Blogolda

Tarlós főpolgármester esete a mozgáskorlátozottakkal

Tarlós főpolgármester szerint a 3-as metró akadálymentesítését senki sem gondolta komolyan. Miért is kellett volna komolyan gondolni, amikor a mozgáskorlátozottak közül csak nagyon kevesen használják a metrót, ezrelékben lehet csak kifejezni, ahányan közülük a föld alatt utaznak.

Lehet most erre azt mondani, hogy Tarlós főpolgármester egy szívtelen tapló, akinek még egy fakockáról sem a saját munkaköri kötelessége, hanem a szabotázs szó jut az eszébe. Lehet bármit mondani Tarlós főpolgármesterre, de ennél is jobb lenne, ha valaki elmagyarázná neki, hogy mi a helyzet. Túl azon, hogy törvényi kötelesség, hogy a mozgáskorlátozottak számára is lehetővé kell tenni azt, ami más állampolgárok számára elérhető. Jelesül, hogy ők is utazhassanak a metrón, függetlenül attól, hogy Tarlós főpolgármester adatai szerint hány ezrelék veszi igénybe a BKV-nek ezt a szolgáltatását.

El kellene magyarázni, hogy Tarlós főpolgármester is megértse: a vakok sem járnak sűrűn kiállításra, és a süketek sem gyakori vendégek a koncerteken. Vagyis, szemben Tarlós főpolgármester állításával, a mozgáskorlátozottak nem azért nem használják a metrót, mert többnyire máshol van dolguk, mint azoknak, akik mozgásukban nem korlátozottak. Hanem azért, mert nincs a metró akadálymentésítve, és ezért, bármennyire is szeretnék, nem tudják használni.

Tarlós főpolgármester tehát összekeveri az okot az okozattal. Ha ő lenne Németh Szilárd, vagy Kósa Lajos, akkor mindezt akár el is nézhetnénk neki, és betudnánk annak, aminek a másik két említett prominens esetében. Tarlós főpolgármester azonban távolról sem olyan ostoba, mint a Németh-Kósa tandem. Ő nagyon jól tudja, hogy miről beszél. És azt is tudja, hogy amit tud, azt nem akarja elmondani a budapestieknek.

Vagyis azt, hogy Tarlós főpolgármester és Orbán miniszterelnök már régóta úgy tesz, mintha harcolnának egymással Budapestért. Előbbi úgy csinál, mintha a budapestiek érdekében konfliktusokat vállalna a kormánnyal, utóbbi, a miniszterelnök pedig, azt a látszatot kelti, hogy bár ő nagyon  szereti a magyar fővárost, de az ország többi része is nagyon fontos, így  bármennyire is vérzik a szíve, nem tud Budapestnek több pénzt adni.

Pontosabban: nem tud, és nem is akar Budapesttől kevesebb pénzt elvonni. Ha ugyanis Budapest csak megközelítőleg részesülne azokból a hozzáadott értékekből, amelyekkel az ország nemzeti termékét gyarapítja, akkor lenne pénz a 3-áas metró normális felújítására és a mozgáskorlátozottaknak, sem kellene arról győzködniük Tarlós főpolgármestert, hogy a 3-as metró akadálymentesítése nem ördögtől való dolog.

A furfangos fakockácska – nemzeti népmese

Egyszer volt egy fakocka.
Nagyon egyszerű teremtés volt, ez a fakocka. Majdnem olyan egyszerű, mint egy faék.

Ez a fakocka csak úgy volt, bele a világba. Úgy, mint a többi társa. Annyira alulműveletlen volt, még azt sem tudta a 3-as metróról, hogy eszik-e vagy isszák.

Az volt neki is az életfilozófiája, mint a többieknek: hogy ahogy lesz, úgy lesz.

És tényleg majdnem mindig úgy lett, ahogy lett.

Már-már úgy tűnt, hogy úgy múlik el ő is, mint megannyi társa: észrevétlenül, nyomot sem hagyva maga után, amikor egy alkalommal az élete váratlan fordulatot vett.

Találkozott Soros Györggyel. Már ez is meseszerű, mert kevés fakocka mondhatja el magáról, hogy találkozik egy igazi milliárdossal.

Soros éppen nagy elfoglaltságban volt, egymillió migránst hozott be Európába. Ilyen ügyeskedésekkel szedte meg magát. Megvette odakint olcsón a migránsokat, aztán Európában jó pénzért eladta mind.

Közben meg baromi sokat keresett rajtuk.

Nem is hitte volna a fakocka, hogy dolga lesz ezzel a Sorossal, de a sors másképp akarta.

Megszólította őt a Soros.

Magyarul beszélt a Soros a fakockához, ez volt neki a trükkje, így tévesztette meg azt, akivel beszélt. Azt mondta a Soros a fakockának, hogy szoruljon be egy ajtó mögé, hogy ne az záródjék rendesen, és záródás helyett hibaüzenetet küldjön.

Részesedést ígért a Soros a fakockának, ha rendesen beszorul.
Tarlós főpolgármestert akarta ezzel bosszantani a Soros, kihozni őt a sodrából. Meg persze hisztériát kelteni a magyarokban. Azt a látszatot kelteni bennük, hogy felújított orosz metrókocsik szart se érnek.

Csúnya szó, de hányást mégsem írhatunk.

A fakocka, ahogyan eltervezték, beszorult egy ajtó mögé. Bejött a számítás, nagy bonyodalom keletkezett a hármas metró körül, és a Tarlós főpolgármester is nagyon megmérgesedett. Szabotázst kiáltott, cipőfűzésről beszélt. Hogy a Soros úgy tett, mintha cipőt fűzni ment volna le a hármas metróba,

Ami persze nem volt igaz. A Soros, mindenki tudja, a négyes metróban szokta befűzni a cipőjét.

Eddig a mese, a többi már mind színtiszta igazság.

A hazudós Boczkó – nemzeti népmese

Azzal kezdeném, hogy hol volt, hol nem volt. Talán igaz sem volt. Volt egyszer a vívóknak egy megbízott főtitkára. Ezt a megbízott főtitkárt úgy hívták, hogy Boczkó Gábor.

Aztán kiderült erről a Boczkóról, hogy hazudós.

Elmondom, hogyan volt. Úgy mondom el, ahogy hallottam. Hozzá nem teszek, el belőle nem veszek.

Volt Németben egy vívó világbajnokság, amelyen a magyar vívók is részt vettek. A Boczkó is velük volt, nyilatkozott is a magyar köztévének.

Hogy az a Boczkó miket mondott!

Azt mondta a Boczkó, hogy Lipcse, mert így hívták a várost Németbe, ahol voltak, annyira nem biztonságos, hogy ők nem is mertek sötétedés után közlekedni. Se egyedül.

Csak csoportosan és nappal.

Állandóan volt valami balhé a migránsok miatt. A Boczkó látta, hogy egy férfi, valószínűleg migráns, hadonászott egy bajonettel. Egy másik férfi, aki színes bőrű, el akart rabolni egy fehér nőtől egy 2-3 hónapos csecsemőt.

Ezeket mondta a köztévében a Boczkó. Akkor még nem tudtuk róla, hogy hazudós. Csak sejtettük, mert nagyon necces volt ez a történet. Aztán az MTI is kiadta a hírt, hogy mik mennek odakint Németbe. Pokol az életük az ottaniaknak, elhihetitek. Ki se mernek menni a lakásukból, mindenki mindig otthon van.

Az MTI-től meg átvette a hírt egy csomó újság. Csakhogy ám kiderült, hogy az egészből semmi sem igaz. A Boczkó találta ki az egészet. A 444 járt utána, megkérdezte a lipcsei önkormányzatot, mit tudnak ők erről.

Meg a lipcsei rendőrséget is megkeresték, de ők sem hallottak semmiről.

A hotelben sem tudtak ilyenről, ahol a magyar vívók, Boczkó megbízott főtitkár vezetésével laktak. Pedig, több más csapat is ott lakott, de csak a Boczkó hallotta és látta a rémségeket.
Az ottani önkormányzat azt mondta a 444-nek, hogy Lipcse igen barátságos és biztonságos város. Sötétedés után is lehet közlekedni, meg egyedül is. De ha valaki csoportosan szeret közlekedni, azt sem tiltják.

Senkitől sem akartak semmilyen csecsemőt elrabolni.

Most kérdezhetitek, hogy a Boczkó hogyan magyarázta meg, amikor a közmédiánál és az MTI-nél számon kérték, hogy hazugságba hozta őket.

Nem magyarázta meg sehogy a Boczkó, mert nem kérdezték. De azért biztosan van olyan köztetek, akit érdekel, hogy miért hazudott a Boczkó. Így nevelték odahaza, ezt tanították neki az iskolában? Akkor dicsérték meg, ha nem mondott igazat?

Nem tudom, nem voltam ott, amikor a Boczkót nevelték. Talán, meg akart felelni a főnökeinek, azt akarta, hogy ne csak megbízott, hanem rendes főtitkára lehessen a vívóknak.

Ha most azt mondjátok, hogy ez a Boczkó túltolta a biciklit, nem tudok vitatkozni veletek. Viszont van egy jó tanácsom nektek: vigyázzatok a hazudós emberekkel! Már annak idején Nagy Feró bácsi zenekara, a Beatrice is megénekelte, hogy „aki hazudik, az csal, aki hazudik, az lop, hazudni, csalni csúnya dolog.”

Ne legyetek hazudósak, ne legyetek olyanok, mint Boczkó Gábor!

Szemesnek áll a világ

Szép volt az előadás. Lélekemelő, megtisztító. A szereplők elhitették velünk a mesét, mi meg örültünk, hogy elhihettük: néhány órára más emberek lehettünk. Jó volt kizökkeni a mindennapok egyhangúságából, nem gondolni válságra és a világra, megszűnő munkahelyekre, elutasított főbírójelöltre.

A ruhatárnál zökkentünk vissza a valóságba. Ha netán elfeledtük volna, honnan érkeztünk a kultúra világába. Nem a ruhatáros néni tehet róla. Őt csak odahelyezték, ráadásul egyedül kell állnia a türelmetlen vendégek véget nem érőnek látszó rohamát. Az ő feje sem káptalan, honnan is tudhatná, ki mikor érkezett. Úgy futkos, mint mókus a keréken, pedig régóta tudja, hogy a vállalkozása reménytelen: a sor egyre csak nagyobb lesz, hiába gyorsít a tempón, rajta már semmi sem segít.

Nem róla van szó, hanem az ügyesekről. Vannak ugyanis olyan embertársaink, akik úgy gondolják, hogy rájuk más törvények vonatkoznak, mint a többi földi halandóra. Nemcsak a színházban: mindenhol. Még véletlenül sem állnának a sor végére, odatülekednek az elejére. Ha rájuk szól valaki, meg sem hallják, vagy úgy tesznek, mintha nem értenék a nyelvünket.

Nem az a legnagyobb baj az ügyessel, hogy tolakszik. Az is baj persze, hogyne lenne az. Mert valami olyat vesz el tőlünk, amire nagy szükségünk lenne: a hitet, hogy érdemes normálisnak maradni. Az ügyes nem szégyelli magát, éppen ellenkezőleg: büszkén feszít, begyűjti a felesége (férje, gyereke, mamája – megfelelő aláhúzandó) elismerő pillantásait.

Mindenhol ott vannak. Egyesek a gyógyszertárban ügyesek, mások postai sorállás közben, és vannak, akik a közlekedésben élik ki fura hajlamaikat. Mi, akik átlagos autósok vagyunk, tehát még véletlenül sem ügyesek, elengedünk egy szirénázó mentőt. Mert tudjuk, hogy siet, életet kell mentenie, szerencsésebb esetben új élet készül megszületni, abban kell segíteni. Félreállunk, ám amikor a szirénázó jármű elhaladt mellettünk, már nem tudunk visszatérni oda, ahol eredetileg voltunk. Mögülünk, mellőlünk, valahonnan, ahonnan hétköznapi halandó nem is várná, egyszerre csak ott terem egy ügyes, és elfoglalja a helyünket.

Lelkifurdalás egy szál se, ellenkezőleg! Nyert vagy nyolc métert. Nekünk, nem-ügyeseknek nem nagy ügy, de neki, egy frusztrált, a munkahelyén mellőzött, a családjában megtiport léleknek ez maga az élet.

Tulajdonképpen én is lehetnék ügyes, de már nagyon sok éve tudom: nem éri meg. Néhány percért, méternyi előnyért?

Nem gyűlölöm az ügyeseket, csupán megvetem, és lenézem őket. Tudom, nincs jelentősége, nem is értenék, mire gondolok. Boldogok és elégedettek, amiért néhány percig öt centivel magasabbnak, tizenöt kilóval karcsúbbnak hihetik magukat.

A tacskótlan ember

Milyen kutya ez? Ezt kérdezi tőlem a férfi. Még meg sem válaszolhattam a költői kérdést, már mondta is tovább. Hogy neki is van kutyája, akkora, mint amelyik velem van, csak az övé tacskó. És épp ez az ő nagy problémája, hogy már évek óta nem láthatta. A felesége ugyanis nem engedi. A volt felesége, pontosabban.

Aki papíron még mindig az ő asszonya, de már külön élnek, évek óta. Ez az egykori asszony nem hagyja, hogy lássa a kutyát. Néha messziről meglesi persze, innen tudja, hogy él, és jól van. Már amennyire a gazdája nélkül egy kutya jól lehet. Merthogy, mondja, a kutyát kicsi kora óta ő gondozta. Sétáltatta, etette, vele volt, minden szabadidejében. És az asszony most így akar rajta bosszút állni.

Alaposabban is megnézem a tacskós embert. Végigmérem a cipőjétől a feje búbjáig, és várom, hogy mikor kér valamit. Mert ezek a történetek többnyire úgy végződnek, hogy kellene neki egy kis pénz. Kenyérre, ruhára, vagy buszra, vonatra. Hogy hazajusson. Van, aki egyből kér, mások szemérmesebbek. Vagy csak újak még a szakmában, nem szoktak bele ebbe a létbe, bennük még a megszokás, hogy meg kell dolgozniuk a pénzükért. Ezért mondják el a történeteiket, afféle előjáték ez a valódi aktushoz. Utójáték már nemigen van – miután átveszik a pénzt, szinte azonnal újabb áldozat után néznek.

De a tacskós férfi nem kér semmit. Elmondja még egyszer, hogy mennyire hiányzik neki a kutyája, és hogy nem tehet semmit, mert az asszony, aki már csak volt az asszonya, ha meghallja a hangját, leteszi a telefont.

Megszánom az embert. Lehet az is, hogy unom is már egy kicsit. Miért nem vesz magának egy másik kutyát? Vagy fogadjon örökbe egyet, mondom neki. Rengeteg gazdátlan kutyus van a telepeken, az egyikükkel legalább jót tenne.

Rám néz, mintha megőrültem volna: másik kutyát? Ha maga nem láthatná a gyerekét, elfogadna helyette egy másikat?

Próbáltam neki valami bíztatót mondani, búcsúzóul, hogy ha már pénzt nem kért, legalább kapjon valamit. De nem volt kéznél nálam semmi bölcsesség. Ami meg igen, azt megtartottam magamnak. Mert ahogy indultunk hazafelé a mellettem vidáman bandukoló kutyával, az jutott az eszembe, hogy hiába rossz a világ, nekem mégiscsak jó dolgom van.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK