, akik lojálisak hozzájuk, de ezzel még nyerni nem lehet.
Erre mondta Hofi: tud úszni? – Nem. – És, ha megfizetem?
Így van. Ráadásul egyre inkább azt látom, hogy ezt a kultúrharcot mintha egymás között vívná a jobboldal. Csepelire reagálva: szerintem ezt a harcot úgy fogja elveszíteni a jobboldal, hogy a baloldal, vagy nevezzük ellenzéki oldalnak, az be se száll. Persze: a Magyar Idők leírja, hogy Esterházy Péter nem is olyan nagy író, Bencsik András eszmetársai közötti beszélgetésekben– ahol ugye nincs aki ellenvessen bármit – azt mondja, hogy az utókor talán majd eldönti, hogy Döbrentei Kornél jobb költő volt, mint amilyen író Esterházy. Ezek üres, tartalmatlan mondatok. Értelmetlenek. Komoly ember nem beszél arról, hogy ki a nagyobb kortárs költő.
Csepeli György azt is mondja, hogy a kollektív fellépések nem működnek, az egyéni túlélési technikák dominálnak. És ez valóban így van; mintha – Antall József kifejezésével élve – alámerülnének a nem kormánypárti művészek. Csak hát Antall ezt a diktatúra éveire mondta…
Az alámerüléstől függetlenül: a művészek dolgoznak. És ha dolgoznak, akkor ott művek születnek. Még akkor is, ha rosszabbak a körülményeik, mint azoknak, akiknek a zsebeit teletömködik pénzzel. És itt megint bejön a Hofi-féle gondolat: nem lesz attól valaki jobb író, mert több pénzt kap az államtól. Természetesen, nem attól lesz valaki jó író, mert nincs elég pénze, de önmagában attól sem lesz jó, ha sok van, mert sokat kap az államtól. Az a fontos, hogy a művészek dolgozzanak. Tudom, hogy bizonyos művészeti ágakban – filmművészetben, operában, – ez pénz nélkül nem megy, de abban nagyon hiszek, hogy a tehetség valamiképp utat tör magának. Az alkotásaikat nem tudják betiltani, valahol megjelennek; ez nyilván nehezebb helyzetet teremt azok számára, akik nem hajlandóak beállni a hatalom által elvárt sorba, és lehet, hogy hosszabb időt kell így eltölteniük, de mondjuk Nádler István nem fog mást festeni és mondani, mert kialakult egy ilyen abnormális helyzet. Lesznek azért olyanok is, ilyen-olyan okoknál fogva, meggyőződésük ellenére belépnek mondjuk, a Magyar Művészeti Akadémiába, de egy csomóan meg kilépnek, ahogy ez eddig is megtörtént már. A jobboldal kulturális agitátorai nem véletlenül egerésznek itt, az ellenzéki sorokban, azt vizslatva, kiket lehetne megnyerni; tudom hány embert keresnek meg, hogy lépjenek be. Ha az a szervezet például egy komoly és erős kulturális intézmény lenne, nem lenne szükség arra, hogy folyamatosan keressenek az ellenzéki oldalon fölvehető tagokat. Látható, hogy baj van: mesterségesen akarnak létrehozni olyan irodalmi közeget, amilyen igazából nincs. Ráadásul az ÉS foglalkozik az úgynevezett jobboldali szerzőkkel.
Itt térnék vissza az elején firtatott kérdéshez: lehetségesnek tartod, hogy az ÉS az élére álljon a kultúrharc elleni fellépésnek? Van ilyen felelősségetek?
A mi alapfelelősségünk az, hogy értelmes, jó színvonalú szövegeket közöljünk. Engem mindig zavarba ejt, amikor valaminek az élére kellene állni. Az ÉS-nek mindig sajátos szerepe volt; a Kádár-rendszerben is megjelentek benne olyan szövegek, amelyek máshol nem jelenhettek meg, ezért aztán valamilyen sajátos felelősségünk van. Ez azonban nem fogalmazható meg napi szinten, inkább annyiban, hogy fórumot ad olyan írásoknak, amelyek színvonalasok és fontosak. De hogy mi hogyan tudnánk ennek háborúnak az élére állni, arról egyelőre fogalmam sincs, mivel még az sem biztos, hogy az ellenzéki kulturális szféra akar-e egyáltalán ezzel az őrültséggel kezdeni valamit. Badarságokkal nem szabad hadakozni. Ha a Magyar Időkben azt írják, hogy elég az Esterházyból, akkor erre nem kell válaszolni.
Lehet, hogy nem kell foglalkozni, de a Magyar Idők – felfoghatjuk a párt öklének – írásából következik az állami mecenatúra megváltozása; nem jutnak pénzhez kiadók például, ha nem azt a könyvet favorizáljak, amelyet a hatalom támogat…
Igen, ebből a szempontból van jelentősége, de hát ez a rendszer nem tart a végtelenségig. Sajnos, annyi pénzt osztanak szét egymás között, amennyit csak akarnak. A kultúrharc alapjában nem kulturális kérdés, hanem politikai játszma.
Könnyen elképzelhető, hogy a színházi világot is beszorítják ebbe.
Bár a színházak nem csak állami pénzekből élnek, könnyen el tudom képzelni, hogy a tao-forintok is oda mennek majd, ahova ők akarják, ahogy ez például az ugyancsak kudarc-ágazatban a magyar futballban történik. Szóval el tudom képzelni, hogy sok művészt, független vagy nem független, de nekik nem tetsző embert hoznak nehéz helyzetbe – ehhez egyébként ez a kurzus állatira ért -, de az ellenzéki kultúrát nem tudják kivéreztetni. Az ugyanis, ha tetszik, ha nem, az az egész nemzet része. Még akkor sem hiszem, ha tudom, hogy például a könyvkiadóknak mekkora szükségük van az állami támogatásra, így igaz, hogy azok a kiadók, amelyek ellenzékinek minősített írókat preferálnak, előbb-utóbb hátrányba kerülnek. Ennek ellenére állítom, hogy érték igenis születik, az ellenzéki kultúra mindig túlélte ezeket a nehéz éveket.
Kerülhet-e az ÉS nehéz helyzetbe?
Mit értünk nehéz helyzet alatt?
Tudom, hogy mindig nehéz helyzetben voltatok, de mégis: kialakítottál egy élési technikát, bele tudnak-e ebbe lépni?
Akkor, ha hozzányúlnak a magántulajdonhoz, a lap ugyanis a lapnál dolgozók eszmei tulajdona. Ezt elképzelhetetlennek tartom. Tudom, hogy a Népszabadságot is – amely látszólag magánkézben volt – üzleti szempontokra hivatkozva zárták be. De azt tudni kell, hogy az ÉS megvalósítja azt, amit Orbán Viktor szeretne: legyen százszázalékos magyar tulajdonban a sajtó. Ez természetesen úgy hülyeség, ahogy van, de ha már. Azt, hogy nekünk nem jut állami, kormányzati hirdetés, azt tudomásul vettük. Nem is pályázunk ilyenre, el sem fogadnánk. Mi megtanultuk, hogy olyan költségvetéssel dolgozzunk, amennyit a bevételünk megenged. Szerény körülmények között létezünk. De egy rosszemlékű, lassan harmincéves kaland ráébresztett bennünket arra, hogy nem engedünk be rajtunk kívül más tulajdonost, akár egy százalék erejéig sem, mert tudtuk, hogy azon keresztül el lehet foglalni az egész szerkesztőséget. Ha tehát a kormány betartja a saját maga alkotta jogszabályokat, akkor nem tudnak eltaposni bennünket.
Szerintem pedig fel is fog értékelődni a lap, ha bekövetkezik ez a kultúrharc.
Igen, az már önmagában megnöveli azoknak a lapoknak az értékét, amelyek életben tudnak maradni, kiváltképp mostanában, amikor sorra szűnnek meg, vagy alakulnak át műhelyek. Az olyanok meg különösen, amelyek szuverén módon szerkesztődnek. Örülnék egyébként, ha a jobboldalon is születnének ilyenek, nem csak kormánypárti agitpropkák, azokból amúgy is annyi van már, hogy kiigazodni is nehéz köztük, igaz nem is nagyon érdemes. És talán, ha a jobboldal nem azzal lenne elfoglalva, hogy kulturharcot hirdet, meg szapul mindenkit, aki másképp látja a világot, hanem megbecsülné a saját értékeit. Esterházy Péter például kifejezetten kereste a minőségi jobboldali alkotásokat és alkotókat, szívesen írt róluk. Rubin Szilárdról például, többet írt az ÉS, mint bárki más: a kormánypárti harcosok talán jobban is körül nézhetnének saját soraikban: ez mindenkinek jót tenne.
Természetesen, teljes erőbedobással küzdünk! Építettünk egy új kampányirodát is, amire nem kaptunk engedélyt. Ezért a kívülálló csak annyit lát, hogy elkészítettünk egy esőbeállóra hasonlító buszmegállót. Ez a főhadiszállásunk, nagyon otthonos. Ha a faluban élők megszeretik, akkor a kampány zárása után is megtarthatják.
