Kezdőlap Featured Oldal 749

Featured

Mindenki, aki számít

Föld S. Péter
-
0
Mindenki, aki számít

Ott volt mindenki, aki számít. Mindenki, akire számítottak, és aki számított valamire az elmúlt években. Az idei évértékelőn sem az volt a kérdés, hogy mit mond a vezér, hanem az, hogy mit hallanak azok, akik elmentek őt meghallgatni. Mit akartak hallani, és sikerült-e azt hallaniuk, amit hallani akartak.

A vejére súlyos megállapításokat tartalmazó OLAF-jelentés után mit tud nekik mondani a vezérük? Van-e mondanivalója arról, hogy kiderült: miközben milliárdokat költenek a Soros elleni gyűlöletkampányra, Magyarország befogadott menekülteket. Lesz-e valamilyen mondandója a vezérnek a Lázár Jánosék birtokai által körülölelt hódmezővásárhelyi luxuskastélyra? (Lázár, mintha ott sem lett volna.) Arra, hogy napnál világosabb lett, hogy a rezsicsökkentés szemfényvesztés, mert lehetne olcsóbb a gáz, mint amennyiért az állam adja az embereknek. (Németh Szilárd sem mutatkozott.)

Tudja-e lelkesíteni a hallgatóságát valamivel? Hogy mozduljanak, ha majd mozdulni kell?

Egymást vizslatták a meghívottak. Nem mindegy, hogy ki hol kapott helyet. Előrébb, mint tavaly, netán néhány sorral hátrébb lett helyezve. De legfőképp a másik arcát lesték, a rezdüléseit. Hogyan reagál a hallottakra, mer-e nem nevetni a miniszterelnök viccein.

A korábbi években sikk volt itt lenni. Elismertséget jelentett, az akol melegét, egzisztenciát. Azt, hogy benne vagy a brancsban.

Most nem sikk volt, hanem kötelező. (Mármint annak, akit meghívtak.) Akit nem, az már ment a levesbe. De ott lenni sem volt feltétlen öröm. Mutatják az ember képét a tévében, le sem lehet majd tagadni évek múltán. Lemondani csak igen alapos indokkal lehet a meghívást, amit vagy elhisznek odafent, vagy nem. Akiben már nem hisznek, annak annyi. Jobb tehát itt lenni és mosolyogni.

Ez a túlélés feltétele, és még ettől sem biztos semmi. Csak egy lehetőség, hogy holnap is legyen nap.

Nem arra volt kíváncsi a közönség, hogy mit mond a vezér, hanem arra, hogyan mondja. Papírról olvassa, görcsösen, mint már évek óta mindig? És ha valami fura huzat hirtelen kitépné a kezéből a leírt szöveget? Mit mondana akkor?

Sokan úgy tudják, hogy beteg, mások szerint csupán bizonytalan. Kérdés, hogy legalább rövid időre, a nyilvánosság előtt, tudja-e még erősnek mutatni magát. Mert a mi erőnk nála van. Addig vagyunk erősek, ameddig ő annak látszik. Ha neki vége, mi is becsukhatjuk a boltot.

Ha ő nincs, mi sem vagyunk.

Az a tévén keresztül is érződött, hogy megpróbált magabiztosnak mutatkozni. Hatalmasnak, tekintélyesnek. Jó lenne tudni, mi jött le mindebből az ő közönségének a helyszínen. Őszinte volt-e a taps a végén, vagy csupán a már megszokott ceremónia része.

Már csak másfél hónap van a választásig, utána meg majd csak kibírjuk valahogy.

Beteg beszéd

Lendvai Péter
-
0
Beteg beszéd

Orbán Viktor, láthatóan, érezhetően valamiféle vírussal küzdve tartotta meg 20. évértékelő beszédét; becsületére legyen mondva végigküzdötte magát az ötvenpercnyi szövegen. Miközben mielőbbi gyógyulást kívánunk a miniszterelnöknek, gyorsan biztosítjuk őt afelől is: nem vagyunk ellenzékiek, nem hatja át mondandónkat a gyűlölet – mint ahogy ő azt kijelentette a politikai ellenfelekkel kapcsolatban, – tehát, amikor gyógyulást kívánunk neki, akkor azt komolyan is gondoljuk.

Még akkor is, ha ő maga a magyar egészségügy állapotáról egy szót sem ejtett; ebben az állapotában talán érthetően.

Mint ahogy az oktatásról is csak abban az összefüggésben, hogy a felsőoktatásba mennyivel több cigány jutott be, ami persze fontos körülmény, de talán még sem meghatározója annak, ami e területen hazánkban történik.

Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert ez a miniszterelnöki év-, vagy nyolc év értékelő a nemzeti tudat, a nemzeti függetlenség megtartása, kivívása, megharcolása köré épült, márpedig ha nemzet, ha haza, ha magyarság, akkor mégis csak illett volna, kellett volna szólni az oktatásról is, kiváltképp akkor, amikor a magyar diákok éppen egyfajta választ várnak, remélnek az ország vezetőjétől, azokra a problémákra, amelyek bénítják a szakágat. Ilyet azonban nem kaptak Orbán Viktortól; természetesen nem várható a kormányfőtől, ráadásul ötven napnyira a választásoktól, hogy önbírálatot gyakoroljon egy ilyen ünnepi alkalommal, amikor a kiválasztottakhoz szólhat. Nem, tudjuk, hogy ilyet egyetlen vezető sem tenne; megbocsátható tehát, ha kizárólag az eredményekre koncentrál, és az is, ha a politikai ellenfeleket bírálja. Nincs abban semmi illegitim, ha csak saját magát, és az őt követőket tartja hazafinak, ezt más országok más vezetői is megteszik; ilyen a politika. Talán még az is belefér, hogy a vetélytársakról olyan stílusban szóljon, mint ahogy tette.

Belefér, mondjuk, miközben arra gondolunk, hogy Magyarország legnagyobb, vagy inkább: legjelentősebb közjogi méltóságától elvárható lenne az árnyaltabb tiszteletadóbb fogalmazás.

De persze értjük mi: ötven nap, az ötven nap, a választások meg választások, azaz semmit nem szabad a véletlenre bízni. Azt az emberek jobban értik, ha a vetélytársat csődgondnoknak nevezik, Gyurcsányt virtigli kommunistának, az összes létező pártot mindenre alkalmatlan hazafiatlan, nemzetellenes társaságnak. Mi több, mi azon sem akadunk fenn, hogy Orbán Viktornak egyetlen szava sem volt a korrupcióról, és zavartalanul folytatta migránsozó retorikáját, meg sem említve saját kormánya szerepét az általuk befogadottakról. Mondjuk azt: nem is vártuk tőle.

Folytassuk a sort, mi az, amit még ugyanígy elfogadhatónak tartunk, a jelen helyzetben és az orbáni évértékelő hagyományokat tekintve. Rendben van, ha úgy látja, és úgy akarja láttatni a szónok, hogy az elmúlt nyolc év kiemelkedő, még az általa vártnál és jobb eredményeket hozó időszaka volt az országnak. Gondolhatja úgy, hogy itt az új, hétszázezer munkavállaló nagyszerűen érzi magát, mint ahogy a nekik munkát adó vállalkozók is. Gondolhatja úgy, hogy a fiatalok családépítése is jó mederbe került, hála a Fidesz – na jó, a KDNP is – kormányzásának.

De, ha ennyi minden rendben volt ezzel a beszéddel, akkor mi volt benne, ami nem? Hát úgy az egész együtt. Mert ennek a mostani beszédnek igazában nem volt tartalma. Nem volt súlya. Fogalmazhatunk így is: rossz kampány-nyitó volt.

Színvonaltalan, a hazai és nemzetközi politika szereplőit alábecsülő, néhányat érthetetlenül felülértékelő (például Berlusconit). Igazán nem tudom hova tenni Orbán ama kijelentését, amit a Jobbikkal kapcsolatban hallottam: az egykor szebb napokat megélt pártól szólt. Vajon mire gondolt? Azokra az időkre, amikor még EU-s zászlót égettek, vagy nyíltan zsidóztak, cigányoztak? Merthogy ennek a pártnak ez volt az előélete. Ezek lennének a szebb napok? Hogy az elnök egy iszlámra vonatkozó mostani kijelentésével operált, miközben ezt megtehette volna éppen saját korábbi iszlámot dicsérő mondatának idézésével is.

De nem ezt tette. Nyilván azért nem, mert nem illett volna bele a szónoklatba.

Amelynek igazi veleje – bár nem illik ide ez a szó – mégiscsak az utóbbi két év kormányzati politikájának lényegét tükrözte: a migránsozást.

Ezzel kapcsolatban pedig már korántsem lehetünk oly megengedőek, mint a beszéd egyéb részeivel voltunk. A sorosozás újabb, hazug és igaztalan fokára lépett a miniszterelnök, kiterjesztve a támadás irányát Brüsszel, Párizs, és Berlin után az ENSZ-re is. Olyan fordulattal élt – biztosak lehetünk, hogy a következő napokban párttársaitól is hallani fogjuk -,

mely szerint egy nemzetközi vezető elkottyintotta magát, és arról beszélt, hogy kitenyésztik a homo sorosenzicust, mégpedig épp a bevándorlókból, mert azt látja, hogy a magyarok reménytelenül átformálhatatlanok.

Ezért kell minden szinten megharcolnunk velük, mert ezek ilyen nézeteket vallanak és ezt a gyakorlatot követik. Európát bevándorló földrésszé akarják tenni; itt válik ketté a nyugat-európai és a közép-európai akarat. Mert mi itt, a kereszténység utolsó bástyájaként védelmezzük az európai kultúrát és a nemzeti identitást. Orbán szerint győzelemre állunk.

Itt többes szám első személyt használt. De biztos, hogy csak magukat értette bele, mert meghirdette a tovább harcot – és kitiltást – azok ellen, akiket ők bevándorlás pártiaknak minősítenek, a majdani új törvény szerint.

Ha nyernek, lesz ilyen törvény. Azok pedig, akiket érinteni fog, boldogok lesznek, ha kitiltják őket ebből az országból.

8 év kormányzásának a mérlege

N. Vadász Zsuzsa
-
0
8 év kormányzásának a mérlege

Nem az elmúlt év, hanem az elmúlt nyolc év kormányzásának vonta meg a mérlegét Orbán Viktor, aki a Várkert Bazárban az idén immár a 20. évértékelőjén elhangzott durván háromnegyed órás beszédének legnagyobb részét ennek szentelte. Volt persze migránsozás, sorosozás, brüsszelezés, sőt enszezés, és akadtak keresetelen szavak az ellenzéki pártoknak is. Összességében újat nem mondott, kivéve azt, hogy holnap  nemzetközi porondon tervet nyújt be Magyarország a menekültkérdés megoldására.

 

„Kellő szerénységgel és mértéktartással mondjuk ki: jól sikerült az elmúlt nyolc év, jobban is, mint vártuk” – csapott bele a közepébe beszédébe a kormányfő, hozzátéve: az egyes területeken időarányosan is jobban sikerültek a dolgok, mint tervezték. Kilenc konkrét ilyen területről beszélt. Egymillió munkahelyet ígértek tíz év alatt, már most, nyolc év után 736 ezernél tartanak – kezdte a felsorolást Orbán, aki másodikként azt említette – és köszönte meg személyesen Matolcsy Györgynek –, hogy gyorsabban sikerült megfékezni az áremelkedés ütemét, mint gondolták, miként az MNB átalakításának ilyen ütemére sem számítottak. Ő maga csak a kormányzás 10. éve végére remélt olyan magas gazdasági növekedést, amely lehetővé teszi a nyugdíjprémium kifizetését – hogy ez megtörténhetett már tavaly év végén, köszönhető Varga Mihálynak. Gyorsan haladnak a nemzetgazdasági építkezések; megszületett bérmegállapodás;  sikeresen újraszervezték az agrárkamarát; a közepes- és kisbirtokok erősödnek (köszönet Fazekas miniszternek); s kellemes meglepetésként a felsőoktatásban megduplázódott a romák száma (Balogh miniszter érdeme) – sorolta Orbán. S végül, de nem utolsósorban sikerült  a devizahitel csapdájából kiszabadítani az embereket – mondta, hozzátéve azonban, hogy új szabályok kellenek megakadályozandó, hogy ismét előfordulhasson ilyen.

„Kihoztuk a 8 évből, amit emberi számítás szerint lehetett, különösen, hogy ezt nemzetközi ellenszélben tettük”

– szögezte le, hozzátéve azonban, hogy a célszalag még odébb van.

Beszélt arról, hogy hisz a munkában, a családban és a hazában – s csak ezt tudja a jövőre nézve is kínálni. Hozzátette:

„Nekünk akkor van jövőnk, ha magyarok maradunk, megőrizzük keresztény kultúránkat, megőrizzük a szabadságunkat, a függetlenségünket”.

A magyar modell azért működik és azért sikeres, mert a vezetők és a magyarok milliói hisznek benne. Ő maga arra a legbüszkébb az elmúlt 8 évből, hogy politikává volt képes szervezni e hármas hitet. Ismét kemény szavakkal kiállt a saját út követése mellett, ezt persze – mint fogalmazott –  „csak független, másoknak ki nem szolgáltatott nemzetek tehetik meg”.

De nekünk újra vannak nemzeti közműveink, véget ért az energiafüggőségünk, a bankrendszernek és a médiumoknak több mint a fele nemzeti kézben van” – mondta, hozzátéve: ez utóbbi kettő nélkül nincs nemzeti függetlenség.

De a függetlenség „nem áll el, mint  a lekvár a spájzban”, azt időről időre meg kell védeni, szögezte le, hozzátéve: nem szabad az ország sorsát az internacionalisták kezére adni.

Méltatta a Fidesz összetartását, s a párt tapasztaltságát is bizonyítandó arról beszélt, hogy

„vérvonalunk” 16 év ellenzékben és 12 év kormányon; nevetgélve tette hozzá: ebben még nincs meg az egyensúly. Nyert ügyük van, mivel  minden együtt van számukra, tapasztalat, terepismeret, nemzetközi kitekintés, az újítók bátorsága, komoly tervek és nemzetközi tekintély.

Nekünk Magyarország az első – vágott bele egy némileg más témába, kifejtve: azért is lett befolyásosabb Magyarország, mint a mérete, gazdasági súlya indokolná, mert megszüntették a politikai korrektséget, süllyesztőbe helyezték a semmitmondást… s

„visszaküldtük a szájkosarat Brüsszelnek, a pórázt pedig az IMF-nek”.

Orbán odaszólt az ellenzéki pártoknak is, amelyeket látva „nem hisz a szemének” – mondta, nevén nem nevezve, de egyértelműen gúnnyal illette az MSZP-t, a DK-t, az LMP-t és a Jobbikot.  Szerinte Magyarország többet érdemel, mondta, leszögezve:

Nem csoda, hogy nem kormányváltó, hanem ellenzékváltó hangulat van ma Magyarországon.

A jövőre áttérve beszélt a menekültkérdésről és Soros Györgyről. Előrejelzéseket idézve azt ecsetelte, hogy gyorsuló ütemben fognak nőni a nyugati országokba érkező „migránsok”, a NATO jelentése szerint („úgy tűnik azt még nem félemlítették meg”) 2020-ig hatvan millió ember indul el Európa felé. Veszélyt jelent az afrikai népességnövekedés üteme is – derült ki szavaiból, miként az is, hogy onnan is elsősorban muszlimok jönnének kontinensünkre.

„A kultúránk, az identitásunk, nemzeteink megszűnnek létezni, a nyugat elesik” – vizionálta, de tévednek azok, akik azt hiszik, hogy hagyjuk magunkat, mint a birkák.

„Nyugat- és Kelet-Európa között a vita azért alakulhatott ki, mert a kontinens két részének fejlődési iránya elkanyarodott egymástól” – hiszi Orbán, akik szerint ugyan az alap – a jogállam, a piacgazdaság és demokrácia – közös maradt,  de  ami ráépül, az mind inkább különbözni fog.

Itt hangzott el első ízben Soros György neve: az mindegy is, hogy a Soros-féle birodalom felforgató akcióinak  a következménye-e ez, hiszen bármi is a kiváltó ok, Nyugat-Európa a kelettől merőben más jövő felé halad, ami  rossz hír. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy a jövőben az iszlám már nyugat felől is kopogtatni fog Kelet-Európa ajtaján.

„A kerítés megépítésével mi vagyunk a nyugati kereszténység utolsó országa dél felől”

– hangoztatta, abszurdnak nevezve a helyzetet, hogy a brüsszeli, párizsi és berlini politikusok hozzák a fejünkre a veszélyt, s ők azt akarják, hogy „vegyük át azt a politikájukat, amely megnyitotta az utat a keresztény kultúra hanyatlása előtt”.

Orbán itt is harcról beszélt, amelyben „éppen győzelemre állunk”, s hivatkozott az elmúlt időszak több európai választási eredményére, reményét fejezve ki, hogy „az olaszok is észhez térnek és Berlusconi visszatér”.  Sok ellenzőnk megbukott, de nincs okunk a bizakodásra, hiszen ott vannak az ellenerők,

„Soros György hálózata, az általa megvásárolt bürokraták, akik nem adják fel, akik érzi a pénzszagot, az Európa és az euró meggyengítésében rejlő lehetőségeket, meg az értelmiség, amely állandóan Európa átalakításával kísérletezik”.

Orbán természetesen nem hagyta k ia homo sorosenzusozást sem („a soros-féle embertípust már évekkel ezelőtt elkezdték kitenyészteni”).

De mi harcolni fogunk

– üzente évértékelő beszédében is a magyar miniszterelnök, hozzátéve: tesszük ezt egyre erősebb jogi fegyverekkel. Első lépésként jön a Stop Soros, s a nemzetközi arénában

már holnap átadja az Európai Tanács soros elnökének azt az európai törvényjavaslatot, amely megoldhatja az európai határok légmentes védelmét.

„Ez a fontos, nem a kvóta” – szögezte le Orbán, aki keményen nekiment az ENSZ készülő migrációs szerződésének, amit szintén sorosozásra használt ki, s jelezte, Magyarország nem hátrál meg, mint tette azt a tárgyalásokról kivonuló USA, hanem meg fogja változtatni  a készülő szerződés szövegét.

Beszéde zárásaként ismét visszatért a választásokra, amelyen szerinte a Fidesz politikai ellenfelei reménytelen helyzetben vannak, mert nem értették meg az idők szavát, s „nem álltak mellénk”.

A reménytelenség gyűlöletet szül – ezért is árad az ellenzék minden mondatából gyűlölet, alantasság, álszentesség”,  „személyeskedésben sem lesz hiány” – jövendölte, majd nagy kontrasztként leszögezte: „a választás nekünk ünnep”.  

Évente egy városnyi ember hal meg feleslegesen

Lendvai Péter
-
0
Évente egy városnyi ember hal meg feleslegesen

Elvtelen, szemét, korrupt, disznó társaság – így jellemzi a fideszes vezetést László Imre, a Demokratikus Koalíció szakpolitikusa, a Szent Imre Kórház korábbi igazgatója, ugyanakkor azt is hozzáteszi: a kórházi finanszírozás rendszerén lényegében két és fél évtized nem változtattak, az állam mindig kevesebbet ad, mint amennyit a betegre elköltenek. Ennek is a következménye, hogy minden évben egy Gyöngyös nagyságú város lakossága, azaz 32 ezer ember hal meg feleslegesen.

 

Most mivel foglalkozik?

A szakpolitikával, ami az esetemben az egészségügyet jelenti. De, ha úgy kérdezi, hogy hol vagyok állásban, akkor ez most nem állás, nem kapok fizetést érte. Egyébként pedig folyamatosan monitorozom a helyzetet, mint a Demokratikus Koalíció szakpolitikusa. És persze, ha tehetem, és van rá érdeklődés – szerencsére mostanában egyre többet van -, akkor elmondom a véleményemet, mint például most is.

A gyógyításból, mint orvos, vagy a kórházigazgatásból kiöregedett?

Ugye azt szokták mondani, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát,. én hál Istennek – bár nem vagyok vallásos – jól érzem magam, az egészségem tökéletesen rendben van, rendszeresen teniszezem, tehát igyekszem karban tartani magamat. Úgy érzem, hogy szellemileg is elfogadható állapotban vagyok, tehát egyben vagyok. Tudnám is még csinálni, de ebben a rezsimben nincs szükség sem az őszinte szóra, sem pedig a segítségre nincs szükség. Egyszerűen azért, mert nemkívánatos személy vagy.

Az emberekben van egy olyan naiv hit, hogy a kórházigazgatás, vagy az orvoslás nem politikai alapon működik. De önnel mi a helyzet: politikailag nem felelt meg, rossz kórházigazgató volt, esetleg csapnivaló orvos?

Az a helyzet, hogy politikailag nem vagyok megfelelő. A szakértelmemet talán visszaigazolja, hogy a Kórházszövetség elnökségének voltam a tagja; kaptam Budapesten Pro Urbe díjat, a köztársasági elnök Lovagrenddel tüntetett ki. Erre, természetesen mondhatják, hogy mindezeket akkor kaptam, amikor az MSZP volt kormányon, de azt hogy engem kihívtak 2005-ben az EU-s miniszterek, államtitkárok számára tartott tanácskozásra, azért mert az interneten felfedezték, hogy van Budapesten egy olyan kórház, amelyik sajátos struktúrában, nem osztálytagozódásos, hanem mátrix-rendszerben működik, és nagyon hatékonyan, hogy személyesen beszéljek erről a módszerről. A levezető elnök a volt finn miniszterelnök, felmutatta az én kórházam működését bemutató tanulmányt, ez ugye a Szent Imre kórház volt, és tanulmányozásra ajánlotta, mint követendő példát. Én az életben nem voltam olyan zavarban, amikor e szavak kíséretében felállított, és bemutatott az uniós szakembereknek.

Úgy fogalmazott, hogy felállították, és ettől zavarba jött. Akkor is, amikor az állásából állították föl? Vagyis, amikor kirúgták?

Az 2011-ben történt, és nem jöttem tőle zavarba, mert pontosan tudtam, hogy ez fog történni. Mégpedig onnan, hogy az egészségügyi bizottság alelnöke, Pesti Imre egy közös amerikai szakmai utunk során megelőlegezte, hogy ha hatalomra jutnak, ez fog velem történni.

Csak úgy, minden előzmény nélkül?

Nem teljesen. Megkérdezte, hogy a mi gondom nekem velük? És én nem udvariaskodtam, hanem azt válaszoltam, amit ténylegesen gondoltam róluk. Azt mondtam, az a bajom veletek, hogy arrogánsak vagytok, cinikusak vagytok, és ha egy orvos azt mondja egy védőoltásra: ne használja senki, mert a gyártó cég szocibarát, nos az az én szememben nem orvos.

Mi volt a válasz?

Megdöbbent először, aztán kijelentette: ez a te véleményed, az enyém meg az, hogy a én pozícióba kerülök a fővárosban – akkoriban még SZDSZ-es volt a városvezetés, akkor neked annyi. Hát pozícióba kerültek, 2010 őszén megválasztották őket, megvárták, hogy befejeződjön a kórház rekonstrukciója, átvágták a szalagot, majd május 19-én átadtam az utódomnak a kész kórházat.

Csak úgy, pályázat nélkül?

Nem, volt pályázat, amin – az eredeti szándékom ellenére – én is elindultam, hetedmagammal. Rábeszéltek, mégpedig azzal érveltek, hogy ha nem jelentkezem, akkor még csak magyarázkodniuk sem kell, hiszen, nem is akartad az állást. A hét pályázóból hárman kaptuk meg a maximális pontszámot. Tarlós István azonban csak egyetlen embernek az anyagát terjesztette a közgyűlés elé. Hiába volt egy kicsi botrány is belőle, a dolog le volt vajazva.  Nekem semmi gondom az utódommal, legfeljebb annyi, hogy eleve eldöntetett, neki kell nyernie.

El volt keseredve miatta?

Nem, mert örülök annak, hogy hatvanöt éves koromig dolgozhattam. Így indult el aztán ez a mostanáig tartó nyugalmas periódus. Annyit még, csak úgy érdekességként, hogy nyolc hónap volt a felmondásom, és úgy volt, hogy ebből négy hónapot le kell dolgoznom, mégpedig a Fővárosban, tanácsadóként. Ezt azonban Szentes Tamás, aki az én kórházamban dolgozott, és ekkor éppen főpolgármester helyettes volt, kijelentette: engem nem lehet beengedni a Városházára, mert veszélyes ember vagyok.

Ha jól értem, azóta nem talált munkát…

Két évig dolgoztam még egy magáncégnél, orvosigazgatóként. Azóta hivatalos, fizetett munkám nincs.

Talán nem volt elég ügyes, hogy nem tudott olyan kapcsolatokat kiépíteni, amíg funkcióban volt, amelyek később kamatozhattak volna önnek? Vagyis nem volt egyáltalán B-terve?

A B-terv ez a magánvállalkozás volt. Egyébként kaptam más ajánlatot is, de nem olyanokat, amelyeket szívesen elfogadtam volna. Egyébként se nagyon törekedtem semmilyen állásra. 2008-2009-ben egyébként nagyon komoly kritikával illettem a szocialisták politikáját, egészen pontosan az egészségügy finanszírozási rendszerét. A televízió nyilvánossága előtt mondtam el a véleményemet. Muszáj tennem, mert látom az objektív adatokat, nemzetközi felméréseket. Szólnom kellett és kell. Ezt azért említem, mert én akkor sem fogtam vissza magam, amikor az MSZP volt kormányon. Mielőtt bekapcsolta volna a diktafonját, arról beszélgettünk ugye, hogy milyen a viszonyom a jelenlegi vezetéshez. Vegyes, mondhatom, ilyen is, meg olyan is, de az, hogy ők – ezek – engem foglalkoztassanak, az fel sem merül. És mondom a véleményem, mert engem már nem érhet retorzió, gondoltam.  A feleségemet viszont igen. Ő volt az Uzsoki Kórház gazdasági igazgatója, és kifejezetten miattam kitették az állásából. Behívták, és közölték vele: menjen nyugdíjba, mert a férje nagyon csúnyákat mond a kormányra. Vagyis engem nem tudtak büntetni, hát őt érte retorzió. Velem nem tudnak mit csinálni, ezért aztán a családomat vették elő.

Ilyenkor mit tehet? Milyen indulat van önben?

Inkább elmélyíti azt, amit ezen emberekről gondolok. Elvtelen, korrupt, szemét, disznó társaság. Nem az érdekli őket, hogy az adott feladatát ellássa, hanem az, mit tud a pozíciójából leszedni önmagának.

Lefordítva az egészségügyre, mit jelent az, hogy elvtelen, korrupt, szemét, disznó?

Én a vezetésre gondoltam. Az egészségügyben dolgozókat nem akarom bántani. Ott érdemes a cserépkályhától, azaz a finanszírozás rendszeréből kiindulni. A kórházak egy összegben kapják meg a támogatást, és mindent abból kell megoldaniuk, tehát a bért, működtetni kell az intézményt, be kell szerezni a gyógyszert, magyarul mindent. Mára kialakult az a helyzet, hogy az az összeg, amit egy kórház a betegek gyógyítására fordítanak, és amennyit az államtól kap, az köszönő viszonyban nincs egymással, lényegesen többet költ a kórház, mint amennyit kap. Az alapokat még 1993-ben határozták meg, mondhatni még a kőkorszakban. Akkoriban alakították ki, hogy mi mennyibe kerül. Ma már nem összegeket használnak, hanem viszonyszámot, úgy nevezik ezt, hogy súlyszám. Ez most 195 ezer forint. És ehhez a súlyszámhoz viszonyítják a beavatkozásokat. Minden betegség súlyszámban van megadva. Ám, amikor emelik a súlyszám összegét, nem kalkulálnak egy-egy betegség belső szerkezetével, azaz, hogy az árak nem arányosan változtak, gondoljon csak az energiára, a bérekre – ezek ugyanis mind benne vannak ebben a súlyszámban. Így távolodott el egyre jobban a tényleges ráfordítás, meg az állami finanszírozás. 2005-ben, amikor a miniszter megbízott egy bizottsági munkával – Rácz Jenő vezette akkor az egészségügyet -, és akkor derült ki, hogy 1999 óta nem volt értékkövetés. Azt javasoltam akkor, hogy készítsenek egy új ráfordítás-mérést, mert nagyon eltorzult az állami támogatás a valóságtól. A munka 2010-re készült el, de soha senki nem hozta nyilvánosságra és nem is léptették életbe.

Ma is a régi rendszer van életben?

Igen. A rendszer alapvetően azóta nem változott.

A kérdés egyébként onnan indult, hogy minősítette a mai Fidesz-vezetést, illetve jelezte, hogy a kemény jelzők nem a szakmabeliekre vonatkozott.

A szakmában jóindulatú emberek vannak, őket én nem is hibáztatom.

Tehát nincs korrupció…

Statisztikailag nyilván előfordulhat, de magára a rendszerre nem jellemző. Vagyis azokért a gondokért, amikről beszéltem a kórházi dolgozók és vezetőik nem hibáztathatóak. Hiába íratnak alá például egy igazgatóval, hogy a kórházában nem lesz adósság, adósság mindig van és lesz, mindaddig, amíg az állam kevesebb pénzt ad, mint amennyit egy-egy beteg gyógyítására ténylegesen el kell költeni. Hiába cserélik le a vezetőket, hiába tesznek oda kancellárokat, a hiányt ők sem tudják eltüntetni.

Abból, amit ön mond, az is következik, hogy ez lényegében a rendszerváltás óta megoldatlan probléma, valamennyi kormány, úgymond, elfelejtette rendbe tenni az egészségügyet… Vajon miért: Emlékszem Gyurcsány Ferenc kiemelt programként fogalmazta meg az ágazat rendbetételét, aztán még sem sikerült neki… Jogos-e arra következtetnem, hogy az egyes kormányok inkább csak retorikai fordulatként használják az egészségügy feltámasztását, és aztán hagynak mindent a régiben. Miért? Mert a betegnek nincs érdekérvényesítő képességük?

Ha már Gyurcsányt szóba hozta: lényegében ebbe bukott bele. Az ápolási és a tandíj bevezetésének ötletébe, ami egyébként komoly bevételi forrást jelentett volna, és a lakosság számára sem volt megterhelő, maximum évi 3600 forint. De miután a fideszes népszavazási kérdést úgy tették fel, ahogy, vagyis, hogy akar-e a polgár fizetni, vagy sem, ki az az őrült, aki az igen mellett voksol. Tudta a Fidesz, hogy ez nem tisztességes dolog, és ez a pénz majd hiányozni fog neki, de akkor ezt már nem lehetett visszahozni. A tandíjat ugyanakkor visszahozták, ráadásul úgy, hogy sokkal többet kell fizetni annak, aki nem jutott be az állami képzésbe. Csökkentették az állami férőhelyek számát és növelték a fizetőseket.  Az oktatást így elrendezték, de nézze meg mi történik az egészségügyben. Folyamatosan szorítják ki az embereket a magán egészségügybe. Kap például egy háromhónapos CT előjegyzést vagy ultrahangra, miközben esetleg arra is felhívják a figyelmét, hogy lehetséges egy rosszindulatú folyamat a háttérben, naná, hogy nem várja meg, inkább elmegy a magánrendelésre, ahol pénzért gyorsabban megcsinálják. Kezd az egészségügy szétszakadni; egy a szegényeknek, az állami oldalon, egy pedig a tehetősebbeknek, a magánoldalon. Nem véletlen, hogy Csányi Sándor OTP vezér is invesztál a területre, most például megvett a gerincgyógyászati központot. Most már nem csak egynapos beavatkozásokat végeznek, hanem kifejezetten nagy műtéteket is. Összességében, visszatérve a szakma képviselőire, én az orvosokat, nővéreket nagyon tisztelem. Iszonyatos túlterheltséggel dolgoznak, és bizony ott vannak a kiégés határán. A működési anomáliák sokszor éppen ebből vezethetőek le.

Kimondhatjuk, hogy azért nem fordítanak több pénzt erre a területre, mert hiába tennék, ennek nem lenne a szavazatmaximálás szempontjából hozadéka?

Hogy ezt tudatosan teszik-e vagy sem, nem tudom, a jelek azonban erre utalnak. Egy nemrég nyilvánosságra került statisztikai adat szerint a 2017-es finanszírozás reálértékben nem éri el a 2006-os színvonalat, egy másik adat pedig arról szól, hogy 2007 és 2017 között 1863 milliárd forintot vontak ki az egészségügyből. A visegrádi országok ráfordítása két százalékkal magasabb, mint a mienk, ez 6-700 milliárd forintnak felel meg. A szlovákok teljesen elhúztak mellettünk, de már Albánia is megelőzött bennünket. Egy stockholmi intézet vizsgálata, amely hat terület harminchat indikátorát vette górcső alá, és azt a besorolást adta, hogy Magyarországon nem megfelelő színvonalon elvégzett az egészségügyi szolgáltatás. A rangsorban harmincadikak vagyunk, harmincöt ország között. Szóval ezer adat mutatja, hogy baj van, de a kormány részéről csak a hárítást lehet tapasztalni. a magyar országgyűlés elnöke azt mondja a kínai vendégeinek, hogy a magyar egészségügy világszínvonalú. Pubi, te hova jársz, kérdem én. Neked lehet, hogy azt nyújtják, már VIP-es vagy, de a hétköznapi embernek nem az. Annak kínkeserves.

Ebből viszont az is következik, hogy nagyon sok ember hal meg feleslegesen…

Tudja azt ön, hogy évente egy Gyöngyös nagyságú város pusztul ki? A betegsége alapján nem kellene, gyógyítható, vagy megelőzhető lenne, de nem gyógyítják meg és nem előzik meg. Harminckétezer ember hal meg évente, teljesen feleslegesen.

Nálunk már most elolvashatja Orbán Viktor holnapi évértékelő beszédét

Föld S. Péter
-
0
Nálunk már most elolvashatja Orbán Viktor holnapi évértékelő beszédét

A Független Hírügynökség megszerezte Orbán Viktor vasárnapi évértékelő beszédének hiteles magyar változatát. Önök mindenki másnál hamarabb, már most elolvashatják a szöveget.

Barátaim, magyarok, Balog lelkész úr, Dalma asszony, stb.

Ismertek engem, tudjátok, milyen vagyok. Ami szívemen, az a számon. És ez mindig így lesz, ameddig világ a világ. (Hosszú, ütemes taps.)

Meg még utána is. (Még hosszabb, még ütemesebb taps.)

Bennem soha nem fogtok csalódni, mert én mindig ugyanazt mondom. Amikor időnként mást mondok, mint amit korábban mondtam, az akkor is ugyanaz, mert én mondom.

A látszat csal, a valóság nem létezik. Ami annak látszik, az csupán illúzió. Ne a szemeteknek higgyetek, hanem nekem.

És én most azt mondom nektek, hogy az OLAF beszállt a választási kampányba, és a Soros-tervet hajtja végre. Az E.ON szintén.

És mindenki, aki a vejemet a szájára veszi. Vegyétek tudomásul, hogy Tiborcz István, a saját lábán álló vejem, egy talpig becsületes ember. (Derültség.)

Azt mondtam, hogy talpig. (Nevetés).

Röhögjetek csak barátaim, magamban én is röhögök magamon. De nem túl gyakran, csak akkor, amikor látom azt, ami van. Szerencsére, ez nem túl gyakran fordul elő velem. Vannak jó embereim, akik eltitkolják előlem a valóságot. És, megvallom nektek, már nem is nagyon akarom tudni, hogy mi van.

Csupa megbízható emberrel vettem körül magam, némelyikben jobban bízom, mint magamban. Azért vettem magam körül velük, hogy védjenek és erősítsenek a hitemben. Mert nekem hitem van, barátaim.

De főleg pénzem, és hatalmam.

Mert ezek nélkül a hit nem ér semmit. (Hosszan tartó, ütemes taps.)

Ti mindig tudhatjátok rólam, hogy ki vagyok. Mindig az vagyok, akinek mutatom magam. Mondhatok bármit, ti felállva tapsoltok nekem. Felálltok, mert tiszteltek, tapsoltok, mert féltek tőlem. Lopva körülnéztek, látja-e valaki, hogy tapsoltok rendesen. Nem mertek nem tapsolni. Kiöltem belőletek a merszet, ami soha nem is volt bennetek. Azt gondoljátok magatokról, hogy szabadságszeretők vagytok, én meg nem akarlak megingatni benneteket ebben a hitetekben.

Egy frászt vagytok ti szabadságszeretők! Féltek a szabadságtól, barátaim. A versenytől, a vitától, a megmérettetésről. Azt szeretitek, ha egy erős, gondoskodó állam gondolkodik helyettetek. Olyan, amelyik elveszi tőletek a javaitokat, hogy azoknak közületek, akik ezt megérdemlik, visszaadjon belőle valamit.

Kinek többet, kinek kevesebbet, sokaknak még keveset se.

Megvéd benneteket a földi hívságoktól, megakadályozza, hogy hozzám hasonlóan meggazdagodjatok. Emlékeztek még a régi mondásra? A konyak a dolgozó osztály itala, amelyet választott képviselőin keresztül fogyaszt. (Derültség.)

Ti is gazdagok vagytok barátaim, csak a vagyonotokat nálam tartjátok! (Tapsvihar!)

Kertelés nélkül mondom mindezt, őszintén, bele a szemetekbe. Én, ha akarnék, sem tudnék hazudni. Mert az nem könnyű. Olvassatok barátaim klasszikusokat! Esterházyt, például, ő már mindent megírt. Például ezt: kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.

Higgyetek nekem, higgyetek bennem! Én is megpróbálom elhinni, amit nektek mondok, és sokszor már képes vagyok röhögés nélkül végighallgatni magam. A múltkor megnéztem egy beszédemet, utána felálltam, és hosszasan tapsoltam. Még skandáltam is a saját nevemet. Meg azt, hogy Éljen. (Taps, bekiabálások: Él-jen Viktor, él-jen Viktor!)

Féltem akkor magamtól, barátaim.

De nektek nem kell tőlem félnetek. Nektek az a dolgotok, hogy higgyetek bennem. Ha nem tudtok hinni, legalább tegyetek úgy. Nekem az is elég, ha rám szavaztok. Lojalitásból, haszonlesésből – nem fogom megkérdezni senkitől.

Nem érdekel, mert nem érdekeltek. A lé a lényeg, hogy abból minél több legyen.

Nekem.

És végezetül, valami nagyon fontosak akarok mondani.

Szabadok akartok lenni, vagy szabadlábon? Ez a kérdés, válasszatok!

Soros, Tiborcz, meg a többiek

Lendvai Péter
-
0
Soros, Tiborcz, meg a többiek

Hivatalosan szombaton megkezdődik a 2018. évi választások kampánya, ha hinni lehet a jelzéseknek, többszáz párt és képviselőjelölt startol el, hogy pártját, vagy saját magát bejuttassa a parlamentbe. Az persze, hogy a hivatalos jelzőt használjuk, semmit nem jelent, tekintettel arra, hogy eddig is bőszen kampányolt mindenki, aki csak tehette, már ha anyagi erőforrásaiból futotta rá. Meg egyébként is: akadnak itt bőven olyanok, akik a törvényeket szabadon értelmezik és nem is kell attól tartaniuk, hogy bármely szervezet felelősségre vonná őket, netán szankcionálná is. Különösen erős tulajdonságokat mutat fel e téren a vezető kormánypárt – a másik alig létezik -, szabadon használva a kormányzati lehetőségeket és a költségvetésben található pénzeket, vagy az országgyűlés fórumait, nem utolsó sorban pedig médiáit.

Ez utóbbinál érdemes egy kicsit elidőznünk, már csak annak érdekében is, hogy olvasóink is lássák azt, mi történik ebben az országban. Az ugye már senki számára nem szolgál új információval, hogy mára a magyarországi média nagyjából kilencven százalékát uralja a Fidesz, beleértve azon tartalmakat is, – lám, a törvények…- ahol kiegyensúlyozott információ-szolgáltatásra lennének kötelezve.

Vagyis a köztévé és rádió, illetve az MTI is maximális kiszolgálója Orbán Viktornak, híven csatlakoznak a kormány és a Fidesz különböző információs attakjaihoz, mintegy ráerősítve, vagy olykor előkészítve a Mészáros-Vajna-Habony háromszög témaválasztását.

De hogy ennél egy kicsit konkrétabb legyek: hetek óta slágertéma Juhász Péter házasságának, pontosabban válásának, gyermekelhelyezésének ügye. Ugye ennek látszólag semmi köze a kampányhoz, ha nem tudnánk, hogy Juhász képviselő-jelöltként indul az egyik belvárosi választókerületben. Tegyük fel magunknak azt a kérdést: egy ilyen ügyhöz, vajon mi köze van a komplett  jobboldali médiának? Miért vállalják a tökéletesen etikátlan fellépést, hozzák nyilvánosságra a perlekedő felek egyikének állításait, egy amúgy semmiképp nem a nyilvánosságra tartozó ügyben.

Miért teheti meg a kormánypárti média, hogy félredobva minden erkölcsi megfontolást, és főként a volt házaspár gyerekeinek esetleges érzékenységét,

kitárják a hálószoba ajtaját, és onnan olyan jeleneteket vetítenek elénk, amelyek igazán nem tartoznak ránk, és nem biztos, hogy úgy történtek, hiszen csak az egyik, alaposan elfogult fél állításait közvetítik? Mi ez, ha nem a kampány része?

És vajon nem a kampány része, ha az egyik miniszter óvodásokat látogat meg, avagy ígér újra uszodát egy város lakóinak?

De ne legyünk elfogultak és egyoldalúak: voltaképpen senkit nem érdekel, hogy a választási kampány hivatalos időszaka mikor indul, ha egyszer a mai Magyarországon a törvények rugalmasan értendők és használandók, ennek összes kockázatával persze.

A kockázat nyilván az ellenzékre értendő; még akkor is belefuthat a hatalom lesújtó öklébe, ha nem követ el semmit – lásd: Állami Számvevőszék -, hát még akkor, ha el is követ valamit.

Márpedig elkövet; a jelöltjeik szórólapjai például már ott landoltak a postaládákban, pedig – mint jeleztük – a hivatalos rajtpisztoly még nem dördült el.

Mégis: vegyük komolyan a paragrafusokat, nézzünk előre:

mi várható az előttünk álló ötven napban?

Azt már tudjuk, és látjuk, hogy a kormánypártok számára tulajdonképpen egy téma létezik, mégpedig a migrációs válság. Igaz ugyan, hogy ennek hullámai éppen elcsendesültek, ráadásul hazánkban már hosszú ideje nem is tapasztalhatók, mégis: a Fidesz számára nem létezik más ügy, csak ez. Olyan helyzetbe akarja tolni az ellenzéket, hogy ő maga is ezt a témát válassza, kénytelen legyen védekezni; számára az is kedvezőbb helyzetet teremt, mintha a kormányzás részleteiről – oktatásról, egészségügyről, például – beszélnének. Az a médiafölény itt válik hatalmas erővé: a magyar lakosság nagy része csak arról értesülhet, hogy miközben Orbán Viktor és Fidesz megvédi őket a beáramló afrikai, közel-keleti millióktól – akiket ugye Soros György küld ide -, aközben az ellenzék pont az ellenkezőjét teszi; általa kiszolgáltatottá és idegen kultúrájúvá válik az ország.

A Fidesz-féle kommunikáció menthetetlenül kétfelé osztja a társadalmat – de elsősorban a politikai ellenfeleket -: itt vannak ők, a nemzet védelmezői, és ott vannak ők, a bevándorlás-pártiak.

Igen, erről fog szólni a kampány, ma még nem látjuk milyen innovációval ellátva, de ne legyen kétségünk: lesznek új ötletek. Mindent áthat majd az idegen-gyűlölet, csúcsra lesz járatva az ellenzék lejártatása, besározása, minek következtében ez a gyűlölet átcsap majd azon magyar emberekre is, akik nem sorakoznak fel a Fidesz mögé.

Sokszor leírtuk már, így választási hajrában, hogy minden idők egyik legmocskosabb kampánya jön. Most biztosak lehetünk benne, hogy az jön.

Miután a kormányoldal korlátlan forrásokkal rendelkezik – akár a dolgok anyagi, média, vagy intézményrendszer-beli oldalát nézzük  -, ezeket mind hadrendbe fogja állítani.  Ahova pénz kell, oda pénzt transzferál, ha a médiát kell mozgósítani, azt fogja tenni, úgy, hogy a kiválasztott téma végigfusson a köztévén, rádión, napilapon, kereskedelmi tévén és rádión, vidéki sajtón, közterületi reklámhordozókon; hogy még véletlenül se legyen egyetlen választó sem, aki nem találkozzon vele, végül pedig ha szükséges, az állam által kontrollált – amúgy függetlennek kikiáltott – intézményeket veti be a küzdelembe.

Mi állhat ezekkel szemben?

Az ellenzék lehetőségei, már ami a forrásokat, eszközrendszert illeti, meglehetősen szegényes. Programalapon semmiképp nem kampányolhat, kénytelen lesz azokra a témákra koncentrálni, amelyek valóban kriminálisnak tűnnek, és talán elérik az emberek ingerküszöbét. Ezért aztán biztosan uralni fogja az ellenzék számára rendelkezésre álló szűk terepet a nehezen védhető Tiborcz-ügy, valamint a kormány hazug bevándorlás-politikája.

Ma ez a két terep látszik olyannak, amelyben tettenérhető és nyilvánvaló a kormányoldal erkölcsi deficitje – hogy finoman fogalmazzak -, és ahol védekezésre kényszeríthető.

Ha és amennyiben az ellenzék valóban ezt az utat követi – és erre használja fel nem túl nagy mennyiségű felületeit -, akkor összességében is elmondható: nehéz erőpróba előtt áll a magyar lakosság. Olyan mértékben zúdul majd rá a gyűlölködő, lejárató kampány, hogy legszívesebben elmenekülne az országból; ne halljon, ne lásson semmit.

De elmenekülni nem lehet; választani kell.

Ami nem könnyű egy morálisan teljesen lezüllött országban, ahol nem pusztán a kampány időszakában, hanem folyamatosan kell szembesülni a rágalmazásokkal, hazugságokkal, korrupcióval. És ahol hiába kiáltana mindenki stopot, csak így önmagában, név nélkül. Hiába, mert úgy is más jön vele szemben.

Kinek üzlet az új kínai „selyemút”?

Somfai Peter
-
0
Kinek üzlet az új kínai „selyemút”?

Matolcsy György szerint a Pekingtől Madridig húzódó vasúti gigaprojekt lehet a magyar gazdasági csoda megalapozója. Varga Mihály arról beszél, hogy azért kell nekünk ez a méregdrága vasút, hogy megvámolhassuk a kínaiakat. A nevüket nem vállaló vámosok ugyanakkor korrupció-gyanús „különös” belső utasításokról beszélnek.

Amióta a magyar jegybankelnök a babapopsikon megjelenő piros pöttyökkel indokolta az Orbán-kormány különös keleti vonzalmát, azóta nagyon sokan kétségbe vonják jó lóra teszünk-e, amikor soha meg nem térülő beruházásokra költjük az ország pénzét? Közgazdász körökben kételkednek abban, vajon igazat állítanak-e a kínaiak, amikor arról beszélnek, hogy az ősi kereskedelmi útvonal „feltámasztásával” – amelyet „Egy övezet, egy út” néven emlegetnek -, fel fogják virágoztatni a világkereskedelmet. Tényleg jól jár-e mind a 60 érintett ország, amelyet bevonnak a fejlesztésbe, vagy egyedül a kínaiaknak jó üzlet a temérdek vasúti beruházás, autópálya építés, kikötő fejlesztés? Ez lenne a 21. század legnagyobb gazdasági blöffje, vagyis, hogy ezzel a kínai „Marschall-segéllyel” az emberiség közel kétharmada járna jól, a globális GDP 40 százaléka kerülne ezekbe az országokba?

Bizonyos vélemények szerint

a Belgrád- Budapest vasút aranyáron készül.

Ahogyan idehaza minden állami beruházás – a stadionoktól a vizes vébé létesítményeikig -, jóval többe kerül a tervezett költségeknél, úgy a vasútfelújítás tervei is már az építkezés megkezdése előtt, az újraszámolás után, mintegy 80 milliárd forinttal drágultak, pedig a sík terepen nincs szükség sem alagutakra, sem drága hidakra.

Orbán Viktor miniszterelnök és Li Ko-csiang kínai kormányfő a tárgyalásukat követően tartott sajtótájékoztatón az Országházban 2017. november 28-án. MTI Fotó: Kovács Tamás

Az építkezéssel kapcsolatos ügyekben illetékes külügyi tárcánál a beruházás gazdaságosságát firtató kérdésekre diplomatikusan csak annyit mondanak: nehezen számszerűsíthető a várható haszon, de reményeik szerint ezzel Magyarország lesz Kína és Közép-Európa együttműködésének zászlóshajója, hiszen Kelebia és Budapest között egy órával hamarabb jutnak majd el céljukig a konténerekkel megrakott szerelvények.

A magyar-kínai kereskedelmet ismerő szakemberek szerint a magyar gazdaság fellendülésére nézve ez legalább annyira nyomós érv, mint a keleti rokonságunkat illetően azok bizonyos a Matolcsy-féle érvelésben a piros pöttyök. A vasutat a kínaiak építenék, a kínai kézben lévő pireuszi kikötőből érkezne az áru, amelynek egy részét valóban nálunk vámkezelnék, aztán innen vinnék tovább az Unió valamelyik országába. Nekünk a vasúti pályahasználati díj és a vámolás jelentene egyedüli bevételt.

Tavaly már megindult a közvetlen vasúti teherszállítás hazánkon keresztül. A kelet-kínai Jivuból általában 17 nap alatt érkeznek meg a vonatok, 10 ezer kilométert tesznek meg a 650 méter hosszú szerelvények, amelyek 41 konténert szállítanak. Vámos informátoraink szerint ezekben a konténerekben hozzávetőlegesen 21,6 tonna áru fér el, egy-egy ilyen szállítmány értéke akár 10 millió dollár körül is mozoghat. Főleg ruházati cikkekből, elektronikai eszközökből, játékokból áll a rakomány. Az első vonatok visszafelé magyar élelmiszert, háztartási kisgépeket, autóipari alkatrészeket szállítottak.

A Pireusz-Budapest forgalom már az új vasúti pálya nélkül is beindult, évi mintegy 350 vasútpár közlekedik,

a szállítmányok többsége azonban nem magyarországi címzetthez érkezik.

A kormány propagandája arról mélyen hallgat, hogy a „kínai zászlóshajó” címért folyó versenybe gyakorlatilag az összes kelet- és közép-európai ország benevezett, és úgy tűnik, nálunk szebb reményekkel. A lengyeleknél és a cseheknél a kínai befektetők ötször-hatszor több pénzt költenek el, mint nálunk. Csehországban sörgyárat, légitársaságot, médiaérdekeltségeket, sőt focicsapatot is szereztek, de Lengyelország is messze megelőz minket, már a nagyobb piaca okán is. A vasúti szállítmányok többsége tehát az ottani üzemeknek címzett árukkal lép be Európába.

A kínaiak azt szeretnék, ha a térség országai egymással együttműködve javasolnának befektetési ötleteket, ezzel szemben

mi egytől egyig kizárólag a magunk elképzeléseivel ostromoljuk az ázsiai befektetőket.

Pedig Kínát sokkal kevésbé érdeklik a kelet-európai, mint a nyugat- és dél-európai befektetési lehetőségek.

Az igazán komoly vámoltatni való szállítmányok címzettjei a cseh, az osztrák, vagy a lengyel kínai érdekeltségű üzemek, amelyek aligha fogják nálunk megállíttatni az árut, hogy valamivel olcsóbban, esetleg néhány órával gyorsabban túlessenek a szabadforgalomba bocsátás ügymenetén. Tapasztalatok szerint ezek a konténerek a lehető leggyorsabban áthaladnak rajtunk, a vámkezeléseket a célországban kérik.

Ami a Varga Mihály által említett GDP-növelő vámbevételeket illeti, az érintettekben ezzel kapcsolatban is felmerültek aggályok. A gazdasági miniszter azzal érvel, hogy egy forintnyi vámbevétel 33 adóforintot termel, tehát megéri idecsábítani a külföldi kereskedőket. Ám ez az állítás is pontosításra szorul, hiszen informátoraink egybehangzóan állítják, hogy

a szállítmányok hazai címzettjei többségükben a kínai kis boltosok,

akik egy-egy konténerbe minden olyasmit becsomagoltatnak, aminek árukészletéből akár azonnal meg lehet nyitni egy kisebb üzletet.

Ezek a szállítmányok korábban egy angliai kikötőbe érkeztek, ahonnan közúton szállították tovább Unió szerte. Tavaly átmenetileg ezeknek a megrendelőknek egy része kipróbálta a magyarországi vámoltatást, de aztán meggondolták magukat, és visszatértek az eredeti „útvonalhoz”, mások maradtak nálunk. Kérdéses, hogy ezek a „boltos kereskedők” jelenthetnek-e akkora bevétel növekedést, mint amennyit a kormány remél tőlük, hiszen meglehetősen „mozgékonyan” reagálnak minden kedvezőbb ajánlatra, amelyek a vámolásra, illetve a forgalmi adókra vonatkoznak. Informátoraink szerint vannak olyan belső utasítások, amelyek szerint ezeket a kereskedőket kell rábírni arra, hogy a NAV vámeljárását válasszák Nekik valóban nem mindegy, hogy egy órát, vagy napokat kell várniuk a konténernyi árujuk felszabadítására.

Az elmúlt években ténylegesen gyorsabb és rugalmasabb lett a magyar vámhatóság, gyakran 20-25 perc alatt is lezajlik egy-egy vámeljárás, az úgynevezett kockázatelemzést pedig az elektronikus úton benyújtott okmányok esetében már a szállítmány elindulásakor megkezdhetik.

A bevételékért folyó versenynek azonban vannak „különös” mozzanatai is.

A kínai konténerek vámkezelésére az országban egyetlen igazgatóságot jelöltek ki, ahol a többitől eltérő módszerek alkalmazására, egyszerűsítésekre is engedélyt adtak. Ezek a kivételek azonban többnyire csak a vasúti forgalomban érkező kínai konténerekre vonatkoznak, és nem kizárólag azokra, amelyek hazai forgalomba kerülhetnek. Az uniós szabályok, noha megengedik bármely ország számára a vámkezelést, azonban a vámolás utáni szabadforgalomba helyezést, illetve az adó kivetését követő áru felszabadítást az uniós áfa-irányelvek szívesebben veszik, ha azok a rendeltetési országban, az ottani áfa-szabályok betartásával történnek meg. Ilyenkor kisebb az esély, hogy bizonyos kiskapukat kihasználva „eltűnjenek” az adott árucikkek a hatóság látóköréből.

Korábban ez szinte napi gyakorlat volt, ugyanis a szlovákiai konténerterminálokon a kínai kereskedők kizárólag vámszempontból szabadforgalomba helyezett, magyarországi felhasználású árui után nem rendezték az áfát. 2015-ben, amikor idehaza bevezették az Elektronikus Közúti Áruforgalom Ellenőrző Rendszert (EKAER), sikerült ennek a gyakorlatnak elejét venni. Igaz, akkoriban még nem égett a magyar kormányzat a „legyünk Kína zászlóshajója” kábulatában.

2017-ben – erre utalnak az adatok – a kínai kereskedők közül egyre többen kezdtek visszaszállingózni Magyarországra, a vámkezeléseket egyre nagyobb számban hozták át hozzánk Szlovákiából, Ausztriából és Németországból. Érdekes módon

ez a jelenség egyáltalán nem szúrt szemet a NAV vezetőinek,

nem kezdtek el vizsgálódni, milyen „vezényszóra” történik mindez. Pedig érdemes lett volna kissé kutakodniuk, vajon miért nőtte ki a kapacitásait az M0-ás melletti BILK logisztikai bázis, vagy miért nőtt olyan látványosan a csepeli MAHART szabad kikötő forgalma? Miért történhet meg, hogy mondjuk az alacsony számla érték, a dokumentumon jelzettnél jóval több áru, más áru, helytelen tarifaszám, és hasonló, kockázatosnak minősülő szállítmány „hibás” tételei ellenére is elmarad a tényleges vámvizsgálat? Mi lehet annak a hátterében, hogy a magas kockázatú kínai ügyfelek esetében is utasítja az egyedül illetékes Dél-budapesti Vámhivatal vezetése az alacsonyabb beosztású munkatársait, hogy nem kell a szállítmányt tételesen átvizsgálni? Ki dönt és miért így? Ki vállalja a dokumentumok, vámhatározatok aláírását? Ki vállalja a gépben rögzített javaslat és annak be nem tartása miatti felelősséget? Kinek és miért érdeke a nyilvánvaló vámhiány ellenére ennek a forgalomnak a laza ellenőrzése? Tudják-e mindezt a felső vezetők vagy pontosan ők azok, akik ezt elrendelik? Ezekre a kérdésekre aligha tud – vagy akar – bárki válaszolni.

A nagy tömegű, soha nem látott mennyiségben érkező távol-keleti árut ugyanis (a NER hatóságok megszokott védekezése szerint) „minden vámjogszabályi előírást betartva”, valójában csak a szabályosság látszatára ügyelve, egy sajátos, egyetlen másik vámhivatalnál sem alkalmazott eljárásrend szerint, szokatlanul gyorsan kezelik. Olyan gyakorlatról van szó, amelyet sem magyar, sem uniós jog nem szabályoz, sehol másutt nem alkalmaznak a Dél-budapesti Vámhivatalon kívül. Ez a rendszer a „Bizalmi partneri jogviszony”, s ezt a „megtiszteltetést” kizárólag kínai ügyfelek és a vámkezelésüknél közreműködő speditőrök nyerhetik el. Mindez attól válik „vámjogilag” védhetőnek, hogy azokat sorolják ebbe a kategóriába, akik vállalják, hogy a szállítmányukról előre elküldenek minden lényeges tudnivalót, árulistát, számlát, sőt, a speditőrök még fotót is készítenek a számlán szereplő termékekről, és azokat a vámokmányokhoz csatolják.

Ebben semmi kifogásolható nem is volna, ha a gyakorlat is ezt a „bizalmi viszonyt” erősítené. Ha nem volna mindennapi gyakorlat, hogy a kínai ügyfelek a valósnál nem jóval alacsonyabb értéket tüntetnének fel az árunyilatkozaton. ha nem próbálnák 1 millió dollár értéken elvámoltatni a 20-25 milliós konténereket. Ha azokban a konténerekben valóban azok a bejelentett az áruféleségek, és valóban a jelzett mennyiségben érkeznének; ha a kereskedők nem próbálnának bejuttatni az Unióba kétséges biztonságú termékeket; a vevő testi épségére veszélyes elektromos műszaki cikkeket; nem kívánatos játékokat, bébi ruhákat. Amikor elmarad a szállítmányok tényleges, tételes átvizsgálása,

 a vámolásban részt vevők áthágnak egy sor, rendkívül szigorú uniós védelmi intézkedést.

Informátoraink azt is elmondták, számos esetben komoly belső feszültséget okoz az állomány körében, amikor a hivatal vezetése vizsgálatmentességet rendel el olyankor is, amikor a számítógépes kockázatelemzés mást írna elő. A vámkezelés során ugyanis a gép tesz javaslatot a vámtisztnek – előre programozott kockázati tényezők alapján – az adott ügyben tartandó ellenőrzés „fokozatára”. Az ilyen javaslatot felülbíráló, engedékeny parancsok érthetetlenek, kezelhetetlenek a folyamatért revizorként személyükben is felelős, a kockázati döntések meghozatalára kiképzett szakemberek számára.

A legtöbb vitát a vámérték megállapítása generálja. Az uniós szabályok szerint az elektronikus vámfeldolgozó rendszer úgynevezett „profiltalálatot” dob ki az áru vámértékével kapcsolatban, s a szabály szerint, ha az nem egyezik meg a kísérő okmányokban feltüntetett értékkel, akkor a vámtisztnek tételes áruvizsgálatot kell elrendelnie, s a felülvizsgálati eljárással egy időben úgynevezett különbözeti vámbiztosítékot kell beszednie. Szerte Európában találkoznak a vámhatóságok az ilyen próbálkozásokkal, ezért bizonyos távol-keleti áruk esetében uniós szabályok mondják ki, hogy az úgynevezett összehasonlító táblázat értékeit kell alapul venni, az abban megjelölt átlagár ötven százalékánál alacsonyabb értéket nem szabad elfogadni.

Nos, a vámkezelést végző illetékes vámhivatalnál gyakran ezt az előírást meglehetősen tágan értelmezik. Informátoraink szerint az esetek igen jelentős százalékában néhány, arra illetékes parancsnok, akiknek lehetőségük illetve kódjuk van az ilyen beavatkozásokhoz,

önhatalmúlag felülbírálják a rendszer által megjelölt vámtételeket,

illetve azt a bizonyos profilt. Ilyenkor az elvárhatónál irreálisan alacsonyabb értéken vámolják a szállítmányokat, a jogszerűen beszedhetőnek csupán töredéke után fizettetnek vámot. Amikor magyarázatot kell adni az ilyen döntésekre rendszerint ugyanaz az érv hangzik el: a szokásosnál silányabb volt az adott áru.

Li Ko-csiang kínai miniszterelnök (b) és Áder János köztársasági elnök a Sándor-palota teraszán 2017. november 29-én. MTI Fotó: Kovács Tamás

Az alacsonyabb vámértéken szabadforgalomba bocsátott konténerek ügye csak a problémák egyik ága. A másik az import áfa sorsa. A tapasztalatok szerint a kínai áruk vámkezelésénél olyan speditőrök működnek közre, akik valamennyien az úgynevezett halasztott vámfizetési engedéllyel rendelkeznek. Az ő esetükben valójában csak tájékoztató áfát szabnak ki, ténylegesen ezt csak az adóbevallásukban, kell szerepeltetniük, de ebben a folyamatban sehol nem szerepel, hogy valójában mi lesz az áruval, ki, mikor, melyik országban értékesíti. Az EKÁER rendszerben kibocsátott fuvarlevelet valamelyik másik tagállamban lebélyegeztetik, majd „mossák a kezüket”: ők igazolták, hogy a szállítmány elhagyta Magyarországot. Hogy valamelyik tagállamban valaki, valamikor megfizette-e az áfát? Ez itt senkit nem érdekel, soha nem néznek utána annak, hogy a hivatalosan tőlünk Olaszországba, Németországba, vagy Spanyolországba tovább szállított több millió tonna kínai áru után megfizették-e valahol az áfát.

Amikor informátorainkat arról kérdeztük, nem tartanak-e valamiféle retorziótól, ha nyilvánosságra kerülnek ezek a visszaélések, szinte kivétel nélkül valamennyien azt mondták: nem a retorzióktól tartanak, hanem attól, hogy

egyszer valakinek majd felelnie kell ezekért a döntésekért.

Vajon oda állnak-e majd a parancsnokok a számon kérők elé és magukra vállalják-e majd a döntésük felelősségét, vagy a fiatalabb, alacsonyabb beosztású munkatársakra hárítják, s azokat küldik a „vágóhídra”? Alighanem ez történik majd, hiszen néhány év múlva ezeknek a törvénytelen engedményeknek már nem lesz „gazdája”.

Már most is vannak bizonyos figyelmeztető jelek arra vonatkozóan, hogy az ilyen és hasonló ügyekből baj lehet. Tavaly ősszel jelent meg arról egy cikk, hogy Spanyolországban az ottani vámszolgálat pénzmosással gyanúsított meg több éve ott működő kínai kereskedőket, akik az Ibériában tevékenykedő kínai bankokon keresztül – magas beosztású tisztségviselők közreműködésével -, hamis bankszámlák nyitásával, 5000 dolláronként utalták haza az európai illegális kereskedelemből megszerzett pénzeiket. A spanyol és a brit rendőrség látókörében feltűntek olyan kínai kereskedők, akikkel kapcsolatban

a nyomozás szálai Magyarországra is vezettek,

s akik közül többen szerepeltek a Dél-budapesti Vámhivatal „Bizalmi partnerei” között.

A nyomozás híre természetesen belezavart a „kínai-magyar vámbarátságba”.  Megszüntették a bizalmi kapcsolattartást, és a korábbi irreálisan alacsony vámtételeket „hirtelen” 1000-2000 dollárral megemelték. Egy-egy esetben még így is hihetetlenül alacsony az a 10-12 ezer dollárnyi vám, ami reálisan akár 60-70 ezer dollár lehetne.

Annak sem számolt még utána senki, hogy a korábbinál ötször-hatszor több elvámolt kínai áru után miért csak duplájára emelkedtek a magyar vámbevételek? Hová tűntek ezek a milliók? Legfeljebb csak az alacsonyabb beosztású vámtisztek aggódnak amiatt, hogy nem szúr-e szemet mindez az Európai Unió költségvetési bizottságának? Nem jut-e majd valakinek az eszébe, hogy elgondolkodjon azon, vajon miért lettünk éppen mi olyan népszerűek a kínai kiskereskedők szemében? Mintha csak ők aggódnának amiatt, hogy úgy járhatunk, mint a britek, akikre a hasonlóan „különösen engedékeny” angliai vámeljárások miatt az uniós ellenőrök 5 milliárd euró – azaz 1500 milliárd forint – büntetést szabtak ki. Ha ránk ennek a bírságnak csak a 10 százalékát szabnák ki, akár 150 milliárd forint is lehetne a „lágyszívűségünk” ára.

A Dél-budapesti Vámhivatalban 2016-ban 6,9 milliárd forint vámot és 51 milliárd forint tájékoztató áfát szedtek be, de ezek az összegek tavaly már 11,3 milliárd vám- és 163 milliárd áfa bevételre nőttek. Jogosan aggódnak tehát informátoraink, hogy ha a gyanús körülmények ellenére is ilyen összegek folynak be a költségvetésbe, mennyi lehetett volna az igazi vámérték?

Nehogy az OLAF, vagy az Unió költségvetési bizottsága akarjon választ kapni arra a kérdésre, valójában kinek is jelent üzletet az új kínai „selyemút”.

Az ellenzék nagyjából elengedte a győzelem esélyét

Bódis Gábor
-
0
Az ellenzék nagyjából elengedte a győzelem esélyét

Fejlett demokráciákban nincs példa a kétharmados győzelemre; ha ez 2018-ban is megismétlődik domináns pártrendszerű országgá válik Magyarország; valószínűtlennek látszik a teljesen koordinált ellenzéki indulás; most formálódik az a szövetségi politika, valamint erőviszonyrendszer, ami meghatározhatja a 2018 utáni világot. Ez pedig nem az együttműködés, hanem az egymással szembeni konfrontáció irányába löki a pártokat. Interjú Szabó Andrea, választási szakértővel.

 

Milyen magyarázat van arra, hogy Magyarországon egy politikai opció, ebben az esetben a Fidesz-KDNP már kétszer kétharmaddal nyert, méghozzá úgy, hogy először, 2010-ben, még a régi választási törvény szerint bonyolították le a szavazást? Ilyenre, tudtommal, nincs európai példa. Esetleg ázsiai.

Valóban szokatlan a fejlett demokráciákban, hogy egy országban két egymást követő választáson egy párt kétharmados többséget szerezzen. Enyedi Zsolt és Kenneth Benoit 2011-ben, ebben a témában írt tudományos publikációjában megjegyzik, hogy „A kortárs, konszolidált OECD-országok között kétharmad feletti eredményre egyszerűen nincs példa”. Arra pedig végképp nincs korábbi tapasztalat, hogy mindez kétszer egymás után bekövetkezzen. Ezért hívják a 2010-es választást úgynevezett kritikus választásnak, amikor alapvetően rendeződik át a pártrendszer és a politikai rendszer. 2014-ben ugyan ismét kétharmados győzelmet szerzett a Fidesz-KDNP, de azt ne felejtsük el, hogy 2010-hez képeset több mint félmillióval kevesebb belföldi szavazatot kapott a pártszövetség, a külhoni magyaroknak pedig lehetőségük volt levélben szavazni. Az ellenzéki oldalon viszont a baloldal és a Jobbik együttesen 460 ezernél is több plusz szavazót tudott becsatornázni. A különböző tanácsadó intézetek becslései szerint, ha a Fidesz nem változtatja meg 2014 előtt a választójogi törvényt, szinte bizonyosan nem lett volna meg a kétharmada.

Magyarországon, 2010-ben a domináns pártrendszer alapjai kerültek lerakásra, amelyet a 2014-es választás megerősített.

Ha 2018-ban, immár harmadik alkalommal nyer kétharmaddal a Fidesz, akkor definíciószerűen domináns pártrendszerű országgá válik Magyarország.

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a kormánykoalíció ismét a kétharmad közelében lesz, sőt egyesek szerint ez akár háromnegyed is lehet. Az eddigi felmérések alapján ez valószínű?

A 2018 január végéig készített közvélemény-kutatási eredmények alapján igen komoly esély mutatkozik arra, hogy 2018. április 8-a után újra Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt Magyarországon, és mögötte kétharmados többségű Fidesz és KDNP frakció üljön. Minden mérvadó közvélemény-kutató intézet hozzáteszi azonban az adatfelvételei ismertetésekor, hogy a januári vizsgálatok sajátos helyzetben készültek. A baloldalon, különösen a legnagyobb baloldali párt esetében nem volt teljesen világos az indulási helyzet, a választási kampány részvételnövelő hatása még nem jelentkezett, ráadásul a kormányzat nagyarányú béremelésekről kommunikált. Minél közelebb leszünk a választásokhoz, annál tisztább lesz a kép, és annál pontosabban fogjuk tudni megmondani, hogy győz-e a Fidesz a választáson, illetve meglesz-e kétharmada a kormányzó pártnak.

Több évtizede tanulmányozod a magyar választásokat. Kevesebb mint két hónappal a mostani megmérettetés előtt milyen markáns különbségek jellemzik a jelenlegi választások előtt időszakot az előzőekhez (2014, 2010, 2006, 2002, 1998) képest?

A legnagyobb különbséget abban látom, hogy az előző választásokhoz képest

sokkal több a bizonytalansági faktor.

Az ellenzéki pártok megjelenési lehetőségei a vidéki médiumokban korlátozottak, azaz az üzeneteiket nehezebben tudják átadni. A korábban megszokott kampánytechnikák – így óriásplakátok, vagy elefántfülek a kandelábereken – most kevéssé működhetnek, részben a törvényi szabályozás szigorodása miatt, részben pedig azért, mert ezek tulajdonosi koncentrációja jóval erősebb, mint bármikor korábban.

A bizonytalanság érződik az ellenzéki pártok oldaláról is.

A kit is akarunk legyőzni? kérdésre, mintha több párt esetében is az „egymást” kifejezés lenne a valóságos válasz.

Végül a bizonytalanság látszik a választópolgároknál is. Míg Orbán Viktor mögött egy roppant elszánt, rendkívül elkötelezett és jól mozgósítható tömeg – szaknyelven választói tömb – áll, addig az ellenzéki szavazók ugyanúgy polarizáltak és fragmentáltak, mint pártjaik.

Vegyük szemügyre az ellenzéket. Ha egy teljesen koordinált indulás (az MSZP-Párbeszédtől a Jobbikig) lesz az egyéni választókerületekben, tehát csak egy ellenzéki áll majd szemben a Fidesz-KDNP jelöltjével, ez mennyire növelné az ellenzék esélyét?

Ezt a forgatókönyvet – jelen állás szerint – meglehetősen esélytelennek és valószínűtlennek tartom. A pártok egymással szembeni arrogáns magatartása arra utal, hogy nagyjából elengedték a választási győzelem esélyét, és most az ellenzéki terep újrafelosztásáért folyik a küzdelem. Most formálódik az a szövetségi politika, valamint erőviszonyrendszer, ami meghatározhatja a 2018 utáni világot. Ez pedig nem az együttműködés, hanem az egymással szembeni konfrontáció irányába löki a pártokat. AZ MSZP és a DK megállapodása elvileg jó példa, de önmagában nem elegendő az egyéni képviselőhelyek megszerzéséhez.

Minimum az LMP-re a legtöbb helyen szüksége lenne a baloldalnak.

Ha csak az úgynevezett demokratikus pártok (Jobbik kizárva) fognak össze az egyéni jelöltek szintjén, akkor mekkora az esély? És milyen a kilátások, ha mondjuk, három ellenzéki tömb lesz (Jobbik, LMP, MSZP-DK)?

A választási rendszer világos képletet rajzol fel: minél kevesebb párt, pártszövetség áll fel a kormányzópárttal szemben, annál nagyobb az esély a győzelemre. Matematikai szempontból az „egy az egy” ellen küzdelemnek van a legnagyobb győzelmi esélye. Választási szituációban ugyanakkor nem érvényes a 2+2=4 matematikai képlet. Egy DK-s és egy Jobbikos szavazó ideológiai értelemben nagyon messze áll egymástól. De az LMP és a baloldali pártok szavazói között is érzékelhető némi fenntartás. Ahhoz, hogy mégis egymásra találjanak a választók egy egyéni körzetben, több hónapos, masszív edukációra van szükség. 2018 február közepén hozzákezdeni ehhez a munkához – ha egyáltalán elkezdődik – roppant későinek tűnik.

Magyarországon majdnem minden közvélemény-kutató intézetet valamilyen politikai párthoz, irányultsághoz lehet kötni. Ez okozhatja a nem ritkán feltűnő különbségeket a felmérési eredményekben?

Úgy vélem, hogy egy közvélemény-kutatónak lehet politikai elköteleződése, de a közvélemény-kutatás egy tudományos módszer, amit vagy jól csinálnak vagy rosszul. A jelenlegi közvélemény-kutatások közötti különbség legtöbb esetben látszólagos, helytelen összehasonlításokból ered. Egy felfokozott szituációban nem mindegy, hogy mikor készül az adatfelvétel, adott esetben néhány napnak is van jelentősége. Az sem mindegy, hogy milyen választói csoportok adatait hasonlítjuk össze, és végül érződik némi különbség a személyes, a telefonos és az online metódusokkal felvett közvélemény-kutatások eredményei között is. A valódi kérdés, szerintem, inkább ez utóbbi. Melyik metódus a legalkalmasabb Magyarországon a választói vélemények pontosabb megismerésére? Az eddigi választások azt mutatták, hogy

talán a személyes megkérdezés tudja a legpontosabban a valós választási szituációt előállítani,

és így a választási végeredményhez legközelebb álló pártpreferencia eredményeket produkálni.

Németországban, Ausztriában szinte hajszál pontosan megegyeztek az urnazáráskor kiadott exit poll eredmények a hivatalosakkal. Ez Magyarországon elképzelhető?

Először talán tisztázzuk, hogy mit is jelent pontosan az exit poll vizsgálat. Olyan kutatási módszer, amikor a már leszavazott állampolgároktól, rögtön a szavazat leadása után kérdezik meg, hogy melyik pártra szavazott néhány perccel korábban. Magyarországon a 2014-es választások során nem készült hagyományos exit poll kutatás, olyan vizsgálat készült, amikor a választás napján, telefonon érdeklődtek az állampolgároktól, hogy volt-e szavazni, és ha igen, melyik pártra szavazott. Ez a módszer azonban nem azonos az exit poll kutatással. Ott ugyanis azon van a hangsúly, hogy a választási aktushoz legközelebbi pillanatban kérdezzük meg az embereket.

Az az igazság, hogy a 2014-es választásokat megelőzően készült néhány exit poll kutatás nem szerepelt valami fényesen. A magyar társadalom tagjai nem lelkesedtek különösebben azért, hogy a szavazókörből kijőve elárulják a kérdezőbiztosoknak, kikre szavaztak néhány perccel korábban. Magyarországon más módszer működik jobban. Ilyenkor a választást megelőző utolsó napokban készül a kutatás, amelyet esetleg kiegészítenek szombaton, vasárnap készített telefonos kutatással. Az így létrejövő adatbázisokra építve számítják ki a kutatók azt a becslést, amelyet este 7-kor bemutatnak a különböző csatornák választási műsoraiban. A legutóbbi választások során is az ilyen módszerrel – egyébként az Ipsos által – készített közvélemény-kutatás tudta a legjobban jelezni a választások várható végkimenetelét.

Konrád György: Én még nem éltem demokráciában

Lendvai Péter
-
1
Konrád György: Én még nem éltem demokráciában

Real political animal – idézte fel egy külföldi kolléga jellemzését Konrád György Kossuth díjas író, beszélgetésünk ama részében, amikor Magyarország rendszerváltás utáni miniszterelnök jelöltjeit jellemezte. Szerinte Gyucsány Ferenc szeretett a politikában donjuankodni, Orbán pedig, akit sosem szeretett, mindig szélsőséges, kapkodó dolgokat csinált. Konrád, aki magát résztvevő megfigyelőnek nevez, azt is elmondta a Független Hírügynökségnek, hogy mindig rossz kormányok alatt élt, és, ami most van egy olyan gyorslift, amely levisz bennünket az alagsorba.

 

Kezdjük egy nagyon banális kérdéssel: milyen a politikai közérzete?

Olyan, mint rendesen. Én nem éltem még demokráciában, csak nagyon rövidke ideig. Még 46-47 táján reménykedhettem, de egy évvel később már világos volt, hogy nem lesz demokrácia. Érdekesnek találtam valamennyire az ’56-ot megelőző éveket, a Nagy Imre korszakot, de nem gondoltam azt, hogy örülnöm kellene. Szóval rövidke korszakok voltak, amikor jól érezhettük magunkat, jó volt ’88-89, például. ’88-ban még kaptam a hátamra gumibotütéseket, de az mégiscsak reményteljes dolog volt. Viccesek voltak a kölcsönös ki hadműveletek. A rendőrök vadonatúj Yamahákkal érkeztek, mire az egyik tüntető fiatalember elkiáltotta magát: borítsuk fel a Yamahákat. Mire a rendőrök, akik újak voltak, meghökkentek, hirtelen nem tudták mit is tegyenek, de aztán megfordultak, feladva a fiatalok kergetését inkább a motorjaikat akarták megóvni. Azt akarom mondani, hogy volt humora a jelenetnek.

Ön gondolom nem a fiatal rendőrök közé tartozott, aki a Yamahát védte, legalább is a gumibotból erre következtetek. Ugyanakkor úgy beszélt a tüntetőkről, mintha azokhoz sem tartozott volna…

Én inkább résztvevő megfigyelő voltam.

De akkor miért kapott verést?

Mert nem volt rám írva, hogy én csak egy öreg megfigyelő vagyok.

Azt mondta, még nem élt demokráciában. Akkor sem érezte annak, amikor a rendszerváltozás környékén ön is erőteljesen jelen volt a változást akarók sorában, mégpedig SZDSZ-esként?

De akkor éreztem. Csakhogy ezek nagyon rövid időszakok voltak.

Legfeljebb a 1998-ig, a Fidesz korszakig beszélhettünk egyfajta demokráciáról.

Bár nem mondhatom, hogy a Horn-korszaktól el lettem volna ragadtatva. Egyébként emlékeztem rá, még 1985-ből; egy fórumot akartunk rendezni, ám ő kijelentette, hogy csak olyan rendezvény lehet, amelyet ők akarnak, és ők engedélyeznek. Arra gondoltam akkor, hogy ni csak milyen kis ember, és hogy keménykedik. Aztán adta alább is, mert a fórum végül összejött, annak ellenére, hogy különböző trükkökkel meg akarták akadályozni. Volt a dologban valami humor is.

Ha egy kicsit előbbre lépünk, és végignézünk az elmúlt közel harminc év miniszterelnökein, ki hogyan jellemezne?

Antall Józsefnek volt eleganciája, végül is úri fiú volt.

Jó tanár volt, és lehetett volna jó miniszterelnök is, de nem érett még meg rá. A környezet sem tette könnyebbé számára a munkát, meg talán már a betegsége is lopódzkodott.

Boross Péter?

Ő nekem kezdettől ellenszenves volt, és az is maradt.

Horn Gyula következett…

Két kis anekdotával tudnám őt jellemezni. Az egyik 1989 februárjában történt, egy filmfesztivál zsűrijében találkoztunk, amelynek ő volt az elnöke, ekkor hangzott el Pozsgay Imre elhíresült mondata, hogy 1956-ban nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Megkérdeztem Horn Gyulát: ehhez mit szólsz?, csóválta fejét: elsiette ezt az Imre, mondta. Mikor kellett volna, kérdeztem. Még ráért volna, válaszolta. Legközelebb szeptemberben találkoztunk, egy olyan megbeszélésen, ahol a téma az volt, milyen legyen majd a demokratikus kormány külpolitikája. Az SZDSZ-től Tamás Gáspár Miklóst, meg engem delegáltak, természetesen Antall József is ott volt. Mindannyian mondtunk mindenfélét, beszéltünk valamilyen közép-európai társulásról, konföderációról, Horn Gyula viszont kijelentette: a legfontosabb célunk, hogy belépjünk a NATO-ba. Hát mindenki csodálkozott ezen. És akkor eszembe jutott

az akkori amerikai nagykövet véleménye, aki azt mondta, amikor Hornról kérdeztem őt, hogy ő egy: real political animal. Vagyis egy igazi politikai, talán úgy fordíthatnám, hogy hiéna.

Úgyhogy tulajdonképpen kedveltem is őt, meg respektáltam, hogy az a szarvasagancs a fején, milyen jól volt hasznosítva… Azt hiszem hülyeségnek tartottam, hogy politikailag leginkább az SZDSZ-szel harcolt, ahelyett, hogy a Fidesszel szemben védekezett volna. Neki, úgy érezte, a fő ellenfele a Kuncze Gábor volt, talán azért, mert az olyan nagydarab…

Ez politikai hiba volt?

Súlyos politikai hiba volt, igen. De hát ki a hibátlan…

Horn után, négy évvel később, jött Medgyessy Péter.

Pech volt az az ügynöki besorolás, D-209-es ügy. Pedig reményteljes volt, hogy egy civil fogja elnyerni a politikai hatalmat. Aztán

hibázott abban is, hogy le akarta mondatni az SZDSZ által delegált gazdasági minisztert, Csillag Istvánt, a pártja viszont nem akarta.

Szóval ez egy felfuvalkodottság volt Medgyessy részéről, mert Csillag értett a dolgához, és nem lehetetlen, hogy jobb közgazdász volt, mint ő.

A D-209 ügyben a legádázabb ellenfele az ön pártja volt Medgyessynek…

Az SZDSZ-esek nyilatkozhattak volna óvatosabban, mert végül is jó miniszterelnök volt. Megfelelt a funkciójának. Még tudott franciául is, tudott viselkedni, mutatós volt, de a hiúsága elragadta. Valamennyi miniszterelnöknek ez volt a baja; hogy funkciójának követelményeit, amelyek némi alázatot is előírnak, nem tudták megtartani, és saját fegyelmezetlen hiúságuknak teret engedtek.

Következett Gyurcsány Ferenc…

Őt szerettem. Eltérően némely politikai barátomtól, akik megbízhatatlannak tartották. Én elmésnek találtam, és azt gondoltam, ez tud a legjobban beszélni. Ő a legintelligensebb, a leggyorsabb eszű. Jó volt a fizimiskája, és az is tetszett nekem, hogy tud élésen fogalmazni. De túlságosan szerelmes volt a pozíciójába. Egy kollégája mesélte, hogy

együtt álltak a vizeldében, és egyszer csak Gyurcsány nagy sóhaj közepette megszólalt: de szeretek kormányozni, mondta.

Mások meg azt mesélték, hogy hiába állapodtak meg abban, hogy egy bizonyos ügyben nem nyilatkoznak másnap délig, de Gyurcsány már délután kettőkor beszélt róla a rádióban… Úgyhogy tud bűvölni, tud donjuankodni a politikában. De egy ilyen lassúvérű országban előbb-utóbb rájönnek, hogy ebben van kóklerség. Ahogy ő is nagyon pontosan ismerte fel a kóklert az Orbánban. Egy politikai szélhámos, mondta róla. Lehet, hogy rokonlelkek. Én sajnálom, mert úgy éreztem, hogy Gyurcsánynak van spontán érzéke a demokráciához. Egy sármör. A népvezéreknek úgy látszik sármörnek kell lenniük. Az ellenfelének, az Orbánnak is megvan ez a tehetsége.

Bajnai Gordon?

Ő tudta mik a helyes intézkedések. Nem hiúskodott, nem alkalmazott demagóg fordulatokat, nem mondott nagyokat. Valószínűleg hallgatott a feleségére, aki nem szerette, hogy a politikában ennyire benne van. És most szépen megvannak Párizsban.

Elérkeztünk Orbánhoz, bár már egyszer jártunk nála, de kihagytuk az első kormányzásának idejét, hogy most egyben jellemezhesse őt.

Nekem nem volt sem akkor, sem most rokonszenves. 1989-ben, a híres Hősök terén elhangzott beszéde nyomán, világossá vált, hogy nem szótartó.

Arra utal, amiről nyilatkozott is már korábban, hogy megígérte, nem fog beszélni az orosz csapatok kivonásáról, de mégis beszélt?

Igen arról. Beszélt és ezzel a hiúsága aratott. Akkor még nem volt rendezve az oroszokkal a távozás. Ő ilyen heveskedő, szélsőséges dolgokat csinált. Emlékszem egy régi beszélgetésre, amikor arról váltottunk szót többekkel, hogy vajon mit lehet várni Gorbacsovtól. A többség azon a véleményen volt, hogy biztató, amiket csinál. Állt ott egy sötéthajú fiatalember, aki megszólalt és a következőket mondta: én nem bízom az oroszokban. Ő volt Orbán Viktor. Mindig becsaptak minket, mondta, mindig ellenünk vannak, az oroszok a mi ellenségeink. Azt gondoltam akkor, hogy vajon miért kell ilyen túlzásokba esni. Nem értettem egyet azzal a politikával sem, hogy diadalmaskodnak az oroszok felett, mert ez még nem volt diadal. Én, aki sokat foglalkoztam az orosz irodalommal, azt is elég világosan láttam, hogy ha szétesik a szovjet birodalom, elég sok orosz ember kerül majd túlságosan is ambiciózus kis nacionalizmusok felügyelete alá. Összefoglalva azt tudom mondani: sosem voltunk Orbánnal barátok.

A saját szerepét hogyan látja, ezalatt a közel harminc év alatt?

Kérem, pontosítsa a kérdését…

Úgy érzem, mintha örök ingadozásban lett volna, mennyire ártsa bele magát a politikába, illetve mennyire maradjon, ahogy ön fogalmazott, résztvevő megfigyelő.

Azt hiszem ez volt a középarányos, ez a részvevő megfigyelés. Persze az ember soha nincs középen, hanem hol erre, hol arra billen. Egyetemi hallgatóként kétszer, vagy háromszor voltam kizárva az egyetemről, vagy éppen az apám miatt, hol azért, mert mondtam mindenfélét. Engem már a középiskolában is kirúgtak a Diákszövetségből, úgy hogy már volt praxisom… Tulajdonképpen elsősorban megérteni akartam a történéseket. Egyszer Japánban kérdezték meg tőlem, hogy mi az én világnézetem. És azt válaszoltam: komprehenzionista vagyok. Tudniillik a megértés embere. A megértés szociológiáját műveltük akkor Szelényi Iván batárommal. Az emberekhez való viszonyomnak is ez az ösztönzője: a kíváncsiság, a megértés. Ezért kérdezgettem mindig is sokat az embereket. Már gyerekkoromban is, apám üzletében az alkalmazottakat, vendégeket. És mindig volt politikai érdeklődésem is. Már gyerekként is. Emlékszem, a második világháborúban imádkoztam a szövetséges csapatok győzeleméért.

Visszatérve a mába, illetve a közelmúltba: tett-e magának szemrehányást azért, hogy esetleg aktívabbnak kellett volna lennie?

Többnyire intuitív döntéseket hoztam. Amikor az egyetemen,’56-ban, szaladgált a Gömöri Gyuri, meg a Hárs Gyuris, hogy srácok, kinek kell géppisztoly, mondtam, igen, nekem is kell. Hogy miért kell? Mert az biztonságosabb, ha van. Aztán otthon volt a rekamiéban. Később meg elástam. Úgyhogy nem voltam én egy olyan végzetes hős. A Pannónia utcában ástam el, gondolom azok, akik ott egy nagy OTP házat építettek, megtalálták. Szóval ezek ilyen döntések.

Azt is mondja ezzel, hogy a politikai aktivitással szemben mindig visszahúzta az íróasztal?

Igen. Hát az az én munkám. A politika nem a munkám, csak belekotnyeleskedem. Én például nem tudok délelőtt elmenni valahova, valamilyen politikai fontoskodás ügyében. Annak idején beválasztottak az SZDSZ Országos Tanácsába, ez a párt volt számomra a legérdekesebb, egy érdekes szociológiai gyűjtemény tárháza volt. Nos, ez a tanács valahogy mindig szombaton délelőtt 10 órakor tartotta a gyűléseit. Én szombaton délelőtt sem a zsinagógába, sem az SZDSZ-be nem voltam hajlandó elmenni. Ilyenkor én kinézek, szívok egy mélyet a tiszta levegőből, aztán leülök az asztalomhoz.

Sose szerette önt a jobb oldal, de nemrégiben, egy rövid ideig szívesen emelte magához, mégpedig azért, mert menekültügyben azt nyilatkozta, amit… Szóval, hogy ne jöjjenek. Megbánta?

Azt gondoltam és mondom is, hogy az ellenőrizetlen, áradatszerű befogadás nem helyes. Általában úgy van – és így volt velünk még a rendszerváltás előtt -, hogy nem demokráciából demokráciába belépni nem akadálymentes, megnézik, ki honnan jön és miért, meglepően nagy anyagot gyűjtenek össze egy emberről, mielőtt megadnák a vízumot. Úgy éreztem, hogy ez a megfontolás nélküli herzlich willkommen, helytálló lereagálása a német bűntudatnak a holokauszt miatt, és értem azt, hogy ez teher rajtuk, a lelkükön van. De azt is láttam, hogy ez nagy beáramlás nem a halál elől futó emberek gyors életben maradási ösztönének a megnyilvánulása, hanem pontosan tudják, hova akarnak menni: Svédországba, vagy Németországba. Nem bolondok. Ebből az következik, hogy nem kötelező nagy tömegben befogadni, mert a kiáramlásnak is megvan a ragályszerű jellege. Emlékszem ennek a pszichózis-szerű hangulatára, ’56-ból.

Nem volt tehát alaptalan az a megjegyzésem, hogy nem kell korlátlanul, és szűretlenül beengedni senkit. Nem egy ostoba kijelentés az, hogy ott kell segíteni őket, ahol élnek, itt pedig csak annyiban, amennyiben reálisan szükségük van rá.

A kritikátlan kizárásról, vagy a kritikátlan befogadásról egyaránt elfogadhatatlan, aki ilyeneket mond, az félrebeszél. Sok kritikát kaptam a barátaimtól emiatt, de vallom akkor is, hogy a nacionalizmus szélsőséges válfaja a nácizmus, a szociáldemokrácia szélsőséges ága a kommunizmus, de megjelent a harmadik szélsőség is, mégpedig az iszlámizmus. Ezek mind elvi okokból hajlandóak ölni. És azok a mozgalmak, amelyek elvi alapon feljogosítják magukat az ölésre, nekem nem szimpatikusak.

Amit most mond, az fakad némiképp a zsidó létből is?

Lehet talán, mert zsidónak könnyebb arra gondolni, hogy sok embert megöltek, csak azért, mert zsidó. Elítélem, és totalitárius rendszernek tartom mindegyiket, mert mind valamilyen ravasz retorikával magyarázza tetteit.

Ravasznak nevezi ezeket a szörnyű tetteket, finoman fogalmaz, ami nagyon illik is önhöz. De mit mond a mai rendszerről?

Orbán udvarol Netanjahunak, és hangoztatja, hogy megvédi a zsidókat. Én azonban, ami most történik, kezdettől antiszemita kampánynak tartottam. Csak azért antiszemita, mert könnyebb a zsidókat megutáltatni, mint a nem zsidókat…

Mert van történelmi előzménye…

Úgy van. Ez egy olyan cipő, amelybe kényelmesen bele lehet tépni. Vissza kell térnem a beszélgetésünk elejére, és ezt most az Orbán időszakkal kapcsolatban is mondom: nem érezhettem Magyarországon egy demokrácia polgári biztonság szabadságát.

Mindig rossz kormányok alatt éltem. Vagy eleve rosszak voltak, vagy gyengék, bizonytalanok és kapkodóak. Én nem szerettem sem a nácizmust, sem a kommunizmust, mindkettőről azt gondoltam, hogy gyorslift bizonyos embereknek felfelé.

És most milyen liftben vagyunk?

Olyanban, amelyik lemegy az alagsorba.

„Orbán és bandája nem véletlenül verte szét a jogállamot…”

Kardos Ernő
-
0
„Orbán és bandája nem véletlenül verte szét a jogállamot…”

A magyar kormánykörök meglehetősen idegesen reagáltak az Európai Csalás Elleni Hivatal nyilvánosságra került jelentésére. A gyanú szerint Orbán Viktor veje, Tiborcz István bűnszövetkezet szervezése révén juthatott milliárdokhoz. A szenzáció a világlapok vezető témája is lett, a New York Times egyenesen címoldalon tálalta a magyar kormányfő családjának korrupciós ügyét. Viszont Lázár János igyekezett minden felelősséget a mára kormányellenséggé vált, de az eset időpontjában még Fidesz szekértolójának számító Simicska Lajosra kenni. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Bokros Lajos szerint az Európai Unió kezdeményezni fogja a bűnösök felelősségre vonását. A MOMA elnöke szerint minden egyes nap, amivel Orbán Viktor uralma hosszabb lesz, tovább löki az országot a szakadék felé.

 

Gondolja, hogy a kormányfő családja elleni nyomozás elől korábban kitérő hatóságok immár rákényszerülnek a helyzet tisztázására?

Ha a hazai hatóságok nem végzik el a dolgukat, az komolyan befolyásolhatja a közelgő választások kimenetelét. Az embereknek elegük van a szemérmetlen, állami korrupcióból, a felülről működtetett bűnszövetségből.  Ezen túl az uniós intézmények később újabb eljárásokat kezdeményezhetnek a magyar kormány ellen. Ezek a vizsgálatok az áprilisi választások előtt már nem zárulhatnak le, ugyanis a csalás elleni hivatal lehetősége kimerül abban, hogy a nyomozásuk lezárása után értesítette a magyar vádhatóságot.  Ha a magyar nyomozó hatóságok megtagadnák a feladatuk elvégzését, akkor az unió vezetése komoly lépésekre szánhatja el magát. Azt nem kéne megvárni.

Tételezzük fel, hogy nem nézik tétlenül, ami nálunk történik, de vajon milyen lehetőségei lehetnek az Európai Uniónak?

Amennyiben világossá válik, hogy egy állam olyan bűnszövetkezet fogságába került, amely visszaél a nyugati adófizetők pénzével, akkor eljárást indíthat az adott ország kormánya ellen. Ne felejtse el, hogy itt olyan törvénysértések történtek, amelyek az európai mellett a magyar jogot is sárba tiporják. Ezek után az unió megvonhatja azt a támogatást, ami Magyarországnak jelenleg jár.

Tudni kell, hogy az állami beruházások 80 százalékát az európai pénzekből finanszírozzák. a 2020-ig járó pénzügyi keretből származó alapoknak a túlnyomó többségét a magyar büdzsé már megelőlegezte. Ha ezek a pénzek nem folynak be az unió költségvetéséből, akkor az összeg a hazai költségvetési deficitet fogja növelni. Szétszakadhat a magyar államháztartás, vagy csődbe is, ez lehet a hosszú távú következmény.

Rövidtávon veszélybe kerülhet az uniós tagságunk, ugyanis nem tudom elképzelni, hogy az európai parlament néppárt-családja, közte Angela Merkel pártja elviselné, hogy Magyarország kormánya a bűnszövetkezetként működjön.

A magyar kormányfő vejének ügyével, az Elios több tízmilliárdosra tehető visszaélésével, illetve annak gyanújával már a New York Times is címoldalon foglalkozik, s persze a többi világlap is. Gondolja, hogy ezek után a magyar ügyészség képes majd a nyomozás megtagadására?

A magyar ügyészség Polt Péter vezetésével mindenre képes, jogi értelemben. Ha úgy dönt, hogy nincsenek nyomok, vagy nem történt bűncselekmény, akkor gyanú esetén is megtagadják a nyomozást. Még akkor is, ha az egész ország rendőrért kiált, ahogy számos esetben megtörtént. Sokszor leírtam már, hogy Orbán és bandája nem véletlenül verte szét a jogállamot. A Fidesz önkényuralma a jogállam felszámolását pont azzal kezdte, hogy akadályozta és felszámolta a nyomozóhatóságok függetlenségét, és az igazságszolgáltatás pártatlanságát. Megszüntette a sajtószabadságot, s igyekszik megfélemlíteni, szétverni a civil társadalmat. Így ugyanis nincs semmiféle korlátja a bűnszövetkezet aljas hatalmának.

Épp a demokrácia visszaállítását szolgálta volna az ön által javasolt 500 napos program, amely azt feltételezte, hogy valamennyi párt – közte a Jobbik – közös listán igyekszik legyőzni Orbán Viktort. Ha ez megtörténik, akkor a fékek és ellensúlyok visszaállítását követően új választást írnak ki.

Sajnos, az 500 napos programot a pártok figyelmen kívül hagyták, egyetlen ellenzéki párt sem reagált rá. Pedig közösen visszaállíthattuk volna a jogállam minimumát; újra normálisan működhetett volna az ügyészség, a bíróság, a sajtó és a civil világ. Ezen túl, a terv konkrét lépéseket tartalmazott a szegénység felszámolására, mert Magyarország az elmúlt nyolc évben leszakadt már a kelet-európai szomszédjaitól is, s reménye sincs arra, hogy a nyugathoz felzárkózzon. A program fontos pontja volt a korrupció elleni küzdelem, aminek fontosságát az OLAF jelentés különösen aláhúzza. Amikor a korrupció a legmagasabb hatalmi szinten dühöng, amikor maga az állam szakmányban dézsmája a közös vagyont, akkor legalább Románia szintjére kellene eljutni, ahol a korrupció ellenes ügyészség ezer politikus után nyomozott, ezek közül százat börtönbe is küldött, közöttük miniszterek is akadtak. Valami hasonlóra nekünk is szükségünk lenne. Ezen kívül persze meg kéne változtatni a választási rendszert is, mert a jelenlegi egyfordulós: csalásokra ad lehetőséget, az ellenzék jogai folyamatosan csorbulnak. Végül abba kellene hagyni a kiszerű, nevetséges szabadságharcot az unió ellen. Az Orbán kormány ugyanis pont azt a kezet harapja, amely pénzt ad az államcsőd elkerülésére. Ezt a programot a választások után összeálló ellenzéki szövetség még meg tudná valósítani.

Figyelemre méltó Mellár Tamásnak az a nyilatkozata, hogy ha nem az ellenzék győz – amire ma jó esély van – akkor a Fidesz úgy is belebukik a következő kormányzásba. Egyetért?

Miután a magyar nemzet az elmúlt nyolc évben szánalmas állapotba került, ezért a demokratikus ellenzék kötelessége, hogy harcoljon a gonosz, az erkölcstelen, és tolvaj önkényuralom leváltásárét. Minden egyes nap, amivel Orbán Viktor uralma hosszabb lesz, tovább löki az országot a szakadék felé, s nehezebbé teszi a zsákutcából való kilábolást. Ez előbb-utóbb biztosan elkövetkezik, de nem mindegy, hogy mikor.

Viszont a jelenlegi mandátumbecslések szerint kicsi az esély a kormány megbuktatására, mert politikai megfontolások miatt a Jobbikkal a demokratikus baloldal nem akar együttműködni.

Amíg lehet, az együttműködés lehetőségét az utolsó pillanatig nyitva kell hagyni, mert az országnak elege van abból az önkényuralomból, amely szétveri a nemzet egészségét. Megmérgezi, gyűlölettel telíti a lelkeket, szétveri a társadalom szolidaritását. Ilyen körülmények között az utolsó pillanatig az a kötelessége minden hazafinak, hogy a demokratikus erők egységéről, szövetségéről beszéljen.

A szövetségről könnyű beszélni, de nehéz megkötni. Ön is hiába tárgyalt a Demokratikus Koalícióval vagy az Szocialista Párttal négy hónap alatt semmiben nem állapodtak. Ön azt mondta, hogy átverték, partnerei pedig azt, hogy hiába hívták ön a listára nem ment. Így sokra nem mennek… nem gondolja?

Partnereim a saját listájukra személy szerint csak engem, s nem pártomat akarták felvenni, de én nem keresek munkát. Mi konzervatív, jobbközép irányba haladó, szabadságelvű, nemzeti ihletésű párt vagyunk, amelynek önálló erőként helye volna a magyarországi politikai palettán. Tehát a baloldali pártok ajánlata akkor lett volna számunkra elfogadható, ha néhány kerületben saját nevünk, pártlogónk alatt a demokratikus baloldal támogatja a mi egyéni jelöltjeinek. Ilyen ajánlat nem érkezett, a megállapodás így lehetetlenné vált.

Közös lista fel sem vetődhetett, hisz akkor 10 százalékot kéne elérniük, amire kicsi az esélyük.  Vagy erre nem is gondoltak?

Dehogy, hiszen látjuk, hogy milyen mértékben küszködik az MSZP és a Párbeszéd a közös teljesítményért, hisz ők bevállalták az említett 10 százalékot, ami elég kockázatos. Viszont ha a teljes ellenzék hajlandó lett volna közös listát állítani, akkor abban a pártom, a Modern Magyarország is részt vett volna, de azt mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármely baloldali párt listájára „felkéredzkedjünk”. Az erre való ajánlat ugyanis nem ajánlat.

 De a koordinált indulás elvileg még lehetséges?

A legutolsó pillanatig nem zárjuk ki egy tisztességes megállapodás lehetőségét.

Ha nem lesz ilyen, akkor hogyan indulnak a választáson?

Erre majd csak akkor tudok válaszolni, amikor 35 képviselő-jelöltünk túl lesz az aláírásgyűjtésen, ami elkezdődik hétfőn. Utána lehet szó bármiféle egyezkedésről, ugyanis az utolsó pillanatig mindenki visszaléphet a másik javára.

Figyeli a közvélemény-kutatási adatokat?

Nem, és nem is bízom bennük. Arra fogok koncentrálni, hogy valamennyi jelöltünk összeszedje a szükséges ajánlásokat, s azután, ha van még készség a baloldal egyes pártjai részéről, akkor nyitottak vagyunk a tárgyalásra. Egyébként pedig igyekszünk a legjobban szerepelni a választásokon.

Továbbiak

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség