Blogolda

Az alpolgármester tojásai

Nemcsak nyugdíjasnak jó lenni a választások közeledtével, de úgy általában magyar embernek lenni is nagyon kifizetődő. Nem múlik el hét valamelyik kormánypárti politikus jótéteménye nélkül. Az elmúlt hétvégén például Bajkai István VII. kerületi alpolgármester, választókerületi elnök nevével fémjelzett tojásokat osztogattak a hatodik kerületben, a most következő hétvégén pedig Rétvári Bence államtitkár ad ingyen krumplit az arra érdemeseknek.

Aki azt gondolja, hogy ez azért van, mert közeledik a választás, és nagyjaink ilyenkor még a szokottnál is nagyvonalúbbak, az téved. Kifejezetten emberiességi mozgatórugói vannak ezeknek a jócselekedeteknek, az pedig tényleg csak a véletlen műve, hogy épp most, a jövő évi választáshoz közeledve telik meg a politikusok szíve szeretettel a választópolgárok iránt.

A két esetet amúgy nem szabadna egy kalap alá venni. Bajkai István ugyanis elmondása szerint a saját pénzén vásárolta a tojásokat, és csak utólag értesült arról, hogy az általa beszerzett árut az önkormányzat szétosztotta az emberek között. Lehet, hogy Bajkai úr nem is osztogatás céljából vásárolta a temérdek tojást, hanem csak bespájzolt, mert gondolt a cudar időkre, amikor, az előrejelzések szerint, még a mostaninál is drágább lesz a tojás.

Az önkormányzatnál pedig, ahol a tojásokat tárolta, nyilván nem tudták, hogy nem osztogatásra, hanem magának vette, és gyanútlanul, vagy fogalmazzunk így: jóhiszeműen, szétosztották a tojásokat az emberek között.

Így történhetett, sehogyan se másképp.

Rétvári Bence államtitkár hétvégi krumpliosztása még előttünk van, úgyhogy ezzel kapcsolatban jelenleg a homályban tapogatózunk. Nem tudjuk, hogy ő maga vásárolta-e a négyszázszor tízkilónyi krumplit, és milyen pénzből. A Fidesz állta a krumpli árát, a kormány, az önkormányzat, de az sem kizárt, hogy az államtitkár úr nyúlt mélyen a saját zsebébe.

Utóbbi esetben csakis úgy történhetett, hogy az ünnep közeledtével Rétvári államtitkár egyre többet és egyre túláradóbb szeretettel gondolt az ő népére. Azokra az emberekre, akik jövő tavasszal majd a szavazóurnákhoz járulnak, de addig is élniük kell valamiből. Gondolkodott nagyon erősen Rétvári államtitkár, hogy mivel tudna az ő szavazóinak örömet okozni, és a krumpli volt az, ami elsőre az eszébe jutott.

Nem lennénk meglepve, ha az elkövetkező hetekben, hónapokban egymást érnék a politikusi jótétemények. Nem azért, mert hálát várnak tőlünk ezért, hanem, hogy megmutassák: másként is lehet, mint a jereváni rádió viccében. Azaz, nemcsak fosztogatni tudnak, de néha, különösen a választás közeledtével, osztogatni is.

2 332 755

Ennyi honfitársam küldte vissza a kormánytól kapott konzultációs levelet. Legalábbis, ha hinni lehet Kovács Zoltán kormányszóvivőnek. És miért ne higgyünk neki? Ha nem hiszünk, akkor jobb lesz?

Úgyhogy, én elhiszem.

Mondjuk én a helyében nagyobb számot mondtam volna, de jó ez így is. 2 332 755 olyan honfitársam van tehát, aki úgy érezte, hogy vissza kellett küldenie a levelet a feladónak. Egy részük nyilván azért küldte vissza a levelet, mert elhiszi, ami benne volt.

Állítások voltak amúgy ebben a levélben, nem kérdések. De ebben az országban még régen nem kérdésekre válaszolnak, hanem kijelentésekre. Mondanak valamit, és ahhoz fogalmaznak meg kérdéseket. A miniszterelnök emberemlékezet óta nem nyilatkozik valódi újságírónak, ehelyett sajtómunkásnak álcázott mikrofonállványoknak mondja el a véleményét. Aki egy kicsit is normálisan kérdez, az már gyanús és mehet a levesbe.

És vannak olyanok is a 2 332 755 között, akik nem hiszik el azt, amit a kormány konzultációs levélben állít, viszont azt gondolják, hogy valakik valahol számon tartják, hogy ki az, aki visszaküldte Orbán Viktornak a levelet, és ki az, aki nem.

A visszaküldők között nyilván olyanok is vannak, akik tudják, hogy az egész úgy hülyeség, ahogy van. Tudják, hogy Sorosnak nincs semmiféle terve, ha csak azt nem tekintjük tervnek, hogy immár évtizedek óta azon munkálkodik, hogy egy normális világban éljünk. Ezért támogatta annak idején a Fideszt és annak sok jelenlegi vezetőjét. A többi között Orbán Viktort, aki ma miniszterelnök, és Kovács Zoltánt, aki kormányszóvivőként most bejelentette, hogy 2 332 755 magyar ember küldte vissza konzultációs levelet.

Éltünk mi már ilyen országban, egypártrendszernek hívták. Akkor is hasonlóan működtek a dolgok, mint ma. A Párt és a Kormány úgy tett, mintha elhinné, amit mi hazudtunk neki, cserébe és hálánk jeléül mi sem mondtuk a szemébe hangosan, hogy hazudik.

Így ment ez már akkor is: a hatalom nem követelte meg alattvalóitól, hogy látványosan szeressék, azzal is megelégedett, ha nem utáltuk látványosan. Ezért nem adott nekünk szabad újságot, rádiót és televíziót, nehogy véletlenül kísértésbe essünk, és megírjuk, bemutassuk az igazat.

Erre tartunk most is. 2 332 755 honfitársunk tartja életben ezt a mostani rendszert. És persze a többiek, akik nem küldték vissza, hanem a kukába dobták a konzultációs levelet.

Ropogós friss populizmus eladó – csak tessék!

0

A nacionalista populizmus nemzeti szuvenír-bolt, folklorizált giccsek tárháza, termékei hazavihetők és még sokáig elállnak csipkés tévén, poros falipolcon és fényes vitrinben is, csak megenni nem lehet őket, csak meleget nem adnak, sőt bölcsebbé sem tesz a nemzetiszínre pingált, apró nippek társasága.

„Eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs.” Baudrillard

Amikor a fogyasztás kultúráját, mint a későmodern kapitalizmus globális jelenségét tettük minden lehetséges cél- és értékrendszer keretévé, egyszerűbben fogalmazva, olyan életmóddá, melyben mindenki megtalálhatja élete értelmét, mintegy bekódoltuk azt is, ami a tapasztalható politikai fejlemények lényegét adja. Azt hiszem a fogyasztás kultúrájára való rátérés a román rendszerváltás kezdeti sikerének, vonzerejének, és azután kudarcának központi fogalma lehetne. Az átmenet, a hiány, a visszafogott, sőt tiltott és elítélt fogyasztói társadalom értékeinek elutasításáról, egy hedonisztikusan és hisztérikusan fogyasztói logikát követő állapotba való gyors áttérést jelentette. Nem a demokrácia eszméi és nem is a pluralizmus és szabadságjogok vonzalma mozgatta az átmenet aktorait, hanem a fogyasztás ígérete. És hogy pontosan értsük, nem a jólét – hiszen az átfogóbb és nem csak fogyasztás alapú, hanem az élet szinte minden területére kiterjedő kategória, ugyanakkor közösségi is, hiszen másokkal együtt gyakorolható – hanem a végeláthatatlan és frenetikus fogyasztás. Az egyéni alapú konzumerizmus, magyarán a végre „egyszer jóllakni” – amolyan Móriczosan halálra zabálva magunkat – erkölcse uralta és uralja átmeneti társadalmunkat.  A régióban zajlott átalakulások így leginkább a „fogyasztói forradalom” fogalmával jellemezhetők, egy olyanfajta ethosszal, mely fogyasztható cikkekben, egyéni fogyasztók és legfennebb fogyasztói szubkultúrák vetélkedésében méri a haladást: az vagy, amit fogyasztasz, még inkább amit szemkidülledve felzabálsz, pillanatok alatt elnyűsz, és szemétre küldesz. Ráadásul a régió sajátossága, hogy sokan, túlságosan is sokan – a szegénységben és mélyszegénységben élők – valóban csak a fogyasztás illúzióját kapják, ahogy azt Baudrillard szellemesen/cinikusan jelzi. Ők nem is a reklámokban ígért árukat és szolgáltatásokat, csupán a reklámot fogyasztják, abban az illúzióban élve, hogy ezzel a gesztussal csatlakoznak a „gazdagok világához”, azokhoz, „akik bármit megengedhetnek maguknak” fölzabálni, elhasználni, hanyag gesztussal szemétre vetni.

Nem vagyok a fogyasztás ellensége, és ennyiben a mértékkel, de nem kizárólagos jelleggel való fogyasztási kultúrát (akár mint a valós- és szimbolikus tőke meglétét fölmutató jelt, presztízsfogyasztást) is elfogadom/gyakorolom, csakhogy. Azért e hosszúra nyúlt bevezetés, mert azt hiszem a demagóg szövegekre és összeesküvés-elméletekre alapozott populizmus a legmenőbb politikai kommunikációs termék, melyet e századelő kitermelt, elfogadása, sőt az igény rá, egyértelműen következik a fogyasztói kultúra, és ethosz sajátosságaiból. A populizmus ugyanis ugyanazokat a fogyasztási cikkeket, pontosabban illúziókat reklámozza, csomagolja fényes staniolba, helyezi fényes kirakatokba és árulja, mint a bármely területén eladó kereskedők teszik. Alig is tűnik föl, hogy az eladásra kínált lufik és kütyük között a polcról éppen a politikust tesszük bevásárlószekerünkbe és – bár sorsoláson résztvevő kasszablokkot és garancialevelet nem kapunk hozzá – azután jóízzel fogyasztjuk szövegeit, ha megkopnak szemétre velük, újat veszünk jövő karácsonyra belőlük, gondolhatjuk. A politikust és diskurzusát, nemcsak úgy árulják, mint mosóport teszik, hanem a politikus már maga a (fékezett habzású, vagy sem) mosópor, vagy legalábbis annak ígérete, egy választható, megvehető áru. A politikai mezőny, másképpen a mediatikus tér, melyben az áru-politikusok „vásárolhatók meg”, mégpedig mindenféle ízlésnek és bugyelárisnak megfelelően, a potenciális illúziók és hiúságok kicsiny boltjai.

Ha a populizmust, annak főként nacionalista változatát, mely egyre inkább eluralkodik nemcsak a széleken, hanem a liberális demokráciák magországaiban is egyre erősebb (az USA-ban már hatalmon van, de ott bábáskodott a brexitnél és erős pártokat mozgat a politikai nyugat szinte minden országában) tényező, áruként – a politikai kommunikáció sajátos termékeként – vizsgáljuk, megérthetjük sikerét. A populizmus, a populista politikus, mint beszélő doboz, olyan termék, mely a vásárlót dicséri, úgy tesz, mintha kiválasztásával a vásárló/szavazó folyton bölcsességéről tenne tanúbizonyságot. Mindegy is, hogy a nacionalista, populista, demagóg szövegek, vagy összeesküvés-elméletek, mely részét választja a polgár, a populista politikus úgy tesz, mint a jó pincér és mindenre azt mondja: nagyszerű választás (what a wonderful choice). A populizmus ígérete az instant „boldogság”, rögtön és minden erőfeszítés nélkül jól lakat, hozzákapcsol a virtuális – választásokkor valóban – többséghez (főként nemzetként meghatározott többséghez: „a nemzet nem lehet ellenzékben” – mondta híres-neves populistánk). A populista politika, olyan, mint egy nagyáruház, minden megtalálható benne cipőfűzőtől, lapostévén át, fűig és fáig, melynek nem tud ellenállni a mindenevő vásárló. Megférnek benne egymásnak homlokegyenest ellentmondó gondolatok és filozófiák, hiszen azok nem bántják egymást a polcon diszkrét kis dobozokban, fedeles tégelyekben, jól zárt üvegcsékben. Szépen kivilágított szupermarket a populizmus háza, csakhogy benne is mindennek ára van, és Black Friday sincs minden nap. Éber őrök állják el a bejáratot az egyébként lelkes pénztelenek előtt, akik így csak a vásárlás illúziójával távoznak. De sebaj, mert a karizmatikus üzletvezető (a sokat idealizált manager) imádata bódítja a kispénzűt is, miközben a gazdagok és kiváltságosak jól bevásárolnak közvagyonból, közpénzből. A populizmus az „egyszerűek” ópiuma, olyanoké, akik nem szemüknek és nem is eszüknek, csak érzelmeiknek, benyomásaiknak, besulykolt ősképeiknek hisznek, annak amit vezérük „megtestesít”. Kiváló fogyasztói az illúzióknak, reklámot esznek és azzal is álmodnak, mondjuk ki: ideális vevők, imádják, ha megvezetik őket, nem is várnak mást.

A nacionalista populizmus nemzeti szuvenír-bolt, folklorizált giccsek tárháza, termékei hazavihetők és még sokáig elállnak csipkés tévén, poros falipolcon és fényes vitrinben is, csak megenni nem lehet őket, csak meleget nem adnak, sőt bölcsebbé sem tesz a nemzetiszínre pingált, apró nippek társasága.

Magyari Nándor László

Kinek kell megköszönni az Erzsébet-utalványt?

Tévében hirdeti a kormány az Erzsébet-utalványokat. Ez nem önfényezés, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk, hanem nagyon fontos dolog. Szükséges ugyanis,a nyugdíjasok tudjanak róla, mi és miért történik. Hogy ha kapnak egy Erzsébet-utalványt, ne arra gondoljanak, mint amire egyre gyakrabban, hogy csalók akarják átvágni őket. Láttuk már ilyenre példát, a gyanútlan nyugdíjas azt hiszi, hogy kap valamit, és csak amikor elmentek a magukat jótevőnek álcázó szélhámosok, akkor jön rá, hogy csúnyán becsapták.

Nos, ezúttal szó sincs becsapásról, jön az Erzsébet-utalvány, ráadásul a kormány, amely mögött nem Soros, hanem a Fidesz áll, még azt is megmondja a nyugdíjasoknak, hogy kinek köszönhetik a karácsony előtti jótéteményt. Jó, kicsit veri a mellét a kormány, de ki az, aki nem így tenne a helyükben, és eltitkolná, hogy tőle van az ajándék.

Igen, kedves nyugdíjasok, Magyarország kormánya volt olyan kedves, és megajándékozott benneteket. Vagyis, a Fidesz-kormány. Ha még mindig nem értitek, elmondjuk még egyszer. Ezért kell a reklám, hogy ne maradjatok tudatlanok, és még véletlenül se higgyétek, hogy a Soros adta.

Azért a helyzet ennél valamivel bonyolultabb. Ezt is el kellene mondani a magyar nyugdíjasoknak, hogy valóban megtudják, kinek köszön hetik a karácsony előtti Erzsébet-utalványokat.

Kedves nyugdíjasok, legyetek erősek: ezt a pénzt nem a kormánytól kapjátok. A kormánynak ugyanis nincsen saját pénze. Külföldi rokona sincsen a kormánynak, aki adna neki pénzt, amije van, azt mind egy szálig tőlünk, magyar adófizetőktől kapja. Azt tudja elkölteni a kormány, amit mi adunk neki, vagyis, amit tőlünk, adó formájában beszedett.

Ezzel együtt persze hálásak lehettek a kormánynak, amiért odaadta nektek ezt a pénzt. Néhány milliárd forintról van szó – megtehette volna, hogy ezt is másra költi. Stadionokra költi, vagy, teszem azt, Mészáros Lőrinc további gazdagítására. Odaadhatta volna Garancsi Istvánnak, esetleg Orbán Ráhel saját lábon álló hites urának, Tiborcz Istvánnak.

Elkölthette volna ezt a pénzt ugyanúgy, mint a többit. Kisvasútra, vagy nagyberuházásra, kitömhette volna vele valamelyik csókos haver zsebét. De nem, a ti kormányotok kedves nyugdíjasok ezt a pénzt, ami nem az övé, hanem a miénk, magyar adófizetőké, odaadta nektek. Legyetek ezért nagyon hálásak, és köszönjétek meg magatoknak, hogy megdolgoztatok érte, és aktív éveitekben megkerestétek a rávalót!

Nyílt levél Orbán Viktornak, Magyarország miniszterelnökének

2

Az Ön beteg egója despota és morálisan üres államért kiált. Csalódást okozott a népének. Azt kell remélniük, hogy Ön sürgősen távozik hivatalából, mert csak akkor tudnak újra szabadon élni, normálisan gondolkodni, és újra egy jobb jövőről álmodni”.

Amerikai állampolgárként mélyen aggasztja a folyamatosan romló magyarországi helyzet, és a meggondolatlan politika, amelyet Orbán Viktor a NATO, az EU és az egész magyar nép érdekei ellen folytat – írta a magyar miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében Dr. Radvanyi K. Miklos, a Frontiers of Freedom elnevezésű, jobbközép értékeket követő amerikai intézet külpolitikai kérdésekkel foglalkozó alelnöke.

A szerző felidézte Orbán Viktor ifjúkori tevékenységét, majd rámutatott, hogy Orbán Antall József miniszterelnök halála után átalakította pártját, és kiengedte a nem létező magyar etnikai felsőbbrendűség palackjából a nacionalizmus szellemét. 1998-ban győzött a választásokon, és noha pártja mindössze 42 százalékot szerzett, Orbán „a győztes mindent visz” politikáját vezette be, ami szégyentelen korrupcióhoz, és a kormány vérlázító vircsaftjához vezetett. Ennek megfelelően a szavazók 2002-ben elutasították a pártját, majd az ellenzékben töltött nyolc év alatt „Ön utcai zavargásokat és más erőszakos zavaró akciókat szervezett, totális ellenállást hirdetett, és nem volt hajlandó részt venni a parlament ülésein, vagyis megtagadta a parlamenti ellenzéki vezetőként viselt felelősségét, és önmagát, valamint a pártját nagymértékben destruktív erővé változtatta a magyar politikában” – idézte fel egyebek mellett a szerző.

Miután 2010-ben kétharmados többséggel tért vissza a hatalomba, és egy pártállam vezetőjeként ugyanazon a destruktív úton haladt tovább. „Kötetekre rúgna az Ön politikai, gazdasági, szociális, kulturális és erkölcsi bűneinek felsorolása.

Ám a leginkább romboló politikai, gazdasági és erkölcsi bűneit fel kell sorolni. Valós esélye lett volna arra, hogy megteremtse az európai demokrácia modelljét, ha tiszteletben tartja a kormányzás mindhárom ágának, különösen az igazságszolgáltatásnak a függetlenségét. Ehelyett Ön feltalálta az »illiberális demokrácia fogalmát«, amely csak azt bizonyította, hogy Ön egyáltalán nem érti, miről is szól a demokrácia. Háborodott arroganciájában szétverte az utóbbi negyedszázad reformjait, és a kirekesztő nacionalizmus mérgező ideológiáját terjesztette. Most a magyar kiválóság idióta verziójában azon van, hogy olyan alázatos generációt neveljen fel, amely bizonyosan nem lesz képes helytállni a globális versenyben” – írta a levél szerzője. Így folytatta: „Ön a gazdaságban azt nem értette meg, hogy mit jelent a kapitalizmus.

Az államkapitalizmus korrumpált formáját vezette be, amelyet »Houdini-gazdaságnak« neveznek: amelyben a magántársaságokat és termékeik elosztását egyaránt Ön és az Ön követői ellenőriznek. Az Önnek tetsző egyének előnyben részesítésével, valamint azoknak a kizárásával, akik nem hajlandók részt venni az Ön »fizess, hogy játszhass« játékában, Ön ugyanazt a gazdasági rendszert vezette be, amely Mussolini fasiszta államát, Hitler nemzetiszocialista birodalmát és Sztálin Gulag-gazdaságát jellemezte. Az Ön közmunkája egy olyan képzetlen dolgozó alsó osztályt hozott létre, amely teljesen az Ön kormányától függ. Ez az osztály, amely a munkaerő harmadát teszi ki, sem gazdaságilag, sem politikailag nem szabad. Ön és társai kielégíthetetlen étvágya a korrupcióra tönkretette az egészségipart, és az eddig kiváló magyar oktatási rendszert.

A külpolitikában az Európai Unió politikai prostituáltjává tette önmagát. Miközben az EU pénzügyi juttatásai biztosították a létfenntartást, amely ahhoz szükséges, hogy a gazdaság a víz felett maradjon, Ön naponta támadta Brüsszel »birodalmi kormányzását«. Politikai zálogként felhasználva a szomszédos országokban élő magyar kisebbségeket, megpróbálta faji és etnikai vonalak mentén megosztani az EU tagállamait. Ezzel egyidejűleg széles körben publikált lépéseket tett Vlagyimir Putyin orosz elnök felé, hogy igazolja otthoni diktatórikus rezsimjét. Ugyanilyen módon az Erdoğan török elnökhöz fűződő állítólagos barátsága csupán azt szolgálta, hogy Ön indoktrinálja a magyar fiatalokat.” Végül a szerző rámutatott:

„Ön nárcizmusával és megalomániájával elhagyta Magyarország és Európa politikai, társadalmi, és morális eszméit. Ehelyett a saját »illiberális demokráciáját« és korrupt gazdasági elképzeléseit reklámozta. Ezek nem azok az értékek, amelyek miatt a magyar emberek megválasztották Önt, és nem azok, amelyekre a magyarok törekednek. A magyarok igazi demokráciát és gazdasági szabadságot akarnak. Ezt a realitást viszont Ön nem akarja elismerni. Az Ön beteg egója despota és morálisan üres államért kiált. Csalódást okozott a népének. Azt kell remélniük, hogy Ön sürgősen távozik hivatalából, mert csak akkor tudnak újra szabadon élni, normálisan gondolkodni, és újra egy jobb jövőről álmodni”.

Pozitív hősöket a magyar háztartásokba!

Mi magyarok soha nem fogjuk megérteni a Mészáros Lőrinceket. Mi a tragikus hősökhöz szoktunk. Olyanokhoz, akikkel végez az ármány, legyűri őket a túlerő, és elbuknak, mielőtt még révbe érnének.

Ha Mészáros Lőrinc is csúfos véget ért volna, mielőtt még tévéje, újságja, jachtja, szállodalánca, és ki tudja, még mi mindene keletkezik, akkor most ezrek követelnék, hogy szobra legyen Budapesten és minden nagyobb városban, utcát nevezzenek róla. Hősként ünnepelnénk, nemzeti ünnepeinken példaképként állítanánk a fiatalok elé.

De mi inkább a tragikus hősökért lelkesedünk, és nem azokat, akik ügyeskedéssel, vagy/és kapcsolati tőkével jutnak ötről a sokszor hatra. Azokat, akik úgy mennek előre, mint a kés a vajban. Megállíthatatlanul, mint a buldózer, s ha akarnának, akkor sem tudnának nem gyarapodni.

Még több Mészáros Lőrincet a honnak, még több Rogánt, Matolcsyt! Hogy azoknak, akik ma a sárga csekkek befizetésével hadakoznak, és azon tűnődnek, hogy ruhát, vagy ételt vegyenek a gyerekekkel, nekik is legyen, akire felnézhetnek.

Példaképek kellenek nekünk, akiket azért csodálhatunk, mert több újságjuk, tévéjük és szállodaláncuk van, mint amennyiről mi még csak álmodni sem merünk.

Pozitív hőst minden magyar háztartásba, és a haza fényre lesz derülve!

Simicska Orbánnak: És akkor itt closing

„Ott amikor elmondta, kijött a száján a Roszatom, ránéztem, és akkor rájött, hogy hibázott, ezt a mondatot nekem nem mondhatta volna el. Akkor egy darabig néztük egymást. Azt mondtam, hogy végiggondolom az egészet, és üljünk le egy hét múlva. És akkor leültünk, és mondtam, hogy a véleményem nem változott, ebben én nem tudok részt venni. És akkor itt closing”.

Ezt mondta Simicska Lajos az RTL Klubon közzétett interjúban. Képzeljük magunk elé a szituációt. Ül két férfi, egy héttel a Fidesz 2014-es választási győzelme után. Két férfi, akik mindent tudnak egymásról. Együtt indultak, ugyanabból a egyetemi kollégiumi szobából, ott tervezték, hogy egyszer majd minden az övék lesz. Az övék és családtagjaiké.

Simicska volt az ész, ő kitalálta ki, hogyan lehet sok pénzt keresni. Akkor még nem használták a Matolcsy által később szabadalmaztatott kifejezést, hogy a pénz elveszítette közpénz jellegét.

Akkoriban még lopásnak mondták a lopást.

De a lényeg már akkor is az volt. A rendszer. Simicska kitalálta, és Orbán működtette. Simicska felépítette Orbánt, Orbán hagyta, hogy Simicska megszedje magát. Tudta, ha a Lajos elégedett, akkor ő sem járhat rosszul.

A rendszer működött, a Kaya Ibrahim és Joszip Tot ellopott útlevelével megfújt milliók – köztartozásos Fidesz-közeli cégek eladása révén – csak amatőr ujjgyakorlatok voltak a későbbiekhez képest.

Aztán valami megromlott a két férfi között. Orbán erről nem mond semmit. Még csak le sem törölte arcáról a köpést, amikor egykori barátja azt mondta rá, hogy geci. Nem négyszemközt mondta ezt, újságnak nyilatkozta. Teli lett vele a sajtó. Ettől kezdve mindenki tudja, hogy Simicska azt mondta Orbánról, hogy geci.

Ez a magyar nyelvben nem szép szó, jobb kocsmában kevesebbért is vertek már agyon embert.

Mindez nem egészen egy évvel azután történt, hogy Simicska Lajos azt mondta Orbánnak: „És akkor itt closing”. Befejeztük, vége.

Azt követően mondta ezt Lajos Orbánnak, amikor utóbbi kifejtette neki, hogy miképp fogja felszámolni Magyarországon a jogállamot. Miként készül eltiporni a szólásszabadságot, hogy ne legyen olyan hely, ahol megírhatják, elmondhatják, megmutathatják, hogy tolvajok vezetik az országot.

Simicska állítása szerint az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor Orbán közölte vele: megveteti a Roszatommal az RTL Klubot. Nem azt mondta, hogy de jó lenne, ha a Roszatom megvenné a tévécsatornát, hanem azt, hogy megveteti velük. Érezzük meg a különbséget: utóbbi nem óhaj, vágyálom, hanem kijelentő mód. Azt jelenti, hogy aki ezt mondja, olyan helyzetben van, hogy mondhat ilyet. Odaszól a Roszatomnak, esetleg Putyinnak, gyerekek, kellene nekem ez az RTL Klub. Még nem tudom, mi a tervem vele, lealjasítom, mint a TV2-t, esetleg bezárom, mint a Népszabadságot.

De vegyétek meg, mert momentán nincs rá pénzem. Lenne, de annak egy része Mészáros Lölőnél van kihelyezve. Garancsi Istvánnál, Vajna Tímea férjénél, a saját lábon álló vejemnél.

Próbálom elképzelni a két férfit, amint ülnek valahol és nézik egymást. Simicska azt mondta erről a találkozásról, hogy amikor Orbán kifejtette neki, mit akar, azt gondolta magában: Ez nem biztos, hogy normális.

Hogy Orbán mit gondolt, talán nem tudjuk meg soha. Ha mondaná, akkor sem lehetnénk biztosak abban, hogy igazat mond. De nem is mondja, mert nem áll szóba senkivel. Legújabban a közrádióban az őt kérdező mikrofonállványt is lecserélték – korszerűbbre, megbízhatóbbra. Pedig alkalmas volt az is, de lett nála jobban megfelelő.

Nem tudni, hol találkozott a két férfi: Orbán felcsúti dácsájában, vagy egy világtól elzárt, nagyon elegáns étterem különtermében. Esetleg valahol máshol, talán Simicska valamelyik birtokán futottak össze.

Vajon akkor sejtették-e, hogy ez lesz az utolsó találkozásuk? Vajon tényleg ez volt az utolsó találkozásuk?

Merre? Tovább! – A hét szürreális déjà vu-i

„Orbán Viktorhoz címzett táviratban fejezte ki szívből jövő köszönetét a magyar miniszterelnöknek, kormányának és a magyar népnek a ’melegszívű és baráti fogadtatásért’ Li Ko-csiang, Kína miniszterelnöke – közölte Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője az MTI-vel.” Szürreális déjà vu! S nem is ez volt az egyetlen ilyen átsuhanó, a múltba visszarepítő érzésem a héten.

Forgalmi dugó Budapesten
MTI Fotó: Mónus Márton

Déjà vu 1

Ül az ember (leánya) hétfőn délelőtt a Budapesten tán még soha nem látott méretű dugóban, megpróbál nyugodt maradni (órákon át nehezen megy) és jobb híján mereng. Jelenen, jövőn és múlton. És déjà vu érzése támad. Ilyet – de legalábbis hasonlót – valamikor már átélt. Igaz, volt már annak – kimondani is elborzasztó – 31 éve, hogy Budapest adott otthont a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete ülésének, magyarra lefordítva: a fővárosban tárgyalt két egész napon át a mag-szocialista országok összes, szebb napokat is megélt vezetője, élükön a pártfőtitkárokkal: a többi között – ha még mondanak valakinek valamit a nevek – Erich Honecker, Todor Zsivkov, Nicolae Ceaușescu, Gustav Husak, s persze a szocialista tömb későbbi széthullásában komoly szerepet játszó fiatal(abb) Mihail Gorbacsov. De zömmel idős(ödő) trotty férfiak,

akik ugyan elvben a nép érdekében és a nép vezéreként vezették országaikat a szebb jövő felé, ám akik mindennél jobban féltek a néptől.

És ennek megfelelően mindennél szigorúbban ügyeltettek a biztonságukra.

És akkor itt van az a bizonyos déjà vu elásva!

Merthogy ők is közlekedtek a városban, miként a hét első felében a kínai miniszterelnök és kísérete is. Aki éppen úgy elvben a nép érdekében és a nép vezéreként vezeti az országát a mai, a XXI. század elejéből a szebb jövő felé, ám akit – szemmel láthatóan – mindennél szigorúbban vigyáznak. Legalábbis itt, nálunk, Budapesten.

Fotó: Fenn-O-maniC

A VSZ PTT öregjeinek az útja – történetesen – a Kálvin tér környékét érintette, mégpedig  a délutáni csúcs idején, akkor, amikor a Magyar Televízió és Rádió pasaréti óvodájából a gyerekeket a Rádió Pollack téri bejáratához szállító busz is odaért csomóponthoz. Ami persze hermetikusan le volt zárva, s amiről persze mi, a gyerekekre onnan párszáz méterre várakozó szülők mit sem tudtunk. Csak vártunk…és vártunk…és vártunk. Mobil telefon nem lévén egyre jobban izgultunk, bár az nem tűnt valószínűnek, hogy mind a három – a kék, a sárga és a piros – busz lerobbant, ne adj’ isten, balesetet szenvedett volna. Egy bő másfélórányi várakozás után egyszer csak megjelentek a gyerekek, gyalogosan – az óvónéniknek elegük lett a várakozásból és az aluljárón keresztül elhozták a 3-6 éves apróságokat az aggódó szülőkhöz.

Slusszpoén: Orbán Viktor, a vendéglátó, szemmel láthatóan kifejezetten nagyon-nagyon büszkén – ezúttal nem meghajolva, hanem feszítve – nemzetközi sajtótájékoztatóján (pontosabban, a kínai vendéggel közösen tartott sajtónyilatkozat-tétele közben – na tessék, hát nem itt türemkedik még egy déjà vu!)

köszönetet mondott a budapestieknek azért a türelemért, amit a látogatás alatt kimutattak – persze, ha hallotta volna, miket mondtak a dugóban ülve, állva, tömegközlekedésre vagy csak gyalogosan az úttesten átkelésre várva a zemebrek!

Megjegyzem: 1986-ban is megköszönte pártunk és kormányunk a lakosság türelmét. És persze ők sem tudták, miket mondott a várakozó nép az utcákon, és persze ők sem kértek elnézést. Ezért sem.

Déjà vu 2

„A kínai miniszterelnök levélben fejezte ki köszönetét a magyar népnek a baráti fogadtatásért” – ezzel a címmel jelentette meg szombaton reggel a Magyar Távirati Iroda a héten Budapesten vendégszerepelt kínai miniszterelnök Orbán Viktor kormányfőhöz intézett táviratát, amelyben

„szívből jövő köszönetét fejezte ki a miniszterelnöknek, kormányának és a magyar népnek a ’melegszívű és baráti fogadtatásért’.”

Li Ko-csiang, azt is leszögezte: „Készek vagyunk közös erőfeszítéseket tenni azért, hogy a további kínai-magyar együttműködés és közös fejlődés számára tartós lendületet biztosítsunk”, majd így folytatta: Orbán Viktor miniszterelnök személyes figyelmével és támogatásával a VI. Kína-Közép-Kelet-Európa csúcstalálkozó jelentős sikert ért el.”. Végül leszögezi: „Ha közösek a törekvéseink, sem hegyek, sem tengerek nem távolíthatnak el bennünket egymástól”.

Lehet, hogy bennem van a hiba, de olvasva ezt az állami hírügynökség által ismertetett üzenetet, Bródy János népszerű dala villant be az agyamba:

És találomra kikerestem egy idézetet – már csak a memóriám leellenőrzése végett is:

„A szovjet és a magyar nép szoros barátságát a marxizmus—leninizmus, és a szocialista nemzetköziség eszméi lelkesítik.

Engedjék meg, hogy még egyszer szívből jövő köszönetEt mondjak a fogadtatásért és a küldöttségünk iránt tanúsított testvéri érzésekért.

Sok sikert kívánunk a Beloiannisz-gyár minden dolgozó, …” – mondta Leonyid Iljics Brezsnyev 1996-ban Budapesten.

Hát, így valahogy, így telt el a magunk mögött hagyott hét.

 

Egy Erzsébet utalvánnyal megajándékozott nyugger levele Orbán Viktorhoz

Mélyen Tisztelt Miniszterelnök úr!

Bevallom, sokakkal együtt engem is szíven ütött az a gesztus, ahogyan méltóztattak bejelenteni, hogy idén is kapunk tízezer forintos karácsonyi ajándékot. Amit még az ünnepek előtt, de legkésőbb a két ünnep előtt kézbesítenek a számunkra.

Már most nagyon hálás vagyok.

Tudom, Ön sem fiatalember, megette már a kenyerünk javát. Én még emlékszem arra, amikor, a mostaninál sokkal fiatalabban, volt kedves azt mondani, hogy az idősek felélik a fiatalok jövőjét.

De ne gondolja, hogy most ezért írok, és ezt az egykori suttyóságot akarom számon kérni Önökön. Épp ellenkezőleg: azt szeretném megkérdezni, van-e arra lehetőség, hogy hálám jeléül, már most, 2017 végén, a Fideszre szavazzak?

Mi nyugdíjasok ugyan nem vagyunk hülyék, de azért a mi fejünk sem káptalan. És félő, hogy 2018-ig – ha jól tudom, ekkor lesz a következő választás – ez a mostani apró kis szívesség kimegy majd a fejünkből.

Ezt pedig nem szeretnénk.

Vagy, teszem azt, nem megy ki a fejünkből az Önök végtelen jósága, de közbejön valami. Például az, hogy felvesszük a nekünk járó utalványokat, gyanútlanul elköltjük mindet, az utolsó forintig, aztán néhány hét, vagy hónap múlva fogjuk magunkat és feldobjuk a talpunkat.

Hogyan fogunk mi akkor a Fideszre szavazni?

Ezért arra kérem Önt miniszterelnök úr, hogy biztosítsák be magukat, és 24 órán belül terjesszenek be egy törvényjavaslatot, amit a parlament újabb 24 óra elteltével elfogad.

E törvényjavaslat lényege, hogy a nyugdíjasok már most is szavazhatnának a Fideszre, nem kell megvárniuk a 2018-as választást.

És köszönjük még egyszer az üveggyöngyöket. Az pedig tényleg nagyvonalú gesztus az Önök részéről, hogy az utalványokat nem csak a CBA üzleteiben lehet beváltani.

Múltmásítók

Irigylem azokat az embereket, akik a rendszerváltozás után születtek. Akiket nem terhelnek a múlt bűnei, akiknek soha életükben nem kellett egyetlen kompromisszumot sem megkötniük. Tisztakezűek és ártatlanok, mint a ma született bárányok.

Félreértések elkerülése végett: nem a fiatalokra gondolok. Hanem azokra a hatvanasokra, hetvenesekre, akiknek meglehetősen szelektív a memóriájuk. Akik a rendszerváltozás óta úgy emlékeznek korábbi énjükre, hogy ők már akkor is…

Azokra gondolok, akik most úgy gondolnak akkori önmagukra, hogy valójában csak 1990 után születtek. Ők imádkozták ki a rendszerváltozást, miattuk dőltek le a falak, nyíltak meg a határok.

Léteztek már korábban is, de élni csak 1989 után kezdtek. Kádárék alatt nem vettek levegőt, nem volt anyagcseréjük. Nem utaztak a villamoson, nem vezettek autót, nem is volt erre szükségük, mert nem jártak sehová.

Nem gyűlöltek, nem szerettek.

Úgy volt ez az ország 1989-ben, mint 1945 után: akkor a partizánok kerültek elő valahonnan, s hirtelen kiderült, hogy a háború előtt és alatt tulajdonképpen tízmillió magyar ember harcolt a fasizmus ellen, és várta tárt karokkal a felszabadító Vörös Hadsereget.

Kis ország vagyunk, földszintes hőseink vannak. A kilencvenes évek elején visszaemlékezések tucatjait lehetett olvasni arról, ki hogyan vészelte át az elviselhetetlen negyven évet. Lemerültünk, és kibekkeltük őket, mondta a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke.

Egy nagyon titokban elnyomott és észrevétlenül félreállított sajtómunkás pedig arról számolt be, hogy az üzemi étkezdében rendszeresen elfoglalta a vállalati párttitkár helyét, az pedig nagy mérgesen kénytelen volt másik széket keresni magának.

Kis országnak kis hőstett dukál.

Egy másik hős, a foglalkozására már nem emlékszem, egyszer Dombóvár felé utazott, amikor felszállt a vonatra két szovjet katona.
– Ez a vonat megy Pápára? – kérdezték oroszul a szovjet katonák.
– Da – válaszolta halált megvető bátorsággal a magyar versenyző.
Közben meg nem odament a vonat, hanem éppen az ellenkező irányba. Fifikás nép a magyar, nem lehet vele kukoricázni. Vége is lett a Varsói Szerződésnek hamar. Kis ellenállásokból áll össze a nagy egész.

Biztosak lehetünk abban, hogyha majd elmúlik ez a mostani rémálom, akkor a jelenlegi rendszer kiszolgálói is találnak majd a „munkásságukban” olyan mondatokat, vagy inkább félmondatokat, amelyekkel azt igyekszenek igazolni, hogy ők belülről bomlasztottak. És elmagyarázzák, hogyha nem ők szolgálják ki ezt a rendszert, akkor helyettük kiszolgálja más. Úgyhogy mi, többiek, jobban jártunk, amiért ők szolgálták ki ezt a mostani rendszert, mert mások, akik náluk barbárabbak, még bárdolatlanabb módon tették volna ugyanezt.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK