Blogolda Archives Page 80 of 93 › Független Hírügynökség

Magyar nőnek magyar himbilimbit!

Blogolda

-

2017-10-27

Semjén Zsoltot egy zalaegerszegi fórum után arról kérdezték, hogy tervez-e a kormány felvilágosító programot, hogy elkerüljék a mostani zaklatási ügyhöz hasonló eseteket.

Semjén Zsolt első megközelítésben persze nem autentikus a témában, sőt, valójában semmilyen megközelítésben nem az. Legfőképpen azért nem, mert ő egy mérhetetlenül alacsony támogatottságú párt elnöke. Mely párt, ha egyedüliként indulna a választáson, akkor sem szavazna rá senki.

Másfelől viszont Semjén pártelnök Orbán Viktor miniszterelnök helyettese, utóbbi funkciójában tehát akár komolyan is lehetne venni. Vennénk is komolyan, de Semjén pártelnök nem engedi. Semjén pártelnök ugyanis a fenti, amúgy nem túlságosan bonyolult kérdésre azt válaszolta, hogy a nemrég kirobbant zaklatási ügy eltörpül amellett, ami majd akkor lesz, ha elözönlik hazánkat a migránsok.

Semjén pártelnök nagyon jól tudja, hogy jelen állás szerint Magyarországot nem kívánják elözönleni a migránsok. Mint ahogy feltehetőleg az világos a számára, hogy Marton László nem migráns, tehát, nem illegális gazdasági bevándorlói minőségében zaklatott fiatal színésznőket. És nem migránsok azok a magyar férfiak sem, akik nem színházat igazgatnak, hanem más szakmákban élnek vissza a hatalmukkal.

Semjén pártelnök válaszában egyébként nem volt semmi meglepő. Ez ugyanis egy olyan ország, ahol magyar férfiak, akik történetesen parlamenti képviselők, beszólhatnak olyan magyar nőknek, akiket szintén a választók küldtek a magyar országgyűlésbe. Bekiabálhatják nekik, hogy Vetkőzz, Ági!, vagy azt, hogy Hol a babydoll? Mindezzel nincs baja Semjén pártelnöknek, még sohasem hallottuk, hogy rosszallását fejezte volna ki ezzel kapcsolatban.

Semjén pártelnöknek csak az nem tetszene, ha idegen férfiak zaklatnák a magyar nőket. Hiszen a főnöke, a miniszterelnök énekelte kissé pityókás hangulatban, hogy megjöttek a fehérvári huszárok, akik sok kislányt meghágtak.

Mi rossz van abban, ha a fehérvári huszárok sok kislányt meghágnak? Vagy, teszem azt, a fehérvári, vagy más városban dolgozó színigazgatók? Tanszékvezetők, vezérigazgatók, főszerkesztők?

Na ugye! És amelyik nőnek erről más a véleménye, az jöjjön ki a ház mögé! Kap egy akkora maflást, hogy a vak komondor adja a másikat!

Kohn Zsigmondné zsidó, volt nógrádi lakos be nem fizetett villanyszámlája

Blogolda

Föld S. Péter

-

2017-10-26

0

Kohn Zsigmondné zsidó, volt nógrádi lakos be nem fizetett villanyszámlája

Előkerült egy levél, amelyben Bíró István úr városokat és községeket villamosító vállalata arra szólítja fel a nógrádi elöljáróságot, udvariasan persze, miként az ilyen helyzetekben illendő, hogy bevételezze, és címére megküldeni szíveskedjék néhai Kochn (valószínűleg Kohn) Zsigmondné zsidó, volt nógrádi lakós augusztusi villanyszámlájának ellenértékét.

Azt, hogy a lakós szót hosszú ó-val írták, tudjuk be a honfiúi igyekezetnek. Ennél lényegesebb, hogy egy néhai nógrádi lakos, bizonyos (nevezzük így) Kohn Zsigmondné 1944 augusztusában nem fizette meg a villanyszámláját.

1944 márciusában Magyarországot megszállták a németek, de egyéb körülményekből kifolyólag is joggal feltételezhetjük, hogy

Kohn Zsigmondné zsidó, volt nógrádi lakosnak a villanyszámlája megfizetése mellett akkoriban más gondjai lehettek.

Ettől azonban még tény, hogy fizetési mulasztás vétségében volt elmarasztalható, tartozott a villanyszámlával a városokat és községeket villamosító vállalatnak, mely cég joggal várta el a szolgáltatás ellenértékének kiegyenlítését.

Rezsicsökkentésről akkoriban még nem hallott senki, a városokat és községeket villamosító cégek kedvükre, minden kormányzati korlátozás nélkül zsákmányolták ki a lakosságot. Ebbéli tevékenységükben amúgy meglehetősen demokratikusan jártak el, nem nézték, ki a zsidó, és ki nem az: küldték a számlát mindenkinek. Sajnos, Bíró István városokat és községeket villamosító vállalata nem számolt azzal a ténnyel, hogy Kohn Zsigmondné zsidó volt nógrádi lakosnak akkoriban más elfoglaltsága akadt. Bizonyára nem áll messze a valóságtól az a feltételezés, hogy

Kohn Zsigmondné zsidó, volt nógrádi lakos a levél kézbesítésekor már egy marhavagonban utazott, egy általa akkor még igencsak ismeretlen úticél felé.

A körülmények ismeretében az sem légből kapott vélekedés, hogy Kohn Zsigmondné (többi titulusát, úgymint zsidó, nógrádi lakos, egyebek, mostantól mellőzzük), nem önszántából szállt fel a marhavagonba. Nem tervezte ugyanis az utazást, de segítségére voltak azok a rendes magyar emberek, akik hol puskatussal, hol csak úgy, puszta kézzel ütlegelve Kohn Zsigmondnét és társait, mindent elkövettek, nehogy valamelyikük merő véletlenségből lemaradjon a kalandosnak ígérkező vonatozásról.

Az augusztusi villanyszámlával adós maradó Kohn Zsigmondné vélhetőleg meg is érkezett a számára kijelölt végállomásra, hogy ott azután a végső megoldásnak becézett nevű idegenrendészeti eljárás keretében élete bevégeztessék. Ez utóbbi persze csak feltételezés, mert valójában nem tudjuk, hogy mi történt Kohn Zsigmondnéval. Még az is lehet, hogy túlélte az utazást, és a számára üdülésként csak igen nagy képzelőerővel felfogható ott tartózkodás során nem halt meg.

Egy dolgot tudunk biztosan, ha máshonnan nem, ebből a levélből: hogy Kohn Zsigmondné indulás előtt nem rendezte a villanyszámláját.

Ez vétkes felelőtlenség volt a részéről, mert számolnia kellett volna azzal, hogy akár ki is kapcsolhatják a szolgáltatást.

Korabeli feljegyzésekből és visszaemlékezésekből tudható, hogy Kohn Zsigmondné és társai elegendő időt kaptak arra, hogy felkészüljenek az utazásra. Volt olyan, akinek több óra is a rendelkezésére állt, hogy összeszedje a cókmókjait, s valamennyire kitakarítsa a lakását, hogy ha majd valaki, egy Kohn Zsigmondnénál szerencsésebb származású ember azt elfoglalja, ne kelljen rögtön a rendrakással vesződnie.

Ebbe a kis időbe a villanyszámla kiegyenlítése is belefért volna, de Kohn Zsigmondné és sok más, hozzá hasonló sorsú társa a nagy kapkodás közepette megfeledkezett erről, nem kevés bosszúságot és kárt okozva ezzel Bíró István városokat és községeket villamosító vállalatának.

Az esetnek amúgy nincs különösebb tanulsága: ma is úgy megy minden, mint annak idején: hosszabb utazás előtt győződjünk arról, hogy lekapcsoltuk-e a házban a villanyokat, elzártuk-e a gázt, és ellenőrizzük, hogy befizettük-e a villanyszámlát.

Megéri ez a kis odafigyelés: egy sor kellemetlenségtől kíméljük meg magunkat és másokat.

Kövezzetek meg nyugodtan!

Blogolda

FüHü

-

2017-10-26

0

A szexuális zaklatásról és a viktimológiáról ír a jogász blogjában Dr. Sándor Zsuzsa jogász:

Jogász vagyok, nem tehetek róla. Arról persze igen, hogy jogász vagyok, csak arról nem, hogy sok mindent másként látok, mint a „normális” emberek.

Nagyon bátor tettnek tartottam Sárosdi Lilla első, második és talán még a harmadik megszólalását is.

Imponáló őszinteséggel tárta fel, mi történt vele 20 évvel ezelőtt. És vagy háromszor el is mondta, hogy nem akarja megnevezni azt, aki abuzálta, mert a jelenségre akarja felhívni a figyelmet. Nem értem, miért gondolta meg magát. Mi volt az indítéka akkor, amikor már nem a jelenség feltárása volt fontos számára, hanem Marton László megnevezése.

És most jöhet a kövezés, mert többen gondolják úgy, hogy helyesen tette, mint ahányan – talán velem együtt -, hogy nem. Megmondom, miért gondolom így. Számos beszámolóból kiderült, hogy hány másik rendező, filmes, sőt rendező-szakos főiskolás, énekkarvezető, „aranykezű” mérnökember követett el hasonló szeméremsértéseket. Mert jogilag ezeket a cselekedeteket így hívják. És maximum 2 évig terjedő szabadságvesztés jár érte. Nem életfogytiglani megszégyenítés.

Miért nem tudjuk például annak a másik férfinak a nevét, aki a fehér Mercédeszben ugyanolyan szeméremsértést követett el, mint Marton. Csak nem azért, mert ő nem egy olyan közismert ember, mint a főrendező? Pedig Sárosdi Lilla tudja ki ő, nem csak azért, mert anno be is mutatkozott neki, hanem azért, mert ő maga állította, hogy valaki most ismét megmondta az illető nevét. Akkor? Ő miért nem érdemli meg, hogy ugyanúgy szégyenpadra ültessék?

És vajon mi közöm van nekem és a világnak ahhoz, hogy milyen „pici löttyedt hímtagja” volt 20 évvel ezelőtt Martonnak? Ez is hozzátatozik egy – nem kétségesen – létező jelenség társadalmi megvitatásához? Nem inkább megalázó és a téma szempontjából totálisan érdektelen ízléstelenség?

Persze, ha Marton „életfogytiglani” elkövető, mert hogy jelentkeztek olyan sértettek is, akikkel szemben 5 éven belül követett el szeméremsértést, úgy más a helyzet. Ha velük szemben is olyan cselekményt követtek el, mint amilyenről Sárosdi Lilla számolt be (Btk.: „aki magát nemi vágyának felkeltése vagy kielégítése céljából más előtt szeméremsértő módon mutogatja, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”), az ilyen magatartás közvádra üldözendő. Magyarán, ha a nyomozóhatóság a bűncselekmény megalapozott gyanúját észleli, hivatalból indít eljárást. Persze csak az elévülési időn belül. Ám ha a cselekmény „csak” abban nyilvánul meg, hogy az elkövető „mással szemben olyan szeméremsértő magatartást tanúsít, amely a sértett emberi méltóságát sérti”, – már pedig több sértett beszámolója erről szól (fogdosás, fogdosásra rábírás, stb.) – akkor az magánindítványra üldözendő és nem hivatalból. A magánindítványt pedig „attól a naptól számított harminc napon belül kell előterjeszteni, amelyen a magánindítványra jogosult a bűncselekmény elkövetőjének kilétéről tudomást szerzett.”

Lengyel Anna írta: „Érett demokráciában pedig már rég arról szólna minden második komment a színműs felfüggesztési követelés alatt, hogy emberek, az ügy már régesrég elévült! Milyen kivizsgálásról beszéltek?” Ő pedig „normális” ember, nem jogász. És mégis visszarettenti az a lincshangulat, ami most egyetlen ember ellen irányul.

Persze, mi, nők sem vagyunk egyformák. Sem 18 évesen, sem igazi felnőttként. Némelyikünk már 18 évesen is tudta, nem okos dolog beülni egy autóba, felmenni kettesben egy férfi lakására, mások talán nem. És ez nem áldozat hibáztatás! Én is úgy gondolom, hogy ez nem jogosítja fel a férfit arra, hogy visszaéljen a helyzettel.

Sokrétű ez a probléma, és álságosnak tartom, hogy egyesek legszívesebben megköveznék azokat, akik több szemszögből próbálják körüljárni a történteket.

Ezúttal két szempontot is felvetnék.

Én a gyerekeimet egészen kicsi koruktól arra neveltem – és ezzel bizonyosan nem voltam egyedül – hogy ne álljanak szóba idegenekkel, ne higgyék el, hogy én olyan emberrel üzenek nekik, akit ők nem ismernek, ne menjenek fel egyedül senki lakására, és ne higgyenek el bármit a felnőtteknek. Az egyik megfogadta az anyai intelmeket, a másiknak mázlija volt. De hogy ezek az intelmek a kisagyuk zugában nagyobb korukra is megmaradtak, abban biztos vagyok. Mint ahogy abban is – és ez bizony már a viktimológia területe – hogy a családnak, a gyerekkornak, a szülőkkel való kapcsolatnak jelentős szerepe van abban, hogy kiből lesz áldozat, vagy, hogy ha már áldozattá vált, miként tudja feldolgozni a vele történteket.

