Blogolda

Hángérjen Pszicho

Úgy kezdődött, hogy volt egy életünk. Nem mindig jó, de összességében élhető. (Ez egy életnél meglehetősen alapvető szempont.)

Ám egyszer, ahogyan az pszicho filmekben történni szokott, közénk keveredett egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal törte ránk az ajtót – addig hízelgett és ígérgetett, míg be nem fogadtuk az otthonunkba.

Kezdetben nem éreztük, hogy mekkora a baj. Történtek furcsa dolgok, de ezeket sokáig nem vettük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.

Ám egyik nap leesett egy kép a falról. Másnap élettelenül feküdt a köszöbön a macska. Egy héttel később nyitva találtunk egy kulcsra zárt ajtót.

Idővel a jövevény egyre zavartabban viselkedett. Lassanként megváltozott minden. Mások lettek a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakultak a színek, repedtek a falak, összementek a terek.

Már kérdezni is csak halkan mertük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?

Megváltozott a nyelv, a szavak már nem azt jelentik, mint valamikor. Ha valakitől elvett valamit, azt mondta: idáig nem volt lehetőséged, hogy részt vállalj a közös terhek viseléséből, de most megteremtettem a számodra.

Ha azt mondta, megvéd valamit, az azt jelentette, hogy elveszi.

Azóta ez van. Ha kérdezzük, nem válaszol. A tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy csak azt mondja el nekünk, amit ő fontosnak tart közölni velünk.

Korábban nem voltak ellenségeink, most szerzett nekünk sokat. Valami írásra hivatkozik, az apró betűs részben állítólag mindenre felhatalmaztuk. Forradalomról beszél, fülkéről és magas csúcsokról, oxigénpalack nélküli hegymászásról. Nemzeti együttműködésről, miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.

Bármit mond, bármit tesz, a zemberekre hivatkozik. Akik, állítólag, mi magunk lennénk. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.

Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta: ő az, aki retteg.
Egyszer, amikor épp lankadt a figyelme, érintkezésbe léptünk a külvilággal. Nem hitték el, amit mondtunk. Azt mondták, hogy kitaláltuk az egészet. Ilyen nincs, mondták, ez nem lehet igaz.

Talán tényleg nincs. Talán tényleg nem igaz.
Csak egy film. A közepesnél gyatrábban megírt forgatókönyvvel, és hatásos, de nem igazán eredeti zenei effektekkel.

Ha ez tényleg egy film, akkor én már láttam a végét.

Elárulom: happy end lesz. Csak még azt nem tudom, hogy mikor.

Németország választott – Kaltenbach Jenő értékelése a németországi választásról

0

A német választásra igaz az ismert mondás arról, hogy a pohár félig üres, vagy félig tele.

Egyrészt, sajnálatos módon megtörtént, amitől sokan tartottak, hogy a Fidesz illetve a Jobbik szellemi rokonai beköltöztek a német demokrácia házába, méghozzá harmadik legerősebb frakcióként, miközben mind a Merkel vezette CDU/CSU, mind Schulz SPD-je történelmének egyik leggyengébb választási eredményét érte el. Merkel ugyan viszonylag főlényesen győzött, de nehéz kormányalakítási tárgyalások elé néz, miután koalíciós partnere az SPD ellenzékbe vonul, azaz a nagykoalíció nem ismétlődik. Az egyetlen alternatíva az un. Jamaika koalíció, a szabad-demokratákkal és a zöldekkel, akik mindketten egyik legjobb eredményüket érték el.

Más oldalról a német választók közel 90%-a a demokráciára szavazott, amelyről nálunk még álmodni sem igazán lehet. Mindez a 2015-ös menekültsokk után, amit nem utolsó sorban éppen Orbánnak köszönhetnek. A szélsőjobboldali AfD ugyan saját magához képest álomeredményt ért el, de velünk ellentétben nem sikerült általános hisztériát kiváltani.

Bebizonyosodott, hogy csak félelemkeltéssel, hazug, populista propagandával egy normális demokráciában nem lehet átütő eredményt elérni.

Ezt csak ott lehet ahol a demokratikus értékek tiszteletének nincs többsége. Ráadásul az is kiderült a már publikált vizsgálatokból, hogy az AfD-nek a tényleges tábora, az ezúttal rájuk szavazóknak kevesebb mint a fele, miután 60% válaszolt igennel arra a kérdésre hogy szavazatát a más pártokban való csalódás és nem az AfD-ben való hit motiválta.

A jövő legalább Németországban be fogja bizonyítani, hogy a félelemkeltéssel, rasszista gyűlölet szításával egyetlen lényeges társadalmi, gazdasági probléma sem oldható meg, A hangos populisták ideig óráig felszínen maradhatnak, de az emberek előbb utóbb maguk is rádöbbennek, hogy az életüket meghatározó körülmények javítása nem tőlük várható.
Ezzel lezajlott az ez évi utolsó választás az EU-ban, és egyértelművé vált, hogy a „nagy stratéga” Orbán lázadás jóslata enyhén szólva nem vált valóra.. Éppen ellenkezőleg, normális demokráciákban üres uszítással semmit sem lehet elérni.

A demokrácia képes megvédeni az értékeit, az emberek bizalmát, jövőbe vetett hitét.

Mindezek fényében különösen szomorú, hogy itt nálunk az AfD-hez sokban hasonló Fidesz és Jobbik mindeddig homokot voltak képesek szórni az emberek jelentős részének a szemébe.

Az ébredés fájdalmas lesz, minél később történik annál jobban.

Forrás: Kaltenbach Jenő, Facebook

A filozófust kiteszik a taxiból

0

Nem szokásom ilyennel foglalkozni, de most – általánosítható tanulságok okán – kivételt teszek: ha nem szeretnétek az érintett televízió által pontos időre megrendelt és visszaigazolt előrendelt taxira első alkalommal 15 percet várni, majd, hogy beérjetek időre a stúdióba, halálfélelemben keresztülszáguldani a városon egy idiótával, mintegy 100-120 km/h sebességgel (akit hiába figyelmeztetsz többször arra, hogy van két kiskorú, felnevelésre váró gyermeked, továbbá arra, hogy a halálélmény kiválasztásának helyét és időpontját szereted magad megválasztani, bízza ezt rád, ne ő gondoskodjék erről, mindez lepereg róla, a nyaki erek kidagadnak, a szem vérben forog, s csak nyomja a pedált, nyomja tövig), továbbá, ha két-három héttel erre rá (tegnapelőtt este) szeretnél újra eljutni ugyanabba a műsorba, ám hasonló körülmények között (csak most esik az eső és fú a szél) ismét vársz ugyanennek a taxis társaságnak az immár 20 percet késő autójára, miközben még arról is elfeledkeznek, hogy telefonon odaszóljanak, s elnézésedet kérve értesítsenek a késésről, aztán 20 perces várakozást követően végre beültök egy olyan taxis társaság gépkocsijába, ahol érdeklődvén a sofőrtől, vajon miért nem hívtak telefonon a központból, s miért nem értesítettek a késésről, a taxis megrántja a vállát, s csak annyit mond, hogy mit érdekel, ez nem az én dolgom, amire te csak annyit mondasz, szó szerint, hogy látja uram, ezért utálom az Ön taxis társaságát, s ha most nem lenne sürgős dolgom, akkor kiszállnék az autóból, mire a taxis padlóféket nyom, rámutat az ajtóra, s azt mondja, hogy akkor szállj ki, s te szarrá alázva kiszállsz, immár erősen sejtvén, hogy minden igyekezeted ellenére, s szándékodon kívül, a taxis társaságnak köszönhetően jól ki lesz cseszve a televízióval, s a műsort vezető régi kedves ismerősöddel, aztán várod ugyanezen taxis társaság újabb gépkocsiját, mert a tévéből rád telefonáltak, s kérve kértek, hogy a történtek ellenére azért menj be mégis, aztán beérsz végül a tévébe, nincs most száguldás, nincs halálélmény, csak éppen a késések és várakozások miatt az élő műsor utolsó perceire zuhansz be, lemaradva az adás első 15 percéről, s ha ezután nem szeretnéd, hogy a taxis társaság elnökének megírt panaszos leveledre a taxis társaság elnöke epikus méretű episztolában válaszoljon, amiben feltárja neked, mennyire nehéz esős időben autózni, mennyi a dugó, továbbá mennyi kilométert tesznek meg cége autói évente, mennyi a fals rendelés, havi hány megrendelést kapnak, mennyi autóval dolgoznak, évi hány millió fuvart teljesítenek, s – úgy általában – milyen nehéz dolga van a taxisnak, akik megannyi közlekedési dugón át vergődve jutnak el a megrendelőhöz, hogy aztán levelében kitérjen arra is, hogy mennyi akadémikust ismert a régmúltból, Tamás Gáspár Miklóst pedig „rendkívüli” filozófusnak tartja, annál is inkább, mert úgyszólván névrokonok, hiszen őt (mármint a taxis társaság elnökét Tamás Miklósnak hívják), továbbá kapsz egy kis pszichológiai anamnézist szellemi állapotodról, továbbá az elnök úr biztosít arról, hogy el tudja képzelni, mi zajlott a taxiban, ugyanis az ő kollégái nem elmebetegek, akik elmennek a kuncsaftért, hiszen pénzt akarnak keresni, ám azonnal kiteszik a kuncsaftot az autóból, ezzel szemben én mentálisan legalábbis gyanús vagyok, mert kiállok 20 percre az esőbe, szélbe, várom a taxit, csak azért, hogy beszállás után azonnal kiszálljak, mintha el sem akarnék jutni oda, ahová mennem kéne, na szóval, ha mindebből nem szeretnétek részesülni (s akkor még nem számoltam be a prousti méretű elnöki levél minden vicces fordulatáról, hasonlatáról és megállapításáról, például arról, hogy expressis verbis közli veled: ő nem kuplerájt vezet, nota bene szerintem úgy tűnik, azt vezet), akkor barátilag és meleg szívvel javaslom nektek, hogy egy életre tartózkodjatok a City Taxi nevű – elnök úrtól kölcsönzött szakterminológiával élve – kuplerájtól.

Forrás: Gábor György, Facebook.

Világvégünk van

Itt van nekünk ez a mai napra rendelt világvégénk. Vagyis, hogy egy David Meade nevű numerológus szerint szeptember 23-án, vagyis ma, vége lesz a világnak.

Eddig még nem lett vége, de még nincs vége a napnak, van hátra néhány óra, bármi megtörténhet. Én mindenesetre feszülten figyelek, nem csak azért, mert világéletemben nyitott voltam mindenre, hanem azért is, mert szeretnék minél hitelesebben beszámolni arról, hogy mi történik a világgal, akkor, amikor már nem lesz.

Tudom, ez egy filozófiai probléma, hogy mi van akkor, amikor mát semmi sincs. Mert nyilván akkor is van valami (ha más nem, a semmi), de ha ezt elfogadjuk, akkor rájövünk, hogy a semmi is valami, ami fogalmi zavar. Nem mennék bele részletesebben, mert már ebből is kiderülhetett, hogy nem értek hozzá, inkább elmondanám, hogy annak idején, amikor a múlt század hetvenes éveinek legvégén előfelvételis katonaként szolgáltam Kalocsán, szintén volt világvégénk.

Igaz, armageddonról akkoriban senki sem beszélt, atomtámadásként kommunikálták felénk a dolgot. A feltételezések szerint a szomszédos Ausztria intézett ellenünk atomcsapást, nekünk úgyis, mint a Varsói Szerződés sorköteles katonáinak, meg volt szabva, hogy mit kell tennünk atomtámadás esetén. Ennyi év után már nem mindenre emlékszem pontosan, de abban biztos vagyok, hogy az akkori parancsban szó sem volt meghalásról, Ezzel szemben az volt a feladat, hogyha ledobják ránk az atomot a szomszédos Ausztriából, akkor mindenki burkolózzon be egy lepedőbe, fogjon a kezébe egy jegyzettömböt és egy ceruzát, hogy tízperces időközönként le tudja rajzolni az atomfelhő alakját. Hogy ennek mi értelme volt, azt nem kötötték az orrunkra, megkérdezni nem mertük, valószínűleg nem is akartuk.

Tényleg nem akarok cinikus lenni, de nem tudom, hogy vesztenénk-e valamit egy valódi világvégével. Én úgy képzelem, hogy Mészáros Lőrincnek van a legtöbb vesztenivalója, mert nem tudna több újságot, hotelt, jachtot vásárolni. De Garancsi István sem járna jól, mert nem nyerne el újabb építési tendereket, és Orbán Viktor a nagy vesztesek közé tartozna, főként azért, hogy nem riogathatna senkit a migránsokkal, és a Soros-tervvel.

Megjegyzem, az ellenzéki oldalon sem lenne minden fenékig tejfel. Mert nem tudnák megmagyarázni, amit mostanság naponta többször is megtesznek: hogy miért nem működnek együtt a többiekkel. És még üzenni sem tudnának a potenciális szövetségeseiknek, hogy dögöljenek meg, de az a minimum, hogy elmennek a jó édes anyukájukba.

Szóval, várom, hátha éjfélig történik valami. Ha nem lesz világvége, az sem olyan nagy baj. Majd csak kibírjuk azt is valahogy.

Krisztusnál krisztusibb katolikusok

0

„Néhanapján kikívánkozik belőlem a kérdés, hogy ki a nagyobb merénylő: aki életet olt egy golyóval, vagy az, aki ezrek életét keseríti napról-napra embergyűlölő káromkodásaival és szitkozódásaival, miközben mellveregető emberszerető katolikusként páváskodik, és ártó féregnek titulálja a pápát.”

Közös tapasztalatunk, hogy a magasból minden tisztábbnak látszik. Felhőmentes, tiszta időben élvezet a repülőgép ablakocskáján át szemlélni a hegyoldalakon elszórt falvak és városok gyönyörű látványát vagy éppenséggel a felülről örökzöldnek tűnő erdőket és mezőket, hiszen onnan nem látszik a kiszáradt fű vagy az elszáradt faág. Az egész vidék megszépül. Föntről nem vesszük észre az erdőben eldobott szemetet, nem látjuk az utca piszkát, nem foglalkozunk a gyalogjárda lábkibicsakló egyenetlenségeivel. Szükségünk van eltávolodásos kikapcsolódásra, hogy a távolság nagyobb nyugalmából szemléljük világunkat és az embereket. A távolság és a megnyugvás megláttatja velünk, hogy az élet viharai közepette felszínre kerül sok szemét. Keserűen tapasztaljuk, hogy létezik lelki környezetszennyezés, amelynek egyik megnyilvánulása a szív piszkának köpködése. A beteg embertől származó köpet pedig tagadhatatlanul megbetegítő. A lelki környezetszennyezés témájával nemigen foglalkozunk, mert nem könnyű szembenézni a sok erkölcsi rosszal, bűnnel, ami összegyűlik bennünk és körülöttünk. Nem könnyű, mert az önmagunkról alkotott belső képünk magasztosabb attól, amit kívülről látnak az emberek. S akkor még nem is említettem, hogy mekkora erőre, bátorságra és elszántságra, isteni kegyelemre van szükség ahhoz, hogy a változás útjára lépjünk. Tudjuk ugyan, hogy a legnagyobb győztes az, aki önmaga tökéletlenségei felett tud győzedelmeskedni, de valahogy nem vágyunk erre a győzelemre. Inkább mások szemében keressük a szálkát, önmagunk gerendáival nem foglalkozunk. Sikertelenségeinkért is másokat okolunk: nem lettünk szentek, mert a mások bűnei és hibái a mi tökéleletesedésünk akadályai.

Olykor ugyan megzavar egyéni lelki környezetszennyezésünk, de nem dolgozunk megszüntetésén, hanem inkább elkezdünk mások háza előtt söprögetni. Pedig nem kértek fel bennünket effajta közmunkára. A gyűlöletbeszéd ellen hivatkozunk a törvényekre, de valójában úgy teszünk, mintha azok csak másokra vonatkoznának.

Katolikus berkekben is sajnálattal tapasztaljuk, hogy mennyi piszok van az emberi szívben. Illetve, hogy mennyi piszok rejtőzhet az emberi szívben, hiszen sok nem is jön elő az ember nyelvén. A nyelv pedig egy furcsa szerv. Ez a csont, tehát merevítő és erősítő nélkül szerv hogyan tud „kilapátolni” ennyi szemetet! Találkozom rémisztő cikkekkel, alpári szótárral, emberhez nem illő becsmérlő szavakkal és mindennemű megnyilvánulással. Napjainknak nagy kihívásai rengeteg ember szívének a piszkát vetik partra. A piszokokádás nem kíméli a katolikusokat sem. Látván a szavakkal és a nyelvvel történő öldöklést, néhanapján kikívánkozik belőlem a kérdés, hogy ki a nagyobb merénylő: aki életet olt egy golyóval, vagy az, aki ezrek életét keseríti napról-napra embergyűlölő káromkodásaival és szitkozódásaival, miközben mellveregető emberszerető katolikusként páváskodik, és ártó féregnek titulálja a pápát. Különben az a benyomásom, hogy a pápagyűlöletben az önmagukat legnagyobb katolikusoknak tartó egyének járnak elől. Olyan, magukat teológusoknak valló valakik, akik inkább a pápát hagynák el, semmint Krisztust, csakhogy megőrizzék katolikusságukat, nem törődve azzal, hogy, aki elhagyta a pápát, az elhagyta Krisztust is, hiszen az Úr nem valamilyen tökéletes túlvilági lényt rendelt az egyház élére, hanem egy Pétert. Ők, a pápakioktatók, krisztusibbak Krisztusnál. Beleszagoltak valami kicsit a gyorstalpaló teológiába, s úgy gondolják, meghívást kaptak arra, hogy a Szentháromság tanácsadói legyenek. Mások valamit megtanultak a tollforgatásból s katolikus létükre azt gondolják, ezzel felhatalmaztattak arra, hogy a pápát ártó féreggé nyilvánítsák.

Ezeknek az önhivatott szentháromságos teológiai tanácsadóknak és az isteni mindentudást felülmúló katolikus írástudóknak azt ajánlanám, hogy olvassák el az evangéliumokat. Találnak bennük olyan beszámolókat, miszerint Jézus Krisztus egy egyszerű halászt választott ki arra a küldetésre, hogy Kőszikla legyen. Pedig neki is voltak hibái és gyöngeségei. Sőt Mesterét is megtagadta a szenvedés éjszakáján. De Urunk nem nevezte őt ártó féregnek. Nehezen hiszem, hogy az Úr tévedett volna ott a Genezáreti-tó partján vagy éppenséggel a Sixtusi kápolnában…

Harmat Károly (Hitélet, Vajdaság)

 

 

Schmidt Mária züllöttségben, történelemhamisításban pótolhatatlan

0

Azért az elképesztő, hogy az, hogy milyen sorsa lesz a 7.5 milliárd ft.(!) közpénzből felépített „Sorsok Házának”, attól függ, hogy éppen most ki az erősebb kutya: Lázár János vagy Schmidt Mária.

A két fővazallus két évvel ezelőtt összeveszett és azóta ott áll üresen a milliárdokból felépített, hatalmas épülettömb. Ez pedig újabb bizonyítéka annak, hogy ennek a kurzusnak sem a Holokauszt emlékezete, sem az elköltött milliárdok nem fontosak, hiszen mindez áldozatául eshet két Orbán körüli politikai oligarcha személyes gyűlölködésének.

Ha nem jut egyezségre Lázár és Schmidt, akkor ott rohad meg az épület és már nem fontos a Holokauszt sok tízezer gyermekáldozatainak sorsa sem. Utóbbinak persze akár örülhetünk is, hiszen a schmidti koncepció valójában a meggyilkolt gyermekek történetének meghamisítása lett volna, ezért tiltakozott ellene a MAZSIHISZ és ezért menekült ki egymás után az összes ismert holokauszt kutató a nemzetközi tanácsadó testületből. Elsőként a Jad Vashem két történésze, aztán szépen, komótosan mindenki; Tom Lantos özvegyétől Szász Jánosig.

Ez a kormány nemcsak a közpénzeket tekinti játékszernek, amellyel szabadon garázdálkodhat, hanem a közös történelmi emlékezetet és a Holokausztot is. Bármit csinálnak az soha nem a dologról magáról – jelen esetben a Holokauszt gyermekáldozatainak emlékezetéről – szól, hanem kizárólag a politikai haszonszerzésről, a közpénzek szervezett lenyúlásáról és ócska személyes ambíciókról és indulatokról. És mivel mindezt hét éve mindenféle következmény nélkül tehetik, már leplezni sem próbálják, hogy a Sorsok Háza sorsa egy személyes politikai leszámolás függvénye.

Az, hogy Schmidt mellesleg a MAZSHISZ-t is szeretné belerángatni ebbe a szégyenletes marakodásba, ugyancsak megszokott tőle. Azt szereti, hogyha fröccsen a sár, akkor lehetőleg minél többeket bemocskoljon. Eörsi István idejekorán figyelmeztetett, amikor „politikai közéletünk egyik legzüllöttebb alakjának”, „történelemhamisításra szakosodott üzletasszonynak” nevezte Schmidtet. Nyilván ezért tartja Orbán. Mert ezek a személyes tulajdonságai éppen egybevágnak azzal, amire a kormánynak szüksége van.

És, hogy züllöttségben, történelemhamisításban pótolhatatlan, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy annak ellenére bíznak rá újabb és újabb feladatokat és az ezekhez rendelt milliárdokat, hogy eddig minden általa vezényelt projekt botrányba, köznevetségbe vagy közfelháborodásba torkollt. Schmidtben Lázár kemény ellenfélre talált, mert egyszerre hevíti a tébolyodott hatalomvágy, a kielégíthetetlen pénzéhség és a személyes bosszúvágy. És senki ne legyen biztos abban, hogy ezt a meccset Lázár nyeri meg, aki egy olyan emlékközpontot szeretne, amelynek koncepcióját az összes, az ügyben érintett felek támogatják.

Én nem emlékszem olyan esetre az elmúlt hét évből, amikor egy ilyen konfliktusban a konszenzusra törekvés és a józanság győzedelmeskedett volna a konfliktus gerjesztés és az erőfitogtatás felett. Mint ahogy olyanra sem, amikor a hazugság fölé kerekedett az igazság.

Forrás: Vásárhelyi Mária, Facebook

Mutassatok egy pártot!

Mutassatok egy pártot, hogy jó szívvel szavazhassunk. Lelkifurdalás nélkül, és nem azért, mert ők a kisebbik rossz. Kevésbé rohadtak, mérsékeltebben kompromittáltabbak, mint azok, akiket már ismerünk.

Akikre nem csak azért szavazhatunk, mert másképp lopnak, mint a többiek. Akikre nem azért adjuk a voksunkat, jobb meggyőződésünk ellenére persze, mert számunkra vállalhatóbban hazudnak, korszerűbben, szimpatikusabban, mint azok, akikkel már tele van az összes tökünk.

Mutassatok egy pártot, akik tényleg tiszták és valóban becsületesek. Nem szedték meg magukat a régi rendben, nem halásznak most a zavarosban, nem rajtunk gazdagodnának a jövőben.

Mutassatok egy pártot, akik a javunkat akarják, és nem a javainkat.

Mutassatok egy pártot, akikre nem azért szavazunk, kénytelenségből és rossz érzésekkel, hogy ne ezek legyenek, akik most vannak. Mutassatok egy pártot, akiket nem azért választunk, mert azokról, akik most vannak, tudjuk, hogy milyenek.

Pökhendiek, arrogánsak, elviselhetetlenek. Félelmet keltenek és – éppen ezért -, nevetségesek. Árvalányhajasan és áporodottan álságosak.

Átlátszó víz legyen, patakok. (Cseh Tamás).

Mutassatok nekünk egy pártot. Profi és tisztességes politikusokból álló csapatot.

Akikre rossz érzések nélkül és szégyen nélkül szavazhatunk. Hogy ne azt érezzük, amit már annyiszor az elmúlt években: most utoljára. Mert nem érdemlik meg, és csak azért húzzuk melléjük az ikszet, mert ők a kisebbik rossz.

Hányszor választottuk már a kisebbik rosszat! Egyszer már jó lenne a nagyobb jót választani.

Nincs idő, fogy a levegő.

Szegény, szegény Magyarország

Lopva néz rám, azt lesi, látom-e, hogy mit csinál. Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, de közben persze, hogy látom. Hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy mindent tudok. Még magát sem képes becsapni, engem még kevésbé.

Úgy tesz, mintha nem is érdekelné, hogy mi van a szemetesben.

Mint aki halkan belenézett.

Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.

Új lehet a kukázók világában, ezt onnan sejtem, mert még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szégyellnek semmit.

Nem hajléktalan, őket könnyű megismerni. Nem csak onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, hanem, mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.

Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete nem riadt, inkább kifejezéstelen. Nemrégiben veszíthette elé a munkahelyét, a családja még kitart mellette, a barátai is biztatják, ha nagyon erőlködik, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Ezt gondolom róla, és azt, hogy ismerkedik a lehetőségekkel: nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi csupán a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor majd jó lesz valamire.

Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő, mert ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó. A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel. Nagy úr a szükség, megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.

Végzett közben a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a kukák tetejét, mint akit nem is érdekel, mi van bennük.

Épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg. És tényleg, semmi több.

Én meg partner voltam mindebben, hátha segítek neki ezzel. Hogy talán mégis vissza tud még kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.

Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.

Akinek bejött az élet

0

Az uniós ellenőrök elmentek, mi maradtunk.

De igazából nem a felcsúti kisvasútra költött hatszáz millió a probléma, és még csak nem is az, hogy kihasználatlanul zötyög az Orbán-uradalom két, turisztikai szempontból érdektelen végpontja között.

Persze az is baj, hiszen ki mutasson példát az adózók pénzének felelős költésére, ha nem a miniszterelnök.

A valódi probléma, hogy egyáltalán módja volt megépíttetni ezt a vonatot; akarta, kellett neki és megszerezte. A skandalum az, hogy megszerezhette. Mert az általa addigra teljesen elrohasztott magyar államból már hiányoztak azok a fékek, amelyek megakadályozhatták volna, hogy a miniszterelnök állami forrásokból elégítse ki jogtalan privát igényeit.

A baj azonban sokkal korábban kezdődött.

Belőle, saját magából már a politikába lépése első napjaiban hiányzott minden tisztelet a közpénzek iránt. 1993-ban még csak egy kis párt 30 éves elnöke volt, de már az apjához irányította a pártszékházként kapott Tiszti Kaszinó eladásából származó pénz egy részét.

Az a pénz lett az Orbán-bányák alapja.

2001-ben pedig 41 millió forint vissza nem térítendő állami támogatást „nyert” az a kft, amelynek az ő felesége is a résztulajdonosa volt. Innen származik az elhíresült „ne mi nyerjük a legtöbbet” mondása. De ez az ügylet is egészen másképp hangzik így: Orbán Viktor hivatalban lévő miniszterelnökként ennyi közpénzt utalt, utaltatott ki saját magának!
Szőlőtelepítésre sokan kaptak akkoriban állami támogatást, de ha volt egyetlen ember az országban, akinek nem lett volna szabad felvennie ezt a pénzt, az ő. Magyar állampolgárként ugyan neki is járt, de magyar miniszterelnökként nem. Csakhogy a beteges pénzsóvárság mindig felülírt nála minden erkölcsi megfontolást.

Azt, hogy azóta mi történt vele és az országgal, mindenki látja.

Ő dúsgazdag lett, az ország meg pusztulóban: milliók a létminimum környékén tengődnek, a leszakadó területek – ez ma már az ország nagyobb része –, pauperizálódnak, vagyis az ott élők fokozatosan szegényednek, csúsznak tovább lefelé, és szinte semmi remény rá, hogy megkapaszkodjanak.

Ez itt nem az EU-országok társadalmi modellje, nem a rendszerváltás magyar reményeinek megvalósulása, hanem a dél-amerikai modell: a középosztály vékonyodása, eltűnése, a felfelé mobilizáció megállása, kettészakadt társadalom, szegregáció, nyomor, munkanélküliség, a zsákmányszerző állam tobzódása…

Viszont neki bevált a rendszer. Ma már nem kell koszos negyvenmilliókkal bajlódnia, vigyáznia arra, hogy ne ő nyerje a legtöbbet. A szisztéma, amit kiépített, számolatlanul hordja neki a milliárdokat, a strómanjai egyik a másik után vásárolják fel az ország egy-egy darabját.

És aggódnia sincs miért.

A DK elnöke épp egy minapi interjúban nyilatkozta, hogy „nem lehetséges elszámoltatás, a nagy pénzek a jogi normákkal összhangban cseréltek gazdát.” És még az uniós ellenőröknek is tetszett a kisvasútja.

Viktor, hogy te milyen egy nagy király vagy!

Forrás: Bruck András, Facebook

Szabaduljatok meg a gonosztól!

Szabaduljatok meg tőlem, barátaim! Elegem van magamból, elegem van abból, amit veletek és Magyarországgal tettem. Elegem van mindenből.

A legszívesebben visszacsinálnám az egészet Lennék az, aki voltam, pontosabban, az, akinek egykor mutattam magam.

Romlott, reménytelen és korrupt országot építettem nektek, most már, ha akarnám, sem tudnám visszacsinálni. Bebetonoztam a hatalmamat, mamelukokat neveztem ki minden posztra, és a rendszer már magától működik.

Sőt. Valójában már csak magától működik, beavatkozni szinte lehetetlen. Egyre félelmetesebb és visszataszítóbb lett minden. Pedig, én nem ezt akartam. Jó akartam lenni az emberekhez, adni nekik. Megsimogatni a fejüket, hátba veregetni őket, a vállukat lapogatni.

Azt szerettem volna, hogy szeressenek. Jobb országot akartam a magyaroknak, szebb jövőt.

Most meg itt állok előttetek, a magam nemzeti szotyialista valóságában. Egyre többen tudjátok, hogy milyen vagyok. Én is tudom, félek is magamtól ezért, mert fogalmam sincs, mire lehetek még képes.

Szabaduljatok meg tőlem. barátaim, mert rajtatok kívül jelenleg nincs erő, aki fel tudna engem tartóztatni. Pedig, lenne rá igény. Vissza kellene vezetni Magyarországot a normális államok világába, olyan hellyé kellene tenni, ahol nem csak keletről fúj a szél.

Elfoglaltam a sajtót, az alkotmánybíróságot, az ügyészséget, a rendőrséget. Mindenhol az én embereim ülnek, végtelen időkig bebetonozva, már én magam sem tudom elmozdítani őket. Nélkülem, akár az akaratom ellenére is működik a rendszer, önjáróvá vált a nemzeti együttműködés.

Az ellenzék gyenge és megosztott – ez is nekem köszönhető. Pedig én nem ezt akartam, ismertek engem,tudjátok, milyen vagyok. Harcolni szerettem mindig, igazi küzdők ellen izmozni a csatatéren.

Most, amikor mindezt már visszacsinálnám, nem megy. Már nem vagyok ura annak, amit létrehoztam, nem tudok parancsolni a magam kreálta teremtménynek. Tudom, sokan azt gondoljátok, hogy megőrültem. Pedig, a látszat csal, jól vagyok. Fel tudom fogni, hogy mi van, tudom, hogy én vagyok a felelős, és ezért szorongok, napról napra jobban.

Tegyetek végre valamit ellenem, barátaim!

A rendszer mára olyan lett, hogy törvényes úton nem vagyok leváltható. De ez már nem én vagyok emberek, nem az áll előttetek, akit láttok. Amikor utoljára vettem a bátorságot, hogy tükörbe nézzek, magam is megijedtem.

Tudom, a sajátjaim fognak eltakarítani, amikor majd elérkezettnek látják az időt.

Nem lesz jó ez senkinek, sem nekem, sem az országnak. Mert akik majd utánam jönnek, még nálam is könyörtelenebbek lesznek. Én nem vagyok könyörtelen barátaim, sem diktátor, bár tudom, hogy időnként annak látszom. Egy szerencsétlen, megtört futballista vagyok, akinek nem sikerült valóra váltani az álmait. Nem lehettem valódi labdarúgó, csak miniszterelnök.

Egy lebutított ország fura ura.

Ha jót akartok az országnak, szabadítsátok meg a gonosztól. Szabaduljatok meg tőlem, barátaim!

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK