A nacionalista populizmus nemzeti szuvenír-bolt, folklorizált giccsek tárháza, termékei hazavihetők és még sokáig elállnak csipkés tévén, poros falipolcon és fényes vitrinben is, csak megenni nem lehet őket, csak meleget nem adnak, sőt bölcsebbé sem tesz a nemzetiszínre pingált, apró nippek társasága.
„Eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs.” Baudrillard
Amikor a fogyasztás kultúráját, mint a későmodern kapitalizmus globális jelenségét tettük minden lehetséges cél- és értékrendszer keretévé, egyszerűbben fogalmazva, olyan életmóddá, melyben mindenki megtalálhatja élete értelmét, mintegy bekódoltuk azt is, ami a tapasztalható politikai fejlemények lényegét adja. Azt hiszem a fogyasztás kultúrájára való rátérés a román rendszerváltás kezdeti sikerének, vonzerejének, és azután kudarcának központi fogalma lehetne. Az átmenet, a hiány, a visszafogott, sőt tiltott és elítélt fogyasztói társadalom értékeinek elutasításáról, egy hedonisztikusan és hisztérikusan fogyasztói logikát követő állapotba való gyors áttérést jelentette. Nem a demokrácia eszméi és nem is a pluralizmus és szabadságjogok vonzalma mozgatta az átmenet aktorait, hanem a fogyasztás ígérete. És hogy pontosan értsük, nem a jólét – hiszen az átfogóbb és nem csak fogyasztás alapú, hanem az élet szinte minden területére kiterjedő kategória, ugyanakkor közösségi is, hiszen másokkal együtt gyakorolható – hanem a végeláthatatlan és frenetikus fogyasztás. Az egyéni alapú konzumerizmus, magyarán a végre „egyszer jóllakni” – amolyan Móriczosan halálra zabálva magunkat – erkölcse uralta és uralja átmeneti társadalmunkat. A régióban zajlott átalakulások így leginkább a „fogyasztói forradalom” fogalmával jellemezhetők, egy olyanfajta ethosszal, mely fogyasztható cikkekben, egyéni fogyasztók és legfennebb fogyasztói szubkultúrák vetélkedésében méri a haladást: az vagy, amit fogyasztasz, még inkább amit szemkidülledve felzabálsz, pillanatok alatt elnyűsz, és szemétre küldesz. Ráadásul a régió sajátossága, hogy sokan, túlságosan is sokan – a szegénységben és mélyszegénységben élők – valóban csak a fogyasztás illúzióját kapják, ahogy azt Baudrillard szellemesen/cinikusan jelzi. Ők nem is a reklámokban ígért árukat és szolgáltatásokat, csupán a reklámot fogyasztják, abban az illúzióban élve, hogy ezzel a gesztussal csatlakoznak a „gazdagok világához”, azokhoz, „akik bármit megengedhetnek maguknak” fölzabálni, elhasználni, hanyag gesztussal szemétre vetni.
Nem vagyok a fogyasztás ellensége, és ennyiben a mértékkel, de nem kizárólagos jelleggel való fogyasztási kultúrát (akár mint a valós- és szimbolikus tőke meglétét fölmutató jelt, presztízsfogyasztást) is elfogadom/gyakorolom, csakhogy. Azért e hosszúra nyúlt bevezetés, mert azt hiszem a demagóg szövegekre és összeesküvés-elméletekre alapozott populizmus a legmenőbb politikai kommunikációs termék, melyet e századelő kitermelt, elfogadása, sőt az igény rá, egyértelműen következik a fogyasztói kultúra, és ethosz sajátosságaiból. A populizmus ugyanis ugyanazokat a fogyasztási cikkeket, pontosabban illúziókat reklámozza, csomagolja fényes staniolba, helyezi fényes kirakatokba és árulja, mint a bármely területén eladó kereskedők teszik. Alig is tűnik föl, hogy az eladásra kínált lufik és kütyük között a polcról éppen a politikust tesszük bevásárlószekerünkbe és – bár sorsoláson résztvevő kasszablokkot és garancialevelet nem kapunk hozzá – azután jóízzel fogyasztjuk szövegeit, ha megkopnak szemétre velük, újat veszünk jövő karácsonyra belőlük, gondolhatjuk. A politikust és diskurzusát, nemcsak úgy árulják, mint mosóport teszik, hanem a politikus már maga a (fékezett habzású, vagy sem) mosópor, vagy legalábbis annak ígérete, egy választható, megvehető áru. A politikai mezőny, másképpen a mediatikus tér, melyben az áru-politikusok „vásárolhatók meg”, mégpedig mindenféle ízlésnek és bugyelárisnak megfelelően, a potenciális illúziók és hiúságok kicsiny boltjai.
Ha a populizmust, annak főként nacionalista változatát, mely egyre inkább eluralkodik nemcsak a széleken, hanem a liberális demokráciák magországaiban is egyre erősebb (az USA-ban már hatalmon van, de ott bábáskodott a brexitnél és erős pártokat mozgat a politikai nyugat szinte minden országában) tényező, áruként – a politikai kommunikáció sajátos termékeként – vizsgáljuk, megérthetjük sikerét. A populizmus, a populista politikus, mint beszélő doboz, olyan termék, mely a vásárlót dicséri, úgy tesz, mintha kiválasztásával a vásárló/szavazó folyton bölcsességéről tenne tanúbizonyságot. Mindegy is, hogy a nacionalista, populista, demagóg szövegek, vagy összeesküvés-elméletek, mely részét választja a polgár, a populista politikus úgy tesz, mint a jó pincér és mindenre azt mondja: nagyszerű választás (what a wonderful choice). A populizmus ígérete az instant „boldogság”, rögtön és minden erőfeszítés nélkül jól lakat, hozzákapcsol a virtuális – választásokkor valóban – többséghez (főként nemzetként meghatározott többséghez: „a nemzet nem lehet ellenzékben” – mondta híres-neves populistánk). A populista politika, olyan, mint egy nagyáruház, minden megtalálható benne cipőfűzőtől, lapostévén át, fűig és fáig, melynek nem tud ellenállni a mindenevő vásárló. Megférnek benne egymásnak homlokegyenest ellentmondó gondolatok és filozófiák, hiszen azok nem bántják egymást a polcon diszkrét kis dobozokban, fedeles tégelyekben, jól zárt üvegcsékben. Szépen kivilágított szupermarket a populizmus háza, csakhogy benne is mindennek ára van, és Black Friday sincs minden nap. Éber őrök állják el a bejáratot az egyébként lelkes pénztelenek előtt, akik így csak a vásárlás illúziójával távoznak. De sebaj, mert a karizmatikus üzletvezető (a sokat idealizált manager) imádata bódítja a kispénzűt is, miközben a gazdagok és kiváltságosak jól bevásárolnak közvagyonból, közpénzből. A populizmus az „egyszerűek” ópiuma, olyanoké, akik nem szemüknek és nem is eszüknek, csak érzelmeiknek, benyomásaiknak, besulykolt ősképeiknek hisznek, annak amit vezérük „megtestesít”. Kiváló fogyasztói az illúzióknak, reklámot esznek és azzal is álmodnak, mondjuk ki: ideális vevők, imádják, ha megvezetik őket, nem is várnak mást.
A nacionalista populizmus nemzeti szuvenír-bolt, folklorizált giccsek tárháza, termékei hazavihetők és még sokáig elállnak csipkés tévén, poros falipolcon és fényes vitrinben is, csak megenni nem lehet őket, csak meleget nem adnak, sőt bölcsebbé sem tesz a nemzetiszínre pingált, apró nippek társasága.
Magyari Nándor László
