Sosem értettem egyet az előválasztás ötletével. Amikor még volt Népszabadság, ezt meg is írtam benne. Azért nem tetszett, mert az előválasztást egy párt politikusai közötti belső versengésre találták ki, és ami nálunk folyik, az nem ez. Ebből mindenféle zavar következhet.
Kétségtelen, hogy ettől még lehet előnye is a dolognak, és szemlátomást van is. Már a 2019-es önkormányzati választáson is egyfajta lendületet adott az ellenzéki kampánynak az előválasztás, és ez bizonyára hozzájárult mind Karácsony Gergely, mint Baranyi Krisztina győzelméhez, és az ellenzéki szövetség összeszokásához.
Pár napja érdekes vitát láttam az ATV A nap híre címűműsorában. (Hol másutt?) A miniszterelnök-jelöltekről volt szó, és az egyik meghívott, Kerpel Fronius Gábor momentumos főpolgármester-helyettes szóvá tette: „… amit én hiányolok Jakab Péternek a mondataiból azok mellett a valóban karcos állásfoglalások mellett, amiket tesz, az pontosan az, amit a Momentum miniszterelnök-jelöltje ennek az előválasztási kampánynak a lényegeként fogalmazott meg, hogy beszéljünk arról, hogy mi történik itt majd ebben az országban 2022-ben. És Jakab Péter erről nem beszél. Soha, egyetlen kijelentést nem tesz arról, hogy mit is tenne a Jobbik ezzel az országgal 2022 után. ”Teljesen igaza van.
A Jobbik részéről jelen levő Brenner Koloman azzal válaszolt erre, hogy közös lesz a program, és ők nem állnak elő külön programmal.
Bizony, a Momentum és személy szerint Fekete-Győr András az előválasztást kezdettől fogva nem személyek, hanem politikák közötti választásként kezeli. Aki valaha is figyelemmel kísérte a klasszikus példát, az amerikai elnökválasztást megelőző előválasztást, az tudja, hogy
az amerikai előválasztás teljesen a politikák közötti választásról szól. Így van ez másutt is, mint Franciaországban vagy Olaszországban, amikor néha valamelyik párt vagy pártszövetség előválasztást tart. Ahány induló, annyiféle politikai álláspont.
Nálunk viszont a legtöbbször úgy fogalmazzák meg az előválasztás célját, hogy azt a jelöltet keresik, akinek a legnagyobb esélye van a Fidesszel szemben, és kerülik azt, hogy a jelöltek közötti politikai különbségekről, politikai irányokról beszéljenek.
Maguk a jelöltek többnyire kifejezetten kerülik saját pártjuk politikájának azokat az elemeit, amelyekkel más pártok szavazói nem értenek egyet. Kivételnek számít, hogy Fekete-Győr felveti az eurót, a különféle családmodellek egyenjogúságát – amibe Jakab Péter rögtön bele is kötött –, és más olyan politikai gondolatokat, amelyeket más pártok nem osztanak. Ő azért indult el miniszterelnök-jelölt-jelöltként, hogy a Momentumnak ezeket a politika törekvéseit az ellenzéki szavazótábor egészével elfogadtassa. Szerintem neki van igaza: ez az előválasztás politikai funkciója, ha kicsit is komolyan vesszük. Elvégre nem szépségversenyről, hanem politikai versenyről volna szó.
Az elmúlt hetek, napok sokunk számára váratlan fejleménye, hogy számos jelölt, akit a pártok már nyilvánosan bejelentettek, visszalépést jelent be, mégpedig nemcsak úgy általában, hanem egy másik párt jelöltjének javára.
Fura dolog ez. Korábban azzal érveltek az előválasztás ötlete mellett, hogy így majd a választók döntik el, hogy ki legyen a közös jelölt, és nem „füstös szobákban” a pártvezetők. Amikor én kezdettől fogva idegenkedtem az előválasztás ötletétől, az egyik aggályom éppen az volt, hogy ez nem fog menni,
a pártok nem engedhetik meg maguknak, hogy a választókra bízzák az egyes pártok jelöltjei közötti arányokat. Azért nem, mert a majdani parlamentben érvényesíteni akarják a köztük levő támogatottsági arányokat, ami nem kifogásolható.
Úgy tűnik most, hogy valóban nem engedik meg, és ezekkel a kölcsönös visszaléptetésekkel igyekeznek megszabni azokat. Persze a legtöbb választókerületben így is marad még választási lehetőség, és bizonyosan végig megmarad a miniszterelnök-jelöltek szintjén.
Egy dolog azonban sehogy sem fér a fejembe. A visszalépések valaki más javára történnek, többnyire valaki harmadikkal szemben, és végül is kölcsönösek lesznek két-két párt között.
Azt gondolná az ember, hogy a politikailag egymáshoz közelebb álló pártok léptetnek vissza jelölteket egymás javára, a tőlük távolabb álló jelöltekkel szemben. Kétfordulós választási rendszerekben, amilyen a francia vagy amilyen 2010 előtt a magyar rendszer volt, így szokott ez történni.
Franciaországban egykor a baloldalon belül voltak kölcsönös visszalépések a szocialisták és kommunisták között, nálunk az MSZP és az SZDSZ illetve a Fidesz és a Kisgazdapárt jelöltjei léptek vissza egymás javára a második forduló előtt. Az MSZP és az SZDSZ jelöltjei a Fidesszel szemben léptek vissza egymás javára, a Fidesz és a Kisgazdapárt jelöltjei az MSZP–SZDSZ-szel szemben. Ha ez így szokás, és így logikus, akkor magyarázza meg nekem valaki, hogy miért egymás javára lépnek vissza sokfelé
a DK és a Jobbik jelöltjei? A DK most már a Jobbikot érzi magához legközelebb a pártszövetség pártjai közül? A Jobbik pedig a DK-t?
Kivel szemben? A Momentummal, a Párbeszéddel szemben? Erre az nem válasz, hogy mások javára is előfordul visszalépés. A kérdés az, hogy egyáltalán hogyan fordulhat elő ilyen visszalépés.
Korábban még arról volt szó, hogy a Fidesszel szemben a Jobbikkal is össze kell fogni. Engem ugyan nem sikerült erről meggyőzni, de az Orbán-rendszerrel szemben állók nagy többsége elfogadja ezt. De hogy
a Momentummal vagy a Párbeszéddel szemben is a Jobbikkal kell összefogni, ez nekem nem fér a fejembe.
