Szokatlan és, hozzáteszem, számomra váratlan dolgok történtek hétfő délután az Országgyűlés napirend előtti vitájában. Orbán miniszterelnök az Európai Tanács, az állam- és kormányfők múlt heti brüsszeli üléséről beszélt, előadva a maga alapjaiban hamis, mondhatni hazug interpretációját, miszerint „győzött a józan ész, megvédtük Magyarország szuverenitását, és megvédtük a magyarok pénzét”.
Majd: „győztünk, mert keresztülvittük, hogy olyan nehéz időkben, mint a mostani járvány, nem szabad a gazdasági támogatásokat politikai feltételekhez kötni egyszerűen azért, mert ezek hátráltatnak bennünket a gyors cselekvésben”. És persze „ezzel a döntéssel Európa egységét sikerült megőrizni”. Pontról pontra elmondhatnám, hogy mi minden volt ebben hamis, de ezzel csak ismételném, amit az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban különböző változatokban már annyiszor elmondtam én is, és elmondták sokan mások. Orbán győzelemről beszélt, az ellenzéki frakcióvezetők az ő vereségéről. Kezd ez már unalmassá válni. Történt viszont valami, ami eltért a megszokottól.
A DK részéről Gyurcsány szólt hozzá Orbán beszámolójához. A többi ellenzéki frakcióvezetőtől eltérően nem gorombáskodott Orbánnal, nem vádolta hazugsággal, még csak nem is gúnyolódott, és nem dörgölte az orra alá, hogy mi mindent nem tudott teljesíteni abból, amire a nyáron az országgyűlési többséggel önmagát köteleztette. Nem, Gyurcsány nyugodt hangon arra mutatott rá, hogy a legfontosabb dolog, ami Brüsszelben történt, az volt, hogy az Unió huszonhét tagállama megegyezett a közös hitelfelvételben, a koronaválságból való kimászáshoz szükséges közös erőfeszítésben. Emlékeztetett:
„Az, hogy George Washington első kormányában megteremtik a későbbi Amerikai Egyesült Államok pénzügyi rendszerét, és abban először az államok közösen vesznek fel hitelt, akkor éppen kötvénykibocsátással, azzal lép arra a történelmi útra az Egyesült Államok, amely mára valóban a világ legbefolyásosabb országává teszi.”
Majd így folytatta: „A kormányfővel a vitánk valóban Európa jövőjéről szól. Akarunk-e erős, föderatív Európát, illetve hogyan illik ez a gondolat, ez a koncepció össze azzal, hogy egyébként azt gondoljuk, hogy nemzetek Európája fog maradni a föderatív Európa is. Kinek van ebben igaza? Ami történt a múlt héten, hogy az Európai Unióhoz tartozó tagállamok először az Unió történetében hozzájárultak ahhoz, hogy az Unió közösen hitelfelvevő legyen.
Elindult egy olyan közös pénzügyi rendszer, abból következő helyzetnek a létrehozása, amely abban a vitában, amelyet mi itt folytatunk, hogy erősebb Európa, mi ezt Európai Egyesült Államoknak hívjuk, vagy gyengébb Európa, sajnos, gondolhatta a kormányfő, én meg azt mondom, hála istennek, abba az irányba visz bennünket, amit mi szeretnénk. Egyébként,
ami történt, az a kormányfő és az ő politikájának jelentős, lényegi veresége. (… )
A történelmi fő vitában a kormányfőnek engednie kellett.” Orbán pedig nem a szokásos módon, az ellenfelet letorkolva, megalázva, hanem érdemben, saját kifejezésével „intellektuális szintre emelve”, és nem „csapkodva” válaszolt Gyurcsánynak.
„A miniszterelnök úr megidézett egy történeti analógiát, teljes joggal. Hivatkozott egy volt amerikai pénzügyminiszterre, ez egy ismert dolog, és amikor tárgyalta az európai pénzügyminiszterek tanácsa ennek a hitelnek a kérdését …, akkor ezt a kérdést tárgyalta a miniszterelnököknek a tanácsa, és azt a kérdést tette fel, hogy eljött-e az a pillanat, amit a szakirodalom úgy nevez, hogy hamiltoni pillanat. Amikor valóban az történt az Egyesült Államokban, hogy közösségiesítették a tagállamok adósságait, és ez az adósságközösség, ami létrejött, végül is megteremtette az Amerikai Egyesült Államoknak a pénzügyi alapjait.
Ezzel a kérdéssel foglalkozott az Európai Tanács.
A franciák és a németek … mindketten úgy nyilatkoztak, hogy nem ez a terv, nincs hamiltoni pillanat. (…) Egyelőre Európa vezetői azt gondolják, hogy ez a pillanat nem érkezett el, és ezért hangsúlyozzák minden egyes dokumentumban azt, hogy ez a mostani járvány-válságkezelő alap egyszeri, és nem ismételhető meg. Ez nem válasz azonban a miniszterelnök úr kérdésére, mert attól, hogy valamit nem ismernek be, attól az még történhet úgy. Még rossz szándékot sem kell feltételezni, az is előfordulhat, hogy nem akarják, hogy hamiltoni pillanat legyen, de belesodródhat Európa egy ilyen helyzetbe. Mert egyszer létrehozta az első ilyen csomagot, kiderül, hogy szükség lesz a következőre, létrehozza a másodikat, és onnan már csak egy lépés, hogy arról kezdjünk beszélni, hogy nemcsak a most fölvett hitellel kapcsolatos államadósságért álljunk helyt közösen, hanem a korábban fölvettekért, és mindegyikért.
Ez a veszély szerintem létező veszély. Ezt a miniszterelnök úr nem veszélynek, hanem nagy lehetőségnek és történelmi pillanatnak tekinti, én veszélynek. Ez nem véletlenül van így, mert a világot teljesen különböző nézőpontból nézzük.
Mi, akik itt ülünk, én legalábbis személy szerint biztosan, azt gondolom, hogy egy Európai Egyesült Államokba való belesodródás, vagy akár annak tudatos választása egy ezeréves magyar történelmi tradíció feladását és a hazánk feladását jelentené, ezért mi nem akarunk egy ilyen helyzetbe belesodródni. Ezért sem voltunk boldogok, amikor kiderült, hogy egy adósságközösség jön majd létre a válságkezelés következtében.”
Látható volt, hogy Orbán nem úgy kezeli Gyurcsányt, ahogy parlamenti kifutófiúi szokták kezelni. Kivételesen azt az Orbán Viktort hallottam, akit valamikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján megismertem. De csak egy múló pillanatra.
Volt azután még egy idilli pillanat. Gyurcsány nemcsak Orbán beszámolójához fűzött frakcióvezetőként napirend előtt észrevételt, hanem a DK részéről elmondott egy szokatlan szezonzáró napirend előtti felszólalást, amelyben nem a kormányoldalt támadta, hanem az Országgyűlésben és általában a magyar politikában uralkodó durvaságot, sértő és sértegető hangvételt kifogásolta. Amikor pedig a végére ért mondanivalójának, Kövér László szokatlan módon azt kérdezte az elnöki pulpitusról a Gyurcsányra szakosodott államtitkártól, Dömötör Csabától: biztos, hogy akar reagálni? Ő, Kövér, aki tényleg megengedhetetlen hangon szokta nem egyszerűen támadni, de fitymálni és alázni az ellenzéket, megérezte, hogy Gyurcsány felszólalásához egyszerűen nem illik az, ahogy az Orbán-kormány államtitkárai Gyurcsánynak válaszolni, Gyurcsányról beszélni szoktak.
A mai magyar parlamentben ez is idilli töredékpillanat volt. Dömötör államtitkár nem fogta fel, hogy mit ajánl neki Kövér, válaszolt, és a szokásos módján oktatta ki Gyurcsányt. Az idillnek vége szakadt, minden visszatért a szokásos kerékvágásba. Amikor azután elkezdődött az azonnali kérdések órája, és Orbánnak három hét elteltével magának kellett kérdésekre válaszolnia (ennyi maradt ugyanis az 1994-es, az MSZP–SZDSZ koalíció által kezdeményezett, az akkori ellenzékkel egyetértésben elfogadott házszabályreformból), a megszokott módon oktatta ki és alázta meg a kérdezőket.
Igen, Gyurcsány más minőség, és ennek hatása alól szemlátomást Orbán és Kövér sem tudja kivonni magát.