A viktimológia az a tudomány, amelyik azt állítja, hogy az áldozat személyisége, viselkedése, életkörülményei is hozzájárulnak a sérelmére elkövetett bűncselekményhez. És ez nem azt jelenti, hogy az áldozat „tehet arról”, hogy sértetté válik. Hiszen áldozattá válhat valaki a foglalkozása, vagy csupán a bőrszíne, vagy akár politikai nézetei miatt. Az áldozattá válás okainak felderítése ugyanolyan feladata egy társadalomnak, mint a bűnözés elleni küzdelem. Ezért is furcsállom azt a Facebook bejegyzést, melyet egy általam igazán nagyra becsült sértett tett közzé, nevezetesen, hogy mindazokat letiltja saját oldaláról, akik az áldozatok magatartásáról is szót ejtenek. A későbbi, hozzá nem méltó obszcén kiírásáról inkább már nem is szólok. Ami azoknak szól, akik nem ugyanazt és nem ugyanúgy gondolják, mint ő. Biztos vagyok benne, hogy egy igazi társadalmi vitának nem ez a módja.

Számos névvel, vagy név nélkül elmesélt történetből számomra az derült ki, hogy Marton – elfogadva igaznak a beszámolókat – a tekintélyét, pozícióját, az őt körülvevő áhítatos tiszteletet használta ki. Olyanoknál is, akik még csak nem is függtek tőle igazán, hiszen még főiskolások sem voltak, csupán a színházért rajongó fiatalok.

És ez a másik szempont, amit meggondolásra érdemesnek tartok. A feltétel nélküli rajongást, a mérhetetlen tekintélytiszteletet. Miért ájulunk el rögtön a „Nagyember” társaságában? Miért veszítjük el a józan ész kontrollját, csupán attól, hogy egy hírességgel hoz össze a szerencsénk, vagy inkább szerencsétlenségünk? Miért gondoljuk azt, hogy bármit el kell tűrnünk pusztán azért, mert az a másik „Valaki”? Ha ez a „Valaki” a kezünket odaszorítja magára, ahová mi nem akarjuk, miért nem húzzuk el és ülünk három sorral arrébb? Ki és mikor nevelte belénk a feltétel nélküli odaadást akkor is, ha észleljük, hogy a „Nagyember” ocsmányul viselkedik? És most már nem csak a konkrét esetekről beszélek. Azokról is, akik bármilyen sületlenséget, hazugságot elhisznek, ha azt az a bizonyos „imádott Valaki” mondja. Mert az élet más területein, például a politikában is a feltétel és kritika nélküli tekintélytisztelet áldozatai vagyunk. Nekem egy volt egyetemtársam (sajnos már nincs köztünk) egy profán, de kézenfekvő példával oldotta fel a félelmetes professzor előtti vizsgadrukkomat: „arra gondolj, hogy pont ugyanúgy nyög a WC-n szaráskor, mint te”.

Csutka István, a sokszor kitüntetett színművész, táncművész – szintén zaklatás áldozata – írta az alábbi sorokat: „Persze, nem kötelező partnernek lenni ezekben a helyzetekben, fel lehet állni és elmenni, már ha engedik az embert…, vagy van hozzá elég bátorsága és ereje… Sokan mások sem engedtek a nyomásnak, vagy szintén felléptek ellene, még akkor is, amikor tudták jól, ha ellenállnak a munkanélküli lét vár rájuk, vagy álmaik törnek apró darabokra.”

Azt viszont őszintén remélem, hogy Sárosdi Lilla legutóbbi megszólalása nem talál értő fülekre. Ő most már azt szeretné, hogy a szeméremsértés soha el nem évülő bűncselekmény legyen. Épp úgy, mint mondjuk a terrorcselekmény, a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés, vagy a háborús, és emberiesség elleni bűntettek, hogy csak néhányat említsek.

Lehettünk volna szabadok is

Blogolda

Föld S. Péter

-

2017-10-25

0

„Mindig azt mondják, hogy jövőre jobb lesz. Nem lehetne egyszer már most is jobb?” Ezt írtam ki néhány napja a Facebookra, és azt hittem, hogy vicceltem. Kiderült, hogy nem: nagyon is komoly volt, amit írtam.

Ezt onnan tudom, hogy többen komolyan vették. Például az az ismerősöm, aki kommentjében a következőket írta:

„Jövőre jobb lesz. Ha otthagyod a hisztériakeltő, hazug, kerítésemelő, „erkölcsi észtet” osztogató országot. Ezt elfelejtik hozzátenni. A magyarság a lélekben lakozik. Nem a testben, ami helyzetváltoztatásra képes mindaddig, amíg a mozgásszervi betegségek nem kerekednek felül. Ovi nem fog elmozdulni a székéről. A kerítést az ország húzza maga köré. És már nem fogja Európában senki sajnálni a magyarokat. Ez már régen nem ’45 és ’56. Lehettünk volna szabadok is…”

Elmenni, vagy itt maradni. Sokaknak ez nem kérdés, mert már döntöttek. Alig van olyan család, ahol ne lenne külföldön valamelyik gyerek. Nem kalandvágyból, mint azt a kormányhoz közeli megszólalók mondták eleinte, cinikusan. És nem is világot látni, tanulni, majd visszajönni, ahogyan azt választott vezetőink mostanság kommunikálják.

Mindenki nyugodjon le: a gyerekeink nem fognak visszajönni. Marad a Skype, az évenkénti – távolságtól függően – egyszeri, kétszeri láthatás. És lesznek unokák is, akik németül, angolul, olaszul, vagy éppen franciául beszélnek.

Integetni magyarul is tudnak majd a Skype-on.

De mi legyen velünk, akik másképp döntöttünk? Régebben én is szívesen vicceltem azzal, amivel mások is sokan: hogy kalandvágyból maradtunk itthon.

Most már ez nem vicc.

Idővel az ember nem tud, és nem is akar elmenni. Én itt vagyok itthon. Máshol is tudnék létezni – remélem, soha nem kényszerülök rá – de itt vannak a gyökereim.

Pejoratív értelemben is. Mert azok a gyökerek – gyk.: hatalomittas tahó, bunkó gazemberek – szintén a mieink. Ha nem is mi ültettük el őket annak idején, hogy antipatikus rohadékká növekedjenek, mi is benne voltunk, hogy most a nyakunkon lehetnek.

De a szó eredeti értelmében is itt vannak a gyökereink. Itt születtünk, itt tanultunk járni, írni, olvasni.

Ha muszáj lesz, – remélem, mégsem – akkor majd elmegyünk. Most még maradunk. Testben mindenképp. És lélekben is, ameddig lehet.

Az erőre szakosodottakról

FüHü

-

2017-10-25

0

A szexuális zaklatásról és az erőszakról ír nyilvános Facebook-posztjában Ferber Katalin író:

„Az elmúlt napokban szünet nélkül derülnek ki a nyilvánosság számára a szexuális zaklatás és erőszak elképesztő történetei.

Felesleges lenne elsorolni a kétkedők érveit, a szörnyülködők indulatos megnyilvánulásait, amihez hozzáfértem, azt elolvastam és rég lepett meg ennyire, mennyire hiányzik szinte minden megnyilvánulásból az egyik legfontosabb.

Engem a legkevésbé sem érdekel, mikor szólal meg az áldozat, tíz húsz vagy épp harminc évvel a vele megtörtént szörnyűség után. Az sem érdekel, hány ember van, aki együtt tud élni azzal, hogy saját döntése alapján elfogadta a szexuális “ajánlatot”, hogy így segítse saját szakmai előre jutását. Mindenesetre ez utóbbi (elképzelt, vagyis a nyilvánosság elé nem került) helyzet az, ami elgondolkodtat.

Én is nőnemű vagyok, három nappal a tizenhatodik születésnapom után két hímnemű megerőszakolt, a bíróság felmentette őket, hiszen nem volt az erőszakra megfelelő bizonyíték. Az a helyzet megértettette velem (erőszak) hogy nem kaphatok senkitől védelmet, kiállást, szolidaritást-utólag sem. Alig egy évvel később, amikor súlyos beteg lettem, az általam tisztelt és szeretett orvos az éjszakai ügyelet unalmas óráit próbálta izgalmasabbá tenni: ölbe vett, fogdosott, s csak az ellenállásom mentett meg az ennél még rosszabbtól. Harminc évvel volt idősebb nálam. Senkinek sem mondtam el, mert élénken emlékeztem arra hogy hányszor fenyegettek meg hamis tanúzás miatt a rendőrök amikor feljelentettem az engem megerőszakolókat. Ez az orvos gyógyított meg, hogyan fordulhattam volna ellene?

Évekkel később nőgyógyászati vizsgálaton kezdett el fogdosni egy alig hetvenéves orvos, szabályosan elmenekültem előle, de arra még volt ideje hogy utánam szóljon: fogja be a száját, egy szót se szóljon erről senkinek, mert ha fecseg, velem gyűlik meg a baja.

Eszembe sem jutott szólni, kinek is szóltam volna?

Senki nem nekem hitt, ezt még fiatal nőként megértettem, s a fenti helyzetek kivétel nélkül a hatalom gátlástalanságáról, a nőneműek, kiskorúak, azaz gyengék kiszolgáltatottságáról szólnak.

(Érdekes, bár tinédzserként sok barátommal csavarogtunk és buliztunk, ők mindig megvédtek engem az erőszakkal szemben, csak a rendőri erőszaktól nem tudtak megvédeni. Annak mindannyian a kiszolgáltatottjai voltunk.)

Ó de mindez oly régen volt, minek is erre gondolni ma már, amikor a törvény megbünteti az erőszakoskodókat?

Nem értem, hogy miért jut oly keveseknek eszébe hogy mindannyiunkat, férfiakat és nőket állandóan zaklatnak, s bizony verbálisan, visszaélve a pillanatnyi, a másiknak kiszolgáltatottnak tűnő helyzetünkkel, kényszerítenek, erőszakoskodnak velünk. Vannak köztük szép számmal akik maguk is valamikor erőszak áldozatai voltak. (Mielőtt ezt bárki felmentésként olvasná, ez nem az.)

Nem a szexuális erőszakról beszélek, hiszen sokféle aberráció, sokféle szexuális elfojtás, s még ki tudja mennyi minden más vezet ahhoz, hogy egy férfi (ritkábban egy nő) élve és visszaélve pozíciójával, saját testi kielégülését keresse az őt körülvevő nőneműek (vagy hímneműek) között, anélkül, hogy egy pillanatig is elgondolkodna azon, micsoda hazugság amit tesz, hiszen nem attól lesz valakiből jó szakember, hogy enged a szexuális közeledésnek.

Nem vesszük észre, de erőszakban élünk. Úgy élünk ebben, mint a bőrünkben. Márpedig, az ember már csak ilyen, külső és belső megerőszakolását (melyet például önmaga is elvégezhet, ha az adott helyzet rákényszeríti) továbbadja mindazoknak, akik pillanatnyilag szerinte gyengébb helyzetben vannak mint ő.

Nekem, túl a konkrét (színházi) ügyön a történetsorozatban az a legijesztőbb, hogy csak a szexuális erőszakról derült most ki (nem először) valami.

Továbbra is rejtve marad azonban a saját autonómiánk állandó megnyirbálása, erőszakos meggyalázása, a hétköznapi zsarolások rémséges kicsiny boltja, a kiszolgáltatottak gúnyolása, kinevetése, a szolidaritás és segítőkészség egyre fogyatkozó megnyilvánulásai.

Életem kétharmada Magyarországon zajlott. Gyűlölöm az erőszak minden formáját, tartalmától függetlenül. Erőszak hatására távoztam végleg az országból, mert annak idején azt akarták velem elhitetni, hogy a hazugság sokkal fontosabb (de legalább a hallgatás) mint a tények ismerete. Megfenyegettek. Nem vicceltek.

Évekig tartott az a folyamat, ami segített megérteni, hogy társadalmunk a kölcsönös és szinte szünet nélküli erőszakot tekinti a mindennapi érintkezés egyik elengedhetetlen eszközének.

Szabályok, normák, rendeletek –ezek a hivatkozások- vagy csak egy “mi így szoktuk” “nálunk ez az elfogadott”. Nyeli mindenki. Kevesen vannak, akik ellenállnak a verbális és más formájú erőszaknak. Talán azok, akiknek van választási lehetősége. Egyre kevesebben lesznek. Magamról tudom, hogy bármilyen, engem bármire kényszeríteni próbáló intézmény, személy, ugyanazt a reakciót váltja ki belőlem, függetlenül attól, hogy éppen melyik országban vagyok. A személyes szabadságomat védem, nem a titulusokat (nincs) és az emberi méltóságomat. Ezek azonban nem válthatók pénzre, karrierre, épp ellenkezőleg. Sajnos, s ezt némi nosztalgiával írom, ma már e szempontok (szabadság függetlenség személyes integritás) mindössze vacakolások, hisz élni kell, ha lehet, jól kell élni nem pedig túlélni a mindennapokat.

S végül, miközben felbukkan, egyre gyakrabban, hogy a molesztáló, befolyásával, hírnevével, hatalmával visszaélő nagyszerű művész, kiváló kolléga és segítőkészségéről sokszor ismert ember, azon gondolkozom, mekkora kárt okozott a generációmban sokunknak a megsokszorozódott szereprendszer elsajátítása, az egyetlen pillanat alatt történő szerepváltás, aztán megint és megint: minden erkölcsi, etikai megfontolást félre kellett tenni, a szerepváltásokhoz kellett alkalmazkodni. (Természetesen nem mindenki tett így, no volt is retorzió, széles skálán.)

Hány szerepből áll egyetlen ember?

Milyen értékrendet ad át tanítással az, aki visszaél a hatalmával?

Mennyire hiteles tanárként, rendezőként, kollégaként? Mennyire énazonos?

Ha az elmúlt évtizedeknek volt igazán jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan rombolása, az éppen abban érhető tetten, hogy a szerepváltások kifejezetten kívánatosak, sőt, jutalomra érdemesnek bizonyultak.

S íme, most ennek egyetlen nyilvánosságra kerülő példájától háborodunk fel. Pedig…”

Az erőre szakosodottakrólAz elmúlt napokban szünet nélkül derülnek ki a nyilvánosság számára a szexuális zaklatás és…

Közzétette: Ferber Katalin – 2017. október 24.

A közmédia kérdez

Blogolda

Föld S. Péter

-

2017-10-24

0

Keményen, szemtől szembe, egyenesen, kertelés nélkül. Az sem baj, ha a riportalany megizzad. Az emberek tájékoztatása mindennél fontosabb.

– Miniszter úr, tudom, hogy kemény a kérdés, amit most fölteszek Önnek, de remélem, nem érti félre, ezért, ha megengedi, és persze, csak akkor, ha nem sértem meg, tehát akkor most venném magamnak a bátorságot, hogy a nézők nevében, a magyar embereket ugyanis érdekli…

– Kérdezzen nyugodtan, bátran, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, nekünk nincs takargatni valónk.

– Szóval, elnézést, ha elsőre barátságtalannak látszik a kérdés, tényleg igyekszem udvariasan fogalmazni, de azért Ön is beláthatja, hogy nem megkerülhető, amiről kérdezni szeretnék. Szóval: Ön tényleg annyira fantasztikusan zseniális, mint amilyennek én látom, vagy még ennél is sokkal nagyszerűbb? Ezt csak azért kérdezem, mert akivel csak beszélek, és higgye el, szoktam emberekkel találkozni, mind azt vetik a szememre, hogy én nem értékelem kellően az Ön szakmai és emberi nagyságát, amikor tömören csak úgy szoktam fogalmazni, baráti társaságban persze, hogy Ön és az Ön minisztériuma igen kiválóan végzik a dolgukat. Tényleg igazságtalannak érzi, amikor ennyire puritán és visszafogott módon fogalmaznak Önökkel kapcsolatban, vagy tudja a helyén kezelni az ilyen megfogalmazásokat?

– Az a helyzet, hogy blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, erre a kérdésre akkor tudnék kimerítően…

– Értem én, és csak azért kérdezem mindezt, mert sokan azt mondják, mit mondják, kifejezetten gondolják, hogy amit Önök tesznek, pontosabban fogalmazva, véghez visznek, s mindezt természetesen nem Önös érdekből, hanem a nemzet felemelkedését szem előtt tartva, mert ha Önök, teszem azt, nem azt tennék, amit tesznek, akkor mi magyarok most szegényebbek lennénk egy sor illúzióval és reménnyel. Amire mostanság nagyobb szükségünk van, mint egy falat kenyérre. Tehát: Ön is ugyanúgy gondolja, ahogyan én, vagy esetleg még nálamnál is jóval alaposabban és szakszerűbben?

– Ami az elmúlt időszakot illeti, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, s most elsősorban a nemzetközi környezetre gondolok, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, nem utolsó sorban az Európai Unióra…

– Ezt értem, miniszter úr, és nem is szeretnék vitába szállni Önnel. De az ellenzék gyakran bírálja Önöket, azt állítván, hogy amit Önök képviselnek… nos inkább hagyjuk, mert tényleg szóra sem érdemes. Csúnyákat mondanak Önökre, de hát, Ön is tudja, milyenek ezek. Én nem gondolom, hogy igazuk van, ha ezt gondolnám, nem itt ülnék, és nem néznék ilyen bánatos bociszemekkel az ön tekintetébe, mint ahogyan most teszem. Onnan várva a választ, mit választ, eligazítást a jövőre nézve, hogy eloszlassa a jelennel kapcsolatos kételyeimet, amelyek persze nem az én kételyeim, mert én csak a mások kételyeit fogalmazom meg, és öntöm szalonképes formába. Az emberek ugyanis, ezt bizonyára Ön is tudja, nem mindig olyan árnyaltan, mondhatni, artikuláltan fogalmaznak Önökkel kapcsolatban, mint én. Szóval, csak azt akartam megkérdezni, hogy ha már most minden olyan jó, mint amilyen majd akkor lesz, amikor már nem olyan lesz, mint most, hanem még a mostaninál is sokkal jobb? Vagy ilyet még korai lenne kérdezni?

– Nem korai, és tekintettel arra, hogy blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, bizonyos szempontból…

– Köszönöm, ez valóban őszinte szembenézés volt. Bele is borzongtam. És tényleg elnézést, ha netán kritikusabb voltam a kelleténél. De, Ön nyilván tudja, nekünk a sajtó munkásainak, de mondhatnám úgy is, hogy a tájékoztatás nagyköveteinek, nem csak az a dolgunk, hogy pártatlanok legyünk és kiegyensúlyozottak, de mindemellett még kérdeznünk is kell időnként. Nem azért, mintha kellemetlenkedni akarnánk, épp ellenkezőleg, de tetszik tudni, ez egy ilyen szakma, hogy nekünk, a sajtó robotosainak, úgy kell tennünk, mintha érdekelne bennünket az, amit Ön mondani méltóztatik. Úgyhogy, köszönöm, hogy minden igényt kielégítően válaszolt a kérdéseimre, s még egyszer, elnézést, de tényleg, és nagyon kérem, ne vegye zokon, ha netán túlságosan is bátorkodtam.

– Ugyan már, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, tényleg élveztem a kérdéseit. Legalább a nézők is láthatják, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, hogy mi nem térünk ki a problémák elől, nem menekülünk a felelősségtől…

– Akkor megnyugodtam, és ha nem bánja, lenne még egy utolsó kérdésem. Én tudom, amit Ön is tud, és velünk együtt még sokan, és remélem, egyre többen, mármint azt, hogy minden nagyon jó. De, és ezt most csak kérdezem, nehogy azt tessék hinni, hogy állítom, tehát, ha minden annyira jó, mint amennyire, de az is lehet, hogy még annál is sokkal jobb, akkor mitől van az, hogy mégsem érezzük, hogy nekünk milyen nagyon jó. Nem rólam van szó, mert nekem most nagyon jó, el nem mondhatom, hogy mennyire, itt ülni, szemben Önnel. Persze csak képletesen, dehogy ülök én szembe Önnel, ez csak egy kifejezés, remélem, nem tetszik félreérteni, én, nyilván tudja, mindig ugyanazon azon az oldalon ülök, mint Ön. De azért mégis megkérdezném, biztosan nem neheztel meg rám ezért, mert gondolom, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy itt valami új és nagyszerű dolog van készülőben, ami talán már meg is született.

– Valóban, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, bár a helyzet ennél azért bonyolultabb, s ha lenne rá idő…

– Sajnos most nincs, mert a műsoridőnk végéhez értünk. Remélem, meg tudja nekem bocsátani, hogy néha talán túlságosan is előbújt belőlem a bennem bujkáló kisördög. De tudja, mi újságírók, különösen itt a közszolgálatban, már csak ilyenek vagyunk: kíváncsiak, néha egy kicsit szemtelenek, de azért alapvetően mindig jót akarunk.

– Blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla.

La fine del comedia?

FüHü

-

2017-10-24

0

Szögezzük le, a Fidesz itteni fiókjainak célja – immár a legfontosabbnak is – nem a kisebbségi jogvédelem, esélyegyenlőség, netán az egész ország boldogulása, hanem az orbáni illiberális demokrácia eszméinek terjesztése. Ez hozza össze Dragneat Kelemennel, és ez az alapja a két párt szövetségének.

A kormányválság az utóbbi átalakítások ellenére is egyre inkább folyamatossá válik, holott a parlamenti többség továbbra is meglenne hozzá, a háttérből Dragea ad Co által manipulált kormányok képtelenek igazgatni a közügyeket. A kormánytagok kommunikációját tekintve, melyek közül a pénzügyminiszter zavaros és értelmetlen, meg nem érvelt, illetve „alternatív tényekre” (a Trump szóvívője által elterjesztett „alternatív tény”, minden racionális definíció szerint nem más, mint hazugság, sőt pimasz és hegyke hazugság) alapozott szövege a legutolsó, a kvázi teljes inkompetenciát mutatják meg (a pénzügyminiszter minden megszólalását visszakozás követte, egyetlen „pajkos ötletét” sem lehetett kivitelezni – csak remélni lehet, hogy a jelenlegi mantráit is sikerül a miniszterelnöknek ad acta tenni – de a pártvezér embereként tovább rombolhat. A szólgalelkű demagógiát továbbra is az Olgutza /Vasilescu – munkaügyi miniszter/ emeli művészi rangra, eddig szinte egyetlen ígérete sem „jött be”). Az ilyen-olyan gyanús magánegyetemen szerzett diplomákkal, és csupán pártkarrierrel, illetve ilyenszerű tapasztalattal rendelkező, az árnyékban összeállított pártvezérhez hű csapat, nem képes megbírkózni azokkal a kihívásokkal, melyek naponta érik a kormányt, és minden bizonnyal csődbe fogják vinni az országot. Most ott tartunk, hogy miután szinte a teljes befektetési alapot fizetésekre költik (ezeknek a Darius /Vâlcov/ összes pénze sem elég), azzal együtt csődközelbe kerültek az adminisztratív egységek (és ez a helyes kifejezés, nem pedig az önkormányzatok, ahogy azt képmutató székelyföldi kiskirályok magukra utalva mondják, majd ugyanazzal a lendülettel, siránkozni kezdenek az önkormányzatiság hiányára utalva), az előljárók égig növelt fizetésének kifizetése után villanyszámlára sem tellik. Másfelől pedig a pénzügyminisztérium és csatolt részei még az Áfa behajtására is képtelenek, az adófizetés a mélyponton.

Még akkor is a csőd veszélye fenyeget, ha a kormányfő újra és újra megvívja a maga csatáját Dragnea és Tăriceanu pártvezérekkel, és sikerül eltávolítani a legkevésbé alkalmas pártkatonákat a kormányból, pontosabban a miniszterek közül, mert alsóbb polcokon a teleormáni és megsértődött liberális klientúra, köszöni megvan, és ott szabotálja a pozitív kezdeményezéseket, ahol éri, illetve ahol a pártvezér(ek) (hiszen itt már Tăriceanu is jócskán labdába rug), azt megkövetelik. Bevett szokás szerint kommunikációs deficitnek szokták nevezni, ekként mentegetni a szembetűnő inkompetenciát, mintha ugyanazok a miniszterek, akik megszólalva főtt kukák, csendben a jó kormányzás bajnokai le(het)nének. A káderpolitika (ismert, de ugyanolyan ocsmány, viszont divatos szóval HR) csődje, csak egyik összetevője a kormányválságnak és meglehet nem is a legfontosabb, bár minden bizonnyal a leglátványosabb.

Miért nem tud kormányozni a jelenlegi román parlamenti többség? Mindenekelőtt azért mert nincs víziója, amit elérni akar(t) az vagy törvénybe ütközik, vagy a még meglevő jó ízlést sérti, illetve csődöt alapoz meg, mindenesetre helyből irracionális, finanszírozhatatlan és amorális. Szemmel láthatóan mindkét eddigi PSD-ALDE kormány egyetlen makacs célja kormányon kívülről jött és a megvádolt pártvezérek fölmentését célozta, minden lehetséges (és lehetetlen) eszközzel. Az akció, az „illiberális demokrácia” bevezetésének, magyarán az (i)gazságszolgáltatás és különösképpen a DNA (a többi intézmény köztük az Alkotmánybíróság, a bíróságok stb., átpolitizálása járulékos veszteség) leállításának és kisajátításának másik oldala, pontosabban álcája. A nyakló nélküli fizetésemelés, illetve ígérgetés, és végül a befektetések szinte teljes beáldozása, a legutóbbi költségvetési korrekció alkalmával a paraván szerepét töltik be. (Olyan gátlástalanul magas fizetéseket szavaztattak meg maguknak polgármesterek és hivatalnokok, hogy az év utolsó hónapjaira pénz nélkül maradtak a hivatalok, és igen, nemcsak kormánypárti vezetésűek, hanem az ellenzékiek, vagy a félig-meddig ellenzéki rommagyar vezetésű hivatalok is.) Dragnea and Co stratégiája az volt, hogy miközben a lakosságot a (költségvetési/pénzügyi szempontból indokolatlan) megemelt fizetések és nyugdíjak ígéretével kápráztatja el (az emelés még akkor is manipulatív ígéret marad, ha más formában veszik vissza azt, amit már törvényesen megadtak. Ennek a módozatait keresik, különadókkal, a munkaadóktól a munkavállalókhoz átcsoportosított befizetésekkel, a benzin jövedéki adójának megnövelését követő inflációval stb., stb., jönnek a megszorítások.), „megoldja” a saját, és csatolt pártvezérek, ügyészségi/bírósági szakaszban levő vádjainak ügyét, kormányrendelettel, vagy törvénymódosításokkal. A rejtett, titokban tartani akart „kormányprojekt” kivitelezése viszont már január utolsó napjaiban zátonyra futott, elbukott az elnök, és azután a vox populi, az utcára nagy-nagy tömegekben kivonuló tiltakozók hangosan és nyomatékkal kifejezett akaratán. Azóta folyik az utóvédharc, az akkor visszavont kormányhatározatoknak, melyek a korrupció büntethetőségének enyhítését célozták, más formában való becsempészése törvénymódosítókba, további rendeletekbe, egyelőre, kevés sikerrel. Márpedig ez kormányprogramnak egyszerre túl kevés és túl sok. Téves számításokon alapul, az az arrogáns föltételezés, hogy a román társadalom a végtelenségig birka-, illetve szolgalelkű, hogy észre sem veszi a csalást és hogy csak a saját apró kis haszna, hasa érdekelné. Nem, a polgárok egyelőre mozgosíthatók közös ügyekért – ezt a téli tüntetések (kis külföldi és elnöki segédlettel) ország-világ előtt megmutatták –, a korrupció ellen (mely mára a legfontosabb problémává lépett elő a választók percepciójában, a korrupcióellenes harc pedig gazdaságot élénkítő jelenséggé), a demokratikus szabadságjogok megvédésére, és nem megvásárolhatók jövedelememelés ígéretével.

És miért megy a rommagyar politikum a csőd fele közelgő kormánnyal, miért a rossz pozicionálás? Szögezzük le, a Fidesz itteni fiókjainak célja – immár a legfontosabbnak is – nem a kisebbségi jogvédelem, esélyegyenlőség, netán az egész ország boldogulása, hanem az orbáni illiberális demokrácia eszméinek terjesztése. Ez hozza össze Dragneat Kelemennel, és ez az alapja a két párt szövetségének. Azért történhet meg, hogy annak ellenére, hogy a PSD-ALDE minden magyar kezdeményezést elmeszel, (aktuálisan a nyelvhasználati küszöb leszállítása bukott el, meg a március 15-ét hivatalos ünneppé nyílvánító kezdeményezés) a megkötött együttműködési szerződés – melyben a fiókszervezet csupán közvetítő, afféle politikai stróman, és valójába az egy Dragnea-Orbán paktum – marad. És a korrupcióellenes harc leállítása mellett (ha Márton Árpád, parlamenti képviselőn múlna a már elítélt korruptakat is szabadon kellene engedni, most éppen a 13-as kormányrendelet – mely több százezer ember tiltakozását váltotta ki a télen – igyekszik viszacsempészni egy tövénymódosítóval), ezért pozicionál az européer államfővel szemben, helyezkedik a legreakciósabb (köztük is kiemelkedő az ortodox fundamentalista alkotmánymódosítási kezdeményezés a család resztriktív definíciójával, amit az „erdélyi magyar” egyházvezetőkkel közösen követtek el), ugyanakkor legellentmondásosabb kezdeményezések mellé. Ha az itteni politika a magyarországi hatalom alárendeltjeként, önállóságát elveszítve, illetve feladva működik, elveszti kisebbséget képviselő képességét, olyan mutatványokra, ellentmondásos politikai kommunikációra (magyarán hazudozásra, kétszínűségre stb.) kényszerül, mely ideig-óráig szolgálja gazdáinak (reakciós) céljait, viszont távlatilag még azt is lenullázza, amit kisebbségpolitikai eredményként már egyszer elért. Az etnonacionalizmus, az alt-right populizmus, a protekcionizmus, a demokratikus rend fokozatos feladásának stb., (zsák)utcája, kisebbségi helyzetben, már rövid távon a falhoz vezet, és nagy lesz a koppanás.

Meggyőződésem, hogy előbb bukik meg a jelenlegi kormánytöbbség Dragneastól, bábkormányostól, mint a Fidesz Kelemen Hunor vezette fiókszervezete felmondaná a paktumot.

Magyari Nándor László

A kasszánál minden kiderül

Blogolda

Föld S. Péter

-

2017-10-24

0

Régebben a fodrászok voltak a titkaink tudói. Az egykor népszerű slágerben is megénekelt „fő hajszobrász”, Gedeon bácsi, nem csupán a nők bálványa volt, de a lelkek gyógyítója is egyben. Másodállásban pszichológus, családsegítő, lelki támasz.

Ma a bolti pénztárosok azok, akik minden tudnak rólunk. Naponta a színük elé járulunk, és némán, anélkül, hogy bármit mondanánk, feltárjuk előttük a legféltettebb titkainkat. Szavak nélkül is értenek mindent, tudják, hogyan élünk – jobban-e vagy rosszabbul, mint tegnap. Teszik a dolgukat, és talán végig sem gondolják, hogy mi, vásárlók, mekkora titkokat bízunk rájuk.

Látják, hogy mit vásárolunk, és mennyit, emlékeznek arra, hogy tavaly ilyenkor melyik tejből vásároltunk, milyen sajtra futotta, és mi volt a márkája a vajkrémnek, amelyet leemeltünk a polcról. Tudják, hogy milyen gyakran veszünk csokoládét, hány Túró Rudit kap a gyerekünk, és összeszorul a szívük, ha látják, hogy már nem 100 százalékos narancslevet iszunk, mint tavaly, hanem beérjük azzal, amelyikben kevesebb a gyümölcs.

Tudnak a sikereinkről és a kudarcainkról, örömünkről, bánatunkról. Ismernek bennünket, pedig még a nevünket sem tudják. Azt viszont igen, hogy hányan lehetünk a családban – ha máshonnan nem, hát onnan, hogy két zsömlét teszünk a pénztár előtti gumiszalagra, vagy tízet.

És ha nem mondjuk, akkor is tudják, mit jelent a számunkra, amikor ünnepség (és az ezzel együtt járó kiadás) van az iskolában: ballagás, érettségi bankett, diplomaosztás. Tudják, hogy ilyenkor azért teszünk a szokottnál kevesebbet a bevásárlókocsiba, mert kell a pénz ruhára, cipőre, tankönyvekre.

Gedeon bácsi még diskurált a hozzá betérő hölgyekkel – igaz, volt rá ideje, és a másik oldalon is volt ilyenre igény. Meghallgatta ügyes-bajos dolgaikat, udvariasan nevetett, ha vicces dolgot mondtak, szomorkodott helyettük is, ha erre volt szükség.

A mai Gedeon bácsik, a pénztárosok, nem szólnak semmit. Nem is férne bele a mindennapok rohanásába, meg aztán, mit is mondhatnánk nekik: ránk van írva minden, a ruhánkra, az arcunkra, de leginkább a bevásárló kosarunk tartalmára. Tudnak rólunk mindent, és nem mindig örülnek ennek.

Persze, a pénztáros is ember, ő is vásárol valahol. Saját munkahelyén a leggyakrabban, de titokban, amikor ott olcsóbb, néha a konkurenciánál. Mert felvágottat, kenyeret neki is vennie kell, és hozzánk hasonlóan, neki sem mindegy, hogy mi mennyibe kerül.

És abban a másik üzletben is van egy pénztáros, aki mindent tud róla. Hogy hogyan él, van-e munkája, hány gyereke lehet. A pénztárosok előtt semmi nem marad titokban, a kasszánál minden kiderül.

Orbán: 1956-ban Brüsszel a Soros-tervet hajtotta végre

Blogolda

Föld S. Péter

-

2017-10-23

0

Orbán: 1956-ban Brüsszel a Soros-tervet hajtotta végre

Megszereztem Orbán Viktor október 23-i beszédét, amit vagy elmond a Terror Háza előtt, vagy nem. (Ez az időjárástól függ.) Nem lőném le a poént, ezért előjáróban csak a lényeget mondanám el: az 56-os magyar forradalmat leverő brüsszeli bürokraták a Soros-tervet hajtották végre.

1956-ban egy kis nép felemelte a fejét, és azt mondta: elég volt! Elég volt abból, hogy mindig Soros nevet a végén. (Fütty, fújjolás.)

Szóltak a magyarok a pesti srácoknak, hogy ne hagyják szó nélkül. És a pesti srácok nem haboztak: fegyvert ragadtak, hogy elűzzék a Soros-terv végrehajtására szerződtetett brüsszeli bürokratákat.

Mert a brüsszeli bürokraták idegeneket akartak a magyarok nyakába ültetni, Olyanokat, akik megmondják nekünk, hogy milyenek legyünk. Elveszik a munkánkat, nem tisztelik a kultúránkat, nem tartják be a törvényeinket.

Soros pénzelte a brüsszeli bürokratákat, mert az akarta, hogy hajtsák végre a tervét. A brüsszeli bürokraták pedig azt mondták: jól van Gyuri, elnyomjuk a magyarokat, de tudod, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Adjál rá pénzt!

És akkor a Soros visszakérdezett: – Márta, meg akarod csinálni a filmedet?

– Meg, persze! – Mennyi kell hozzá? – 700 millió forint. – Jól, van, megkapod.

Pardon, ezt Andy Vajna filmmogul mondta a Mészáros Márta filmrendezőnek. (Derültség.)

Hol hagytam abba? Ja, a Soros. Hogy ő csak nevetett, mert neki a pénz nem számított. Volt neki, annyi, hogy Dunát lehetett volna vele rekeszteni.

És akkor a magyarok kivágták a magyar zászlóból a Soros fényképét. Mert gyűlölték azt az embert már akkor is. Tudták róla, hogy terve van neki, amivel ráveszi a brüsszeli bürokratákat, hogy elnyomják a magyarok szabadságvágyát. (Fújjolás.)

Ez még azelőtt volt, hogy a Gyurcsány kiment Brüsszelbe, hogy a brüsszeli bürokraták tankjaival térjen vissza Magyarországra. Kíméletlenül végrehajtotta a Soros tervet, a Soros meg ott nevetett a háttérben. Teli volt plakátolva az ország a Soros képével, hogy mindenki lássa, milyen az, amikor nevet. (Fújjolás.)

Jöttek Gyurcsánnyal a brüsszeli bürokraták, mert ők mindenütt ott vannak, amikor a magyaroknak ártani kell.

De a magyarok nem hagyták magukat. Fél évvel a forradalom leverése után, 1957. május elsején, negyedmillió fővárosi dolgozó vonult fel a brüsszeli bürokratákkal teli dísztribün előtt. (Fújjolás.)

Tapsoltak, énekeltek, a végén sört kaptak virslivel.

De a lelkük mélyén azóta is utálják a Sorost, meg a brüsszeli bürokratákat. Egyedül a sört, meg a virslit szeretik azóta is a magyarok. (A szónok kikacsint a hallgatóságra.)

Hát, dióhéjban, ez 1956 tanulsága. Még annyit tennék hozzá, hogy töltsék ki a nemzeti konzultáció kérdőíveit, és küldjék vissza a megadott határidőre. Mert nemcsak a határ, de a határidő is fontos. (A szónok nevet, a közönség soraiban derültség.)

Hadd tudják meg odakint Brüsszelországban, hogy mi nem engedünk a 48-ból!

Pontosabban, az 56-ból.

Bocs, a matekkal mindig hadilábon álltam. (Derültség, majd felszabadult nevetés.)

Versben az áldozathibáztatásról

Bak Mihály

-

2017-10-20

0

Nem fűzök hozzá kommentárt, mert nem igényel.

Kis magyar áldozathibáztatóMegérdemelte. Tudhatta volna. Miért ült mellé? Miért állt szóba?Túl későn sétált. Túl rö…

Közzétette: Kárász Eszter – 2017. október 19.

Blogolda

Kohn Zsigmondné zsidó, volt nógrádi lakos a levél kézbesítésekor már egy marhavagonban utazott, egy általa akkor még igencsak ismeretlen úticél felé.

A szexuális zaklatásról és a viktimológiáról ír a jogász blogjában Dr. Sándor Zsuzsa jogász:

„Mindig azt mondják, hogy jövőre jobb lesz. Nem lehetne egyszer már most is jobb?” Ezt írtam ki néhány napja a Facebookra, és azt hittem, hogy vicceltem. Kiderült, hogy nem: nagyon is komoly volt, amit írtam.

A szexuális zaklatásról és az erőszakról ír nyilvános Facebook-posztjában Ferber Katalin író:

Keményen, szemtől szembe, egyenesen, kertelés nélkül. Az sem baj, ha a riportalany megizzad. Az emberek tájékoztatása mindennél fontosabb.

Régebben a fodrászok voltak a titkaink tudói. Az egykor népszerű slágerben is megénekelt „fő hajszobrász”, Gedeon bácsi, nem csupán a nők bálványa volt, de a lelkek gyógyítója is egyben. Másodállásban pszichológus, családsegítő, lelki támasz.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA