Így a magát megveszekedett antimarxistának tudó, valójában ignoráns és arrogáns, „hetyke tudatlanságára” végtelenül büszke publicista, ízléstelen és mindent egybevetve érdektelen, írásából tudja meg a nagyérdemű (no, ugyan hányan lehetnek ők is?), hogy Marx nem alsónemű vagy karóramárka, hanem valami más.
Akárhogyan is nézzük a kétszázéves Marx évforduló mifelénk csakis azt mutatta meg, hogy mennyit süllyedt a közélet, a közös okoskodás, a nyilvános vita, a filozófia, a gazdaságtan és végül a publicisztika színvonala. Persze ez sem kevés, mármint a hanyatlás, az igénytelenség, a primitív-demagóg közbeszéd eluralkodásának való tükörnyújtás. És azt is eszünkbe juttatja, hogy nemrég még rommagyar filozófusok és közéleti hangadók is részt vettek – fölkészültségüknél és erudíciójuknál fogva még a legsötétebb elnyomatás körülményei között is megtehették – a (neo, poszt, reform vagy kritikai) marxista vitákban: volt saját mondanivalójuk. Vagy felejtsük el, hogy volt nekünk Bretter Györgyünk is? (Hogy csak őt említsem, mert nem volt nekünk saját Antonio Gramscink, de még Lukács Györgyünk sem, mert hogy műveit hasonlóan kevesen ismerik). S mivel azok, akik időnként úgy léptek/nek föl, mint valamiféle Marx-követő „tiszta elmék” most éppen alkalmi maoista korszakukat élik (persze stílusosan Alain Badiou félreolvasatát követve) és már nem is pitiznek az általuk elképzelt Marxnak, a legszínvonaltalanabb és közönségesebb, a magyarországi gyűlöletkampányhoz igazított publicisztikák és kommentek virágoznak. Becsületére legyen mondva, a hiányt (nem tudni, hogy egyáltalán fölkértek volna valakit, hogy próbálkozzon meg egy Marx interpretációval?) a transindex.ro, azzal próbálja kitölteni, hogy átveszi TGM Mércében megjelent alkalmi írását. Így mégiscsak megjelenik rommagyar fölületen is a gondolat, hogy: ”Marx osztozik a legnagyobb gondolkodók balsorsában: őt is félreolvasták, félreértették, műveit nem ismerik eléggé se hívei, se bírálói – … – , ráadásul hatása (akárcsak olyan mestereké, mint Platón és Arisztotelész) annyira szerteágazó és sokrétű, hogy könnyű őt összetéveszteni némely követőivel, s néhány odavetett (ám agyonkommentált) megjegyzése önállósult, saját szakirodalmat növesztett, amelynek csak kevés köze lehet gondolkodásának lényegéhez”. Így a magát megveszekedett antimarxistának tudó, valójában ignoráns és arrogáns, „hetyke tudatlanságára” végtelenül büszke publicista, ízléstelen és mindent egybevetve érdektelen, írásából tudja meg a nagyérdemű (no, ugyan hányan lehetnek ők is?), hogy Marx nem alsónemű vagy karóramárka, hanem valami más. És ez a más az, ami bosszantó, mert mint primitív írásból és kommentekből látszik Marx egy „sarlatán”, szóra is alig érdemes, ha nem azért, hogy elpufogtassuk gyűlölködő kijelentések sokaságát, bizonygatva, hogy értjük az újpopulista/demagóg üzenetet, most gyűlölni kell, nem baj, ha azt sem tudjuk kit és mit. Az sem baj, ha Sztálint szidjuk (majd talán ugyanolyan hévvel dicsérni is fogják ugyanazok), mikor Marxot írunk és az sem, hogy olyan dolgokkal azonosítjuk a 19.századi óriást, amihez végképp semmi köze. Marx a jobboldalként tetszelgő populista diskurzusok, a gyűlöletbeszédnek is központi alakja, mire mennének nevének – de soha nem gondolatainak, azokat nem éri föl ésszel sem a másod-harmadrangú publicista, sem az ő nagyérdeműje a kommentariátus – fölemlegetése nélkül?
Egyetlen őszinte mondata van a hangadónak Marx kapcsán, és nagy kár, hogy nem erre szűkítette írását, mondandója ennyi volt: ”Tulajdonképpen akart a fene Karl Marx születésének kétszázadik évfordulója alkalmából bármilyen módon megnyilvánulni”. A többi gondolattalan pocskondia, semmi köze Marxhoz. A színvonalas kritikai műfaj rég halott, az anyázás a divat, a bayerizmus, úgy is, mint keresztény érték.
De még a legigénytelenebb szövegben is van valami, ami reflexióra érdemes, bizonyítja szerző (neve említésére sem érdemes) cinikus/önsajnáltatónak szánt megjegyzése, hogy ti. gyerekként, valamennyit, egy olyan rendszerben élt – mi több szerinte egy egész régió szenvedte meg ezt a dolgot –, mely „Marx tanaira épült” volna. Sőt aztán állítja, valahogyan, történelmi és földrajzi bakugrások, demagóg szövegelés, töltelékszavak és mondatok során Marx tanai felelnek usque „százmillió ember pusztulásáért”.
És itt azért érdemes lenne megállni az apokalipszissel, és egy ártatlan de attól fogasabb kérdést föltenni: Ceusescu, Pol Pot, Mao, vagy Castro, Sztálin, vagy horribile dictu, Rákosi rendszere, hogyan és mennyiben „épült Marx tanaira”? És a választ nem várhatjuk demagóg, szerencselovagoktól, akik most éppen a trendet vélik meglovagolni, de biza kihívás ennek megválaszolása a létezett szocializmust megtapasztalt, és a „marxi tanokat” valóban ismerők számára. Eszme és gyakorlat, filozófia, vagy egyenesen utópia, és praxis viszonya – és persze nemcsak Marx kapcsán, de miatta fokozottan, hiszen ő állította, hogy „a filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk” – máig megoldatlan föladvány. Nem túlzás azt mondani, addig nem tudunk – legalábbis eszmei értelemben – túllépni közelmúltunkon amíg ezt a kérdést meg nem válaszoljuk, és sajna Marx ehhez nem lehet útmutató, ő az összevetés egyik pólusa, de receptet, továbbra sem adhat.
Újra kell gondoljuk (vagy marad az unthinking) az összefüggést, hogy pontosan megérthessük nemcsak a közelmúltat, hanem a jelenlegi krízis(ek), a világrend(etlenség) hátterét, és ha kell, tagadjuk meg Marx valamely olvasatát, csak oldjuk meg a föladványt. Mi került válságba, ha nem a Marx által joggal és ezidáig a legalaposabban – ti. lényegét, a kizsákmányolást és elnyomást tekintve és elítélve – bírált kapitalizmus? Létezik-e alternatívája a jelenleg éppen válság-ciklusát élő kapitalista világrend(etlenség)nek? Vessük el azt a Marx által vizionált 19. századi történelemfelfogást, hogy a progresszió állandó, hogy a történelemnek iránya és célja van, de akkor vázoljunk plurális történelemképet, alternatívákat, hiszen az elméleti kilátástalanság kezelhetetlenné teszi a válságot.
Egyébként a 19. századi Marxon számon kérni 21. századi kríziseink megoldásának kulcsát, több mint balgaság, olyan ez, mint volt párttitkárok (wow, elgondolni is borzasztó, köztük élhetett és eszmélhetett szerző) anekdotikus mondása miszerint „Platón hibája, hogy nem ismerte föl a munkásosztály forradalmi szerepét a történelemben”.
Hát, itt tartunk, azokról az írásokról pedig fogalmam sincs hol lehetnek, melyek: „az erdélyi magyar médiában is sok magvas gondolatot vázoltak fel a Mestert méltatva” /sic!/, miközben még nyomuk sincs. Ennyire megbízható szerzőnk, de akár a marxizmus „lényegének” sebtében való felvázolásából is kitűnik ez), ostobákkal és balgákkal, sőt rosszindulatú és tudatlan propagandistákkal tele volt mindenkor a világ, (no meg a hócipő) csak eddig, mintha, nem lettek volna ilyen szemtelenül büszkék előbbi jelzőkkel leírható „teljesítményükre”.
Magyari Nándor László
