Múlt évben már komoly botrány volt a Világörökségi Bizottság ülésén. Kiabálás, teremből kivezettetés, gyilkosozás. Most, ha ilyenre nem is számítunk, de biztos, hogy nem lesz jó a hangulat. Bár a cím kicsit provokatív, az biztos, hogy komoly kérdések kerülnek terítékre… Lesz szó nemzetietlen pacifizmusról, arab-muszlim nyomulásról, az intézmények bosszújáról, sőt még arról is, hogy szabad-e kivételezni a zsidókkal. Hálás vitatémák, ugye.
Utáljuk persze a cseppben a tenger hasonlatot, így, mondjuk úgy, az idei év világörökségi jelöléseinek botrányát egy esettanulmányon mutatjuk be. A történet mintegy száz évvel ezelőtt kezdődik, amikor is vége lett az első világháborúnak. Nyugaton a fegyverszünet napja – november 11. – igazi ünnep. Ott a négy évnyi pusztulástól való megszabadulás örömünnepe, egyúttal az emlékezés napja arra a háborúra, amelyik addig sosem látott szenvedést hozott Európára.
(Nálunk értelemszerűen messze nem ilyen egyértelmű a megítélése, hiszen egy részről a vesztesek oldalán voltunk, más részről a háború vége vezetett a trianoni békéhez.) A száz éves évforduló ennek megfelelően Angliában, Franciaországban, Belgiumban igen fontos esemény lesz. Állam és kormányfők jelennek majd meg, egymást fogják érni a díszbeszédek és koszorúzások, és természetesen mindent élőben fog adni a tévé. Az összes emlékhely készül erre az alkalomra – már négy éve. Ahol csak lehetett, felújították az emlékhelyeket, újrainstallálták a múzeumokat. A francia és belga örökségvédelmi hivatalok pedig alaposan előkészítették a dossziét, ami alapján az emlékhelyek a száz éves évfordulóra megkapták volna a világörökségi címet. No, ebbe rondított bele most az UNESCO. Nem lesz itt világörökség se most, se – ha rajtuk múlik – később. Hogy miért, és hogy mi okoz ebből felháborodást sokaknál – arról később szólunk. Előbb nézzük meg a felterjesztés tárgyát – no, nem az összeset, mert mint látni fogjuk több is van a kelleténél, de egyet, amely magában hordozza a dolog összes fontos jellemzőjét – mint cseppben a tenger, ugye. (Mégis leírtam, pedig tényleg utálom.) Verdunről lesz szó, ahol az első világháború egyik emblematikus csatája zajlott. Az eseménytörténetre nem is pazarolnánk sok időt – van számos szakblog, ahol nagyobb hozzáértéssel írnák le. A lényeg, hogy 1916. február 21. és október 21. között itt zajlott az egész háború egyik legvéresebb csatája. A németek célja nem is a klasszikus területfoglalás volt – „fel akarták morzsolni” a francia hadsereget, ami, ha nem ilyen eufemisztikusan fogalmazunk, minél több ember megölését jelentette. A csata csúcspontján mindkét oldalon közel egy millió katona nézett egymással farkasszemet. Összesen több, mint 300 ezren haltak meg, és több, mint 400 ezren sebesültek meg a csatában. A frontvonal pedig a csata végén pontosan ugyanott húzódott, mint az előtt. Ami itt történt, emblematikusan mutatja a modern háborúk eszetlen borzalmát.
Mivel Verdun amúgy is komoly történelmi jelentőségű város – ezer évvel a nagy háború előtt itt egy másik háborút zárt le a Verduni Szerződés, amely a későbbi francia és német állam alapjait tette le – egyértelmű volt a hely szimbolikus jelentősége. (Többek között ezért is pont ide tervezték a csatát a németek is.) Így aztán a szimbolikus emlékhelyek is hamar elkészültek. A kisebb emlékművet már 1923-ban felavatták. 16142 fejfát helyeztek el azoknak a katonáknak, akiknek a családjai ezt kérték. Ezzel ez lett a legnagyobb francia katonai temető – kezdeményezője maga is a csata veteránja, André Maginot volt – aki később a róla elnevezett védvonalat tervezte a francai-német határra. (Amit aztán a németek a következő világháborúban egyszerűen megkerültek.)
A fehér keresztek hosszú – látszólag végeláthatatlan sora döbbenetes erővel mutatja az emberi veszteség mértékét. Ugyanakkor esztétikus – mondhatjuk művészi – rendezettsége nyugalmat, rendet sugároz.
Ma már szinte minden háborús temető így néz ki, de akkor, amikor ezt építették, még nem csak a veszteség volt friss, de a műfaj is. 1932-re aztán elkészült a Douamont Osszuárium – ami már az összes – közel 160 ezer – francia katonának emléket állít, akik a csatában elestek.
Drámai és impozáns – jellegzetes emléke a kornak, amely létrehozta. Negyvenhat méter magas tornyában egy két tonnás bronzharang van, tetején a „halál lámpása”, amely éjszaka megvilágítja az egész csatamezőt. A kor leghíresebb francia építészei tervezték – és Lebrun elnök nyitotta meg. Létesült aztán külön emlékhely a csata zsidó és muszlim áldozatainak is – a francia birodalomban mindkettőből volt bőven.
A második világháború után az emlékezetpolitika is fordulatot vett – a „győzelem” helyett a „béke”, illetve a megbékélés lett a kulcsszó. A dicsőség helyett pedig a borzalmak bemutatása. 1967-ben nyitották meg az egyik elpusztított falu volt vasútállomásában a múzeumot, amit aztán – a századik évfordulóra – 2016-ra teljesen újraterveztek, újrainstalláltak.
Mára pedig szinte az egész – jó 20 négyzetkilométernyi – egykori csatatér ilyen-olyan emlékhelyekkel lett teli, ami akár egy (vagy több) napnyi „emlékezetturizmusra” ad lehetőséget. Az új múzeum egyszerre hiteles, és megrázó. Úgy használja fel a modern interaktív technikákat, hogy nem válik valamiféle első világháborús diznilenddé, szenvedéspornóvá.
Láthatjuk a sárba ragadt teherautókat, átélhetjük, milyen gázmaszkban lélegezni, és hallhatjuk a bombák becsapódásait – de ami a legfontosabb, sok-sok személyes történetet láthatunk. Leveket a frontról (mindkét oldalról), élettörténeteket, sorsokat.
Hogy mennyire megrázó az egész, azt a saját – akkor kilenc és öt éves gyermekeinken mérhettük le, akiket egyszerre kötött le a kiállítás (persze sokat kellett nekik fordítani, magyarázni), és jöttek ki onnan falfehéren, kvázi rémülten. Legalább ilyen felkavaró – egyszerre azért felemelő – élmény Fleury-devant-Douamont.
A falu az úgy nevezett ‘vörös zónában” volt, azon a területen, amelyet teljesen elpusztítottak, lakhatatlanná tettek a csata idején. Ma békés, nyugodt, madárdalos erdő – pontosan száz éves fákkal. Az egykori falura csak a kitett táblák emlékeztetnek, amelyek az egykori utcák, házak helyét jelzik, meg a mementóként helyreállított kis templom.
A csatára pedig csak azok a furcsa gödrök emlékeztetnek, amelyekből a fák kinőnek – a száz éves bombatölcsérek. Szimbolikus hely ez is, ahogy a természet úrrá lesz az emberi gonoszság művén és békévé oldja a borzalmat.
A többi már tényleg a modern átélhető múzeumok mintájára épült ki. Van két bejárható erőd – a Vaux és a Douamont erőd – és vannak helyreállított lövészárkok. Ez erődökben látható, hogyan éltek ott a csata idején a katonák. És persze az elképesztő hadigépezetek is.
A gyerekek meg kaphatnak első világháborús kirakót is – ami azért oldotta bennük a feszültséget. És persze mindenütt alaposan odafigyelnek, hogy ne legyen egyoldalú a múzeum, hogy bár Franciaországban vagyunk, ne csak a franciák szenvedéseiről szóljon, és ne a jó és a rossz harcaként mutassa be a világháborút.
Összességében azt kell mondanom, profi módon tálalt, és jó koncepcióval összeállított emlékhely lett Verdun. Ami pedig a nyugati front egészét illeti, nem kétséges, hogy történelmi jelentőséggel bír. Nem csak a hadászatot forgatta fel, de új dimenziót nyitott a háborúban, azzal, ahogy ipari méretűvé tette a pusztítást, a gyilkolást. Nem szép dolog, de megtörtént. Büszkének éppen nem kell rá lenni, de az emberiség közös örökségében helye van. Ilyen egy par excellence világörökségi helyszín. Nyilván ezt gondolták azok is, akik a felterjesztést elkészítették. De ennél azért alaposabban készítették elő: ismervén az ICOMOS és az UNESCO általános alapelveit, és gyakorlatát, magát a jelölést nem ennyire tágan fogalmazták meg. Mivel a korábbi évek vitáiból sejthető volt, hogy az UNESCO nem rajongana a csataterekért, a jelölési dossziéban a temetőkre, emlékhelyekre koncentráltak. Összesen 139 katonai temető került volna a világörökségi listára egy szeriális jelölés keretében.
Az anyagban részletesen leírták a különböző temetőtípusokat (brit, francia, német), azoknak a kialakulását, és azokat a jeles építészeket és politikusokat (August Perret-től Rudyard Kiplingig), akik ezeknek a temetőknek a kialakításában részt vettek. Arra koncentráltak, hogy bemutassák, az első világháború után jelenik meg a tömeges katonai temető, mint építészeti műfaj – és válik a temető egyben nemzeti emlékhellyé. Korábban a csata után a halottakat általában tömegsírba temették. Sem a technika nem állt rendelkezésre az egyes halottak azonosítására egy nagyobb csatatéren, de – az egyszerű katonák esetében – igény sem volt rá. A katonáskodás hivatás volt, ahol benne volt a pakliban, hogy egy idegen ország csataterén jeltelen tömegsírba kerül valaki. A járványok megelőzése végett a halottakat gyakran égették el – síremlék pedig csak az elhullott vezéreknek járt, vagy azoknak sem. Ha mégis gondoskodni akart valaki a halottairól, azt maga – családja – tette.
Az első világháborúra már megvolt a technológia az egyes halottak azonosítására, és az igény is, hogy egyéni sírokba kerüljenek. A 19. század végétől az európai hadseregek körében már általános lett az egyéni azonosító „dögcédula” kötelezővé tétele. A sorozott tömeghadseregek korában az államnak – nemzetnek – pedig már kötelessége is volt, hogy gondoskodjon erről. Az ezzel kapcsolatos törvénykezés a háború első hónapjaiban indult, amikor már látszott, hogy a helyzetet kezelni kell. Közvetlenül a háború után pedig mindenütt megindult az uniformizált egyéni sírokból álló katonai temetők kiépítése, amelyek egyben nemzeti emlékhelyek is lettek. Az anyagban nem csak erre hivatkoznak, hanem arra is, hogy az első világháború nyugati frontjának temetői teremtették meg azt a kánont, amely alapján a későbbi katonai temetőket kialakítják.
Hogy pontosak legyünk három kritérium alapján szerették volna felvetetni a listára:
- egyedi (de legalábbis kivételes) megtestesítője egy élő vagy már letűnt civilizációnak.
Hiszen ezek az első, uniformizált egyéni sírokkal készült katonai temetők. - egy építészeti stílus / együttes / technológia, vagy az emberiség történelme egy vagy több korszakát tükröző táj kiemelkedő példája
Tájépítészetileg kiemelkedőek – és meghatározzák máig a hasonló emlékhelyek stilisztikai jegyeit. - kapcsolódik kivételes, egyetemes jelentőségű eseményekhez vagy élő hagyományokhoz, ideákhoz vagy meggyőződésekhez, művészeti vagy irodalmi művekhez
Ezt pedig tán magyarázni sem kell …
Ebből – első látásra – kb. mind a három megáll. Nem csak én láttam így – és persze a francia és belga örökségvédelmi szakemberek – de gyakorlatilag a teljes világörökséges közösség. A szakblogokon, Facebook-csoportokban egyértelmű volt, hogy ezeknek a temetőknek ott van a helyük a listán. Magyarázni sem kell igazán. Persze látszott az is, hogy a jelölésnek vannak gyenge pontjai. Legfőképpen a szeriális jelölésbe bevont elemek extrémen magas száma. Igen ritka, hogy egy száznál több elemet mozgató jelölésnél mindenhol rendben legyenek a határok, tulajdonviszonyok a management plan stb. De ennek ellenére mindenki biztos befutónak tartotta – ha másért nem, az évforduló miatt. Mondom, mindenki így látta – kivéve a javaslatot tevő ICOMOS-t. Ők ugyanis már a folyamat közben egyszer kiegészítést kértek a felterjesztőktől, ami azért nem jelent jót. De még így is azt valószínűsítettük, hogy egy olyan javaslattal állnak elő, ami
– vagy Referralt/Deferralt javasolt – amit aztán a Bizottság megváltoztathat.
– vagy azt javasolják, hogy csak egy részét vegyék fel a listára a javasolt elemeknek.
Ehelyett jött a hidegzuhany. Úgy, ahogy van, elkaszálták a jelölést. Ráadásul azt javasolták, hogy az egész tárgyalást halasszák el – vagyis ez idén már nem is kerül a Bizottság elé. De miért? Az ellenvetések egy része – ami a helyszínek autenticitása-integritása cím alatt fut – akár jogos is lehet. A megelőző levelezést nem hozták nyilvánosságra, de kiderül, hogy az ICOMOS-nak alapvetően az volt a gondja, hogy miért pont ezeket a temetőket – emlékhelyeket jelölték ki, és miért nem másokat. Ilyen nagy szeriális jelölések esetén ez lehet probléma valóban. Ahogy az is, hogy a kijelölt 139 helyszín igen sokféle, a jogilag különböző szintű védelem alatt áll – vagy nem áll.
A továbbiakban viszont már mintha kiesne az ICOMOS szerepéből, és – bár a szöveg alkotói igyekeztek tartani magukat az ilyenkor szokásos formai követelményekhez, a szövegből süt, hogy egyszerűen utálják az egészet.
A II. kritériumról szólva elismerik, hogy valóban nemigen voltak korábban ilyen temetők – bár elkezdenek kötekedni, hogy de mégis, próbálkoztak már hasonlóval az amerikai
polgárháborúban, meg a porosz-francia háborúban, csak az nem volt ilyen. Aztán kibökik:
„ez kétségtelenül egy eredmény, de nehezen tekinthető ez az eredmény egy kulturális hagyomány kiemelkedő tanújának”
„a helyszínek a világtörténelmi megrázkódtatásról tanúskodnak első sorban ”
A másik két kritériumnál még ennyire sem magyaráznak. Egyszerűen azt írják, hogy őket bizony nem győzték meg az érvek. A zsákból a szög azonban a szöveg befejező részében bújik ki. Néhány idézetet teszek ide, aki szeretné végigolvasni az eredetit, az itt megteheti a 136.-tól a 154. oldalig.
Az ICOMOS kételkedik abban, hogy az, hogy a harcban elesett , minden egyes katonát méltó módon temessenek el, egy olyan eredmény, amely a világörökségek listájára való.
Annak ellenére, hogy a jelölés a katonai temetőket és emlékhelyeket tartalmazza, nem tekinthetünk el attól, hogy nagy részük olyan helyen van, ahol a harcok folytak, és ez csata-emlékmű jelleget ad nekik, még akkor is, ha magukat a csatatereket nagy odafigyeléssel elkerülték, és azok csak a buffer zónában jelennek meg.
(Vagyis: megfelelnek a kívánalmaknak, de nehogymá…)
Nem tettek kísérletet arra, hogy jelezzék, a jelölés mennyiben reflektál a háború mértékére és embertelen voltára. Bár ez minden valószínűség szerint nem is lehetséges.
(Vagyis: várjunk el valamit, amiről magunk is tudjuk, hogy teljesíthetetlen…)
Az ICOMOS szerint komoly kérdéseket vet fel, hogy megfelel-e a Világörökségi Konvenció szellemiségének, hogy olyan helyszíneket ünnepeljünk, amelyek háborúkhoz, konfliktusokhoz kapcsolódnak. Még akkor is, ha a a jelölés célja éppen a békére és megbocsátásra való felhívás, hiszen végülis mégis csak egy háború eredményeként jöttek éltre.
(Vagyis hívjunk fel békére, úgy, hogy ne emlékezzünk a háborúra? Most ezt hogy?)
1979-ben Auschwitz jelölésének vizsgálatakor megállapították: „annak érdekében, hogy megőrizze szimbolikus jellegét, mint minden áldozat emlékműve, meg kell őriznie izolációját, vagyis egyedüliként kell állnia a kulturális helyszínek között. … … Auschwitz felvétele a listára nem jelenthet precedenst egy sor hasonló helyszín jelöléséhez
Nem kétlem, hogy három kiváló szakember fogalmazta a szöveget (egy kanadai, egy svájci és egy portugál), de – és ez ismét nem csak nekem szúrt szemet – vannak benne súlyos csúsztatások. Leginkább is az, hogy folyamatosan a „negative and divisive memory” – negatív és megosztó emlék – kategóriát emlegetik a katonai temetőkkel kapcsolatban. És azt, hogy ennek nincs, vagy csak korlátosan van helye a világörökségi listán. Ebben viszont sok a csúsztatás.
- Sokkal több a „negatív” emlékhely, mint amennyire hivatkoznak.
A szövegben úgy tesznek, mintha Auschwitz – ahogy eredetileg tervezték? – magában állna. Valójában ez messze nincs így, nem csak a Hirosimai Genbaku Dóm (az atomtámadás emlékműve) van a listán, hanem a Bikini Atoll Nukleáris Kísérleti Terület, a Robben-sziget (Nelson Mandela börtöne), az ausztráliai büntetőtelepek egyértelműen ezek közé tartoznak, de a Szoloveckij-szigetek esetében is a GULAG -tábor a világörökségi területen belül fekszik. És mit mondjunk az olomouci Pestis-oszlopról? Mégiscsak sokan haltak meg, hogy ilyen szépet építettek.
- Van sokkal megosztóbb helyszín is
Az emlékezetpolitika – mint minden politika – elég gyakran igen megosztó, és ehhez nem kell, hogy háborús emlékművekről szóljon. Kevés megosztóbb helyszín van, mint Preah Vihear, amiért még háborút is vívott Thaiföld és Kambodzsa.
Preah Vihear – amiért még háborút is vívtak
De legalább ilyen megosztó helyszín Japánban az ú.n. Meidzsi-kor ipari emlékei, amelynél a koreaiak kifogásolták, hogy japánok meg sem említették a koreai rabszolgamunkások tízezreit, akik felépítették azokat. Máskor éppen a gyarmati múlt eltűntetése volt a megosztó – Aszmara esetében például, bár nem tiltakoztak az olaszok, de nagyon ki lettek felejtve, pedig ők építtették az egészet. Hasonló eset az antiguai haditengerészeti dokkok története, ahonnan kifelejtették az építtetőket. És akkor még nem beszéltünk Jeruzsálemről, Hebronról, Battírról. .. Vagy mit gondoljanak az indiánok leszármazottai arról, ahogy körülrajongjuk Latin-Amerikában a hódító katolikus egyház emlékeit. (A probléma valós, voltak őslakos demonstrációk a pápa legutóbbi chilei útján is.)
- Pont a pozitív példát fúrnák ki
Ha van, ami nem megosztó, az az első világháború nyugati frontja. Hiszen nem csak az példaértékű, hogy a franciák és németek hogyan simították el az évszázados ellentéteket (friss felmérés szerint a németek 94%-a tartja Franciaországot megbízható szövetségesnek), de az, hogy ezt hogyan segítette az emlékezetpolitika. Ezt az erőfeszítést azért inkább jutalmazni kellene, mint fikázni.
- Önmagában az Auschwitz kivételességéről szóló deklaráció is megosztó
Hát igen. Itt már igen ingoványos vizekre evezünk. De minden halottszámlálás és méricskélés nélkül azért mára mondhatjuk, hogy a holokauszttal való kivételezés nem szül jó vért. Mint láttuk, egyébként ez a valóságban nem történt így, akkor meg hivatkozni rá, csakhogy támadási felületet hagyjunk, értelmetlen.
- Amit javasolnak, minimum fura
Meglepő módon a szerzők az Angol Tóvidék esetére hivatkoznak. Ezt először 1987-ben terjesztették fel de facto kultúrtájként, úgy, hogy ekkor még nem létezett külön kategóriaként a kultúrtáj (cultural landscape). 2016-ban végül ekként került a listára. Ha egyátalán – bár leginkább sehogy -, de egy újabb külön kategóriaként tudnák elképzelni a szerzők a „szomorú dolgokat”.
- Ezzel sok értékes, fontos helyszínt eleve elkaszálnak (persze lehet, hogy ez volt a cél).
Ruanda 2019-re a népirtás emlékeivel pályázott (volna), a Zöld-foki szigetek meg a Tarrafal koncentrációs táborral, ahová a portugálok a fekete szabadságharcosokat zárták. Előbbit komoly esélyesnek tartották.
Tarrafal őszintén szólva nem egy nagy durranás – igaz, a szigetek eddigi egyetlen helyszíne, Cidade Velha se az.
Előkészületben van két első világháborús jelölés is, Gallipoli Törökországban, és az olasz front. Ez utóbbi, bár olasz-szlovén közös jelölés, de értelemszerűen minket is érintene.
- És legfőképp azért ne szórakozzunk már, a történelemhez konkrétan hozzá tartoznak a szomorú dolgok is …
Sőt, az élet is. Ez van. Nem lehet kiírtani a szonmorú emlékeket a történelemből, mert akkor egy totálisan hamis képet kapunk.
Nem hiszem, hogy az ICOMOS mindezt ne látta volna. Akkor mégis miért ez a vehemencia? Ennek több oka lehet. Egyrészt, tegyük fel, hogy valóban így is gondolják. A nyugati értelmiségben a pacifizmus elég erős, a nacionalizmus elítélése még inkább, szóval, bőven lehet, hogy komolyan gondolták, amit írtak. De azért érzek én itt mást is.
Az elmúlt években már többször írtunk a világörökségi mozgalom nehézségeiről, sőt, mondhatni válságáról. 2015-ben már látszott, hogy nagy a gond, különösen azért, mert a nagy, európai tagállamok totálisan leuralták a rendszert. Jelentős erőforrásaik, lobbierejük és jó örökségvédelmi apparátusuk segítségével már bármit fellobbizhattak a listára. 2016-ra a szakapparátus visszavágásra készült egy új, szigorúbb szabályzással, de végül is a kutya nem figyelt rájuk – a Bizottság ülését pont akkor tartották Isztambulban, amikor kitört a pancserpuccs, így a delegátusok inkább a bőrüket mentették, és a reptérről üzentek, hogy majd megbeszéljük. 2017-ben aztán – írtuk – botrány lett. A politikusokból álló Bizottság jól földbe taposta az ICOMOS ajánlásait, és elfogadta Hebront, a valaha volt legmegosztóbb helyszínt. Volt is veszekedés, kiabálás. Van egy olyan érzésem, hogy idén az ICOMOS készül visszavágásra. Ugyanis nemcsak a katonai temetőket igyekeznek megfúrni. Sosem volt még ilyen magas azoknak a helyszíneknek a száma, amelyeket elutasításra javasolnak, és soha ilyen kevés nem volt az elfogadásra javasolt helyszínek száma.
Ha az ICOMOS-on múlna, idén kevesebb, mint feleannyi új helyszín lenne, mint amennyi egy átlagos évben szokott lenni. (Tíz pozitív javaslatot írtak – az átlagos szám 23.) Különösen feltűnő, hogy a tízből alig KETTŐ európai. (Technikailag Európához veszik még a törökországi Göbekli Tepét, de az semmilyen egyéb szempontból nem számít ide.) Az egyik Medinat az-Zahra, egy spanyolországi, a muszlim uralom korából származó, romváros Cordoba mellett, a másik, a hányattatott sorsú Verespatak – amit aztán a román kormány mégis visszavont. (A múlt augusztusban jelentették be, hogy vissza szeretnék vonni, de mégis lefolytatták az eljárást – úgy értelmetlen, ahogy van.)
Medinat az-Zahra – Európa talán legkevésbé európai helyszíne
A minuciózus szabályokat – amelyek alapján most az ICOMOS szór – éppen az európaiak szorgalmazták egykor. Így szereztek komparatív előnyöket mindenki mással szemben. Most pont ezt fordították ellenük, hogy meggátolják a nagy tagállamok nyomulását, illetve, hogy – a múlt évi szivatás után – visszaszívassák a Bizottságot. Jó-e ez bárkinek is? Nem igazán. Egy tekintélyes, ENSZ szakosított szervezet esetében a nettó szivatás nem növeli a tekintélyt, csak rombolja. Pedig egy szép és jó ügyről lenne szó.
