A Jobbikot követően a Momentum is politikai napirendjére vette a Szabadság téri szovjet hősi emlékmű ügyét. Előbb a párt három vezetője (köztük Gelencsér Ferenc pártelnök-frakcióvezető) tartott performanszt az emlékműnél, és magyar nemzetiszínű szalaggal takarták le az emlékmű feliratát, majd Kerpel-Fronius Gábor elnökségi tag, főpolgármester-helyettes érvelt a Facebookon az emlékmű eltávolítása, a rákoskeresztúri temetőbe való áthelyezése mellett (ahova az 1945-ben az emlékműhöz eltemetett katonák maradványait már korábban átszállították).
Kerpel-Fronius szerintem téved, az emlékműnél tartott performansz pedig ízléstelen és tartalmilag elhibázott volt.
Már korábban a Jobbik frakcióvezetőjétől is hallottuk azt a Momentum által most megismételt érvelést, miszerint, ha már az elesett katonák földi maradványait áthelyezték, nyugodtan el lehet vinni az emlékművet is. Ez félreértés. A hősi emlékmű ugyanis nem síremlék, hanem történelmi állásfoglalás. Állásfoglalás arról, hogy miként tekint a magyar állam, amely ezt az emlékművet ma is fenntartja Budapest szívében, a második világháborúra.
Az emlékmű felállításáról 1945-ban a szovjet megszálló hatóságok döntöttek Budapesten is, miként Berlinben és Bécsben, ahol szintén mindmáig állnak az akkor létrehozott emlékművek a város szívében. Berlinben kettő is, az első a Brandenburgi Kaputól nyugatra, a Charlottenburger Chausseen, ma már Június 17-e úton, a második az egykori Kelet-Berlinben, Treptowban. (Kelet-Berlin sem maradhatott szovjet hősi emlékmű nélkül.) Bécsben is a város szívében, a Schwarzenberg téren áll mindmáig a szovjet hősök emlékműve.
Sem Berlinben, sem Bécsben nem merül fel az emlékművek eltávolítása.
Vajon miért?
Az emlékművek felállítása 1945-ben a győztes Szovjetunió diadalát és elesett katonái emlékének megőrzését volt hivatott kifejezni. Az emlékműnek a német illetve osztrák hatóságok általi fenntartása pedig azt fejezi ki, hogy mind a demokratikus német, mind a demokratikus osztrák állam szakított a Szovjetuniót megtámadó náci állam örökségével, a háború kimenetelét, a náci állam megsemmisülését pedig felszabadulásnak tekinti, amely felszabadulást jórészt a Szovjetunió Vörös Hadseregének köszönheti. Németországban a háború végének negyvenedik évfordulóján, 1985. május 8-án tartott beszédében Richard von Weizsäcker szövetségi elnök, a CDU politikusa mondta ki, hogy a háborús vereség a németek számára felszabadulás, a náci rendszer alóli felszabadulás volt, és azóta a német politikai establishment jó része is felszabadulásként beszél a háború kimeneteléről. Mindezt függetlenül attól, hogy az országnak a Szovjetunió által megszállt részén kommunista diktatúra jött létre, négy évtizeden át mint Német Demokratikus Köztársaság, és a szovjet hadsereg verte le 1953-ban a berlini felkelést.
Van-e okunk nekünk, magyaroknak másképpen gondolni a második világháborúra és a szovjet győzelemre, mint a németeknek és osztrákoknak?
Kerpel-Fronius Facebook-bejegyzésében azzal érvel, hogy a magyar társadalom erősen megosztott a szovjet hadsereg magyarországi szerepének megítélésében: a magyarok egy része akkor is felszabadítóként tekintett a szovjet katonákra, és ma is ekként tekint rájuk, másik része viszont hódítókként, megszállókként. A szovjet katonák erőszakoskodása, a nők tömeges megerőszakolása, magyarok százezreinek hadifogságba hurcolása, majd az ország tartós megszállása és az 1956-os forradalom leverése erősíti ezt az értelmezést. Ugyan miért kellene a Szabadság-téren tartani az azoknak emelt obeliszket, akik úgymond ezt tették a magyarokkal?
Kerpel-Fronius érvelésével az a baj, hogy későn kezdi a történet leírását. Márpedig a történet ott kezdődik, hogy Horthy-Magyarország a náci Németország szövetségeseként belépett a második világháborúba, nem akart kimaradni a Szovjetunió megtámadásából, a magyar hadsereg részt vett az elfoglalt területek megszállásában, a pusztításban. A Horthy-féle magyar állam akkor sem volt képes a kiugrásra, amikor Olaszország, Finnország és Románia már elhagyta a tengelyhatalmakat, a román hadsereg pedig már átállt a szövetségesek oldalára.
A Vörös Hadsereg ezt követően verte ki az országból a német és magyar hadsereget, az 1945-ig fennállt magyar állam pedig megsemmisült.
Debrecenben új magyar állam alakult, amely az antifasiszta koalíció szövetségesének tekintette magát, elkezdte új hadsereg szervezését és részvételét a németekkel szembeni harcban, felszabadulásnak tekintette a háború kimenetelét, és felszabadítóknak a Vörös Hadsereg katonáit. Nemcsak a kommunisták, hanem az új magyar közélet szereplői is, mint például írásaiban Bibó István.
A szabad választás nyomán 1990-ben megalakult új Országgyűlés szimbolikus gesztussal, az 1945-ös Ideiglenes Nemzetgyűlés még élő tagjának, Vörös Vincének az alakuló ülésen való szerepeltetésével ezzel az új magyar állammal vállalt kontinuitást, és nem a háborúban megsemmisült, korábban a Szovjetunió elleni háborúban részt vevő magyar állammal. Ezzel van összhangban, hogy – miközben a többi budapesti szovjet emlékművet lebontották, és a gellérthegyi Szabadságszoborról is lehántották a szovjet emlékművi elemeket – a Szabadság téri emlékművet megtartották. Ugyanúgy, mint Berlinben és Bécsben.
Így van ez jól: azt fejezi ki, hogy a magyar állam utólag sem azonosul a korabeli magyar állam és hadserege szerepével a második világháborúban. Nem volna helyes ezen változtatni:
az emlékmű helye továbbra is a Szabadság téren van.
Ha pedig valaki Oroszország Ukrajna elleni támadására hivatkozva vetné fel a szovjet emlékmű eltávolítását, annak azt mondhatjuk: az Ukrajnát megtámadó orosz hadsereg nem a náci Németország ellen előbb védekező, majd ellentámadó szovjet hadsereg, hanem a Lengyelországot, majd a Szovjetuniót megtámadó német hadsereg példáját követi. Putyin háborúja nem indok a második világháborúban elesett katonák emlékművének megőrzésével szemben: az ő örököseik a Putyin hadseregének ellenálló ukránok.
