Érdekes

Kérek egy pótkávét. Mi az hogy nincs? Manapság, amikor minden hamis, minden pótlék, minden csak másolat, pont pótkávét nem tartanak egy ilyen drága kávéházban? Vegyék tudomásul, át fogok szokni a konkurenciához, ha nem tartanak cikóriát! Jól van, fiam, most kivételesen beérem egy igazi kávéval is, két cukorral, ahogy szoktam. Igen, habbal.

De miért vagyok én így megakadva a hamisítványokkal? Ezen a héten már a kulturális életet is ellepték, nem is akárhogyan:

a Király utcában állítólag hamis inka aranyakat mutogatnak, az Operaházban meg még az énekeseket is hamisítják!

Ráadásul nem az első eset, hogy mifelénk egy kiállításon érdekes tárgyak bukkannak fel, sőt, akár érdekes holttestek is. Tetszenek emlékezni a lopott Buddhára? Nem? Pedig tanulságos történet volt a maga idejében.

Úgy esett – még vagy négy éve – hogy a Magyar Természettudományi Múzeum rendezett egy Múmiavilág című kiállítást. Huszonnyolc különböző múmiát mutatott be – illetve egy idő után már csak huszonhetet – a világ minden részéről. Ennek volt a része egy mumifikálódott, szoborba zárt kínai szerzetes, aki önként vállalta sorsát. Volt ennek módszere is, évekig készült rá, megfelelő étrenddel, meditációval, mindenféle csodaszerekkel, tudom, hogy csinálják, de itt és most nem részletezném. Ez a mi szerzetesünk valamikor a Szung-dinasztia idején élhetett, olyan 1100 táján mumifikálódhatott, pár száz év múlva helyezték bele a mostani burkába – aztán hosszú ideig békén hagyták.

Tudni kell azonban, hogy kevés ilyen emlék maradt ránk Ázsiából (máshonnét természetesen egy sem), alig húsz-huszonöt, ugyanis a Nagy Proletár Kulturális Forradalom idején a nagy Mao elnök vörösgárdistái nem csak a zongoristák kezeit vagdosták le, hanem minden buddhista emléket is megsemmisítettek, aminek csak a közelébe jutottak. Akkor történt az is, hogy a pekingi régészek önként lemeszelték a Tiltott Város freskóit, amelyek a Majomkirályt ábrázolták – a vörösgárdisták örültek a buzgalomnak, békén hagyták őket. A régészek is örültek, ugyanis ők tudták, amit a gárdisták nem, miszerint a mész konzervál – és mikor vége lett a rémálomnak, elég volt óvatosan lekaparni, ott virítottak alatta a freskók sértetlenül. No, de ezek a szegény Buddhák nem úszták meg egy meszeléssel, ezeket rendre elégették, azért is olyan ritkák. Állítólag ennek a Buddhának a holland tulajdonosa sem tudta, mit vesz, szobornak hitte, csak egy gyanús repedés miatt tétette CT alá, ami a szobor nyakán volt. Hát uramfia, csontváz volt benne!

Mégpediglen lótuszülésben, tehát nem túl valószínű, hogy eszkimó cetvadász lett volna élete folyamán. Sőt, egy feliratokkal ellátott párnán ült, aminek később fontossága lesz. No, össze is szaladhatott a Drents múzeum, mert világcsodát vett a magát megnevezni nem akaró tulajdonos 1996-ban – az évszám is fontos lesz még.

A Buddha meg békésen üldögélt a holland múzeum tárlójában, sokan megnézték, szerepelt a katalógusban is, senki sem háborgatta, amint ezt illik is, míg a Magyar Természettudományi Múzeum kölcsön nem kérte az említett kiállításhoz, fő attrakciónak. Akkora hírverést csaptunk a sosem látott múmiabuddha körül, hogy vesztünkre egészen Kínáig hallatszott.

Ámde úgy áll a helyzet – elnézést, innentől a hivatalos, pinjin átírást fogom használni – hogy van Kínában sok tartomány, az egyiket éppenséggel Fujiannak hívják. Régebben magyarul fonetikusan Fucsiennek ejtettük. Áll pedig Fujian tartományban egy takaros kis város, név szerint Yangchun. Van annak egy szép, régi buddhista temploma, amiből 1995. október 20-án elloptak egy ugyanilyen Buddhát – annyira ugyanilyen volt, hogy a szobor utáni nyomozást vezető Lin Chengfa szerint még annak is pont a nyakán volt a repedés. Akárcsak a szobornak, amit a holland tulajdonos 1996-ba vásárolt, itt vagy ott, de semmi esetre sem a zsibvásáron. Hát, bizony gyanús a portéka, meglehet, ugyanarról a műtárgyról volna szó.

Nem meglehet: majdnem biztos. A párnán, amin a szoborban lévő múmia ül, írásjelek vannak, többek között azt írja, miszerint: „Puzhao Zhanggong Liuquan Buddha”. Ugyan szerintem inkább Fo-je lesz az, nem Buddha, de ezen ne akadjunk fenn, főleg, mikor megtudjuk a CCTV (Chinese Central TV) híradásából, hogy a várost legrégebben lakó család évszázadok óta vezetett históriás könyvében bizony szerepelnek a „Puzhao” és a „Zhanggong” szavak. Ráadásul ezeket az írásjeleket már a buzgó magyar kutatók olvasták le a párnáról. De még fontosabb, hogy a templom előtt lengő zászlón, mint azt a nyolcvanas évekből származó fotók bizonyítják, az volt olvasható, hogy „Xianhua Liuquan Zhanggong Buddha”. Minden jel arra mutat, hogy ez a szegény szerzetes nem magától kallódott el a világban, ezt bizony ellopták, 1995. október 20-án. Még ugyan igen gyorsan került Kína határain kívülre. A jó yangchuniak pedig bizony ezt az egészet, feliratostól, kiállításostól, holland tulajdonosostól az internetről tudták meg – igaz ugyan, míg a szobor ki volt állítva, búcsút jártak hozzá a Magyarországon élő kínaiak, nem volt titok, mi van nálunk. Vagy ki – ez már világnézet kérdése.

Így esett, hogy Buddha négy éve Budapesten járt, és rendőri kísérettel távozott.

De volt még ilyen cifra, kétséges kiállításunk: tavaly a Bodies nevű, preparált emberi testeket bemutató vernisszázsról derült ki, hogy alighanem Kínában kivégzett politikai elítéltek földi maradványait bámulja a tárlókban a nagyközönség, be ugyan semmi nem bizonyosodott, de az ellenkezője sem

– ehhez képest a mostani inka aranykiállítás esete felüdülés, ugyanis ebben legalább emberi holttest nincs.

De inka arany se nagyon. Arról van szó, hogy a kiállított műtárgyak ugyan gyönyörűek, egzotikusak és aranyból is vannak, csak éppen – nem eredetiek. A limai Mujica Gallo Aranymúzeum ugyanis fennállása óta többször keveredett botrányokba a tulajdonában álló műtárgyak eredetisége miatt: az alapító, bizonyos Miguel Mujica Gallo, volt perui külügyminiszter a gyűjteményt állítólag vadászkirándulásai alatt szedte össze, Amazóniában, csak azért ez nem olyan nagyon valószínű – hihetőbb, hogy sírrablóktól, orgazdáktól vásárolta fel, és ezek az elemek köztudottan nem csak kiásatni szeretik az antik tárgyakat, de ha úgy fordul a kocka, le is gyártják őket lelkiismeret-furdalás nélkül, ráadásul egy aranytárgy korát nem lehet C-14-es vizsgálattal megállapítani, mert nincs benne szerves anyag – marad a fém összetételének, tisztaságnak vizsgálata, amihez azonban mintát kell venni a tárgyból, és az esetünkben tilos. Mint az Index írja

„1999-ben egy németországi kiállításon derült ki ismét, hogy az odavitt aranytárgyak jelentős része szintén gyenge kivitelezésű modern hamisítvány; ekkor az is napvilágra került, hogy melyik limai család készítette ezeket az egyre rosszabb megítélésű múzeumnak. 2002-ben aztán a perui hatóságok is közbeléptek. Előbb egy fogyasztóvédelmi társaság kezdeményezett vizsgálatot. Ezt a limai katolikus egyetem régészei végezték el, és arra az eredményre jutottak, hogy az aranymúzeum kiállított tárgyainak 85 százaléka nem eredeti tárgy. Ezután már a perui kulturális minisztérium szerve, a nemzeti kulturális intézet (Instituto Nacional de Cultura, INC) is saját vizsgálatba fogott, ami brutális eredménnyel végződött: a 4349 megvizsgált fémtárgy közül 4237 hamisítványnak bizonyult, és további több mint száz kapcsán komoly gyanú merült fel az eredetiségét illetően – szögezték le. A több mint 4000 tárgyról mindössze 12-ről állapították meg, hogy egyértelműen eredeti. A „nem eredeti” ebben az esetben több mindent jelenthet: valódi régiségek felhasználásával készült tárgyakat, valódi tárgyak másolatait, művészi újraértelmezéseit, vagy akár színtiszta hamisítványokat.”

Akkor úgy vagyunk az inkák aranyával is, mint az álhírekkel: lehet, hogy nem igaz, de hihető, lehet, hogy nem inka, de lehetne akár az is. Sőt, ha jó a hamisító, nem csak inka, de még annál is inkább!

Ókovács Szilveszter, az Operaház igazgatója meg a társulatának tagjait hamisítja. Illetve, kéri hamisításra, még pontosabban: hamis nyilatkozatokat kellett aláírjanak arról, miszerint ők afroamerikaiak.

Tessék?

Igen, kérem. És nem őrültek meg sem ők, sem az Ókovács, habár a módszer… hm, hogy is mondjam csak… dubiózus. Lássuk, mit is kellett aláírniuk a ma este fellépő művészeknek?

„Én, alulírott kinyilvánítom, hogy identitásomnak elválaszthatatlan részét képezi az afro-amerikai eredet és tudat. Ezért is külön öröm számomra, hogy George Gershwin Porgy és Bess című operájában felléphetek.”

De miért?

Azért, mert az amerikai feketék emberi jogi küzdelmeiben is szerepet játszó operát Ira Gershwin, a zeneszerző testvére és a dalszövegek írója rendelkezése alapján csak fekete színészekkel szabad eljátszani. Ezt a szerzői jogok fölött rendelkező családi alapítvány igyekszik világszerte betartatni. Tavaly viszont – talán egy tévedés folytán – olyan szerződés került Ókovácsék asztalára, amelyből kimaradt ez a kitétel, így gyorsan lecsapott az Opera a jogokra. A jogtulajdonos visszakozott volna, de már nem lehetett: négy előadást törvényesen lejátszottak, a jogtulajdonosok csak annyit tudtak tenni, hogy kötelezték az Operát, hogy a szóróanyagokon és plakátokon szerepeljen a következő mondat: „A Porgy és Bess jelen formában történő bemutatása nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel”.

Mármost a kérdés érdekes, és ha elmélázunk rajta, hagyjuk figyelmen kívül Ókovács mester közismert kormánypártiságát: vajon mi a fontosabb? A világos rendelkezés az előadás kapcsán, avagy a műélvezet lehetővé tétele bárki számára? Mikor Ira Gershwin úgy rendelkezett, ahogy, arra gondolhatott: ezt a darabot az amerikai kontinensen kívül úgy sem fogják sehol előadni, és ilyen szempontból van is értelme az óhajának. De világsiker lett: így viszont lényegében véve csak amerikai és esetleg afrikai társulatok turnéin láthatnánk előadva… Döntse el más, hogy lenne jó, de az azért nem kis dolog, ahogy a budapesti Operaház tagjai nyilatkoznak afroamerikai azonosságukról – ezek után egy szót se halljak a kormányoldali sajtóban arról, hogy az ember nem határozhatja meg a tulajdon identitását.

Tessék mondani, van még ebben a városban bármi, ami az, aminek látszik?

És az országban?

Maximum ez a kávé valódi.