Blogolda

Jöjjön el a mi országunk!

Talán csak álmodjuk ezt a nyögvenyelős, rosszkedvű, leharcolt vidéket, ahol élünk. Nehéz, egészségtelen ételeket ettünk lefekvés előtt, túl sok Orwell-t olvastunk. Kafka sem javallott, mert az embernek mindenféle kényszerképzete támad.

Magyarország valójában nem ilyen. Magyarország a valóságban nem egy lehangoló, kiábrándító hely, nem olyan, mint amilyennek mostanában látszik. Nálunk, Magyarországon, Európa közepén, a XXI. században, nem lehetne az, ami van. Mert mi, magyarok, alapvetően normálisak vagyunk.

Elmondom, hogy milyen Magyarország.

Magyarország szép és jó hely. Okos emberek gyülekezete. Ebben az országban nincs kirekesztés, mi magyarok szolidárisak vagyunk másokkal. Azokkal, akik nálunk is szegényebbek, elesettebbek, üldözöttebbek.

Magyarországon jogrend van, ami azt jelenti, hogy a bűnös bűnhődik, és a jó elnyeri jutalmát.

Verseny van, és nem harc. Magyarország nem vív ostoba, sehova sem vezető, a nemzetnek ártó, ezért hazaáruló szabadságharcot. Ez nem egy befelé forduló, önmaga démonaival harcoló, múltjával és jelenével megbékélni nem tudó ország.

Magyarországon olyan ember nem kerülhet vezető pozícióba, aki a más szerszámával veri a csalánt.

Ez nem a besúgók, a nyilas házmesterek országa, nem a feljelentő, önkéntes menekültvadászok játszóhelye.

A mi országunk olyan hely, ahol nem a csókosok és az ügyeskedők boldogulnak, hanem tehetséggel és tisztességes munkával lehet előbbre jutni.
Magyarország egy rendes, normális, boldog ország.

Mi magyarok nem követeljük a tiszteletet, hanem kiérdemeljük.

Jöjjön el a mi országunk!

GRAFIKONBAN A VILÁG –  Alkoholfogyasztásban az élen járunk

Végre egy nemzetközi összehasonlítás, amelyben jól áll Magyarország: némi üröm az örömben, hogy ez azért messze nem akkora dicsőség: a tiszta alkoholfogyasztásban sikerült ugyanis felzárkóznunk a világ élvonalához.

 

Az Ipsos – 38 országot vizsgáló – adataiból készült Statista-infogarfikonból az derül ki, hogy Belgium, Franciaországé s Németország után következünk a sorban: minden egyes magyar évi nem egészen 11 liternyi tiszta alkohol-fogyasztásával. A fogyasztás nálunk egyébként durván 30-40 százalék közötti égetett szeszből és sörből, illetve nem egészen 30 százaléknyi borból áll. A belgák azért ránk vernek ebben több, mint két és fél litert. Persze – mint a grafikonhoz fűzött rövid kommentárban olvasható: könnyű a belgáknak, ahol csak sörből 1600 különféle fajtát számoltak meg. Furcsa, de a kutatás szerint az oroszok – akik a magas alkoholtartalmú vodkára esküsznek – csak a hetedik helyre futottak be.

GRAFIKONBAN A VILÁG – A marihuána legalizálása

Minden eddigi rekordot megdöntött az amerikaiak kiállása a marihuána legalizálása mellett. Egy Gallup felmérés szerint az amerikai lakosok 64 százaléka szerint legálissá kellene tenni a könnyűdrogot.

 

A Statista.com grafikonja azt is megmutatja, hogy alig pár évvel ezelőttig még az ellenzők voltak többségben.

Magyarországon teljesen ellentétes eredményt kaptak

az idén nyáron végzett felmérésben a készítők, a Nézőpont intézet. Az eredmény: közel másfél millió ember (a teljes felnőtt népesség 18 százaléka) ért csak egyet azzal, hogy Magyarországon szabályozott keretek között lehessen marihuánát árusítani, közel hatmillióan (a teljes felnőtt népesség 73 százaléka) viszont ellenzik az elképzelést

Forrás: http://nezopontintezet.hu/?s=marihuána

Különleges kávé

– Uram, engedje meg, hogy gratuláljak!

– Gratulálni? Nekem? Mihez?

– A kávéjához.

– Nekem nem szoktak gratulálni. Én csak…

– Még soha senki nem gratulált magának? Ne szerénykedjen, mert úgysem hiszem el!

– Pedig tényleg így van.

– Tudja mit, inkább elhiszem, hogy még senki nem dicsérte meg az Ön kávéját. Irigyek az emberek.

– Hát, ami azt illeti, tényleg irigyek.

– Több, mint ötven éve iszom kávét. Higgye el, értek hozzá. Gratulálni szeretnék.

– De én… semmi különös. Kis műanyag pohárba beletöltöttem, aztán letettem a vendég úr elé a pultra…

– Ne szerénykedjen uram! Mint említettem, sok évtizedes kávéivási tapasztalat áll mögöttem. Úgyhogy, ha én mondom, elhiheti: ilyen kávét, mint amilyet Ön főz, én még soha, sehol nem ittam.

– Nekem még soha senki nem mondott ilyet. Én ugye csak állok itt, töltöm ki az italt, mikor mit. Magának épp kávét.

– Kávét? Maga kávénak nevezi ezt a nem mindennapi, fantasztikus jelenséget? Hiszen ez nem is kávé, hanem egy valóságos találmány! Egy nóvum!

– Zavarba hoz…

– Uram, ha nem sértem meg, és nem szakmai titok, elárulná, hogyan csinálja? Legalább húsz országban ittam már kávét, de ilyet, mint azt volt szerencsém említeni, sehol.

– Nincs titok. Megfőzöm, és kitöltöm. Ennyi.

– Ön túlságosan is szerény. Az Ön kávéjának, mint már említettem, nincs párja a világon. Egyedülálló. Ha nem volna félreérthető, azt mondanám: Unikum. Tényleg nincs semmi titka? Ősi családi recept, ami apáról fiúra száll? Netán a főnökei megtiltották, hogy elárulja ennek a különleges, semmi máshoz nem hasonlítható kávénak az összetevőit?

– Nincs titok uram, nincs mit elárulnom.

– Akkor hát ez a nagyon speciális, gusztustalan műanyag pohár teszi? Az adná azt a förtelmes aromát? Amitől még másnap is majdnem felfordult a gyomrom?

– Tessék?

– Jól hallotta! Ezer helyen ittam már kávét életemben. Jókat és rosszakat egyaránt. De a maga kávéjánál undorítóbbat még soha nem ittam. Ilyen pocsék kotyvalékot… Nem gondolt még arra, hogy szabadalmaztassa? Hogy egész Magyarországon, de mit beszélek, az egész világon, egyedül Önnél lehessen ilyen ócska kávét inni? Tanítani kellene az Ön kávéját, uram. Elrettentő példaként állítani a büfések leendő nemzedéke elé.

– Tűnjön el maga szemét alak! Mit izél engem ezzel a kávéval? Ugyanabból a zaccból van, mint a többi.

– Akkor meg pláne: nem gondolt még arra, hogy szabadalmaztassa? Nem szeretné, hogy egész Magyarországon, de mit beszélek, az egész világon, egyedül Önnél lehessen ilyen ócska kávét inni?

– Tűnjön el, mert rendőrt hívok. Nézzen hátra, maga miatt áll a sor.

– Ha megengedi, lefényképezném a bodegáját. Tudom, a szerény, igénytelen külsőből nem mindig lehet következtetni a gazdag és értékes belbecsre…

– Takarodjon! Ha fél perc múlva még mindig itt látom, magára uszítom a kutyámat.

– Csak jelezni kívántam, hogy a maga kávéja…

– Tudja mit? Adok magának ingyen egy kávét. Műanyag pohárba.

– Jól van, azért nem kell ennyire barátságtalannak lenni! Nézzék már, hogy kivetkőzött magából! Már, itt sem vagyok. Kézcsókom a nagyságos asszonynak! És, ha lesz egy kis idejük a nagy forgalom mellett, igyanak meg valahol egy rendes kávét az egészségemre!

GRAFIKONBAN A VILÁG – Adófüggő Európa

A legfejlettebb ipari államok között a magyarok kénytelenek elviselni a 8. legnagyobb GDP-hez viszonyított adóterhet. Ám míg  például a listavezető Dániában a befolyt adókból igazi jóléti társadalmat finanszíroznak, ugyanez idehaza kevésbé mondható el. Még a legnagyobb jóindulattal sem lehetne például a 6,3 százalékpontos különbséggel összehasonlítani a nyugdíjakban vagy az egészségügyi ellátásban meglévő szakadékot a két ország között.

 

Akárhogyan is, a beszedett adók GDP-hez viszonyított arányát tekintve a TOP-10 OECD-ország mindegyike európai – ahogy az a statista.com grafikonján látható. 46 százalékkal vezet Dánia, s a tizedikben, Görögországban is magas, közel 40 százalékos az arány. Az OECD átlaga egyébként 34,3 százalék – összehasonlításként a magyar 39,4.

Európán kívül a vizsgált ráta jóval alacsonyabb: az USA-ban például 26, Dél-Koreában 26,3, Törökországban 25,5, Izraelben pedig 31,2  százalékos. De persze vannak európai országok is, amelyek e téren igen visszafogottak: ilyen például Írország a maga 23 százalékos rátájával.

Az emberek jók

Látom a visszapillantóban, hogy a mögöttem jövőnek valami baja van. Messze van még tőlem, de már villog kegyetlenül. És nyomja a dudát, mintha csak ma kapta volna ajándékba. Pedig nem megyek lassan, ráadásul a külső sávban haladok, elmehetne mellettem, ha akar. De nem akar, inkább villog és dudál. Valami baj lehet vele, gondolom magamban, és megpróbálom elképzelni, mi történhetett. Megcsalja az asszony? Netán gondjai vannak a munkahelyén? Nem tudta tegnap felszedni a strandon azt a hosszú combú vörös leányzót a strandon? Vagy felszedte, de a dolog nem úgy sült el, ahogyan szerette volna?

Soha sem fogom megtudni. Csak azt látom, hogy miközben közelít, vérvörös arccal nyomja a gázt. Integet és mutogat.

Tudom, nem nekem szól a mutatvány, ha megelőz, következő áldozatával ugyanezt teszi. Baja lehet a világgal, és így adja ki magából a feszültséget.

Az emberek, nyugtatom magam, jók. Százból kilencvenöt normális. Kár, hogy a memóriánk nem vevő erre a felismerésre, nem a normális embertársak maradnak meg az emlékezetünkben. Hétfőn, ha túléljük az ismeretlen autós „kolléga” ámokfutását, a munkahelyünkön nem arról mesélünk a többieknek, hogy láttunk egy vajszínű Volvót, amelyik teljesen normálisan közlekedett. És képzeljétek, mondjuk a tágra meredt szemekkel hallgató kollégáknak, rögtön utána egy sötét színű Ford érkezett, ha hiszitek, ha nem, azzal sem volt semmi baj.

Olyan ez, mint az áruház, ahol több pénztár is működik. A legtöbbnél normálisan megy a munka, mindössze egyetlen olyan pénztár van, ahol az ott dolgozó valamiért morcos. Barátságtalan, látszik, a háta közepére kívánja a vevőket. Nincs üldözési mániám, tudom, nem nekem szól a rosszkedve – utálja ő az egész világot. Pedig ugyanannyi lehet a fizetése, mint azé a kolléganőé, aki kettővel mellette hallgatja a vonalkódok csipogását. És van egy hivatal, ahol már tudom, melyik ablakhoz nem szabad menni. Mert a mögötte ülő hölgy szándékosan lassú, körülményes. Az a típus, aki nem azt nézi, mi az, amit lehet, hanem azt, hogy mit nem.

Pedig rosszkedvűen – és rosszul dolgozni – legalább annyira fárasztó, mint ugyanazt jól csinálni. Aki már próbálta, tudja, hogy nem nagyobb macera jól átsütni a húst, és tisztességesen centirozni a kereket. Vagy, teszem azt, normálisan befejezni egy elkezdett mondatot.

Villogó, dudáló sofőrök, rosszkedvű eladók és pikírt hivatali alkalmazottak próbálkoznak nap, mint nap, hogy elvegyék a kedvünket az élettől. De én javíthatatlanul optimista vagyok, és reménykedem mindhalálig – talán nem a hülyék vannak többségben.

Kósa néni malacai

Istenem, hát mi rossz van abban, ha egy 82 éves asszony vesz  magának egy fél sertéstelepet? Még akkor is, ha az illető idős hölgy nem más, mint Kósa Lajos édesanyja.

Tegye a szívére a kezét, aki még sosem hallott olyanról, hogy valakinek idős korára sikerült beteljesítenie a gyerekkori álmait? Honnan tudhatjuk mi, földi halandók, akik nem vagyunk Kósa Lajos rokonai, hogy Kósa néni mire vágyott egész életében? Hogy mennyi nélkülözés és lemondás előzte meg, mire odáig jutott, hogy leperkálhatta a mátészalkai sertéstelep vételárának a felét?

Más helikopterrel megy a felesége barátnőjének a lagzijába, Kósa néni sertéstelepet vásárol.

Közöd?

Különös tekintettel arra a nem elhanyagolható körülményre, hogy Kósa Lajos anyukája nyugdíjazásig védőnként, majd bölcsődevezetőként dolgozott. Hát milyen emberek azok, akik egy nyugalmazott bölcsődevezetőtől már egy fél sertéstelepet is sajnálnak? Azon rugóznak, hogy miből futja Kósa néninek egy fél sertéstelepre. Olyat még senki sem hallott, hogy valaki spórol, és beosztással él? Hogy nincsenek költséges hobbijai? Nem utazik Új-Zélandra Rolling Stones koncertre, mint a fia, a Lajos?

Nem is Kósa Lajos vette meg a mátészalkai sertéstelep felét, hanem a mamája. Pedig nyilván a Lajos is szívesen bevásárolta volna  magát a rokonságukhoz tartozó Szilágyi testvérek birodalmába, de nem tehette, mert a Rolling Stones koncert jegyei és az utazás felemésztette minden tartalékát,

És hogy Kósa néni nem egyszerűen megvásárolta a fél sertéstelepet, de még rögtön tőkét is emelt? Egyik évről a másikra 47 ezer forintról 67 millióra duzzadt a telep törzstőkéje. És ezek után még van képe a sajtónak, valamint a politikai pártoknak azon agyalniuk, hogy miből van ez a pénz?

Miért nem azt kérdezik inkább, hogy miből telik Rogán Antalnak és családjának fényűző életvitelre? Helikopteres lagzi-látogatásra, Pasa parki kéglire, balatoni üdülőre, drága nyaralásokra?

Tessék? Hogy megkérdezték, de nem volt rá válasz?

Akkor tessék azt megkérdezni, hogy Szijjártó külügyminiszter miből vette a 167 millió forintos dunakeszi kis kulipintyóját. Túl azon, amit válasz gyanánt a képünkbe löktek a derék urak. Hogy a Szjjártó-szülők egy élet megfeszített munkájának gyümölcseként spórolták össze házikóra a pénzt. Tessék róluk példát venni!

Vagy, hogy Lázár János miből vásárolt a tízéves kisfiának 70 millió forintra taksált lakást? Micsoda? Hogy már ezt is megkérdezték?

És? Jött rá válasz?

Akkor most miért egy 82 éves néni sertéstelep-vásárlásán vagyunk kiakadva. Inkább ő vegye meg a mátészalkai sertéstelep felét, mint a Soros!

Amúgy meg nincs abban semmi titok, hogyan vehette meg Kósa néni a fél sertéstelepet Mátészalkán. Pontosan ugyanúgy, ahogyan Rogán miniszter a Pasa parki lakást, Szijjártó miniszter a dunakeszi vityillót, Lázár miniszter a fiának a lakást, vagy, teszem azt, Mészáros gázszerelő fél Magyarországot.

Hé emberek! Nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen oszolni!

GRAFIKONBAN A VILÁG – A terrorizmus ára

Két év óta csökken a terrorakciók miatt elszenvedett gazdasági károk összege a világban. Az eddigi legnagyobb veszteséget – 104 milliárd dollárnyit – 2014-ben volt kénytelen a világ elkönyvelni. Tavaly 84 milliárdra rúgott ez az összeg

A legtöbb kárt a konfliktusoknak leginkább kitett országok szenvedik el a terrorizmus miatt, s ezek java része a Közel-Keleten és Észak-Afrikban, továbbá a szubszaharai Afrikában és Dél-Ázsiában találhatók. Tavaly Irakot GDP-je  24 százalékának megfelelő kár érte, Afganisztánban pedig az elszenvedett gazdasági kár értéke megfelelt a GDP 13 százalékának – írja a statista.com

A csikkes ember

Engedje meg uram, hogy meghajoljak az Ön zsenialitása előtt. Kérem, ne is szabadkozzon: Ön itt és most engem lenyűgözött! Ez a stílus, ez az utánozhatatlan elegancia! Több volt ez, mint egy mozdulat. Ez, ha szabad így fogalmaznom: egy életérzés.

 

Ahogyan azt a cigarettacsikket ledobta maga elé a földre! Mit dobta! Pöckölte uram! De úgy, hogy közben egyetlen arcizma sem rezdült. Semmi erőlködés, belülről jött, ne is tagadja, mintha ez lenne a világ természetesebb dolga.

Minden elismerésem az Öné, tisztelt úr, és remélem, nem veszi tolakodásnak, de ha szépen megkérem, elárulná a titkát? Mert láttam én már csikket eldobni, ki ne látott volna, mindennapos dolog az ilyen. A legtöbben hanyagul a földre ejtik az elszívott cigaretta maradványát, amelyet a magyar ember, ki tudja, milyen meggondolásból, csikknek nevez. De ezt bárki képes megcsinálni, ebben, és ezt Ön nálam nyilván jobban tudja, nincsen semmi kellem.

Ha nem érti félre, mert azt a világért sem szeretném: az ön mozdulatában filozófia van. De legalábbis, világnézet. A legtöbben a maga helyében, például én magam is, amolyan hétköznapi gondolkodó módjára, keresnénk egy szemetest. Itt a körúton hál’ istennek van belőlük néhány. De én is tudom, hogy ez amolyan földszintes gondolkodás. Nem méltó Önhöz, belátom, akiről már messziről látszik, hogy többre hivatott nálunk, gyarló, hétköznapi embereknél.

Akik ráadásul még csak nem is dohányzunk, mert még ennyi fantáziával sem áldott meg bennünket a sors. Vagy, ha Önhöz hasonlóan időnként mégis rágyújtunk, az élvezet végeztével keresünk egy szemetest, és odadobjuk a csikket. És elnyomjuk előtte, nehogy meggyulladjon…

Tudom, avítt, korszerűtlen dolgok ezek. Mert mindig kell valami új, valami más, ami előreviszi a világot. De azért, ha csak nagy vonalakban is, mégis érdekelne, hogy honnan ez a páratlan, mondhatnám, pártját ritkítóan briliáns technika. Hazulról hozta, a génjeiben cipelte idáig a mi okulásunkra, vagy inkább, ahogy képzelem, szorgos gyakorlás gyümölcse az, amiben most mindenki a saját szemével gyönyörködhetett.

Végül is, mindegy, a világért sem kívánom, hogy elmagyarázza nekem, mennyi ebben a gyakorlás, és hány százalék a született tehetség. Mert az is kell hozzá, tudom ezt anélkül is, hogy mondaná.

És persze társadalmi felelősségérzet, tisztelt uram. Mert odahaza nyilván Ön sem dobálja el a csikket, nem hagyja füstölni a szőnyegen. Miért is tenne ilyet? Ebben a tevékenységben, amit nevezzünk az egyszerűség kedvéért csikkdobálásnak, a világhoz való viszony érhető tetten.

Ne szerénykedjen, mondjuk meg, úgy, ahogy van: ha Ön, és az Önhöz hasonlók nem lennének, tisztább, élhetőbb lenne ez a város. Nem bírálat mindez, és remélem, nem is vette tolakodásnak, amiért egy látszólag epésnek tűnő, ám valójában előremutatásnak szánt megjegyzésre vetemedtem.

GRAFIKONBAN A VILÁG – 65 év felett is dolgoznak

Mekkora felháborodás övezte Magyarországon még a (Gyurcsány-vezette) kormány döntését 2009-ben, hogy fokozatosan 65 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. Ma félúton tartunk a 2022-ig fokozatosan elérendő célhoz vezető emelések útján: jelenleg – alapesetben – 63,5 évesen kérhetik nyugdíjaztatásukat a magyarok. Ám nemhogy 63,5, de 65 évesen is, a világ számos részén az emberek jó része még dolgozik.

 

Igaz, jelentős a szórás – ahogy az a mellékelt grafikonból is kiderül, hiszen van olyan ország – meglepő módon Indonézia  –, ahol a 65 éven felettieknek több mint a fele aktív, ugyanakkor van, ahol a 10 százalékot sem éri el ez a mutató – ilyen a legpasszívabb idősekkel „büszkélkedhető” Spanyolország, ahol 5,3 százalék az arányuk. Magyarország sem áll túlságosan fényesen: a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a idén az első negyedévben a 65+ korosztálynak nem egészen a 19 százaléka volt aktív, ezzel bizony eléggé hátul kullogunk a rangsorban.

Érdekes – ahogy az a legfejlettebb ipari államokat tömörítő OECD jelentéséből kitűnik –, hogy Ázsiában dolgoznak kiemelkedően magas arányban az idősebbek – persze az más kérdés, hogy ezt anyagi kényszerből vagy a velük született és életmódjuknak, étkezésüknek köszönhetően megőrzött fittségüknek köszönhető a teljesítmény.

2009. elején még Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején született meg a döntés arról, hogy sok éves fokozatos emelés eredményeként 2022-ra 65 évre emelik a nyugdíjkorhatárt Magyarországon. Az egymást követő Orbán-kormányok sem változtattak az ütemen és a célon. Jelenleg ott tartunk, hogy 63,5 évesen lehet nyugdíjba vonulni Magyarországon.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK