A miniszterelnök jól láthatóan és hallhatóan vihogott, amikor közzé tette a „nagy örömhírt”: Magyarország történetében először nyugdíjprémium kerül kifizetésre (he-he-he-hi-hi) – mondta.
Ennél látványosabban nem is bizonyíthatta volna, hogy labilis, éretlen személyiség, aki bármikor visszaeshet a kamaszkori állapotába. Abba, amelyben az ember leginkább nevetgéléssel igyekszik feloldani a feszültségeit, amikor az erejét meghaladó feladat elé kerül.
A feladat pedig azért haladta meg az erejét, mert az ő feszültségei nem pusztán az autokrata családokban beszerezhető, szokványos kamaszkori állapotokból erednek, hanem abból is, hogy mindezeket még a saját aljasságaival és rendre megtetézi. Amivel valóban nem könnyű szembenézni, hiszen az aljasságok óhatatlanul bűntudatokkal járnak.
Bűntudat a pszichopatákat kivéve mindenkiben keletkezik, aki bűnt követ el, csak aztán van, aki ezt képes ügyesen elfojtani. Ő azonban nem volt képes erre, gyenge kis elfojtásokkal próbálkozhatott, mert a bűntudatai most bizony rendesen kibuktak belőle. Ráadásul nem is egy, hanem mindjárt kettő is.
Az egyik az lehetett, amely a lépését magát kísérte, és amely nem is csak a vihogásban, hanem már a mondata megfogalmazásában is jelentkezett, amikor önkéntelenül igyekezett eltitkolni, hogy ebben az intézkedésben ki is a cselekvő személy. Az ő megfogalmazása szerint ugyanis nem „az állam ad nyugdíjprémiumot” (mert olyan ügyesen menedzselte a gazdaságot, hogy a szokásos, kötelező emelés fölött még erre is telik), hanem a nyugdíjprémium „kerül rá” – mintegy csodás és spontán módon létrejött jelenségként – „a kifizetésre”, amely ezek szerint egy konkrét és kézzelfogható hely, a nyugdíjkiutalások környékén.
Ha netán majd valaki egyszer számon kérné rajtuk, hogy ugyan miért csak egy ajándékkal szúrták ki a nyugdíjasok szemét, miközben nem gondoskodnak a nyugdíjak folyamatos értékállóságáról (például a beépített emelésekkel), akkor nem is ő volt az, aki ezt levezényelte. Mária országában a dolgok maguktól kerülnek kifizetésre és nem konkrét állami emberek utalják át a pénzeket, konkrét gombok nyomogatásával, undorítóan prózai módon.
Ahogyan a saját manipulációi jelentőségével is tisztában van, és ez termelhette ki nála a kettes számú bűntudatot. Számomra egyértelmű, hogy halálpontosan tudja, mennyire erkölcstelen az egész kitalációja, és mekkora szemétség azért politizálni, hogy valaki ajándéknak hazudott juttatásokkal nyerje meg érzelmileg az anyagilag folyamatosan kifosztott nyugdíjasokat. Hogy ennek a súlya miért éppen most vágott bele, azt meg nem mondom, de abban egészen biztos vagyok, hogy a vihogása mögött ez is ott volt.
És bár eddig nemigen tett tanúbizonyságot arról, hogy létezik lelkiismerete, ez a vihogásban megtestesülő bűntudat-tolulás számomra mégis azt bizonyítja, amit eddig is gondoltam: ez az ember a gyanúk ellenére sem pszichopata, csupán egy erősen eltorzult, súlyosan paranoiás személyiség (ami persze súrolhat mindenféle elmebetegséget, de ez egy másik kérdés), hiszen pontosan tudja, hogy amit mond, az bizony számonkérhető lenne rajta. Ettől maga is zavarba jön, és meglátva a leleplezése lehetőségét – vihog.
Magánemberként természetesen mindenkit meg szoktam szánni, akit ilyen kínos helyzetbe hoz önmaga gyarlósága, és akin meglátszik, hogy ha csak egy pillanatra is, de rosszul kell éreznie magát a mélyben munkálkodó, elemi erejű lelkiismerete miatt. Minden ilyen és ehhez hasonló szenvedés részvétet is kelt bennem.
Állampolgárként azonban kikérem magamnak, hogy egy ilyen ember bármiféle, felelősségteljes viselkedést igénylő pozícióba kerüljön a Magyar Köztársaságban.
Egy miniszterelnök ne a szereplései feszültségétől jöjjön rá, hogy konfliktust okoznak benne a saját aljasságai, hanem még otthon vagy bármely segítője társaságában. Ne a mikrofon előtt vegye át a hatalmat fölötte a tudattalanja és késztesse őt látványos vihogásra, hanem ott, ahol ennek helye van: az analitikusa kemény díványán. Nekem ugyanis állampolgárként semmi közöm hozzá, hogy ő hol tart a személyisége kimunkálásában, nem lehetek sem a pszichológusa, sem semmiféle egyéb kezelője vagy tanácsadója. Ha pedig sehol nem tart, akkor mindenféle pályát választhat magának, csak épp a miniszterelnökit nem.
Az a helyzet, kedves Magyar Választópolgárok Okos Gyülekezete, hogy egy ötvenakárhány éves, miniszterelnököt játszó, éretlen, vihogó kamasz helyzetére semmiképp sem valamiféle pályaválasztási tanácsadás az adekvát megoldás. Hanem egy akkora seggberúgás, hogy zúgva szálljon, mint a győzelmi zászló.
Felőlem a repülésének íve akár a Seychelle-szigetekig is eltarthat, ez nekem eléggé mindegy, de jó lenne, ha a Tisztelt Magyarország népe felfogná végre, hogy kivel-mivel áll szemben. Mert ezúttal még én sem mentem föl ezt a népet azzal, hogy hiszen az államilag működtetett hírblokádok miatt nem értek el hozzá az információk a valóságról. Ez most mindenkihez elérhetett, akinek van szeme a látásra és van füle a hallásra.
A miniszterelnök mentális állapotának valóságát most nem titkolhatta el senki, milliók láthatták, ahogyan idétlenül vihog. Ezúttal tényleg csak azon múlik a helyzet felismerése, hogy képes-e mindenki dekódolni, pusztán a maga hétköznapi érzeteire hagyatkozva, hogy mit jelentenek az ilyen éretlen politikusi vihogások, és hová vezethet, ha ezt egy ország még sokáig tűri.
Forrás: Lévai Míra Júlia, Facebook
