Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákrum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen.
Ítéletet hozott a kolozsvári táblabíróság, minden bizonnyal igazságtalant (még jó hogy csak alapfokon), de legalábbis indokolatlanul aránytalant, amikor Horváth Annát több mint két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Az ügy, minden bizonnyal, még sokáig foglalkoztatja majd a rommagyar közvéleményt, és fordulatokat is tartogat. Nem tisztem pusztán jogi, vagy erkölcsi megítélése a dolognak, viszont nem tartom érdektelennek politikai kontextusba helyezni a történteket, annál is inkább, hogy amiről szólni szeretnék az a mód, ahogyan maguk a szereplők (aktorok, stakeholders) politikai célokra igyekeznek kihasználni az adott ügyet.
Éppen mert az (i)gazságszolgáltatás integritása morális kérdés, a példaadás adekvát lehet a rendszer korrupciójának leleplezésére, elindíthat olyan folyamatokat, melyek a korrupció ellen hatnak, és minden esetre, ráirányíthatják a figyelmet a jelenségre, csakhogy. A mártír, a példaadó kulturhérosz sikerének feltétele, hogy a hős az egyetemesnek tételezett igazság, a humanizmus nevében lépjen föl („a példaadás erkölcse”), mindenféle pártos elköteleződés nélkül hozzon áldozatot, érték-vezérelten, de nem valamilyen partikuláris, hanem az egyetemes értékek nevében. Az önként vállalt mártírságnak hitelt (és ennyiben elismerést) az egyetemesre való hivatkozás ad(hat), a vértanúság csak és kizárólag az erős és megmásíthatatlan hiten alapulhat, de nem a politikai közösség, hanem a morális közösség ad neki értelmet és keretet.
Horváth Anna ügye jogosan borzol kedélyeket, okoz morális fölháborodást, ezért első látásra rendelkezik azzal, ami a példaadás erkölcsének maximuma, rendkívüli gesztusokat, akár mártíriumot (persze átvitt, szimbolikus értelemben) is kiválthat, csakhogy. Az ügy amiért szabadsága elvesztésével készül kiállni Horváth Anna és a rommagyar politikai mainstream (valamint egy ad hoc fanklubbá izmosodó közösség „#tartskiancsa”), egyfelől (1) zavaros és átláthatatlan (felemás volt a mártír-szerep választása is, amikor HA nem fogadta el az esetleges felfüggesztett börtönbüntetést, viszont vádlott-társa Fodor Zsolt elfogadta azt. Különös tanács egy ügyvédtől, ha ugyan ő volt a kezdeményező, aki nem arra bíztatja védencét, hogy minden eszközt használjon ki a kiszabandó büntetés mérséklésére hanem, hogy visszautasítson egy lehetőséget. Téves helyzetértékelés vezethetett arra a következtetésre, hogy a felfüggesztett büntetés előzetes elfogadása azonos lenne a bűnösség elismerésével. Most akkor a tettestárs „bűnösebb”, mint a fővádlott, van ilyen értelmezése, vagy akárcsak percepciója is, a dolognak?). Másfelől pedig csak (2) áttételesen, azaz mesterkélten, manipulatív módon kapcsolódik ahhoz, aminek érdekében politikai eszközként igyekeznek kihasználni, azaz a korrupció-ellenes harc betámadására. Az eset alkalmas lehet – nem perdöntő bizonyítékként, de fontos adalékként – az (i)gazságszolgáltatás korrupciójának illusztrálására, de a korrupció-ellenes föllépés fölösleges voltának igazolására, és még inkább, a jelenleg kormányon levő pártokhoz való csatlakozás legitimálására, teljességgel alkalmatlan.
(1) Különös ellentmondásba keverednek azok, akik a közszereplők erkölcsi profiljából, pontosabban annak percepciójából kiindulva, egyfelől azt feltételezik, hogy amennyiben lehetőségük van rá, a korrupt megoldásokat fogják – eufemisztikusan szólva – előnyben részesíteni. Ezt rögzíti a népi bölcsesség, miszerint „alkalom szüli a tolvajt”. Másrészt ezt az erkölcsi kérdést, azután túlszabályozással próbálják kezelni, és a lehető maximális politikai kontrollt erőltetik a korrupció visszaszorítására, ráadásul hiteltelenek, mert maguk is korrupciós ügyekben érintettek. Csakhogy az erkölcsi tartást, az ügyészek-bírók feddhetetlenségét szinte lehetetlenség törvénykezéssel szabályozni. Végső soron az erkölcsös magatartás garanciái nem a szabályozásban, hanem személyiségvonásokban, és az azt létrehozó kulturális közegben vannak. Paradox módon éppen az (i)gazságszolgáltatási intézmények (egy vitatott, de elgondolkodtató korrupciós-elmélet szerint az egészségügy mellett) „ellenőrizhetetlenek”, mert egyfelől a jogi kultúra alacsony szintje miatt is, olyan szakmai elit működteti, mely különleges tudása okán szuverén; mert olyan titkos belső hálózatok jönnek/jöhetnek létre az intézményeken belül, melyeket semmilyen felügyelet nem képes sem leleplezni, sem fölszámolni, akik megtehetnék maguk, is részesei a céhen belüli nagyon erős szolidaritásnak (úgymond kötelezi őket a „mundér becsülete”), tagjai a kiváltságos klubnak; mert az intézmény működésének jórésze a nyomozás érdekeire való hivatkozással titkos, vagy legalábbis a médiák és a nagyközönség számára elérhetetlen információkon alapul, stb. Azok az eljárások, melyek a testületek integritását hivatottak bizonyítani – a szigorú és szakszerű kiválasztási rendszertől, (ha meggondoljuk, a jogászok erkölcsi tartásának kérdése már a pályaválasztáskor, az egyetemi felvételinél eldől, azután a rendszerbe való belépéskor kellene újfent kérdés legyen. Csakhogy, gondoljunk bele, a román rendszerben rengetegen gyanús másod-harmadosztályú egyetemeken utólag szerzett diplomákkal nemcsak ügyvédek, ügyészek vagy bírók, hanem törvényhozókká lettek. Azután rengeteg kiszolgált rendőr és titkosszolga stb., szerzett így-úgy jogi diplomát és lépett be a rendszerbe stb., stb.) és időszakos átvilágítástól kezdődően, a magas fizetés és karrierút szabályozásáig, vagy az „elmozdíthatatlanság” (inamovibilitate) biztosításáig – végső soron kijátszhatók, a korrupció ezekben az esetekben, szinte teljes egészében morális kérdés marad. A tisztán morális föllépések kritikus száma adhat reményt a rendszer korrupciójának mérséklésére, ráadásul bevett és egyszerű receptek sincsenek, ha csak a generációs megújulás, és a politikai környezet befolyásának radikális visszaszorítása, az oktatási rendszer átalakítása (a jogi karok nyakló nélküli létrehozása és akkreditálását is vissza kellene szorítani stb.), nem számít annak.
(2) Két bizonyítékát láthatjuk annak, hogy az ügyet, attól lényegében független politikai kérdésekben és vitákban próbálják eszközként használni az elítélt és politikustársai. Az első érdekesség, hogy maga Horváth Anna, az ítélethirdetést követően, első reakcióként, az ügynek megfelelően, nagyon is emberileg és érthető módon reagált, azaz megdöbbent a kiszabott börtönbüntetés hallatán. A „szekusállam” emlegetése csak később (konzultációt követve? “Mi azt mondtuk Annának, menjen tovább” – hangzik el Kelemen Hunor interjújában) került be a nyilatkozataiba, és ezzel a végletesen általánosító politikai diskurzus útjára lépett. (Nehéz világosan látni, hogy mi is történt az ügyben – legalábbis a részletes bírói indoklás megismerését megelőzően – de ha valóban a SRI és ügyészség törvénytelen együttműködésével gyűjtöttek terhelő bizonyítékokat, ez ki fog derülni. Sőt a hibás, a jogosulatlan bizonyítási eljárás nyomós érv lehet a fellebviteli eljárásban. És ez esetben is nehéz a „szekusállam” fogalom (allegória?) használata, mert ez mindenestől azonosítja a mostani titkosszolgálatot a volt politikai rendőrséggel, azután ezt az egész állam működésére kiterjeszti, de mindenekelőtt, egy igazolhatatlan föltevést, egy terjedő konteót, próbál tényként /alternatív tényként/ elfogadtatni. És mi történik, ha fellebbezést követően a Legfelsőbb Bíróság felmenti, vagy esetleg, egy felfüggesztett büntetést szab ki Horváth Annának? Akkor vége a „szekusállamnak”? Ezek után, vélhetően, lehetetlen lesz számára – esetleges fölmentését követően is – jogászként elhelyezkednie a „rendszerben”, véglegesen fő állású politikus marad).
Hogy itt politikai (stratégiai) kommunikációról van szó, és nem a konkrét ügy megítéléséről, azt a leginkább Kelemen Hunor rossz mondata leplezi le, aki először igazságtalannak és szabálytalannak véli az ügyet, azután pedig azt mondja: ”Szóval sok sebből vérzik ez az úgynevezett korrupcióellenes harc, és Horváth Anna esetében korrupciót nem lehet emlegetni.”(Itt feslik föl a politikai kommunikáció vékony szálából font háló, bár HA esetében korrupcióról nincs szó – jelenti ki a főnök –, mégis a korrupcióellenes harc betámadására használja a politikum az ügyet. Sőt a korrupció-elleneseket később sztálinistának mondja a Fidesz itteni pártjának szóvivője, aki a PSD-ALDE-val való politikai szövetség legitimálására is használni akarja HA ügyét, és ezzel egy sorba helyezi Dragnea and Co-val. Ki kit véd, és kitől? Ki szolidáris HA-val? Aki, ügyét manipulatív módon, politikai harc eszközeként igyekszik kihasználni, vagy az, aki arra biztatja, hogy mentse magát, minden legális eszközzel és ne vigye át a politikai diskurzusok területére áldozatiságát, hagyja az esélytelen mártírszerepet?)
És itt a törés, a meg nem engedhető diskurzusváltás, a mártírgesztus lenullázása, de legalábbis politikai kihasználása, megszállása és eltérítése eredeti morális jelentésétől. Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen. (A Sacco e Vanzetti – egy sikeres film, az amerikai igazságszolgáltatási rendszert viszont nem az változtatta meg (ehhez ötven évet késett is), hanem a demokratikus folyamatok és az emancipáció, a civilizációs haladás).
Magyari Nándor László
