Kezdőlap Featured Oldal 729

Featured

Emberközeli színkavalkád

Bóta Gábor
-
0
Emberközeli színkavalkád

Mi a fene miatt hat rám úgy egy népművészeti kiállítás, hogy vissza is megyek néhány terembe, újra meg újra megbámulok bizonyos tárgyakat? No, jó, a világ minden kincséért fel nem vennék például egy Bocskai öltönyt. Most mégis tetszéssel nézem finoman míves kidolgozottságát. És rácsodálkozom bútorokra, hangszerekre, szőttesekre, játékokra, mézeskalácsokra, bábukra, nyergekre, ruhákra, ékszerekre, miegyebekre, érzem, hogy valamit határozottan megmozdítanak bennem. Tán azért is, mert ritka mód jól rendezett Beszprémy Katalin által a Kéz/mű/remek című nagyszabású tárlat a Műcsarnokban, a Nemzeti Szalon égisze alatt.

 

A Bocskai öltönnyel valószínűleg az a bajom, hogy túl sokan hordták demonstratívan, hogy ők a hú, de magyarok, sokan voltak közülük antipatikusak, és ezért szegény ruhadarabhoz is rossz képzeteket társítottam. Beszprémy Katalin viszont abban segít, hogy lehántja a népművészetről azt a temérdek sallangot, képzetet, kényszerképzetet, ami rárakódott. És megmutatja azt, ami evidens. Megmutatja a természetes vonalait az ülő alkalmatosságoknak, a nyergeknek, nagyon is kézreálló játékokat tesz közszemlére, meleg takarókat, egyszerűségükben is szép tárgyakat, amiket természetes módon lehet használni.

Műcsarnok

Nincs semmi túlbonyolítva, pláne nincs túlcsicsázva, de ez közel sem jelent falanszterjellegű dísztelenséget. Sőt! Láthatjuk, hogy akár szerény körülmények között az ember szépérzéke a lehető legbelülről, igen mélyről fakad. Bámulom például a szalonnázó bicskák mutatós nyeleit. Ízlésesen kidolgozottak. Nem argentin bélszín szeletelésére valók, nem gazdagék eszköztárához tartoznak.

Mégis fontos volt, hogy ne csupán a szűkös célnak feleljenek meg, hanem mindennapi használatukkor valami ennél többet is nyújtsanak. És azt hiszem, az a leglényegesebb, hogy a művészet nem elkülönült a mindennapoktól, hanem összenőtt velük. Ott jött létre, ahol gyönyörködtek benne és használták, így aztán minden régiónak megvoltak a jellegzetességei, és ezeket igencsak a magukénak is érezték. A tárgyak és az emberek valósággal összeolvadtak, szinte egymás tartozékai voltak.

Műcsarnok

A nagyüzemi, globalizált gyártás idején, amikor más földrészen is akár ugyanabba öltözünk, és ugyanazt esszük, netán ugyanazt a tévésorozatot nézzük, ez éppen ellenkezőleg van. Valószínűleg emiatt fordultak sokan vissza a kézművesség felé. Keresik a legalább viszonylag egyedit. Építeni akarnak a hagyományokra. Lehet ez persze avittas múltba révedés, nacionalizmusba való begubózás. De ez a tárlat pontosan azt mutatja meg, hogyan lehet hagyományokra építve, korszerűnek lenni a mában, úgy, hogy nem dobjuk ki a fürdővízzel együtt a gyereket is. Hiszen a szó szoros és átvitt értelmében is meglehetősen színes a népművészet világa. Rengeteg az életvidáman élénk és a meleg szín. Valóságos színkavalkád a tárlat. Hogy például hímes tojásból hányfélét lehet csinálni, az elképesztő!

Műcsarnok

Többször a tárgyak halmozásával sokkolnak bennünket, a tojások üvegcsövekben egymásra rakva, töménytelen mennyiségben láthatók, de elszórva is akad belőlük itt-ott. A kazettás templommennyezetek részletei hatalmas falat borítanak be. Fantasztikus mennyiségű a tárgy, de mégsem túlzsúfolt a kiállítás. Jut az ide-oda flangálásra is hely, néhol le is lehet ülni némi elmélázásra, vagy éppen film-, videó nézésre. A tárgyaknak megteremtik a méltó környezetet. Vásári báboknak például két paravánt is építettek, némiképp korhű módon, de közben ezek az alkalmatosságok szinte a magas mennyezetig tornyosulnak, csaknem kortárs műalkotás válik belőlük.

Kipróbálhatunk egy-két hangszert, amikor éppen ott járok, egy férfi büszkén mutatja a partnerének, hogyan tud citerán játszani. Hogy én hogyan nyekeregtettem ugyanezt az instrumentumot, és milyen fülsértő módon püföltem a xilofont, az leírhatatlan. De legalább megpróbáltam. És azt hiszem, ez ennek a kiállításnak a lényege. Ha nem is tartozik kimondottan az érdeklődési körünkbe,  érdemes próbát tennünk magunkkal, mit vált ki belőlünk a népművészet legjava, ezen az impozáns tárlaton, ahol megjelenik a régmúlt, de zömében olyan remek alkotások láthatók, amelyek az elmúlt években jöttek létre.

A nép választhat, de nem küldheti el a nagy vezért

N. Vadász Zsuzsa
-
0
A nép választhat, de nem küldheti el a nagy vezért

„A szívemben magyar, a fejemben holland vagyok” – vallja Simon Wintermans holland üzletember, aki 52 évéből 22-őt már Magyarországon élt („Magyarországon migráns vagyok”), s aki már évek óta részt vesz a kormányellenes tüntetéseken, de beszédet először az április 15-i pécsi tüntetésen mondott, s először szervez: május 6-ára, anyák napjára.  De „most, hogy ismét ellopták a választásokat, már nem maradt más választásom. Nem azért, mintha jobban tudnám, mit kellene tenni, hanem azért, mert látom, hogy sokakban egyszerűen nincs meg a szükséges bátorság a szükséges lépések megtételéhez.” „Amikor egy puha vagy kemény diktatúra uralkodik, akkor az emberek vigyáznak arra, mit mondanak, mit tesznek… a II. világháborúban a hollandok zöme megpróbált tovább élni, anélkül, hogy bajba keveredjen”. Magyarországon azonban erősebbek ezek a reflexek. Civil kurázsi kell, a nulláról kell indulni. Az embereknek, „mint egykor a néptanítóknak, úgy kell járniuk az országot. El kell juttatniuk a valós információkat, akihez csak lehet. Beszélgetni kell” – mondja.

 

Nagyon érdekes a közösségi oldalon a nyitóképe. Dominál egy békét és nyugalmat árasztó, a kisfiával közös, tandemkerékpár-túrás kép, amit megtör a baloldalon egy kockaalakú kis portrékép, Ön katonai egyenruhában. Mit akar ezzel üzenni?

Ez nem is akármilyen egyenruha, hanem egy szovjet katonai zubbony és a jellegzetes tányérsapka. A képet tiltakozásként tettem fel, mégpedig április 9-én. Nem az egykori Szovjetunió iránti szeretetből, hanem felhívásként,

fel szeretném arra hívni a figyelmet, hogy újra Szibéria felé tart az ország.

Számomra szimbolikus a két kép együtt: az idillt árasztó és a katonai elem riasztó ellentéte felkavaró. Hogyan és mikor készültek a képek?

A kerékpáros kép vagy három éve készült, az akkor négy éves Samu fiammal tettük meg a két európai kulturális főváros – a cseh  Plzeň és a belga Mons – közötti utat, egy apa-fia program keretében Európa egy részét szeltük át. Nagyon szép út volt, nagyon büszke vagyok a fiamra – akivel ott barátokká is váltunk –, hogy végigcsinálta. A másik kép régen, 1988-ban, még a gorbacsovi szovjet érában készült. A transzszibériai Expresszel utaztam Moszkva-Peking-Moszkva útvonalon. Irkutszk környékén egy orosz hadnagy szállt fel a fülkébe…sok-sok vodkát rejtett a bőröndje. Ahogy lement a nap, elkezdtünk inni, s amikor már lefekvéshez készülődtünk, gondoltam, vicces lehet, ha felpróbálom az egyenruháját. Megengedte, sőt, le is fényképezett, vakuval készült a fotó. Ezt már önmagában is viccesnek tartottam, ám még viccesebb történet követte: utazásom után tíz nappal kellett bevonulnom a holland hadseregbe, s ott orosz nyelviskolába küldtek. Ne feledje, ekkor még állt a berlini fal – ez pedig a vadásztrófeám lett. De április 8-a óta azt érzem, hogy ismét Szibéria felé indultunk el.

Ahogy hallgatom a szavait, többes szám első személyben beszél. Magyarnak tartja magát?

Már 22 éve Magyarországon élek, négy, egyszerre magyar és holland gyermeket nevelek, rengeteg nagyon kedves barátom van itt, szeretem ezt az országot. S rossz látni, hogy a putyini, erdogani útra tették a jelenlegi vezetői.

Nem előre, hanem inkább visszafelé megyünk a gulyáskommunizmusba. Nagyon rossz az irány, s egész Európának is nagy kárt okoz. Az én szívem csücske Európa, és nagyon rossz látni, hogy az orbáni politika óriási veszélyt jelent az EU-ra is.

Kis országként semmire sem tudunk menni, talán az egyesült, együttműködő Európa képes egyedül válaszokat adni a hihetetlenül nagy kihívásokra.

Milyen jeleit látja annak, hogy Magyarország visszafelé megy a történelemben?

Például, hogy az emberek félnek. Mondok egy konkrét példát: a választások előtti nagy avatósdit-átadásosdit látva arra gondoltam, hogy kifigurázom a jelenséget, hogy felavatnak évekkel ezelőtt már elkészült utakat, még csak félig kész útszakaszokat, de akár egy krematóriumot is. A közvetlen kiváltó ok pedig az volt, hogy Pécs főtere mellett egy kis utcában keletkezett egy óriási luk, amit – láss csodát! – a helyi illetékes Biokom egy-két nap alatt visszazárt… pontosabban majdnem teljesen visszazárt. Gondoltam, hogy egy kis paródiás videóval felavatjuk a maradék kis lyukat, a mi kis fideszes lyukunkat, s ezt feltesszük a közösségi oldalra. Megkértem két pécsi színész barátomat arra, hogy játszák el a politikust, aki átvágja a szalagot…egyikük sem vállalta el. Helyben híres, ismert színészek nem merték elvállalni a szerepet. Nem a nevük a fontos ebben persze, hanem a jelenség.

Hogyan látja, ez magyar jelenség?

Korántsem az, hiszen amikor egy puha vagy kemény diktatúra uralkodik, akkor az emberek vigyáznak arra, mit mondanak, mit tesznek. A szüleim mesélték, hogy Hollandiában, a II. világháború idején a hollandok zöme megpróbált tovább élni, anélkül, hogy bajba keveredjen. Ott is nagyon kevés volt az igazi bátor ember.

Ugyanakkor az igaz, hogy Magyarországon ezek a kevésbé bátor reflexek talán erősebbek, mint például a hollandok körében, mert ez az ország soha nem ismerte, ismerhette meg igazán az élő, működő demokráciát.

A paprikakommunizmus, a Rákosi-éra, előtte a Horthy rezsim sem volt demokrácia, előtte meg feudalizmus volt. Ez a feudális reflex pedig máig erős a magyarokban. Ezt például látni akkor, amikor a kocsmában az emberek tele szájjal szidják a politikusokat, ám amikor személyében látják őket, találkoznak velük, akkor úgy viselkednek, hogy „megjelent a király”, jópofiznak és paroláznak velük. Ez én nem értem.

Gondolom, közülük a legtöbben meg azt nem értik, hogy Ön miért nem úgy viselkedik…

Van erre egy történetem: a választások előtt két-három héttel volt Pécsett egy kiállításmegnyitó, amelyen részt vett Hoppál Péter, akivel személyesen ismerjük egymást. Odajött hozzám, kezet fogott velem és elkezdett volna jópofizni, s nagyon meglepődött azon, amikor én ehelyett azt mondtam neki, hogy amit csinálnak az egy katasztrófa. De hiába tudja itt helyben nagyon sok ember, hogy ő például egy alkalmatlan ember a posztjára, senki nem mer vele szembeszállni.

Félelem ide, félelem oda, a választásokat követő hétvégi tüntetésen nagyon sok pécsi részt vett, s az Ön által május 6-ára, az anyák napjára szervezett demonstráció felhívása iránt is már több mint 1500 az érdeklődők száma. Ez nem éppen a félelemről tanúskodik.

Mert nagyon sokan hihetetlennek tartották a választások eredményét. Nagyon sok embertől hallottam én is, hogy nem is értem, hogyan lehet a Fidesznek megint kétharmada, amikor a baráti, ismeretségi körömből senki nem szavazott rájuk. Vitathatatlan, hogy a Fidesz nagy párt, sokan szavaznak rá, de nem annyian, hogy most kétharmada legyen. Bárhonnan is nézzük, ismét elcsalták a választást.

Magyarország olyan helyzetben van, mint Oroszország vagy Törökország – a nép választhat, de nem küldheti el a nagy vezért. Már nyolc éve feltettem a Facebookra a mondást: „aki alszik egy demokráciában, az majd felébred egy diktatúrában”.

Most beigazolódott ennek a mondásnak az igaza. A felébredés szakaszába jutottunk – ezért is szervezem a május 6-i pécsi tüntetést.

De a folyamat nem most kezdődött, eddig miért nem ébredtek fel az emberek?

Valóban, már 2010-ben lehetett látni, hogy nagyon rossz irányt vett az ország. Pécsett akkortájt volt az első Fidesz-ellenes demonstráció, amikor a sajtótörvényt módosították, a kilencvenes évek óta az volt az első tüntetés, amelyen én is részt vettem. Összesen 2-300 ember jött el az akkor még 160 ezres városban! Nagyon rossz érzés volt azt látni, hogy csak pár embernek fontos a sajtószabadság. Majd a kétharmad birtokában az M1-en láttam egy tudósítást Daniel Cohn-Bendit budapesti sajtótájékoztatójáról, amely úgy volt összevágva, mintha az Orbán-ellenes fellépéseiről is ismert francia politikus elmenekült volna a kérdések elől. Pedig az történt – én láttam a vágatlan anyagot is a sajtótájékoztatójáról –, hogy előre bejelentette: fél órája van csupán, mert egy óra múlva indul a repülőgépe. A tudósítás persze színtiszta manipuláció volt, s látni lehetett, merre viszik az országot Orbánék.

Akkor miért pont most aktivizálódott?

Eddig is részt vettem a demonstrációkon. De egészen az április 15-i tüntetésig csak mezei résztvevőként voltam jelen, nem mondtam beszédeket, nem szerveztem. Ennek az volt az oka, hogy úgy gondoltam, a magyaroknak kell felvállalniuk ezt a szerepet, nehogy már én, egy holland okoskodjak a magyaroknak. De most, hogy ismét ellopták a választásokat, már nem maradt más választásom. Nem azért, mintha jobban tudnám, mit kellene tenni, hanem azért, mert látom, hogy sokakban egyszerűen nincs meg a szükséges bátorság a szükséges lépések megtételéhez. Ezt pedig nem szabad hagyni!

Az én bíráim a gyermekeim lesznek, és én szeretnék bátran eléjük állni, amikor eljön az idő.

Ön hollandnak vagy magyarnak tartja magát?

A szívemben magyar, a fejemben holland vagyok. Ez talán nem is olyan rossz kombináció.

Ezt hogy érti? Mármint hogy fejben holland, szívben magyar?

Például a magyar barátaim mindegyikének vagy ezzel vagy azzal az ellenzéki párttal, emberrel van valami baja – ezért sem tud az ellenzék semmit sem kezdeni, hiszen bár mindenki Orbán és a Fidesz ellen van, egyben egymás ellen is küzdenek. Nem képesek a legfontosabbat előre venni, azt, hogy

össze kell fogni a jelenlegi fő cél érdekében, ami nem más, mint a demokrácia visszaállítása. Ennek az útja pedig Orbán, a Fidesz leváltásán át vezet.

Azért jó holland fejjel gondolkodni mert így lehet sorrendiséget felállítani.

De hát még van négy év a következő választásokig, nem korai már most ebbe belefogni?

Nem négy év – másfél év múlva lesznek az önkormányzati választások, már most arra kell készülni.

Április 8-a pedig rávilágított arra is, hogy milyen óriási feladat áll a demokraták előtt, hogy elmagyarázzák a félrevezetett, szegény, sokszor vidéki, az információktól teljesen elzárt embereknek, hogy milyen valójában a helyzet az országban.

Ezek a megvezetettek csak egyfajta információhoz jutnak a televízióban, rádióban, helyi újságokban, nem beszélnek nyelveket, hogy máshonnan is tájékozódjanak, illetve nem is érdekli őket az, hogy utána járjanak azoknak a dolgoknak, amelyekről úgy tartják, hogy nem befolyásolják közvetlenül az életüket. És nagyon sokan félelemből szavaztak a védelmet ígérő vezérre. Ezt Orbánék remekül elérték.

Ön szerint mi – ahogy Ön fogalmazott – a demokraták feladata?

Ami biztos, a nulláról kell kezdeni. Nagyon sok munka vár rájuk, pénz nincs erre, illetve, ha van, akkor legfeljebb Sorostól lehet rá pénzt szerezni. Mit kell csinálniuk? Mint egykor a néptanítóknak, úgy kell járniuk az országot. El kell juttatniuk a valós információkat akihez csak lehet. Beszélgetni kell. Meg kell kérni a barátokat, a testvéreket a szülőket, a nagyszülőket,  hogy „fogadjanak örökbe” egy-egy kis falut, ahonnan származnak, vagy ahova van valamilyen kötődésük, vidéki házuk, ahova pihenni járnak stb.

Beszélgetni kell az emberekkel, nem pedig szidni őket, amiért Orbán ismét nyert. Nem szabad haragudni azokra, akik a Fideszre szavaztak.

Hogyan lehet ezt megszervezni? Mik a lépések?

Erre még nem tudom a választ. Egyelőre csak azt tudom, hogy mit kell csinálni, de nem vagyok vezető, viszont tudok segíteni. És azt tudom, hogy ha nem fogunk ebbe bele, akkor még jó harminc évig marad, ami van.

Ön hogyan látja a kiutat, a pártokat illetően?

A magánvéleményem az, hogy mindazon pártnak le kellene lépniük a színről, amelyek eddig sikertelenül próbálták leváltani a Fideszt. Egy új, nagyon széles spektrumú demokrata pártot kellene létrehozni, hiszen ebben a helyzetben csak akkor van esély, ha egy párt a kihívója a Fidesznek. Mint az április 15-i pécsi tüntetésen elmondott beszédemben is mondtam:

mindenkinek el kell döntenie, hogy a három kategória melyikébe akar tartozni: a hazudók 3%-ába, a félrevezetettek 30%-ába vagy a maradék kétharmadba, akik átlátnak a dolgokon.

Dönteni kell, mert annak vége, hogy nem csinálunk semmit. Civil kurázsi kell!

A május 6-i demonstrációtól mit vár?

Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam az április 15-i beszédemre, mégpedig igen széles politikai palettán. Ha sokan vagyunk, és más hangon szólalunk meg, akkor fel tudjuk ébreszteni az embereket. De nem azt fogjuk kiabálni, hogy „le a Fidesszel!” vagy hogy elcsalták a választásokat. Egyszerű, elérhető, helyi követelések lesznek, s lesz egy érdekes performance is. Egyébként tervezünk folytatást, majd flash mobokat, a demokratikus ellenállás különféle formáit, tüntetéseket.

Mik lesznek a demonstráció témai?

Közzétette: Simon Wintermans – 2018. május 1.

Milyen beszédek lesznek?

Hollandként arról fogok beszélni, hogy milyen rafináltan változtatott a szavak, kifejezések jelentésén a Fidesz.

Én holland lévén Magyarországon migráns vagyok.

Mert hiszen ki a migráns? Egy olyan ember, aki más országban született, mint ahova költözött. Sok oka lehet ennek – nekem például személyes okom volt –, de a Fidesz elérte, hogy ma Magyarországon a kifejezés egy al-kaidás terroristaként, bombákkal, betegségekkel érkező szélsőséges muzulmánt takar, aki nem csak Magyarországon, de egész Európában át akarja venni a hatalmat, be akarja vezetni a sariát, meg akarja erőszakolni lányainkat, asszonyainkat. Nagyon sokak fejében ez a kép él a migránsokról. Ezért is én, a migráns jelentettem be a demonstrációt – megmutatva: a migránsoktól nem kell pánikba esni, éppen pozitív is lehet a bevándorlás. Ha nem fogadunk be embereket, akkor az ország egy zsákutcában lévő faluvá változik. Az igazi veszély nem a bevándorlás ebben az országban, hanem a kivándorlás. Éppen ideje lenne meghosszabbítani azt a kerítést, egészen Sopronkőhidáig, hogy meg tudjuk akadályozni az összes gondolkodó, tehetséges magyar fiatal kivándorlását. Mert az jelenti a legnagyobb veszélyt erre az országra.

Simon Wintermans 1965-ben Hollandiában született, 1996-ban költözött Magyarországra. A hat nyelven beszélő, négygyermekes művészettörténész hobbija a kerékpározás. Pécsett él, építőipari vállalkozása bontási anyagokkal foglalkozik. Bejárta a világot, de pécsi lokálpatriótává vált, mint ilyen számos pécsi kezdeményezés fűződik a nevéhez, például a 2009 és 2014 közötti Tulipécs, amelynek keretében a Magyarországon élő hollandok adományaiból vásárolt,  összesen mintegy negyedmillió tulipánhagymát ültettek ki a belvárosban; vagy az Európai Kulturális Főváros program keretében szervezett kerékpáros túrákról.

 

Az orosz minta már a (spájzban), a parlament előtt van

Lendvai Péter
-
0
Az orosz minta már a (spájzban), a parlament előtt van

Nem mernék arra nézvést találgatásokba bocsátkozni, hogy az elkövetkezendő hónapokban melyik szervezettel mi fog történni, de hogy történni fognak dolgok, az biztos – ezt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek Móra Veronika, az Ökotárs alapítvány igazgatója, a szervezet belvárosi irodájában.  Azt is elmondta, hogy a civilek listázása tulajdonképpen már négy éve megkezdődött, amikor tizenhárom szervezetet nyilvánítottak nemkívánatosnak a Fidesz potentátjai. Az igazgatónő azt is elmondta, hogy sokféle módszerrel lehet tönkretenni a civileket, és annyi bizonyos, hogy a cél a folyamatos félelemkeltés és bizonytalanságban tartás. Pedig ezek a szerveződések egyáltalán nem a kormány ellen jöttek létre, még ha feladatuk szerint egy-egy rosszabbul elvégzett kormányzati munkára mutatnak rá, vagy azt pótolják. A támadások, egyes európai országban megszokottá váltak, alapvetően orosz inspirációra.

 

Innen vitték el?

Nem elvittek, hanem hazakísértek a laptopomat lefoglalni, egyébként innen.

És van olyan veszély, hogy még egyszer előfordulhat ilyesmi?

Erre most nagyon nehéz bármit mondani. A civilek elleni támadások, kommunikációs szinten, folyamatosak voltak 2013-14 óta, hol kisebb, hol erőteljesebb szinten, de a tendencia állandó, és az elmúlt másfél évben ismét felerősödött. Ami új jelenség, az a konkrét törvényi intézkedés, először tavaly a külföldről támogatott szervezetekről szóló törvénnyel, az idén pedig a Stop Soros csomaggal, ami ugye most fekszik az országgyűlés előtt. Hogy ez konkrétan mely szervezetekre, mikor és hogyan fog ténylegesen hatást gyakorolni, és ezt a gyakorlatban hogyan fog kinézni, azt most nem látjuk, még csak előrejelzések sincsenek.

De mégis, mit lehet várni?

Nem tudom. Egyfelől a civil szervezeteket úgymond „levelezés” útján is padlóra lehet küldeni. Például úgy, hogy az ember kézhez kap egy adóhatósági határozatot az adószáma törléséről, bizony kevés lehetősége van ez ellen tenni bármit, hiszen egy ilyen lépés ellehetetleníti az adott szervezet működését. Tehát ez az egyik lehetőség, hogy levelezés, határozatok, végzések útján zajlik majd a dolog, illetve – az utóbbi időben tapasztalhattunk ilyeneket -, hogy konkrét személyek ellen lépnek fel, intézkednek ellenük, vagy csak megnevezik őket, mint negatív szereplőket, mint „nemzetbiztonsági kockázatot”.

Meg hát ugye gondolhatunk a listázásra is…

A Figyelő-féle listázás, amire utal, az csak egy újabb csepp volt a pohárban. Így aztán nem mernék arra nézvést találgatásokba bocsátkozni, hogy az elkövetkezendő hónapokban melyik szervezettel mi fog történni, de hogy történni fognak dolgok, az biztos.

Hogy pontosan kivel, mikor és hogyan, azt csak a Jóisten tudja.

Talán a fenyegetettség fenntartása a legfontosabb, nem?

Nem is csak a fenyegetettség, a bizonytalanság fenntartása; ez tűnik a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy kifárasszák a szereplőket. Azt egyértelműen látjuk, hogy a célkeresztbe került civil szervezeteknél a kiéheztetés, és ezáltal a bizonytalanságban tartás, ezáltal pedig a lelki, morális kifárasztás is valós szcenáriónak tűnik.

Önt nem tudták morálisan kifárasztani, hiszen nemrég vállalt aktív szerepet a tüntetésen, miközben az Ökotárs most nem szerepel az ellenségek első vonalában…

Legalább is a mi nevünk mostanában nem említődik olyan gyakran, tehát valóban nem vagyunk az első vonalban, ugyanakkor ez bármikor megváltozhat, attól függően, hogy amit csinálunk, annak mekkora súlya és jelentősége van.

Miért vállalt szerepet a tüntetésen, ha egyszer most nincsenek az első sorban?

Alapvetően azért, mert az Ökotárs küldetéséből, tevékenységéből fakadóan a hazai civil szektor erősítését, fejlesztését tűztük a zászlónkra, ezért dolgozunk – elsősorban helyi közösségi szinten – és mint ilyen kötelességünk szót emelni ezért a szféráért.

Mi az önök szerepe pontosan, afféle pénzelosztó hely az Ökotárs?

Nem feltétlenül, bár története során elsősorban az volt. De

jelenleg fő küldetésünk a helyi közösségek megerősítése, építése, persze részben pénzügyi eszközökkel, de más módon is, képzésekkel, mentorálással, vagy hasonló munkákkal. Összességében azzal az átfogó céllal, hogy a helyi közösségek összefogását, együttes cselekvését, illetve a helyi ügyekben való részvételét erősítsük.

Ez nem tűnik kormányellenesnek.

A civilek elleni hadjáratban nem a kormányellenesség a kulcsszó, illetve egyetlen civilszervezet sem kormányellenes, csak azért, hogy szembe mehessen a kormánnyal, hanem fontos társadalmi feladatuk, küldetésük, hogy foglalkozzanak bizonyos társadalmi problémákkal, legyen az a leszakadók vagy a szegények ügye, az emberi jogok sérelme, a környezet pusztítása; ezek a szervezetek az ilyen ügyek megoldásához járulnak hozzá a maguk eszközeivel.

Azért ismerünk olyan civil szervezetet, amely viszont csak azért jött létre, hogy kormánypárti legyen…

Az megint másik káposzta… De azt akartam mondani, hogy ebben a munkában

a civil szervezetek óhatatlanul egyfajta őrkutya szerepet is játszanak.

Azzal például, hogy felhívják a figyelmet a problémákra, ad abszurdum a szakpolitikai területeket bírálattal illetnek, javaslatokat tesznek le. Ilyen szempontból lehet azt mondani, hogy egy civil szervezet örök ellenzéki,vagy ha úgy gondolja, hogy ez vagy az a kormányzati szakpolitika hiányosan végzi a feladatát. Ez nem támadás a kormány ellen, hanem vélemény, amelyet a jobbítás szándékával fogalma meg. Ez a világon mindenütt elfogadott civil funkció. Ugyanakkor, és erről is kell beszélni, egyre több olyan ország akad, már Európában is, amelynek kormánya megkérdőjelezi ezt a feladatot, és megpróbálják korlátozni a civilek tevékenységi körét.

A magyar példa a ragadós, vagy mi vettük át mástól a példát?

Szerintem ez oda-vissza működik. Tanulnak egymástól ezek a kormányzatok. Nyilvánvalóan az orosz példa a közép-európai országok számára egyfajta inspirációt ad; ott legalább tíz éve folyamatos a civilszervezetek jogainak a megnyirbálása és korlátozása. De ismétlem: Európában oda-vissza megy az inspiráció.

Mondhatjuk azt, hogy a civilszervezetek azáltal válnak ellenszenvessé, hogy belemennek olyan lyukakba, amelyeket a kormányzati munka hagy maga után…

Hiszen ez a küldetésük. A társadalom jobbításához ugyanis szükség van arra, hogy a problémákra rámutassanak.

Önök miből élnek most?

Jelen pillanatban az egyik fő támogatónk a Nyílt Társadalom Alapítvány.

Lám a kapcsolat Soroshoz…

Hát igen. Az egészben az az ironikus, hogy mi sosem voltunk Soros-támogatottak, a forrásaink szűkülése miatt pályáztunk tavaly az OSI-hoz, amit elnyertünk, és az idén indult az a projekt, amelyet az ő támogatásukkal futtatunk. Egy olyan közösségszervező projektről van szó, amelyet korábban egy másik támogatóval indítottunk el, és miután az kifutott, így jutottunk el az OSI-hoz. Más munkánkat, konkrétan a helyi közösségi zöldfelületek létrehozását, fejlesztését támogató a Zöldövezet programot például a MOL támogatja, de emellett még több kisebb támogatónk van.

A költségvetésükből mennyi a Soros-pénz?

Most nagyjából a negyede. De a működésünk jelentős része érkezik más nemzetközi forrásokból, magánalapítványoktól illetve kormányközi szervezetektől. És mi erre büszkék vagyunk, arra, hogy külföldi forrásokat a magyar civil szektor fejlesztésére fordíthatunk, azaz a magyar társadalom jobbítása érdekében tudunk behozni külföldről pénzeket.

A norvég pénz még létezik?

Nem, az a program tavaly április végén lezárult.

Azt is mondhatjuk, hogy a norvégoknak elment tőlünk a kedvük?

A norvég támogatásnak, amely ugye tizenöt kevésbé fejlett uniós ország felé irányul, elindult a következő ciklusa is, de hogy egy ország hozzájuthasson ilyen támogatáshoz, az a feltétele, hogy a donor országok, azaz Norvégia, Izland és Liechtenstein, illetve az adott támogatott ország között létrejöjjön egy kétoldalú működési megállapodás. Magyarországgal ez még nem köttetett meg.

Pedig korábban volt ilyen megállapodás…

A norvég támogatás is hasonlóan többéves ciklusokban jön, mint az uniós pénzek. Az előző lezárult, a következő meg Magyarországon még nem indult el, mert nincs megállapodás.

Talán épp a Norvég Civil Alap okán, de visszatérnék oda, ahol már egyszer tartottunk: a lelkiismerethez. Mi az az ok, amely miatt ön mégis odamegy most is az első vonalba, kis bajt húzva a saját és a szervezete fejére is?

Ha nekünk az a célkitűzésünk, hogy a hazai civil szektort megerősítsük, fejlesszük, és ebben együttműködünk másokkal, a vezető civil szervezetekkel, akkor kötelességünk és feladatunk is, hogy kiálljunk mellettük, és elmondjuk, mi fenyegeti őket.

Önt mi motiválja ebben a felelősség-vállalásban?

Egész életemben gyakorlatilag a civil szektorban dolgoztam. És lehet, hogy kicsit patetikusan hangzik, de főként az, hogy – így látom – a mi munkánk által másoknak egy kicsikét jobb lesz.

És tényleg jobb lesz?

Függetlenül attól, hogy van egy kormányzati ellennyomás?

Mert? Nincs félelem az emberekben? Hogy itt van egy stigma, amit nem jó vállalni?

Nyilván

akiben benne van ez a félelem, az nem dolgozik velünk együtt.

Tapasztalt ilyet?

Egyértelmű bizonyítékom nincsen. Ezek csak érzések. Aki nem akar velünk dolgozni, az nem kér a támogatásunkból, ezért aztán nem is kerülünk kapcsolatba. Viszont akiket támogatunk, akár közösségfejlesztésben, vagy a zöldfelületek fejlesztésében, tőlük csupa pozitív visszajelzést kapunk.

Például?

Hogy végre megmozdult valami egy adott településen, összefogtak az emberek, végre született valami közös.

Mondana egy példát?

Százával vannak ilyenek. Közösségszervezésben mondjuk, az elmúlt két évben tizenkét településsel dolgoztunk együtt, és nyújtottunk nekik részint képzési, részint pedig anyagi támogatást. Tettük ezt azért, hogy ők a helyi problémák megoldásában részt tudjanak venni. Pécsbányán a helyi közösség elérte, hogy az önkormányzat végre felújítsa a ramaty állapotban lévő óvodát. Egy Mátészalka melletti kisfaluban, Őrben elérték, hogy a buszmenetrendet módosítsák, mégpedig azért, hogy el lehessen érni a vonatról az utolsó buszjáratot.

Hát igen, ezek nagyon csúnya, kormányellenes dolgok…

Akkor mondok még egy ilyet:

a hajdúhadházi roma fiatalok kezdtek el együtt dolgozni annak érdekében, hogy az uniós támogatásból létrehozott szabadidő központ és játszótér területére bemehessenek a romák.

Önök keresik fel ezeket a településeket, vagy onnan jutnak el önökhöz?

Pályázatokat írunk ki, abból értesülnek, és úgy keresnek meg bennünket. Emellett igyekszünk mi is megismerni, segíteni a kis helyi csírákat, de ennek bővítéséhez nagyobb kapacitásra lenne szükség.

Egy olyan szervezet, mint az Ökotárs, amely pályázati pénzekből él, tud-e hosszú távon gondolkodni, kiváltképp egy olyan kormány mellett, amely nem nézi jó szemmel a tevékenységét?

Mi huszonöt éve létezünk már. És van egy olyan álmunk, hogy amerikai mintájú alapítvánnyá váljunk, azaz olyanná, amelynek van egy alaptőkéje, amit befektet, és annak a hozamából végzi a tevékenységét.

Tőzsdéznének?

Inkább államkötvényekről beszélek, alacsony kockázatú befektetésekről. Mi ezt már a kilencvenes évek óta építgetjük, ezért aztán anyagi biztonság szempontjából jobban állunk, mint a hazai civil szervezetek többsége. De az a tőke, amely most a rendelkezésünkre áll, még messze nem elég az ideális működéshez.

Hány évet lát előre?

Bízom benne, hogy még sokat, de legrosszabb esetben is több évről beszélünk.

És hány évet lát előre ezzel a kormányzattal?

Most nem mi vagyunk az első vonalban, de ha a Stop Soros törvénycsomagot elfogadják, vagy netán újabbak is érkeznek, nem tudhatjuk, hogy miként hat majd a mi munkánkra.

Hány emberrel dolgozik? Bizonytalanok, vagy hisznek magában?

Nem bennem kell hinniük, hanem az ügyben, illetve abban, hogy mi így együtt, az Ökotárs csapata mindent megtesz annak érdekében, hogy hű maradjon a küldetéséhez, illetve eredményes munkát végezzen és fejlődni is tudjon. Azt, hogy mit hoz a jövő, nem tudom, de mondjuk négy évvel ezelőtt, amikor mi voltunk a tűzvonalban, akkor sem hagyott el emiatt egyetlen munkatárs sem.

Önnek megfordult a fejében akkoriban, hogy ezt abba kellene hagyni?

Egy pillanatra sem. Miközben az egész ügy zajlott, mi a norvégok bizalmát és támogatását folyamatosan éreztük, és a tőlük származó támogatások is ütemezetten érkeztek hozzánk. Akkor már volt vagy háromszáz futó projektünk, azoknak nem fordíthattunk hátat, kiváltképp, hogy élveztük a támogatók bizalmát. Nyilvánvalóan szóba sem jöhetett, hogy mi ezt felrúgjuk, illetve veszélyeztessük.

Tárgyalt akkoriban ön a kormányból bárkivel?

Bár, megint csak ironikus módon, annak idején, amikor 2010-ben hatalomra került a Fidesz, szinte rögtön elindította a civilekre vonatkozó szabályok megújítását, ami különben abszolút időszerű volt. 2011 végére fogadták el az úgynevezett civil törvényt, és annak az előkészítési folyamatában mi aktívan részt vettünk. Jó kapcsolatban voltunk az illetékes államtitkársággal, volt olyan javaslatunk, amelyet elfogadtak, és volt olyan, amelyet nem – főként a jobbakat, a fontosabbakat nem fogadták el -, de a lényeg az, hogy volt egy élő párbeszéd a kormánynak a civil ügyekkel foglalkozó része és közöttünk.

Akkor még úgy tűnt, hogy a Fidesz javítani akarja a civil szférát Magyarországon?

A jogszabályi környezetét feltétlenül.

Tehát nem lógott ki a lóláb, hogy itt valami sandaság van a háttérben?

Igen is, meg nem is. A törvény ugyanis bizonyos szempontból előrelépéseket jelentett, más problémákat, amelyek korábban léteztek, megszüntetett, de hozott helyettük újakat, bizonyos szempontból pedig már akkor is lehetett látni a centralizációs törekvéseket.

Korábban a civilek fő költségvetési támogatásának szétosztásáról a civilszervezetek által választott képviselők döntöttek, az 2011-es törvény értelmében viszont többségében kormányzati kinevezettek hozzák a döntéseket.

Ebben tehát már tetten érhető volt a kormányzati befolyás, ellenőrzés erősítése, valamint a pénzosztás fölötti rendelkezés lehetősége. De akkoriban még volt együttműködés, 2014-ben viszont már csak a sajtóból értesültünk arról, hogy mi a probléma velünk.

És tudja, hogy mi a probléma magukkal?

A Norvég Civil Alapnál az együttműködési megállapodás értelmében a program működtetése és a támogatások szétosztása a magyar kormánytól független volt. A kormány ugyan küldhetett és küldött is megfigyelőket a bíráló bizottságokba, de a mi felelősségünk volt megfelelő értékelő és bíráló bizottságok összeállítása. És persze a végső döntés is a kezünkben volt.

Így, összhangban a donorok által meghatározott célokkal, jogvédelem, demokráciafejlesztés, női esélyegyenlőség, a romák integrációjára és hasonló tevékenységek is kaptak támogatást. Emiatt a listázás már 2014 májusában beindult, amikor a Miniszterelnökség, újságírói kérésre, kiadta azt a tizenhárom szervezetből álló listát, amelyeket nemkívánatosnak tekintettek. Ez emberjogi, antikorrupciós, nőjogi, illetve meleg szervezeteket tartalmazott.

Szerettem valami pozitívummal lezárni ezt a beszélgetést, de nem tudom.

Pedig elmondtam.

Mit?

Hogy csináljuk tovább, reméljük, még huszonöt évig legalább.

Már biztos: feltételekhez kötik az uniós támogatásokat

Bak Mihály
-
0
Már biztos: feltételekhez kötik az uniós támogatásokat

A jogállami feltételekhez kötik a 2020 utáni uniós költségvetést – hangzott el az Európai Parlament ülésén. Hírek szerint cseles megoldást választanak a „magyar” problémára. Két olyan keret kiadásait is csökkentik, amelyekből eddig Magyarország sok pénzt kap.

Költségvetési eszközökkel is védeni akarják a jogállami rendszert – erről beszélt az EP plenáris ülésén Günthet Öttinger, az Európai Bizottság (EB) pénzügyi biztosa a 2021-27-es uniós költségvetési tervezet ismertetésekor. Előtte Jean-Claude Juncker EB-elnök elmondta, nem egyes tagállamokról van szó, hanem az Európai Unió architektúrájának védelméről.

Az eredetileg sajtótájékoztatóra tervezett, végül az ennél nagyobb súlyú parlamenti vitában kirajzolódott a pártcsaládok közti inkább már csak megfogalmazásbeli különbség. Manfred Weber (Európai Néppárt) frakcióvezető csak arról beszélt, hogy vannak korrupciós ügyek, OLAF-jelentések, és kérdés, hogy minden pénzt jól fizetnek-e ki jelenleg.

Guy Verhofstadt, a liberálisok frakcióvezetője aztán nevén nevezte a jogállamisági kritérium okát:

Az uniós pénzt nem Orbán Viktor családjára vagy új stadionra kell költeni.

A jogállami feltételek kapcsán Öttinger arról beszélt, hogy az európai adófizetők pénzéről van szó. Ha vita támad valamely országban a kifizetésekről, tudniuk kell, hogy bízhatnak az igazságszolgáltatás függetlenségében, ezért fontos a kifizetések összekötése ezzel – hangsúlyozta a pénzügyi biztos.

A vitában egyelőre nem derült ki, hogy mi lenne a „magyar” probléma megoldásának kulcsa. A Politico európai kiadása azonban megtudta. Eszerint – ahogyan ezt a portfolio.hu ismerteti – „cseles” módot választottak. Szétválasztanák a költségvetési keretet és a kifizetések szabályrendszerét. Míg előbbi egyhangú elfogadást igényel, utóbbi csak minősített többséget, amelyet egy-két tagállam nem tud megtorpedózni.

Ez pedig azt jelentené, hogy ha úgy találják, hogy sérült az igazságszolgáltatás, benne a bíróságok függetlensége, és nem megfelelő az uniós támogatások kifizetése, akkor a bizottság leállíthatja a folyósítást. Sőt,

a testület a tagállami kormánytól saját kezébe vehetné a támogatások elosztását.

Magyarul: ha korrupciós ügyek gyanúja vetődik fel, és a bizottság azt tapasztalja, hogy a tagállami hatóságok nem vizsgálják ki ezeket, akkor a testület saját hatáskörbe vonja a támogatások elosztását.

A következő EU-költségvetésnek egyébként is vesztese lehet Magyarország.

Két nagy olyan alap kiadása is csökkenhet, amelyekből Magyarország jelenleg is rengeteg pénzt kap.

A kohéziós alapok (a felzárkóztatást szolgáló tárca) 7, az agráralap 5 százalékkal kevesebbet fog elkölteni, ha jóváhagyják a tervezetet.

A korábbi elképzeléssel ellentétben a bizottság lényegében változatlan mértékben szedne be pénzt a tagállamoktól. A britek kiesése miatti űrt a takarékosság mellett a saját bevételek növelésével akarja kitölteni a bizottság.

A gyanú és árnyéka

Kardos Ernő
-
0
A gyanú és árnyéka

Vad egyeztetési láz tört ki az ellenzék soraiban. A megbeszélés kezdeményezője Szél Bernadett arról a stratégiáról akar az ellenzéki pártokkal egyeztetni, amelyet a még meg sem alakult parlamentben alkalmaznának.  Az eseményen mindenki ott volt: az MSZP, a DK, a Párbeszéd, és a Jobbik képviselője is, korábban egyébként hasonló ötlettel a szocialisták is próbálkoztak.  A zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson az LMP társelnöke – a választások után két héttel – azt igyekezett a baloldali pártokban tudatosítani, hogy a jövőben a választókért kell dolgozni, illetve nem egymással, hanem a Fidesszel kell megküzdeniük. A hivatásos véleménymondók viszont azonnal emlékeztettek arra a „történelmi” bűnre, amelyet az LMP közvetlenül a választások előtt követett el azzal, hogy a fővárosban nem léptette vissza öt jelöltjét. Ha ezt megtette volna, akkor ma nincs a Fidesznek kétharmada, s az ellenzék sem marad teljesen eszköztelen parlamentben. Ez lett volna az igazi ellenzéki stratégia.

Ennek hiányában kitört a botrány az LMP-ben, de a mai napig nem azt kívánják tisztázni, hogy a választási véghajrában Szél Bernadett miért csak látszategyeztetéseket folytatott az ellenzék többi pártjával, s miért nem követelt kölcsönösen előnyös visszaléptetést.  Ha ugyanis a társelnök valódi egyezséget köt, akkor Orbán Viktor ma nem teljhatalmú ura az országnak; nincs alkotmányozó hatalma, nem nevezhetné ki ismét legfőbb ügyésznek Polt Pétert, nem lenne befolyása a Kúria új elnökének kiválasztásában sem, s nem dönthetne személyesen az idén kinevezendő alkotmánybírákról.  De ezt a hatalmi centralizációt nem akadályozta meg az LMP, ehelyett fegyelmi eljárást kezdeményezett az ellen a Hadházy Ákos ellen, aki az ellenzék jobb választási eredménye érdekében – talán nem a párt belső szabályzatának megfelelően – még időben visszaléptetett volna néhány ellenzéki jelöltet.

A többit már tudjuk, illetve az egészről fogalmunk sincs. Ugyanis Hadházy azért nem tudta a győzelemre esélytelen jelölteket visszaléptetni, mert a párt főtitkári teendőit ellátó Sallai Róbert Benedek az erről szóló javaslatot nem terjesztette a döntéshozó elnökség elé. Sallai ugyanis úgy vélekedhetett, hogy a „komcsik” erősödése nagyobb probléma, mint a Fidesz kétharmada. Ezért Schiffer András társaságában százmilliós kártérítési perekkel fenyegette meg a visszalépni akaró LMP-s jelölteket.  A kilátásba helyezett eljáráshoz Sallai pont azt az ügyvédet, Schiffer András kérte fel, aki feltehetően megfogalmazta ezt az alapszabályt, s aki regnálása idején egyébként szintén ellenzett mindenfajta együttműködést a baloldallal.

Az esetről nemcsak Hadházy nyilatkozott, de állítását az LMP más vezetői is megerősítették szerkesztőségünknek. Természetesen Schiffer és Sallai nyilvánosan cáfolják a történteket, de aki a politikát figyeli mégiscsak azt látja, hogy a Sallaival lefolytatott vita után kórházba viszik Hadházyt.  Az LMP pedig viselni kényszerül azt a bélyeget, amely kijár azoknak, akik tudatosan, vagy sem: kétharmados hatalomhoz juttatták Orbán Viktort. Miközben győzelmet ígértek, hisz az utcákon még látható művészi fotókon Szél Bernadett sejtelmesen és diadalmasan mosolyog: „most mi jövünk!” A plakátokat rövidesen lekaparják, de vele nem tűnik el az LMP-ben csalódott szavazók bizalmatlansága.

Ugyanis aligha lehet hitelvesztés nélkül Orbán Viktort teljhatalomhoz juttatni, s közben ellenzéki együttműködésről kerekasztalokat szervezni. A politika kulisszatitkait jól ismerő Herényi Károly a közelmúltban azt írta, hogy Schiffer egykori pártjának az a szerepe és küldetése, hogy az Orbán által kitalált centrális erőteret egyben tartsa. A nemzetközi hírű szociológus professzor, Szelényi Iván pedig azt nyilatkozta: ha az LMP nem létezne, akkor minden bizonnyal ezt írná fel az orvos Orbán Viktor számára. Az LMP azt csinálta, ami a Fidesz számára fontos. Persze Orbán nélküle is nyert volna, de ehhez az LMP nagyon jól bedolgozott. Mások pedig azt jósolták, hogy a párt zokszó nélkül elvállalná a koalíciós fél szerepét, ha a Fidesz kisebbségben maradna.

Mindez persze legfeljebb látszat, de olyan látszat, amely földig rombolhatja az LMP hitelét.
A pártvezetés is érezheti ezt a veszélyt, azért is siethetett Szél Bernadett mielőbb tárgyaló asztalhoz hívni az ellenzéki pártokat, hogy igyekezzen ellenzéki arculatot adni a pártjának.
S közben persze gyakran elhangzik az is, hogy az LPM eddigi teljesítményét visszaigazolja, hogy létezése óta idén érte el a legjobb választási eredményt.  Ami így nem igaz, mert az idei választásokon az LMP a szavazók 7.1 százalékának a szavazatait kapta, a 2010-es voksoláson pedig 7.48 százalékot gyűjtöttek be. Az végképp nem világos, hogy ezzel az eredménnyel, hogyan akar kormányozni a párt, ha nem koalícióban. Emlékeztetőül érdemes felidézni, hogy korábban az LMP visszautasította az alakuló Új Pólus formáció együttműködési ajánlatát is.

Pedig az LMP az egyik legkreatívabb, legharcosabb ellenzéki pártnak látszik, s ehhez a múltja is hitelt adhatna.  Hisz Hadházy és párttársai az elmúlt egy évben élesen támadták a vitatott paksi atomerőmű bővítését, s vele az Orbán-Putyin kapcsolatot. Leleplezték a kormány, vagy a kormányközeli oligarchák milliárdos csalásait, Farkas Flórián visszaéléseit, az OLAF jelentés nyomán feltárták az Elios ügy részleteit, s vég nélkül sorolhatnák Szél Bernadett büntetéssel is járó parlamenti akcióit.

Ugyanakkor nehéz elfelejteni, hogy az LMP elnökeként Schiffer András még 2009-ben segédkezet nyújtott a Fidesznek, és az akkor hatalomba készülő Orbán helyett feljelentést tett Sukoró ügyben. Ezzel segítette a Gyurcsány kormány elleni akciót – Császy és Tátrai ügyét – a politika felszínén tartani. Vagy amikor hiányzott a Fidesz kétharmada, akkor az LMP közreműködésével választottak alkotmánybírákat, ami lehetne józan, politikai döntés is. Ámbár annak fényében nehéz ezt hinni, hogy Tusványoson, Szél Bernadett viccelődve küldte el Soros Györgyöt melegebb éghajlatra. És most már ebbe a sorba illik az is, hogy az LMP a 2018-as országgyűlési választáson kétharmadhoz segítette a Fideszt. Legalábbis ez a látszat. Emiatt egyre nehezebb elhinni, hogy lehet más a politika.

MSZP: csontritkulás és demencia

Lendvai Péter
-
0
MSZP: csontritkulás és demencia

Nem is tudom, honnan kellene nekifutni egy olyan elemzésnek, amely arra vállalkozik, hogy a Magyar Szocialista Párt állapotát, elmúlt esztendei állapotát akarja vizsgálni. Eleve már azt nehéz tisztázni, mi is ez a párt ma? Hiszen huszonnyolc évvel ezelőtti alapítása, gyenge parlamenti jelenléte után hihetetlen felfutás következett (1994), hogy aztán onnan kezdve csak lefelé vezessen az útja. És ez akkor is így van, ha az 1998-as vereség után – amely a Fidesz és a Kisgazda Párt összeborulása nélkül – győzelem lett volna -, némiképp váratlan sikerek következtek, kétszeri kormányalakítással, de végtelen megosztottsággal. Mondhatjuk: utoljára Horn Gyula volt képes uralni ezt a pártot, ami nem azt jelenti, hogy ő képes volt egységet teremteni, inkább csak annyit: a különböző irányokba menő pártot, a szanaszét húzó embereket képes volt olykor uralni. De már Horn Gyula regnálása alatt – és ez ma látható csak igazán – elindult a szétesés, már akkor felfedezhettük annak nyomait, aminek a végeredményét a legutóbbi választás mutatta meg igazán.

Az MSZP, már 1994-ben, megfeledkezett arról, hogy hálózatát építeni, működtetni, fejleszteni kell; igazán akkor hitte el magáról, hogy újra hatalmasra nőve kezében van az egész ország. Hát nem volt. Mert miközben a Fidesz rájött arra – főként 2002-es veresége nyomán -, hogy csak akkor lehet sikeres, ha országos hálózatot épít, megveti a lábát a legkisebb településen is, addig a szocialisták saját nagyságuk bűvöletében elrévedve a belső hatalmi rendszer megszilárdításán dolgoztak. A megyei vezetők a saját státus quo-jukat őrizték, a fővárosiak, a különböző áramlataikon keresztül pedig a dominanciára törekedtek – egymással szemben.

Erre a múltbéli kalandozásra csak azért volt most szükségünk, hogy jól lássuk: az MSZP elfáradása, a belső küzdelmek, helyezkedések kiváltotta eróziója nem most kezdődött; hiba lenne az elmúlt néhány évben látottak alapján ítélkezni. A folyamat tehát 1994-ben kezdődött, és bármily furcsa: Gyurcsány felbukkanásával erősödött tovább. Ő volt az, akire sosem tekintettek úgy, mint ős-szocialistára, olyanra, aki azonos kultúra részeként emelkedett a párt élére. (Ezt a kultúrát tessék sajátosan értelmezni, sem hely, sem tér nincs arra, hogy ezt itt és most bővebben kifejtsük, s arra főként nem, hogy megfejtsük. Elégedjünk meg annyival: ennek a pártnak igenis van egy sajátos szubkultúrája, egy olyan belső világa, ahol a párton belüli háborúk megvívása mindig fontosabb volt, a külső politikai ellenfél legyőzésénél, vagy finomabban: feltérképezésénél.)

Ezek az önsorsrontó háborúk is vezettek oda, hogy 2010-re egy végtelenül legyengült formáció hagyta maga mögött a nyolcéves kormányzást, amely kormányzás két miniszterelnöki bukást is magával hozott (Medgyessy, Gyurcsány), és amely még megosztottabbá tette a pártot. Ekkorra az MSZP végképp elszakadt a tömegektől, és bár magára még mindig nagy pártként gondolt, a valóság azonban azt mutatta: hívei könnyedén állnak át más pártokhoz, akár például a szélsőséges nézeteiről elhíresült Jobbikhoz. Újabb és újabb elnöki próbálkozások jellemezték az időszakot; nem tudott – talán nem is lehetett – egy olyan személyt találni, aki legalább annyira képes uralni a tagságot, mint Horn Gyula. A megosztottság, a különböző irányzatok immár nem ideológiai különbségeket jelentettek, nem a nép-urbánus, vagy éppen liberális-plebejus törésvonalat jelentették, hanem személyi háborúkat. Amely személyi háborúk is folyamatosan változtatták formájukat, kiterjedésüket éppen a pillanatnyi érdekek voltak a meghatározóak.

Mindezen jelenségek együttese eredményezte azt, hogy 2014-re, az ismételt kétharmados fideszes győzelem időszakára, még a legnagyobb ellenzéki pártként jutott a parlamentbe az MSZP, de valójában érzékelhető volt, hogy a lejtőn nincs megállás. Főként azért nincs, mert ehhez szükség lett volna a zsugorodás tényének felismerésére, elismerésére, ugyanakkor az építkezés megindítására. Ez azonban nem történt meg, a belső háborúk megmaradtak, legfeljebb annyiban terjedtek szélesebbre, hogy immár az ellenségek közé soroltatott az időközben MSZP-t elhagyó, önálló pártot alapító Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció is. (Most látható csak igazán, hogy az MSZP és a DK nem tudott külön-külön új híveket toborozni, a régi tagság osztódott meg, s nézett gyűlölettel a másikra.) Ennek legélesebb képviselője Botka László lett – róla bővebben megemlékeztünk már a Párbeszédről szóló elemzésünkben -, aki egészségesnek látszó küldetését azzal kezdte, hogy Gyurcsány Ferencet akarta elűzni a szocialisták – értsd: az összefogás – közeléből. Pedig Botka választása, miniszterelnök-jelöltté tétele biztató lépésnek tűnt; sikeres polgármesterként, a vidéket jól ismerő politikusként jó eséllyel indult a sikeresebb szereplés felé. Bár azért legyünk óvatosak: azok a törésvonalak, amelyek át, meg átszelik ezt a pártot, viszonylag csekély esélyt kínálnak, bárki számára. Ezzel együtt a Botka-féle koncepció, a tisztább baloldaliság fordulata, egy másik sikeres polgármester  – Tóth József – maga mellé emelése, megfelelő koncepciónak tűntek ahhoz, hogy egy erőteljesebb MSZP vágjon neki a 2018-as választásnak.

Ebből aztán semmi nem valósult meg. Nem valósulhatott meg már azért sem, mert az erők egy részét felőrölte a felesleges küzdelem az összefogásért, a közös lista, közös miniszterelnök-jelölt, az egy jelölt a Fidesz aspiránsával szemben megvalósításáért, a másik részt pedig elvitte a Botka eltávolításáért folytatott bozótharc. Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy elkerülhető lett volna, pusztán azt jelezni: kilenc hónap úszott el úgy, hogy egy lépést sem sikerült előre tenni, sőt: a nyilvánosság másról sem hallhatott, mint ennek a megosztottságnak a különböző jeleiről. Nem folyt továbbra sem építkezés, ezzel szemben szinte visszafordíthatatlanná vált a lépülés. Nem térünk ki most olyan epizódokra, amelyek akkoriban azért uralták a nyilvánosságot: a Lattmann-féle futamra, vagy a Botka-éra utáni Gyurcsánnyal folytatott vitákra sem. Mert ugyan ekkorra már az MSZP bizonyult az ellenzéki oldalon a legrugalmasabb pártnak, ő mutatta magát a legnyitottabbnak, ez a nyitottság azonban inkább tűnt már inkább kontraproduktívnak, mint hasznosnak. (Jellemző, hogy a DK-val folytatott tárgyalásokat is a legrosszabb, pillanatban sikerült lezárni, akkor, amikor a DK a legerősebbnek mutatta magát, messze erősebbnek, mint amit az áprilisi végeredmény visszaigazolt. Ezért aztán a szocialisták egy sor olyan helyet adtak át a DK-nak, ahol a még meglévő, valamelyest erősnek nevezhető beágyazottságukról is lemondtak, csalódást, kiábrándulást okozva helyieknek, és ezzel egyszersmind kikapcsolva őket az eredményesebb kampányból.)

Ebből a perspektívából nézve súlyos vereségnek tekinthető Karácsony Gergely megjelenése az MSZP-lista élén. Egy kisebb párt vezetőjeként érkezett oda, s bármily rokonszenves politikusként lehetett őt bemutatni a közvélemény előtt, a belső elégedetlenséget csak átmenetileg volt képes csillapítani. Ma ugyan az a hivatalos kánon a szocialista párton belül, hogy Karácsony importálása jót tett a pártnak, nélküle még ez az eredmény sem született volna – csaknem minden közvélemény-kutató tíz százalék alá mérte őket -, önmagában a tény, hogy már nem találtak a vezetésre szocialistát, lefelé húzta a párt megítélését.

Nagy kérdés, hogy ezek után merre indulnak tovább. A szerény parlamenti jelenlét, ráadásul az a változatlanul létező hit, hogy a Fidesz befolyása elég erős a pártra, a vidéki hálózat szinte teljes lenullázódása nem kínál jó terepet a felemelkedésre. Még akkor sem, ha a lehetőség adott volna. Adott volna, hisz Budapest egyértelműen elutasította a Fideszt, egyéni képviselői szinten mindenképpen. Amiből viszont az következik, hogy csakis a hiteles embereken keresztül, és innen Budapestről indulhat meg a fejlődés, ha egyáltalán létezik még visszaút. A hamarosan sorra kerülő választásról egyelőre csak annyi hírlik, hogy a pécsi Tóth Bertalan látszik befutónak az elnöki posztra, arról azonban semmi információ, hogy mi a tényleges elképzelés a párttal: arccal a 2022-es megszűnés felé, vagy tovább az 1994-es úton.

Ez a tétje a kongresszusnak, és ez a tétje a mai magyar baloldalnak. Ma nehéz nem észlelni a csontritkulást, de ha e mellé még egy kis demencia is párosul, vagyis elfelejtik bevenni a csontokat erősítő gyógyszert, akkor mindannyiunk fölött győz az Alzheimer: elfelejtjük, hogy valaha létezett egy kormányzóképes MSZP.

Ha valakinek van szívhangja, azt már fel is veszik

N. Vadász Zsuzsa
-
0
Ha valakinek van szívhangja, azt már fel is veszik

A munkáltatói szervezetektől – köztük a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarától – kellenének ötletek a vállalkozói szféra által immár régebb óta a legsúlyosabb versenyképességi gátnak tekintett probléma, a minőségi és mennyiségi munkaerőhiány megoldására – szögezte le a Független Hírügynökségnek Bod Péter Ákos, a budapesti Corvinus egyetemi tanára. A volt ipari minisztert, jegybank-elnököt annak kapcsán kérdeztük, hogy a hírek szerint a hamarosan felálló új kormány új gazdaságstratégiát fog kidolgozni, amelyhez az MKIK-tól és a Magyar Nemzeti Banktól kért javaslatokat. Bod szerint a versenyképesség növelésének a a munkaerőpiaci problémák kezelése a kulcsa, de a megoldást itthon kell keresni, nem a hazatelepülőkre várni: negyedmillió embert kellene és lehetne átterelni a reálszférába. Ha külföldről tudunk behozni munkaerőt – mert tudunk –, akkor miért nem tudjuk országon belül megoldani a kereslet-kínálat kiegyensúlyozását – teszi fel a kérdést.

 

Ön gyakori résztvevője a különféle konferenciáknak, tanácskozásoknak, szakmai fórumoknak, amelyeken az elméleti fejtegetéseken kívül alkalma nyílik meghallani azt is, hogy mit gondol a versenyszféra. Mire van a cégeknek szükségük ahhoz, hogy boldoguljanak, fejlődjenek. Mi a leggyakoribb általuk emlegetett megoldandó probléma, amelyhez nem a piac, hanem az állam segítségét várják?

Valóban nagyon sok szakmai és/vagy vállalati rendezvényen vettem részt, sok-sok gyakorló üzletemberrel volt alkalmam beszélgetni az utóbbi hetekben, s ezekből egyöntetűen az világlott ki, hogy a magyar gazdaság növekedésének első számú akadálya napjainkban a munkaerőhiány. Ez persze európai ügy is, de az Európai Bizottságnak az európai szemeszter keretében Magyarországgal foglalkozó anyaga külön kiemeli, hogy ugyan az egész visegrádi térségben jellemző a munkaerőhiány fokozódása, de nálunk már akuttá vált.

Mennyiségi vagy minőségi ez a hiány nálunk?

Mind kettő, bár eltérő a gazdaság különféle területein. Ugyanis a magyar gazdaság két szektorában nem egyforma sem az igény, sem pedig a kereslet kielégítésének a lehetősége. Az egyik a multinacionális cégekből és a versenyképes magyar nagyvállalatokból álló szektor, ahol alapvetően a minőségbeli és választékbeli munkaerőhiány jellemző. E hatékony szektor igényét alapvetően jól elégíti ki a magyar képzési struktúra, de az demográfiai okokból, és részben a kompetencia-szerkezete miatt elérte a korlátjait. Számos szakterületen  a megoldást  minálunk is a nemzetköziesedés adja, amint ezt már látjuk is az üzleti szolgálgatóközpontoknál, startapoknál, ipari és fejlesztő vállalkozásoknál:

az  indiaitól a spanyolig bármilyen nemzetiségű munkaerőt importálnak a cégek, ha szükségük úgy hozza. Ehhez nem kell kormányzati segítség, pontosabban, egy dologra azért szükség lenne: arra, hogy a sürgősen álljon le az idegenellenes kampányával,

hiszen abszurd helyzetek adódnak már most is. Például, amikor a drágán idehozott külföldi munkaerőre vidéken rendőrt hívnak, mert migránsnak nézik. Az itt dolgozó,  tanuló, kutató külföldiek már lassan nem mernek kimenni Budapesten kívül az utcára. Közöttük vannak azok a harmadik világbeli egyetemi hallgatók, akiket a magyar állam több milliárd forintos ráfordítással, magyar ösztöndíjakkal ide. Nekem is vannak magyar állami ösztöndíjjal itt tanuló hallgatóim, akik Libanonból, Mongóliából, Afrikából nagy örömmel jönnek, majd szembesülnek a kormány által gerjesztett gyűlöletkampánnyal. Ez sokba kerül, semmi értelme nincs, abba kell hagyni!

A külföldi munkaerőt tehát a nagy cégek meg tudják fizetni, s ezzel megoldhatják munkaerő-problémájukat, de vajon a haza kis- és középvállalatok mit tudnak tenni?

Igen, a nagyobb gond most már gazdaságunk másik szektorával van. A kis és közepes cégek is rövid néhány év alatt beleütköztek a mennyiségi hiányba: nincs ember. A képzett és gyakorlott szakembert pedig nem tudják megfizetni. Ebben a szektorban a munkaerőpiac fokozatos nemzetköziesedése sem nyújt megoldást, a  kkv-k számára valójában még a viszonylag olcsónak számító ukrán munkaerő is megfizethetetlenül drága –, nem szólva arról, hogy ezt meg kellene szervezni, beleértve az utaztatásukat, lakhatást, pedig a kormány és a munkaadói szervezetek már régóta fontolgatják ezt a megoldást. Ráadásul nem is feltétlenül erre van igénye a hazai kkv-szektornak: a lengyel vagy a szlovák, cseh példa szerint a több százezres ukrajnai vendégmunkás-foglalkoztatást a mezőgazdasági idénymunkák és a nagy építőipari munkák motiválják.

Ugyanakkor az biztos, hogy a magyar kkv-szektor munkaerőkereslete és annak potenciális kielégítése az a terület, amelyen a kormánynak szerepet kellene vállalnia.  

Érdemes abból kiindulni, hogy a Bajnai-kormány alatt kidolgozott foglalkoztatási akció („Út a munkához”) , majd a Fidesz 2010-es győzelme után nagy lendületet vett közmunkaprogram adekvát válasz volt az akkori helyzetre, a tartós munkanélküliség riasztóan nagy mértékére, ám ez a munkaerőpiaci megoldás elérte a korlátait, sőt, mára már a növekedést gátoló tényezővé vált. Az egyébként mobilizálhatóvá tehető negyed millió ember döntő hányada nem tud továbblépni, és munkavállalóként belépni a munkaerőpiacra.

Innováció kellene arra, hogy az így megmozgatott embereket hogyan lehet beterelni vagy a képzési rendszerbe vagy pedig a munka világába.

Kinek lenne ez a feladata, a kormányé?

Itt már nem egyen-megoldások kellenek, amelyeket a Belügyminisztérium és az önkormányzati rendszer egy sablon alapján levezényel. Az oktatási része is tagolt, mert kellene hozzá az utóbbi évtizedek magyar gyakorlatától elég idegen felnőttképzés, „élethosszig tartó tanulás, valamint az iparosnál végzett szakképzés – és ahhoz állami forrásokat kell rendelni.

A munkáltatói része pedig azért nagyon sajátos, mert hazánk számos peremtérségében a hivatalos munkanélküliség felett akár a lakosság negyedét kitevő közmunkási hányad jelzi a térség potenciális munkaerőkínálatát, miközben a kielégítetlen kereslet onnan 50 vagy akár 200 kilométerre van.

Sok cégvezetővel beszélve hallom, hogy ők elég jól feltérképezték a számukra elérhető és náluk hatékonyan foglalkoztatható munkaerőt, hajlandóak is lennének immár e munkaerő-ínséges időben vállalni a betanítást, odaszoktatást: de egyenként kicsik. Az egyiknek kellene hat ács, a másiknak tíz szalagmelletti, a harmadik két kertészt és négy targoncást keres: ám a buszoztatás vagy a munkásszállás-ellátás költségeit csak koordinált keretek között lehet megoldani. Vannak erre szakosodott magánvállalkozások, ám a munkáltatói szervezetek – köztük az MKIK, VOSZ, iparági szövetségek – is kidolgozhatnának konkrét javaslatokat a kormány számára.

Ehhez a Kamara, amely rendeltetése folytán foglalkozik  a reálszféra igényeivel, hasznosan hozzá tud szólni, szemben például a felsősoktatással, amelynek fejlesztési stratégiája nem kamarai profil,

az oktatási folyamat időigénye messze túlnyúlik a munkaadói és kamarai szövetségek időhorizontján, és a konkrét munkáltatói érdekek egyáltalán nem esnek egybe szükségszerűen az ország egészének a távlati érdekeivel. Arra kellenének tehát javaslatok, hogy miként váljon a munkára fogható közmunkás értékteremtő munkára képes emberré. A kettő ugyanis nem ugyanaz.  Ma a közmunkaprogram az egész országot átfogó állami rendben működik. A probléma egy részét talán a polgármesterek is meg tudják helyi szinten oldani, de csak egy részét. Ám a jövő súlypontja nem náluk, hanem a magánszektorban van! A kérdés ugyanis az, hogyan lehet ezt a tömeget átterelni, bevinni a reálszférába. Itt kellene a kamaráknak, szakmai szervezeteknek előállniuk az ötletekkel. Azért említem első helyen őket, mert ezek azok, amelyek elsősorban a kis- és középvállalkozásokat képviselik, s ez a potenciális – a közmunkából a munka világába átterelendő – munkaerő-állomány nem a multik számára jelenthet megoldást. Ugyanakkor a kkv-k is meg tudnák fizetni az ilyen munkaerőt, az érintett közmunkások pedig meg tudnák duplázni a saját legális jövedelmüket, az állam pedig adó- és járulékbevételekhez jutna, illetve sokkal kevesebbet kellene költenie közmunkásokra.  Azaz az állam számára bőségesen megtérülne ennek a támogatása, egy ilyen program működtetése.

Éppen ezért én azt mondom, hogy a magyar versenyképesség javításának a módozatait nem a munkaadói járulék vagy a személyi jövedelemadó kulcsa további csökkentése körül kellene keresni, mert nem ott húzódnak a növekedés korlátjai.

Arról nem beszélve a járulékcsökkentés ugyan mérsékelné a munkaadói költségeket, de azzal még kevesebb jutna az egészségügyre, a nyugdíjakra. Inkább az értékteremtést kell növelni!

Mit tapasztal a reálszféra körében, nem ódzkodnának a közmunkásból munkaerővé avanzsált emberek felvételétől? Nem félnének?

Öt éve, amikor még rendelkezésre áll a munkaerő, és lehetett válogatni a kendermagban, akkor senki nem volt arra rászorítva, hogy képzetlen, szervezett munkától elszokott, akár funkcionális analfabéta emberekkel foglalkozzon, mivel extra ráfordítást igényel a betanítás, kiképzés, szintre hozás. Ma más a helyzet.

Hallottam olyan mondást HR-től, hogy ha van valakinek szívhangja, akkor azt már fel is vesszük.

De nem feltétlenül  az országnak azon a részén található még ilyen rendelkezésre álló potenciális munkaerő, ahol igény van rájuk. Ismét induljanak be a fekete vonatok Szabolcsból a főváros és Nyugat-Magyarország között?

Nem tartom abszurdnak, hogy a keleti országból, vagy éppen Nógrádból eljárjanak dolgozni az emberek, ha valaki meg tudja szervezni számukra az utaztatást, a szállást. Nem a fekete vonatok rendszerét kell újraéleszteni, de az országon belüli munkaerő mozgatására igenis szükség van. Gondolok itt olyan dolgokra, hogy

valaki összegyűjthetné néhány egymáshoz közel működő cég munkaerő-igényét – ennyi és ennyi villanyszerelőre, annyi és annyi vizesre, stb. van szükség, s megszervezné a napi utaztatást.

A gyakorlati megoldást nem nekünk kell most megtalálnunk. Amit viszont határozottan állítok: beindult a gondolkodás ebben is, s ez ragyogó alkalmat kínál arra, hogy a munka világára is kitaláljanak olyan megoldásokat, amelyek segíthetik a magyar gazdaság egészének, versenyképességének is a fejlődését, javulását amellett, hogy a piaci szereplők gondjain is enyhítenének.

Említette, hogy az államnak szerepet kellene ebben vállalnia. Konkrétan mit? Szervezzen? Buszoztasson?

Az államnak szerepet kell ebben vállalnia, hiszen nemzetgazdasági, nemzetpolitikai érdek ennek a problémának a megoldása. De nem gondolom, hogy az állam feladata lenne a konkrét helyi igények összegyűjtése, a szervezés, az utaztatás. Erre a munkaügyi apparátus nem is lenne képes, hiszen ez nem hatósági ügy, hanem üzleti vállalkozás.

De például a kamarák – amelyeket sokan bírálnak, hogy keveset szolgáltatnak – a regionális hálózataikra építve felmérhetnék az igényeket.

Az államnak pedig a költségek egy részét kellene átvállalnia, mivel egy aktív munkaerőpiac eszközről beszélünk. Társfinanszírozást tartanék egyébként helyesnek – a cégeknek is ki kell venniük a részét a ráfordításokból, mert ellenkező esetben fennáll annak a veszélye, hogy kézen-közön eltűnik az erre szánt állami forrás.

Működik ilyen modell másutt?

Nálunk is működik már ilyen itt-ott, a magánszférában a munkaerő-közvetítő cégek működtetnek ehhez hasonlót. S a nagyobb vállalatok egy része is próbálkozik már ezzel. Amiről mi most beszélgettünk azonban – hogy úgy mondjam – macerásabb, mivel állami intézmények, érdekképviseletek és kisebb-nagyobb magáncégek közös tevékenységére van szükség.

Arról nem is szólva, hogy a külföldi munkaerőt a térségen belül – egyébként nálunk is – már most is számottevő mértékben importálják.

Az Eurostatnak van egy vonatkozó jelentése, amelyből kiderül, hogy Magyarországon 2016-ban 5801 tartózkodási engedélyt adtak ki külföldieknek munkavégzés indokával (egyébként sokatmondó, hogy az összesen, közel 23 ezer tartózkodási engedélyből a legnagyobb arányban kínaiak, ukránok és amerikaiak részesültek), ugyanakkor a cseheknél 23 097-e, miközben Lengyelországban 493 960-at. Tehát ha külföldről tudunk behozni munkaerőt, akkor miért nem tudjuk országon belül megoldani a kereslet-kínálat kiegyensúlyozását? Ehhez azonban – nem lehet elégszer hangsúlyozni – aktív munkaerőpiaci intézkedések kellenek – ahogy egyébként az Európai Unió évek óta tanácsolja, hogy ha már ennyit költ Magyarország a munkanélküliség kezelésére, költse ésszel.

Együtt kellett volna…

Somfai Peter
-
0
Együtt kellett volna…

Emlékszem, nagyon sokan szorongtunk 2012. október 23-án a Szabad sajtó útján, az Erzsébet híd feljárójánál, és arra vártunk, hogy megszólaljon Bajnai Gordon. Hogy visszatérjen a magyar belpolitikai közéletbe és reményt adjon annak a sok tízezer embernek, hogy két év múlva összefogva, együtt, le lehet váltani a „fülkeforr” mámorában tobzódó, a kétharmad birtokában a demokráciának hadat üzenő kormánypártokat.

Akkor már elkövette a Fidesz az „ősbűnt”, belekényszerítve sok kis pártra szakadt ellenzékét egy olyan csapdába, amelyből azóta sem sikerült kikecmeregnie. Ismertük a 2011-ben elfogadott új választási törvényt, amely a korábbitól eltérően az országgyűlési képviselők választását egyfordulóssá tette. Az addig arányos rendszer irányából a többségi választási rendszer felé tolta el a hangsúlyt. A 199 főre csökkentett parlamenti helyek többségét már nem listáról, hanem az így felértékelődött 106 egyéni választókerületekből töltik be, s a választók attól kezdve csak az országos pártlistákra adhatják le a szavazataikat.

Azon a Milla rendezvényen a Haza és Haladás Egyesülettel karöltve Bajnai, Juhász Péter, Szigetvári Viktor és társaik elindították az „Együtt 2014” elnevezésű választási mozgalmat, azzal az ígérettel, hogy motorjai lesznek annak az összefogásnak, amely a 2014-es választásokat majd megnyeri.

Az „Együtt 2014 mozgalom” 2012 novemberében politikai nyilatkozatot tett közzé, és aláírásgyűjtést indított, eredetileg az olasz Olajfa koalíció mintájára balközép ellenzéki ernyőszervezet lett volna. Már itt akadályba ütköztek: a Lehet Más a Politika (LMP) kongresszusa 2012 novemberében és 2013 januárjában elzárkózott az együttműködéstől. Az MSZP vette át a baloldali ellenzéki összefogás irányítását, erre válaszul az Együtt-2014 az MSZP-től függetlenül kezdte meg kiépíteni támogatói bázisát. 2013-ban a mozgalom „Együtt-2014 Választói Szövetség Párt” néven párttá alakult, amelyet három társelnök – Szigetvári Viktor, a Haza és Haladás Egyesület alelnöke, Kónya Péter, a Magyar Szolidaritás Mozgalom elnöke és Juhász Péter, a Milla Egyesület korábbi vezetője – irányított. Az új párt azonnal szövetséget kötött az LMP-ből január 26-án távozott politikusok által alapított Párbeszéd Magyarországért párttal (PM), 2013. június 28-án „Együtt – a Korszakváltók Pártja” néven vették őket nyilvántartásba.

Bajnai pártja azt ígérte, alapvetően egy új, balközép erő megteremtésén dolgoznak majd, ahogy akkor fogalmaztak: „Az emberek már kiábrándultak a narancsból, de a szegfűt sem szerették meg azóta sem”.

Ma már tudjuk, az Együttet még kevésbé.

Mert az Együtt története meglehetősen kacskaringósra sikerült. 2017. február 4-én Juhász Pétert választották elnöknek, ugyanezen a napon Berkecz Balázst és Hajdú Nórát alelnökökké, Szigetvári Viktor pedig a párt Országos Politikai Tanácsának elnöke lett. 2018. januárjában az Együtt politikusai bejelentették, hogy önállóan indulnak a 2018-as Magyarországi országgyűlési választáson, azzal, hogy a miniszterelnök jelöltjük Szigetvári Viktor. Alig három hónappal később, 2018. április 8-án éjjel a párt vezetői valamennyien lemondtak tisztségükről, s az Együtt hajóját sorsára hagyták.

Egy alapvetően elhibázott stratégia vezetett el a széthullás állapotáig. A külső szemlélő joggal érezhette úgy, hogy egyedül Juhász Péter az, aki megpróbálja kissé megzavarni a párt körüli állóvize. Egyéni akciókkal, performanszokkal kavart némi hullámokat, de azok alig voltak érezhetők a Belváros, jobb esetben a főváros kerületeinek határán túl. Hiába készítettek rendkívül drágán, mindenki másnál igényesebben egy vaskos kiadványt, amelyben pontról pontra elmagyarázták az olvasónak, hogyan képzelik el egy sikeres választást követően Magyarország jövőjét, aligha volt ember (néhány ebből elő politikai elemzőn kívül), aki töviről hegyire átrágta volna magát a „művön”.  Hajdú Nóra, Berkecz Balázs kétségtelenül igyekezett a szakértő politikusok benyomását kelteni, okos érveik a legtöbbször visszhang nélkül elhaltak, pedig mindkettőjüket „kedvelték” a híradós stábok.

A párt vezetői kissé későn tanulták meg, hogy a NER igazságtalanságokkal tarkított politikai akadálypályáján egyedül senki nem megy semmire. Lehet idegenkedni Gyurcsány Ferenc politikai múltjától, meg lehet bélyegezni a szocialistákat kormányon elkövetett sutaságaikért, de nincs értelme olyanokhoz dörgölődzni sem, mint amilyenek a Momentum önmaguktól kissé elszállt ifjú titánjai. Mert az ő szemükben ugyan rendszerváltás után alakult politikai formáció volt az Együtt, politikusaiknak – különösen Szigetvári Viktornak – éppen úgy múltjuk, „szaguk van”, mint a többieknek. Az LMP-ről pedig kiderült, hogy szerintük éppen attól lehet más a politika, ha a politikusok nem számoltak a realitásokkal.

Hogy mit gondoltak róluk a választók? Az alig valamivel több, mint fél százaléknyi voks erről mindennél többet mond. Amihez csupán egy szerény adalék, amellyel a párt facebook oldalán, a hozzászólások között találkoztam.

Íme az egyik: „Sajnálom hogy ezt kell mondanom de ne folytassátok. Örüljetek, ha összejön a pénz (amit vissza kell fizetni a Kincstárnak- a szerk). Jómagam normális esetben rátok szavaznék, de nincsenek normális idők. Szánalommal vegyes idegenkedéssel figyeltem az utóbbi két évben a működéseteket.”

Egy másik: „Juhász Péter, Gulyás Márton, Hadházy Ákos… hirtelen több politikus nem is jut eszembe, akik tettek is valamit, és nem a választóktól várták, hogy kikaparják a gesztenyét.” Ebben is van némi igazság: az Együtt és Juhász Péter kis csapata rossz helyen, és nem úgy kereste a „gesztenyét”, ahogyan érdemes lett volna.

Orbán a zsonglőr, övé a manézs

Lendvai Péter
-
0
Orbán a zsonglőr, övé a manézs

Vajon mit lehet mondai egy olyan pártról, amely sorozatban harmadszor nyeri meg az országgyűlési választásokat, ráadásul meggyőző fölénnyel, kétharmados többséggel?  Szabad-e kritikával illetni, arról beszélni, hogy antidemokratikus, minden maga alá gyűr, kiiktatja a fékeket és ellensúlyokat, formálissá teszi az ellenzék szerepét?  Nem követjük el azt a hibát, amelyre – lássuk be – hajlamosak vagyunk, és amely felmentést ad a gyengén teljesítők számára?

Nyilvánvaló, ha a szerző maga objektívnek is igyekszik feltüntetni magát, hamar lebukik, akár a Fidesz hívője, akár az ellenzéke. Az érvek, a teljesítmény értékelése, az a szempontrendszer, amellyel a témát megközelíti, nyilvánvalóvá teszi az álláspontját, az elvi megközelítését, de elfogultságait is. Olvasóink közül bizonyára többen is voltak már részesei olyan vitának, amikor egy-egy párt, politikai oldal teljesítményét próbálták értékelni; manapság sajnos nincsenek meggyőző érvek, mindig mindenre van valami válasz, amely vagy felment, vagy éppen kritizál.  Szóval, amikor most azt állítanánk, hogy mi ezúttal megpróbáljuk tárgyilagosan megvizsgálni, miként is szerepelt az elmúlt időszakban a vezető kormánypárt, aligha tetszeleghetünk az objektív elemző szerepében, pedig ezt hisszük magunkról.

MTI Fotó: Máthé Zoltán

Ráadásul, a Fideszről szólva, különösen nehéz a helyzetünk. (Sorozatunkból tudatosan hagytuk ki a Kereszténydemokrata Néppártot, a Fidesz testvérét, az párt ugyanis a közvélemény előtt valójában nem létezik. Van ugyan egy önálló frakciója a parlamentben – sokszor kinevezéssel jutnak oda az emberek – ennek a frakciónak azonban legfeljebb annyi a szerep, amit a Fideszben ráosztanak, sem önálló véleménnyel önálló hanggal, ennek megfelelően önálló karakterrel sem rendelkezik. Külön kitérhetnénk persze elnökére, aki egyszersmind miniszterelnök helyettes volt, van és lesz, Semjén Zsoltra, de az ő legnagyobb tette is, kimerül egy szarvas svédországi leterítésében. A KDNP munkáját tehát fedje jótékony homály, szerintem így járnak jobban).

Nem vagyunk könnyű helyzetben akkor sem, ha pusztán a Fidesz munkáját vizsgáljuk. Amit sietve le kell és le lehet róla rögzíteni, az a hihetetlen fegyelem, ahogy ez a párt működik. És ezt kéretik most nem a negatív tartományba sorolni; valóban nagy erény, ha egy politikai formáció képes azt a képet mutatni önmagáról, hogy ott egység van. Igaz, hogy a napokban Lázár János arról beszélt – még ha azt a hírügynökség meg is cenzúrázta – , hogy a Fideszen belül is akadtak olyanok, akik a párt, a kormány bukására játszottak, ebből hozzánk, földi halandókhoz semmi nem jutott el. Mi legfeljebb annyit láthattunk, hogy akár a párt elnöksége, akár parlamenti frakciója óramű pontossággal hajtja végre a rá kirótt feladatot. Ez a feladat, az elmúlt esztendőt, de inkább két évet vizsgálva, nem volt más, mint tudomásul venni a központi utasítást; semmi másról nem beszélni, mint a migránsokról. (Hogy ennek milyen túlhajtásai voltak, az szinte mellékes is, mivel a közönség semmin nem rendült meg, legfeljebb a baloldali értelmiségit zavarta, ha például a bogárevés kultúrájának térhódításáról beszélt egy miniszter; mellesleg nem ebbe bukott bele. )

Hiába volt a Fidesznek gigafrakciója, és hiába vezette és vezeti a legtöbb települést ennek a pártnak a tagja, híve, a központi akarat sehol nem futott ellenállásba, a nyilvánosságot, ha netán voltak is, elkerülték a viták.

Ha tehát a Fideszt kell mérlegre tenni, nem tehetjük meg, hogy csak a saját ízlésvilágunk, politikai kultúránk, meggyőződésünk alapján hirdessünk eredményt. Igen is, meg kell állapítanunk, hogy egy modern párt csakis így működhet. Most tehát nem arról beszélünk, hogy milyen programot követ,  miként vélekedik az állam szerepéről, hogyan használja a parlamenti többségét, pusztán csak azt hangsúlyozzuk: egy kormányzó párt csak akkor lehet igazán eredményes, ha fegyelmet tud tartani.

És, ha ezen túl vagyunk, akkor állapíthatjuk meg, hogy ezt a fegyelmet nem a kollektív vezetés, a közös gondolkodás, az egységes akarat tartja egyben.  Ha nem, akkor viszont mi? Mi az a kohézió, amivel elkerülhetővé válnak azok a konfliktusok, amelyek más pártokat olyan nagy mértékben jellemeznek?  A kérdésre mi magunk sem tudjuk a választ, legfeljebb tapogatózunk találgatunk, az eddig tapasztalatainkra hagyatkozunk. Ez a tapasztalat azonban meglehetősen gyenge alapokat ad, hiszen a magyar politikai életben eleddig ilyennel nem találkoztunk; a pártokra inkább az időről időre felbukkanó belső konfliktusok, az

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

állandóan előre haladó erózió volt a jellemző. A Fidesz az első olyan csapat, amely tényleg csapatként működik, illetve ezt a látszatot tudja kelteni. Nem rendítik meg a külső támadások – a külső értsd: itthonról és külföldről érkezőként – , de még a kriminális ügyek sem. A Fideszben nincs belső bírálat, nincs belső elhatárolódás – olykor egy-egy pletyka suhan csak el, például Elios ügyben a vej időleges eltüntetéséről a nyilvánosság elől, valahova külföldre, ha tényleg ez volt az ok, és tényleg így történt -; itt összetartás, vagy hallgatás van. A Fideszt nem rendítette meg, mint hittük, sem az előbb említett Elios ügy, sem a Kósa-ügy, sem egyetlen olyan eset, amelyről azt hittük: vége a párt virágkorának.

Hát nem lett vége. Vagyis térjünk vissza a kérdéshez: mi tartja egyben a Fideszt? Bármennyire szeretnénk elkerülni ezt a választ, ki kell mondanunk: bizony Orbán Viktor. Ő az, aki egyszemélyben kézben tartja a pártot, aki dönt a konkrét helyzetek megoldásáról, arról, hogy kit tart – egy darabig – az élvonalban, és kit tol a háttérbe. Ő dönt arról is, hogy melyik helyzetre milyen kommunikációs válasz dukál, ki mit mondhat, meddig mehet el. A választások eredményét figyelembe véve azt is megkockáztatom: ő dönt arról is, hogy ki milyen „alkotmányos” költséget engedhet meg magának. Erről, belátom, mást gondoltam egy-két hónappal ezelőtt: azt hittem, kicsúszott a kezéből a vezetés, nem uralja már a helyi kiskirályokat, túl nagy konglomerátumot – ha értik mire gondolok – kell lefednie, és bár a struktúra működésének alapja, hogy minden döntés felfut hozzá, ezt már nem képes uralni, átlátni, befolyásolni. Tévedtem. Látja, tudja, de feltehetően azt is, hogy mi ennek az ellenszere.  Az ellenszere pedig az országos hálózat, a helyi emberek hűsége, kötelesség tudata, az ottani közösség feletti uralma. Ez a titok nyitja.

Akkor tehát, ha a Fideszt akarjuk értékelni, Orbán Viktort kell értékelnünk, és el kell jutnunk odáig, hogy miközben a Fidesz Magyarország legnagyobb pártja, valójában egy egyszemélyes pártól beszélünk. Egy olyan pártról, ahol az erős, karizmatikus vezető pontos szereposztás szerint osztja el a feladatokat, megvan az intelligens, a bunkó, a hátteret építő és a nőket megszólítani képes figura, és senki nem léphet ki saját jelmezéből.

Sokszor írták már le, hogy ma Orbán Viktor szinte a legöregebb politikai szereplő, harminc éve uralja a pártját, illetve azokat az embereket, akik csatlakoztak hozzá. Elemezők azt mondják: akár húsz-harminc éve is lehet még neki, kiváltképp, ha továbbra is ilyen ügyesen játszik az emberekkel. Továbbra is, mint a zsonglőr dobálja őket, tudja ki repül lefelé, és ki felfelé. Nagyjából ennyi a titka. És mindaddig, amíg fel nem bukkan egy másik zsonglőr, övé a manézs.

Talán már megvan az Alzheimer-kór gyógyszere…!

Kardos Ernő
-
0
Talán már megvan az Alzheimer-kór gyógyszere…!

Megszületett a gyógyszer, amivel rövidesen megelőzhetővé válik az Alzheimer-kór! A Svájcban előállított szer egyelőre még csak kísérleti stádiumban van, először kis csoporton tesztelték, de rövidesen több ezer emberen is kipróbálhatják. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Penke Botond Széchenyi-díjas biokémikus, a Szegedi Tudomány Egyetem Orvosi Vegytani Intézet korábbi vezetője szerint az Alzheimer-kór életmódváltással is megelőzhető. Agyi terjedése pedig megállítható, s gyógyszereléssel karbantartható. 


Újra és újra felröppen a hír, hogy megtalálták az orvosságot a legkegyetlenebb időskori betegség, az Alzheimer-kór gyógyítására. A közelmúltban már forgalomba kerülő gyógyszerről is hallhattunk. Igaz ez, professzor úr? 

Ebben a formában sajnos nem igaz. Ugyanis nincs olyan új gyógyszer, amelyet az Alzheimer gyógyítására regisztráltak és alkalmazni is lehetne. Viszont a közelmúltban kapott „Agy-díjat” négy kutató, köztük John Hardy, aki társaival feltárta a betegséget okozó kulcsfontosságú változásokat. A kollégánk nagyon optimista, s azt nyilatkozta, hogy még az ő életében – nálam is idősebb, pedig én már 76 éves vagyok – megtörténik, hogy az Alzheimer egy krónikus betegséggé válik. Ha nem is lesz még gyógyítható, de állandó gyógyszereléssel karbantartható lehet.  

Ez igazán jó hír, még az is elképzelhető, hogy a betegség folyamata visszafordítható? 

Ebben még nem bízunk, a jelenleg alkalmazott klasszikus módszerekkel legfeljebb a betegség megállítására, a terjedésének megakadályozására van reális esély. Visszaszorítása akkor érhető el, ha a jelenleg már alkalmazott őssejtterápia komoly fejlődésnek indul. Erre azonban egyelőre várni kell.

Professzor úr, ön is végzett kutatásokat a Szegedi Tudomány Egyetem Orvosi Vegytani Intézetének vezetőjeként. Fontos megállapítása, hogy az Alzheimer-kór terjedése lassítható. Talán még meg is előzhető?  

Az életmód változtatásával mindenképp csökkenthető a betegség kialakulásának esélye. A klinikai vizsgálatok bizonyítják, hogy a fokozott fizikai aktivitással, illetve megfelelő táplálkozással, azaz a mediterrán típusú diétával, sok antioxidáns, vagyis olajbogyó, olívaolaj és zöldségek fogyasztásával célba lehet érni. De még a keserű csokoládé is kimutathatóan mérsékli a betegség esélyét. Ezen kívül létfontosságú a szellemi aktivitás megőrzése, s persze a stressz csökkentése is nagyon ajánlatos. Kaliforniai kísérletek bizonyítják, hogy az életvitel megváltoztatásával a betegek kétharmadánál sikerül megállítani a betegséget. Kétségtelen, az orvosi megfigyelés csak egy maroknyi emberre terjed ki, tehát ezt a betegek nagy csoportján is el kell végezni. Viszont az egészségesek köre csak nyerhet egy ilyen életmódváltással. 

A betegség kutatását nehezíti, hogy az Alzheimer-kór kialakulását sokféle ok „beindíthatja”. A familiáris forma sajnos dominánsan öröklődik, de az érintetteknek „csak” 1 százalékát jelenti, a 99 százaléka viszont az öregedés során betegszik meg. A jelenlegi tudásunk szerint hét-nyolc féle agyi működési zavar tehet beteggé, de ezeket csak rendkívül bonyolult, képzettséget igénylő orvosi kifejezésekkel lehet részletesen is elmagyarázni. Leginkább az agyi erek romló állapota, illetve az úgynevezett vér-agy gát öregedése játszik kulcsszerepet a kór kialakulásában.  

Megállapítható precízen, hogy az öregedés ma hány éves korban kezdődik?

Változó, de nem szükségszerű, hogy a korral járó öregedési folyamat, majd enyhe demencia Alzheimer-kórba csapjon át.

Nehéz lehet a határok megtalálása, hisz van, aki legfeljebb szórakozott, elfelejt dolgokat, esetleg nem jutnak eszébe nevek, számok vagy nehezen tanul meg új verset. Ez csak az időskori szellemi képességek romlása, vagy ez már Alzheimer-kór? 

Ez még lehet szórtabb állapot, ami idősebb korban gyakori. Ha a bankkártya pin kódja nem ugrik be, vagy a barát telefonszáma, akkor az még nem gond. Az Alzheimer-kórban szenvedők már nem tudnak új ismereteket rögzíteni a memóriában, sokszor fogalmuk sincs arról, hogy mit ettek, egyáltalán volt-e reggeli, illetve fogalmuk sincs, mi történt velük egész nap. Ez már egyértelmű jele lehet a betegségnek.

Gondolom, az első jelek felismerése azért is érdekes, mert aki az első tüneteket tapasztalja, az máris ideges lesz, hisz ez a betegségek egyik legkegyetlenebb formája.  

A mi családunkban is előfordul, anyósomat tíz éve intézetben ápolják, állapota nem romlik, de nem is javul. Elméje mégis romlik, mert az állandó gyógyszerezés hatására kezdetekben ugyan még megismert bennünket, de ma már szinte senkit. Borzasztóan lassú a szellemi leépülés, igaz, már 96 éves, de testileg egészséges, még évekig élhet. De sajnos ebből a betegségből már nem tud kigyógyulni. A statisztika szerint a világon ma 35 – 50 millió ember lehet hasonló állapotban.   

Gondolja, hogy az említett John Hardy és tudós társai, vagy önök a szegedi egyetemen tudnak segíteni ezen az ötvenmillió emberen?

Legfeljebb egy betegség-stopról lehet szó, tehát ma legfeljebb arra képesek a gyógyszerek, hogy az érintettek állapotát stabilizálják. A kór agyon belüli terjedésének az a lényege, hogy apró hólyagocskákban toxikus fehérje kerül át egyik idegsejtről a másikra az agyban. Így a betegség sejtről sejtre terjed, amíg a sok billió idegsejt nagy részét el nem éri. Olyan antitestet kellene találni, ami nemcsak az agyba, de az említett hólyagocskák belsejébe is bejut, mert valójában ott kéne a toxikus anyagot közömbösíteni. Ennek megértéséhez vissza kell térni a már említett vér-agy gáthoz, amely többek között arra hivatott, hogy megakadályozza a toxikus anyagok agyba kerülését. Ám ez a vér-agy gát az idők során elkopik, a káros anyagokat jobban átengedi, viszont a gyógyító anyagokat nem engedi bejutni az agy belsejébe. Talán emiatt gyógyíthatatlan ma ez a betegség. Pedig még az is előfordulhat, hogy már megvan az Alzheimer-kór gyógyszere, de a beteg vér-agy gátja nem engedi az orvosságot az agyba jutni. Ugyanez a folyamat a kísérleti állatoknál megtörténik.

Vagyis az állatkísérletek sikeresek?

Igen, sok esetben.

Ezért mondta azt, hogy már meg is lehet az Alzheimer gyógyszere?

Igen, de sajnos ezt nem egyszerű átvinni az ember gyógyítására.

Ha viszont időben felismernék a betegséget, amikor még az embernél is bejuttatható a gyógyszer a kóros agyterületekre, akkor akár meg is előzhető ez a szörnyű betegség?

A korai diagnózis létfontosságú lenne, mert bizonyos génmutációk hajlamosítanak a betegség kialakulására. Ezt genetikai vizsgálattal szépen fel lehet deríteni, s az így kialakított veszélyeztetett csoport kaphatná azokat a gyógyszereket, amelyek talán már ma is képesek a betegség terjedését megakadályozni.  A korai diagnózishoz elég egyfajta szűrés, amelynek során akár a vérplazmából is kimutatható lenne a kockázat. Hozzá kell tenni, hogy sajnos az Alzheimer kór a vérből még nem mutatható ki, de már közel vagyunk hozzá. Ha ez sikerül, akkor az agyi terjedését időben meg tudnánk akadályozni, ezzel megállítanánk a betegséget. Ebben az esetben az Alzheimer kór sem intézeti, sem pedig hosszú távú kórházi kezelést nem igényelne, hisz a beteg elláthatná magát.

Ezek szerint olyan gyógyszer talán már ma is van, amely a betegség terjedését akadályozná? 

Igen, vannak olyan antitestek, amelyek az egészséges vér-agy gáttal rendelkező páciensnek segítenének. Ilyen kísérlet ma is folyik Columbiában, ahol nagyszámú a genetikus hátterű beteg, s rajtuk próbálnak ki egy új készítményt. Ha sikerrel járnak, akkor a nem familiáris eredetű betegek gyógyítására is esély lehet, persze minden ilyen kísérlet rendkívül hosszadalmas, hisz generációkat kell megfigyelni.  

Ezekben a gyógyszerkísérletekben ön is részt vesz?

A columbiai kísérletben amerikai készítményeket használnak. Én is dolgozom új gyógyszereken, amelynek lényege, hogy a kórt okozó, úgynevezett toxikus fehérje termelődését próbáljuk megakadályozni. Ha ugyanis a folyamatot meg lehetne fogni a gyenge kognitív károsodás, tehát enyhe demencia állapotában, akkor talán még be lehet juttatni a gyógyszert az agyba. Ha késő, akkor a mai tudásunk tehetetlen.

A közelmúltban jelezték, hogy hatástalanítottak egy bizonyos gént, az apoE4 nevűt, ami szorosan összefügg az időskori elbutulással.  Az Alzheimer kór tehát nem ugyanaz, mint az időskori képességek romlása?  

De a demenciák 70 százaléka Alzheimer-kórként végződik, vagyis a két időkori betegség feltételezi egymást. A fennmaradó 30 százaléka nagy része agyi sérülésből, balesetekből keletkezik; a bokszolók, az amerikai foci művelői is veszélyeztetettek. De a Parkinson kórhoz is sokszor kapcsolódik demencia, vagyis a toxikus fehérje agyi felhalmozódása minden esetben a betegség valamilyen formájához vezethet. Akinek jó a génállománya, ott ezek a betegségek értelemszerűen igen kései öregkorra tolódnak vagy elkerülhetőek.

Valaki azt mondta, hogy ha a betegséget jobban megismeri, akkor meg is tudja gyógyítani. Egyetért?

Igen, ezt Szent-Györgyi Albert mondta, de ezt nem mindig vették figyelembe. Az elmúlt 30 évben úgy próbáltak az Alzheimer kór gyógyítására orvosságot találni, hogy nem vették figyelembe a betegség lefolyását. Ma viszont látjuk, hogy a betegségnek sokféle kiinduló pontja van, és többféle mechanizmusa lehet. Elképzelhető, hogy minden kiinduló ponthoz meg kell találni a megfelelő gyógyszert, s a genetikai háttér dönti el, hogy melyiket használjuk. Az is előfordulhat, hogy gyógyszer-kombináció lesz a megoldás, ahogy a magas vérnyomás, vagy a HIV kezelésében is ez vált be.

Említette, hogy ha időben diagnosztizálják a betegséget, akkor lehet tenni a kór megállítása érdekében. Képes erre a magyar egészségügy is?

Ezen a területen nem vagyunk rosszabbak, mint a nyugatiak, ámbár a betegség diagnosztizálására még nincsenek egyértelműen elfogadott protokollok. Ennek is tudományos okai vannak, sok még a kutatásra váró feladat, de a legfontosabb az lenne, ha vérből ki tudnánk mutatni az Alzheimer-kórt. Ha ez sikerülne, akkor talán már tényleg „csak” pénz kérdése lenne az Alzheimer gyógyítása. Miután ebben nincs hiány, hiszen az államok hatalmas összegekkel támogatják az alapkutatásokat, a gyógyszergyárak pedig a korszerű orvosságokon dolgoznak, így van remény arra, hogy 5-10 éven belül ez a betegség is kézben tartható lesz.

Továbbiak

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség