Blogolda

Találkozás a magyar emberrel

Először évekkel ezelőtt hallottam a magyar emberről. Szijjártó Péter mondta, de lehet, hogy maga Orbán Viktor: a magyar emberek visszautasítják a bukott baloldal mesterkedéseit. Később azt mondták, hogy a magyar embereknek joguk van eldönteni, hogy kikkel akarnak együtt élni, és kikkel nem. A magyar emberek nem kérnek abból, hogy Brüsszelből, vagy Amerikából (a megfelelő aláhúzandó) oktassák őket demokráciából. Most legutóbb pedig azt lehetett hallani, hogy a Stop Sorost azért kell elfogadtatni a parlamenttel és beleírni az alaptörvénybe, mert a magyar emberek nemet mondtak arra, hogy bevándorlóország legyünk.

Érdekelni kezdett, hogy milyen a magyar ember. Márcsak azért is, mert magam is magyar ember vagyok, ráadásul olyan magyar ember, aki magyar emberek között él. De ezek szerint másmilyen magyar emberek is vannak.

Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság: milyen lehet az a magyar ember, akiről a kormányzati kommunikáció beszél, és akit példaképül állít elénk. És igen! Ha nem is könnyen, de megtaláltam a magyar embert. Hosszan beszélgettem vele, és most leírom a tapasztalataimat.

Magyar ember nem menekül. Nem tölti idejét utcán, pályaudvarokon, befogadó állomásnak csúfolt börtönökben, vonatra, regisztrációra, meleg ételre, hideg vízre várva. Magyar ember jó helyre születik, olyan országban látja meg a napvilágot, ahonnan (egyelőre) nem az életéért kell menekülnie.

Magyar ember jövedelemmel rendelkezik, rendezett körülmények között él, nem ismeri a nélkülözést, a kilátástalanságot. Magyar ember nincs életveszélyben, nem kell menekülnie reménytelenségből a bizonytalanságba.

Magyar ember nem zsúfolódik be sokadmagával levegőtlen furgonokba, labilis lélekvesztőkbe, nem fullad meg. Nem fizet embercsempészeknek, hogy elvigyék oda, ahová nem viszik. Magyar ember ott van, ahol van.

Magyar embernek nincs baja az idegenekkel. Ezt azzal is alá tudja támasztani, hogy neki a zsidók ellen sincs kifogása. Neki is van egy zsidó barátja, aki nagyon rendes. Annyira rendes, hogy akár magyar ember is lehetne, kár, hogy az illető zsidó. Magyar ember szereti a zsidó ételeket, a zsidó vicceket, valamint a zsidó komikusokat, mert azoknak olyan vicces az észjárásuk. Egyedül azt nem szereti a zsidókban, hogy zsidók.

Magyar ember a cigányokat sem utálja. A cigányzenét és a cigánypecsenyét például kifejezetten szereti, a Farkas Jancsi pedig, hiába volt cigány, a világ legjobb futballistája volt. Kár, hogy már nem él, és nem ma focizik, megmutatná ezeknek a maiaknak. Magyar ember szerint a cigányok nem tehetnek arról, hogy lopnak és bűnöznek, ez genetikailag benne van a fajtájukban.

Magyar ember válaszol a nemzeti konzultáció kérdéseire. Nem rajzol f…t (férfi nemi szervet), p…t (női nemi szervet) a miniszterelnöknek írott levélre, nem ír neki ordenáré dolgokat. Magyar ember tartózkodik a politikailag inkorrekt kifejezésektől és megnyilvánulásoktól.

Magyar ember imádkozik Orbán Viktorért. Tudja, hogy ezek a mostaniak szétlopják az országot, de hát ez már így lesz mindig, amíg világ a világ, különben is, a másikak is loptak. Magyar ember tudja, hogy a kormányon lévők lopnak, az országban nagy a korrupció, a vezetők és csókosaik gazdagodnak.

Magyar ember, miközben sajnálja Orbánt, amiért ennyi gazemberrel van körülvéve, nem gondol bele abba, hogy Orbán maga vette körül magát ezekkel a gazemberekkel.

A május 31-én 55 éves Orbán Viktor születésnapi köszöntése

Szeretett Vezérünk!

Engedd meg, hogy ebből az alkalomból.
Szívünk egész melegével.
Mint fénykép szobánk falán.
Felállva, hosszan és ütemesen.

55 éves lettél, megetted már a kenyerünk javát. tehetős ember vagy, még strómanra is futja. Nem irigyeljük tőled: megdolgoztunk érte.

Még emlékszünk az első lépéseidre. Amikor, társaiddal együtt az új, szabadon választott parlamentben minden képviselőtársatok asztalára egy-egy narancsot tettetek.

Azóta a narancs megrohadt.

Akkor még kedveseknek látszottál, fiatalnak, hamvasnak. És úgy hadartál, hogy senki sem értette, amit mondtál. Talán ez volt a szerencséd, és ez lett a mi balszerencsénk.

„Az idősek felélik a fiatalok jövőjét.” Emlékszel? Te mondtad ezt is. Ha értettük volna, már akkor kihámozzuk belőle a lényeged.

Vagyunk még néhányan, akik emlékszünk még az eredendő bűnre. Az államtól kapott Tiszti kaszinó eladására. Meg arra, hogy „csuhások, térdre!” Ezt kiabáltátok be a parlamenti padsorokból az éppen felszólaló kereszténydemokratáknak.

Ma meg? Hiszen tudod te is, milyenek lettetek. Ha megláttok, egy nyilvános vécét, átmentek ájtatosba és felszentelitek.

Kivonultatok az Antal-kormány által szervezett trianoni emléknapról. Ma meg? Nyírő József, Wass Albert. Adjátok vissza a hegyeinket.

A rendszerváltás talán legcinikusabb mondata is felőletek jött: „Mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni.” Tudod: Kaya Ibrahim, Joszip Tot. Lopott útlevelekkel vásárolt, bedőlt cégek.

Régi szép idők. A Gripeneken is sokat kaszált valaki közületek. Majdnem kimondtam a nevét.

Ma már nincs szükség ilyen olcsó trükkökre. Amit tesztek, mindig törvényes, mert ti vagytok a törvény.

Tiétek a föld, a kaszinó, a trafik, minden. Ti vagytok a miniszterelnök, a házelnök, a köztársasági elnök. (Csak a köztársaság nincs sehol.)

Kollégiumi szoba még soha nem termett ennyi közjogi méltóságot. Ti vagytok itt minden: a milliárdos gázszerelő, a Nemzet Veje, a fehérvári futballklub tulajdonosa, Vajna Tímea férje.

Ti vagytok a titokzatos, százholdas Habony.

Nagyon bejött nektek az élet, Fiúk! Igaz, oktatás, kórház helyett stadionokat építettetek. Mert szeretitek a futballt. Mi is szeretjük, csak nem azt a fajtáját, amit ti játszotok: az egész pályás letámadásnak egy különös, fél-ázsiai változatát. Aminek az a lényege, hogy már a mérkőzés előtt, az öltözőben letámadjátok, és harcképtelenné teszitek az ellenfelet.

Aki egyébként nem ellenfél, hanem ellenség.

Hazaáruló, Soros által pénzelt idegenszívű. Nektek minden másképp gondolkodó migráns.

55 éves lettél szeretett Vezérünk. Ebből az alkalomból sok boldogságot kívánunk Magyarországnak.

Orbán és Amerika

0

„A magyar fél által kezdeményezett külügyminiszteri szintű találkozó nem több, mint apró eleme annak a kampánynak, amely már a választások, azaz az április 8-a előtti hónapokban elkezdődött. És melynek céltalansága mindenki előtt világos lehet, aki ismeri az amerikai és az orbáni célokat, amelyek még a végtelenben sem találkoznak.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Nemrég (egyik) kedvenc amerikai lapomban, a The New Yorker-ben megjelent egy karikatúra ezzel a szöveggel: „Everybody hates us – THAT’S our foreign policy.” („Mindenki utál minket – EZ a mi külpolitikánk”). Tulajdonképpen szó szerint ugyanez elmondható a magyar külpolitikai stratégiáról is: a magyar diplomácia lázasan keresi mindenütt azokat az ügyeket, melyeken keresztül konfliktust gerjeszthet maga körül. Különösen a szélesebb térségben, azaz az Európai Unióban romlott le végzetesen a magyar presztízs. A legfájdalmasabb és legmegmagyarázhatatlanabb, hogy elsősorban azokban a meghatározó országokban, amelyek a magyar gazdaság számára vitális befolyással bírnak, így Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Ausztriában.

Nyomasztó a környező államokkal kialakult – vagy épp az V4-en belül tapasztalható – magyar elszigetelődés, befolyáscsökkenés és permanens konfliktus is. Ez azért hordoz magában különösen aggasztó következményeket, mert közvetlenül érinti a határon túli magyarokat, azok politikai érdekérvényesítési képességét.

Ugyanakkor már a biztosra vett áprilisi választási győzelmet jóval megelőzve mozgásba lendült a washingtoni magyar nagykövetség és a jól megfizetett, de eddig semmilyen érdemi eredményt felmutatni nem tudó lobbycégek egész sora, hogy újrapozícionálják Orbán Viktort és az ő Fideszét az Egyesült Államokban. Az elgondolás arra épült, hogy az április 8-án várható ismételt győzelem ad majd annyi legitimitást, hogy az illetékes amerikai szervek újragondolják a bilaterális viszony átformálását, különösen annak fényében, hogy Orbán már 2030-ig tartó országlást vizionál. A magyar célok között első helyen szerepelt az amerikai intézmények által Donald Trump köré vont Orbán-ellenes védvonal áttörése. Mi másnak szólhatott az, egyébként Trumpot még ma is támogató alt-right olyan kétes prominenseinek Budapestre csalogatása és szerepeltetése, mint Steve Bannon és Milo Yiannopoulos?!

Persze talán óvatosabbá, de legalábbis realistábbá tehette volna a magyar-amerikai kapcsolatok jövőéjéről szőtt álmokat az a tény, hogy a látogatást követően Bannon állítólag valami olyasmit mondott bizalmas körben: „Végre itt megértő fülekre talált mindaz, amivel, ha Amerikában előállok, hülyének néznek.” Ja persze, Amerikában nem lehet a fél világsajtót kitiltani egy rendezvényről, mint ahogy történt az a magyar kormány által szervezett rendezvényen.

Hogy mire lesz elég a Bannonékkal való közös szereplés és mire nem, azt egyelőre nehéz megmondani. Az amerikai szélsőjobb szemében ugyan az ilyen aktusok vonzóak lehetnek, de a szélsőjobb tengeren túli befolyásáról sokat elmond az, hogy micsoda különbség mutatkozik Trump érkezése és a folytatás között. Az elnök igen keveset tudott megvalósítani kampányígéreteiből, amiket mégis sikerült, azokon látszik, hogy kompromisszumokra kényszerült, illetve, hogy hatásuk Amerika jövőjére felér több katasztrófával. Ráadásul ez a szélsőjobb igen megosztott, reprezentánsai versenyben állnak egymással, vitáik pedig sorra bekerülnek a botránykrónikákba. Propagandahálózatuk elégséges volt ahhoz, hogy eladja a fehér középosztály lecsúszott részének a Trump megszemélyesítette összes őrültséget, de hogy a lelkes elkötelezettséget életben is tartsa, ahhoz minden bizonnyal kevés.

Ha az a magyar cél, hogy nem érdekes amerikai szövetségesünk politikai minősége és társadalmi befolyásának csekély és tovább csökkenő volta, a fő az, hogy valaki ott szóba álljon velünk, akkor valamelyest érteni vélem a diplomáciai és egyéb erőfeszítéseket. Ám ettől még Orbán Viktor trumpi kebelre-ölelése aligha várható…

Már csak azért sem, mert egyre terjednek a hírek arról, hogyan vásárolta be magát egy orbáni oligarcha-csoport a balkáni médiavilágba. Nyugati diplomáciai körökben máris gyakori téma, hogy a pénzforrások mögött, amelyek révén Orbán oligarchái Macedóniában, Szlovéniában s egyebütt szélsőjobbos médiavilágot teremtenek, hamis hírekkel (fake news), a liberális értékeket romboló stílussal és a demokrácia ócsárlásával, bizony Moszkva áll. Vagyis Orbán csak végrehajtó – egész pontosan az orosz intenciók térségi végrehajtója. Ennek részleteit a mindig nagyon jól értesült nyugati diplomaták ma már biztosan ismerik, nekünk viszont kell még egy kis idő, hogy tisztán lássunk.

Különösen tisztában lehet ezzel Mike Pompeo amerikai külügyminiszter, aki korábban a CIA igazgatójaként igencsak széles rálátással bírt a Putyin jelentette biztonsági kihívásra. Pompeo május 30-án történt találkozója Szijjártó Péterrel sem fog többről szólni, mint azok a találkozók, amelyeket a magyar vezérdiplomata Victoria Nuland államtitkárral (miniszterhelyettessel) folytatott korábban. Akkor erőteljes kritikát volt kénytelen végighallgatni a magyar diplomata. Pompeo – habitusából fakadóan – meglehet, más hangnemet üt meg (vagy nem), de a kritikai tartalom biztosan ugyanaz marad. A magyar fél által kezdeményezett külügyminiszteri szintű találkozó nem több, mint apró eleme annak a kampánynak, amely már a választások előtti hónapokban elkezdődött. És melynek céltalansága mindenki előtt világos lehet, aki ismeri az amerikai és az orbáni célokat, amelyek még a végtelenben sem találkoznak.

Ki tudja merre?

0

Úgy tűnik a viszonylag önálló rommagyar politizálásnak végleg befuccsolt, a szétnyilatkozó politikusok párhuzamos diskurzusai jelzik, hogy már maguk is feladták, ott ténferegnek valahol Budapest és Bukarest között TÉVUTON.

“Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”- Seneca

A politizálás nem elemző műfaj, s művelői nem valamely tudományok elkötelezett és avatott művelői, a politikai vezetőnek viszont, képesnek kell lennie arra, hogy valódi tudást állítson saját és közössége szolgálatába – Machiavelli szavaival szólva, “megfelelő minisztereket, (itt tanácsadókat) állítson maga mellé”. Mióta viszont az alternatív tényeknek (magyarán a nyakló nélküli hazudozásnak) van divatja, a tényszerű, logikus és racionális tudás mellékes: a kommunikáció tartalma lényegtelen – majd tartalomgyártók előállítják -, aztán a politikus (úgy is, mint különös, de cseppet sem fékezett habzású mosópor) szemünkbe vágja, elhebegi-habogja, vagy hegykén cinikus mosollyal köpi ránk (tessék választani!). Ezért történhet meg, hogy mozogni látjuk a politikus száját, hallani hangját, csak éppen, hogy értelmét nem látjuk/halljuk mondandójának; kommunikációs paneleket ismételgetnek, melyek alig illeszkednek konkrét helyzethez és adott kérdéshez; beszélnek, hogy a kommunikáció benyomását keltsék, s főként, hogy megvezessenek; a szimulákrum szabályai szerint, semmit nem mondanak, de azt határozottan, fél percig mintha maguk is hinnék azt, de rögtön napirendre térnek, mármint a sajátjukra, mást nem ismernek, nem is érdekli őket.

Természetszerűen, a politika nemcsak a jó kompromisszumoknak, hanem a hitegetésnek a művészete is volt és maradt: a polkomm egy olyan beszédfelhőt képez, mely körülveszi a témákat és ígérethalmazt képez, máskor és máshol is. Jó esetben viszont, ezekből kihámozható valamiféle értelem, irányultság, program. Nem úgy a populista szövegelés, mely mert egyszerre akar mindenkihez szólni, kibogozhatatlan és ellentmondásos antikommunikáció marad, illetve célja szerint is az: alibiszövegek a hallgató (ha még vannak akik hallgatják) éberségének elaltatására, a manipulációs játék folytatására. Ezért az olyan egyszerű szemiotikai fölvetéseknek sincs létjogosultsága, mint a szöveg és kontextusának koherenciája, jelentése, értelme, illetve értelmezhetősége. A diskurzusok rendje itt nem játszik: nincs üzenet (még a média önmagában talán azzá szerveződhet) csak (meta)kommunikációs nyelvi játék van, valami elhangzik, hogy kitöltse a teret, az űrt, mely a politikusok körül egyre csak terjed. Így a beszéd nem fölfed, nem eligazít és nem üzen értelmes dolgot, sokkal inkább elfed, egyféle menekvés és maszatolás.

Ez és ilyen Kelemen Hunor hosszú és mindent egybevetve követhetetlenül ellentmondásos interjúja, melyben politikai helyzetértékelést ígér (ráadásul, valamiféle külsőhöz képest, “bévülről”), értékel, irányt jelöl ki, illetve végül csak szövegel, szövegel, szövegel. Nincs is olyan kérdés, melyre egyenes választ hallhatnánk/olvashatnánk, lényegében folyamatosan mellébeszél, el-, illetve összemos, kitér, eltéríti a beszédet, elhallgat és köntörfalazik, mentegetőzik (7 év elnökösködés után az elmúlt 28 évre vetíti a kudarcokat, holott az elnöksége előtti eredmények is eltűntek “bölcs kormányzása” alatt), azaz minden aktuális kérdésben maszatol. Az izraeli követség elköltöztetése nyomán csak tudatlanságát és tanácstalanságát mutatja, de egyéb, minket közelebbről érintő, témákban sincs véleménye, ami azt jelenti maga a Fidesz itteni fő fiókszervezete is tanácstalan, nem tudja merre tovább. Olyan ellentmondásokba keveredik, melyekből nincs kiút, ezért torzóban hagy minden gondolatot (annak kísérletét is), ha véletlenül önálló, vagy a rommagyarság szempontjából megítélhető és fontos kérdésekről esne szó, azt rögtön elvágja agyának Fideszes átfordulása. Az orbáni nemzetállami retorika, etnonacionalista és bezárkózó populista szövegre vetítve, az illiberális állam kontextusában, nem lehet még csak megfogalmazni sem sajátos problémáinkat, ezt kell rejteni, ezért a maszatolás. Ezért aztán KH csupa olyan “eredménnyel” dicsekszik, ami mindenestől szembe megy az orbáni politikával, lásd. európai kisebbségvédelem a Brüsszel elleni háborúval, önkormányzati autonómia, a magyarországi centralizálással, alternatív tankönyvek a Magyarországon visszaállított egyentankönyvek rendszerével, a magánnyugdíj-rendszer (igaz, csak olyan tessék-lássék módon) megvédése, Orbán azt államosító gesztusával szemben stb. De a Dragnea féle illiberális kísérlettel is ellentétes eredményekről számol be (többek között arról is, hogy az éppen elfogadott terrorizmus-ellenes törvény rosszabb és értelmezhetőbb, mint elődje volt), ahhoz, hogy végezetül mégiscsak hitet tegyen a Fidesz és a PSD-ALDE politikája mellett, lojalitásáról biztosítsa azokat. És – megítélésem szerint – ekkora ellentmondás szétfeszíti, az amúgy jórészt apolitikus, illetve érdektelen, választóközönség türelmét és tűrőképességét, és egyre többen fogják mondani, hogy ezt ne a mi nevünkben tegye. (Hitegetni és manipulálni is csak módjával lehet, illetve átlépve egy határt kontraproduktív, a fagylalt visszanyal, a backfire effektus fölülírja a hívők és hinni akarók illúzióit, még sajátos helyzetünkben is.)

Más hangnemben és a “régi jó” erdmagyar diskurzus szabályai szerint nyilatkozik Markó Béla ex-elnök (Kelemen Hunor pártfogója és bársonyszékbe ültetője, még ha szemmel láthatóan szívesen menekülne ezen minőségek elől), de jogos kritikai megjegyzésein túl, maga is ellentmondásosan, sőt félénken és mindenféle perspektíva vázolása nélkül (jellemzően a populizmus szót is kerüli, a klienteláris pénzosztást is vonakodik annak mondani ami, stb.) teszi. Markó jól látja és értelmezi a kettős állampolgárság csapdáit, reális következményeit, az elvándorlást, a bukaresti politikából való kiszorulást és a budapestihez való vazallusi viszonyt stb., csak, ahogy maga mondja, “nem vetette le a mundért” és ezért köntörfalaz. Elsiratja a közelmúlt többé-kevésbé önálló rommagyar politikai múltját, csak kimondani nem meri, hogy a jelenlegi (utódja és védence által folytatott) rommagyar politika elhibázott, változtatni kell, megnevezni a felelősöket és átalakítani a kurzust.

Van egy harmadik friss interjú is, melyben Antal Árpád, az elfideszeződés egyik előfutára, és erőltetője, most éppen a gyurcsányi esetleges visszatérés veszélyeire figyelmeztet. Kevés cinikusabb és gerinctelenebb nyilatkozatot olvasni, arról, hogy a budapesti csicskáslét csak akkor veszélyes, ha nem Orbán a vezér, ezért a Budapest-függőség (anyagi is) veszélyes, ha nem marad a Fidesz mindörökkön. Ez aztán az elvszerűség, csak rajta. (Keveseket téveszthet meg Antal kétszínűsége a már-már általánosan bevett kettős mérce, de Markó Béla – saját bemondása alapján – ezek közé tartozik, amikor az antali cinikus álláspontot félreérti és üdvözli: és ez nemcsak politikai vakságot sugall, hanem intellektuális ellaposodást is).

Úgy tűnik a viszonylag önálló rommagyar politizálásnak végleg befuccsolt, a szétnyilatkozó politikusok párhuzamos diskurzusai jelzik, hogy már maguk is feladták, ott ténferegnek valahol Budapest és Bukarest között TÉVUTON.

Magyari Nándor László

Mi a véleménye Lévai Anikónak a Stop Sorosról?

„Ha valaki anyagi eszközöket szolgáltat a jogellenes bevándorlás elősegítéséhez vagy azt rendszeresen folytatja, illetve vagyoni haszonszerzés miatt vagy többeknek nyújt segítséget, továbbá ha a határtól számított 8 kilométeres távolságon belül teszi, akkor egy év szabadságvesztéssel büntetendő.” Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője mondta mindezt egy hétfői sajtótájékoztatón.

Nekem meg eszembe jutott az a 2015. júliusában készült a fotó, amelyen Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége látható.

Megtört tekintetű, szomorú szemű nő áll a nagyfai menekülttáborban egy emeletes ágy előtt. Mögötte alvó, kimerült emberek – ki tudja, hány kilométer gyaloglás van a lábukban, milyen, megaláztatásokkal, szenvedésekkel és kilátástalansággal teli életet hagytak maguk mögött.

Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége az Ökumenikus Segélyszervezet képviseletében érkezett a nagyfai menekülttáborba. Élelmet, ruhát, vitt a rászorultaknak. Nem a sajátjából adta, hanem a mások által küldött és összegyűjtött holmikat osztja szét, de a gesztus így is tiszteletre méltó. Mehetett volna moziba, strandra, beszélgethetett volna a saját lábán álló lányával.

Férje nincs a képen, ha akarná, sem engedhetné meg magának, hogy ott legyen. De nem is akarja, mert ő mást akar. Megvédeni Magyarországot és Európát az idegenek kultúrájától, szokásaitól, hazaküldeni a menekülteket.

A képen Anikó asszony azokat a menekülteket segíti, akikről ura és parancsolója, (így mondják ezt a rendes magyar emberek), egészen másként vélekedik. „Ne jöjjenek ide, akik már itt vannak, menjenek haza”. Ezt 2015. májusában mondta Lévai Anikó férje, július első péntek reggelén pedig már ismerősként, tegeződve üzent a közrádióban a menekülteknek: „Nincs esély, vissza fogunk küldeni, ez a kontinens nem lesz a te hazád, van neked saját hazád, ez a mi hazánk.”

Tűz és víz ez a két ember, gondolhatnánk. Az egyik segíti azokat, akiket a másik látni sem bír. Milyen lehet náluk egy családi ebéd? Már a desszertnél tartanak, amikor megszólal a családfő:

– Készülsz valahová drágám?

– Igen, Nagyfára megyek, a menekülteknek osztunk ruhát, élelmet. Te nem jössz?

Nem, én ma ellenük uszítok. Még az sem kizárt, hogy elhúzódik az uszítás, és a holnapi napom is rámegy erre.

Áll a megtört tekintetű, szomorú szemű nő az alvó emberek ágya mellett, és esélyünk sincs, hogy megtudjuk, hogy mire gondol. Honnan is tudhatnánk, amikor mi magunk sem tudjuk, hogy mit gondoljunk róla.

Legyetek irgalmasok!

0

„Európa jövője” címmel rendeztek konferenciát a V4 égisze alatt a Várkert Bazárban. Mivel az ellenzéki vagy feltételezetten kritikus sajtót kizárták, ezért csak azok az információk juthatnak el hozzánk, amelyek az Orbán-kormány politikáját erősítik. Ennek jegyében annyi már most is tudható, hogy a migráció és az európai kultúra megvédése hangsúlyosan került elő.

Időszerű néhány alapfogalmat tisztázni, hogy elfogultságok és előítéletek nélkül a mindannyiunk jövőjét érintő problémakört ki-ki maga egyénileg is átgondolhassa.

„Legyetek irgalmasok, mert a ti mennyei Atyátok is irgalmas!” – olvassuk Lukács evangéliumában (6,36). Napjainkban a migrációval kapcsolatos politikai viták miatt érdemes felidézni ezt a felszólítást, azért is, mert a kormány éppen a kereszténységre hivatkozva fogalmazza meg radikálisan elutasító álláspontját ezzel kapcsolatban. A migráció rendkívül szerteágazó probléma, ezúttal csak egyetlen dolgot emelnék ki: vajon elfogadható-e a keresztény értékekre, illetve azok védelmére történő hivatkozás, ha a kormányzat megoldási javaslatai nélkülözik az irgalmasságról szóló evangéliumi tanítást? Márpedig a keresztény ember számára az irgalom, az irgalmasság gyakorlása olyannyira elvehetetlen kötelezettség, hogy a jézusi üzenet foglalatának tartott „hegyi beszédben” is szerepel (Mt 5,7): „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.” A kijelentés arra utal, hogy minden ember rászorul az irgalomra – ha máskor nem, akkor a végítélet napján.

Az irgalmasság követelménye nem hagyható figyelmen kívül a menekültügyben sem. A katolikus teológia a Máté-evangélium vonatkozó helye (25,34-40) alapján határozta meg az irgalmasság úgynevezett „testi cselekedeteit”: enni adni az éhezőknek, megitatni a szomjazókat, a hontalanokat befogadni, a ruhátlanokat felöltöztetni, a betegeket ápolni, a foglyokat meglátogatni. Az evangéliumban található hat szempontot egy hetedikkel is kiegészítették: a halottakat eltemetni. A kiegészítéssel teljessé vált az a kép, amely mintegy átfogja az egész keresztény életet.

Ugyanakkor be kell vallanunk, hogy az irgalmasság gyakorlása egyáltalán nem magától értetődő és nem is könnyű feladat. Mert nem a jog és az igazságosság kikövetelhető talajában gyökerezik, hanem a szív jóságából fakad. Ezért írhatja Shakespeare, hogy „Az irgalom lényege nem a kényszer, / Úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből / A lenti földre s kétszeresen áldott: / Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja. / A nagyokban is ez a legnagyobb, / Koronánál szebb dísze a királynak. / Mert jogara földi erő jele, / A félelem és felség tartozéka. / De irgalma erősebb a jogarnál, / A királyok szívében tartja trónját / S az Istennek magának tartozéka, / S a hatalom akkor legistenibb, / Ha fékje irgalom.” A magyar kormány migrációval kapcsolatos politikájában jelen van-e az irgalom fékje?

S mivel napjainkban a kormányzati körök és az odatartozó véleményformálók nem rejtik véka alá az örömüket, hogy a Nyílt Társadalom Alapítványnak el kellett hagynia az országot, ebből a szempontból is érdemes elgondolkodnunk a keresztény társadalmi tanítás érvényesüléséről, avagy hiányáról. Hiszen a kormányzati kommunikáció a migrációval kapcsolatban végső soron egy zárt társadalom biztonságát ajánlja.

Bizonyára lehet vitatkozni a nyílt vagy nyitott társadalom értelmezéséről – ahogy egyébként ezt a CEU rektora egy nemzetközi konferencián a közelmúltban ajánlotta. De a kereszténységre hivatkozva aligha érvelhetünk a zárt társadalom mellett. Henri Bergson az 1932-ben megjelent, „Az erkölcs és a vallás két forrása” című művében (Szent István Társulat, 2002.) a keresztény szellemiség elvehetetlen jellemzőjének tekinti, hogy a világteremtő Istenbe vetett hit által képes eljutni arra a meggyőződésre, hogy ragaszkodásunk a hazánkhoz ne legyen gátja a szeretetünknek az emberiség iránt. Viszont „a zárt társadalom az, amelynek tagjai egymásba fogódzva, a többi ember iránt közömbösek, mindig készek támadni vagy védekezni, szóval harcias magatartásban maradnak”.

Kormányunk szabadságharcos gondolkodásában ezek a jelek sajnálatos módon felismerhetők. De legalább ne hivatkoznának a kereszténységre…

Giczy György

Hóra a Hősök terén

0

Szólt a román népzene, kiterítették a piros-sárga-kék lobogót, és eljárták a beszterce-naszódi táncrendet, s az Egyesülés hóráját román fiatalok a budapesti Hősök terén. Megtehették, hiszen a magyar törvények szavatolják, hogy az ország területén élő etnikai közösségek akár a hétköznapokon is háborítatlanul használhassák nemzeti jelképeiket. Ez a törvény pedig nem csak papíron létezik, hanem élni is lehet vele.

A budapestiek tetszéssel és tapssal fogadták a román fiatalokat, az eseményről tudósító román nyelvű sajtó, például a Corbii Albi portál is tudósított arról, hogy néhányan a nézők közül maguk is befogóztak a táncba.

Történt mindez a románok egyesülésének centenáriumi évében, előre mutatva arra, hogy a rossz szomszédság hamis érzetét a múlt sebeinek állandó feltépése, a régi sérelmek állandó felemlegetése helyett a kultúra, a fiatalokra általában jellemző nyitottság, befogadás által oszlathatjuk fel.

A Hősök terén történt esemény része volt Servus Europa kulturális projektnek, amelyet a kolozsvári televízió kezdeményezett. Célja, hogy román fiatalok és a tévé stábja bejárják azokat az országokat, ahol jelentős számú román kisebbség él, megismerkedjenek, illetve tudósítsanak a hazaiaknak nemzettársaik életéről, helyzetéről. Bemutassák a külhoni román intézményeket, dokumentálják, hogyan őrizték és őrzik a román közösségek anyanyelvüket, szokásaikat, hagyományaikat együtt élve a többségi, nem román közösségekkel. A kolozsvári RTV eddig Szerbiában, Bulgáriában, Moldovában és Ukrajnában járt, idén elérkezett Magyarországra. Élményeikről, tapasztalataikról a kolozsvári televízióban, illetve a nemzeti adó csatornáin számoltak be. És bizonyára lesz amiről, túl azon a szívélyes fogadtatáson is, amely Budapesten várta őket, például a gyulai, méhkereki románok mindennapjairól.

A Servus Europa magyarországi rendezvényeiről a Corbii Albi-nak tudósító – a magyarországi Battonyán románként élő – Andrei Sebastian Csiplo megjegyzi, hogy még a román zászló kifeszítése a Hősök terén  sem váltott ki elutasító, tiltakozó magatartás a budapesti magyar nézőkben, akik együtt vigadtak, nevettek a fellépőkkel. Ezt a toleráns magatartást Csiplo azzal magyarázza, hogy a magyar törvények szerint is szabad a román nemzethez való tartozást szimbolizáló zászló használata, az nem számít a hatóságok provokálásának.

Ami – fűzzük hozzá – a román törvények szerint, de főként a gyakorlatban nem teljesen így van. Gondoljunk csak a Kovászna megyei prefektus által keltett magyar zászló hisztériákra!

Ám maradjunk derűlátók. Talán hamarosan írhatunk arról, hogy a bukaresti diadalívnél a fővárosiak tapssal jutalmazták a magyar zászlóval felvonuló, kuruc nótákat éneklő, szatmári táncot járó magyar fiatalokat.

Budapesten kiderült, ez nem is olyan lehetetlenség, ha a jövőbe kívánunk tekinteni.

Ambrus Attila (Maszol)

A tenger – Koreanapló 4.

2 napra elmentünk pihenni a tengerhez. Ez persze nem túl sokat adó információ, lévén Dél-Korea tengeri félszigeten fekszik, így „elmenni a tengerhez” azt jelenti, hogy bármely irányba el kell indulni és ha csak nem a demilitarizált zóna szögesdrótja állja utunkat, akkor a tengerhez jutunk.

A térképeken kínai tengerként feltüntetett vizet, itt nyugati tengerként ismerik, ahogy a Japán tengerként jelzettet pedig déli tengerként, ezen kívül van még a keleti tenger is.

Valamiért ők egyetlen tengert sem hívnak koreai tengernek, ahogy a holdújévet sem nevezik „koreai újévnek”, nemigen sajátítanak ki semmit.

Észak-Korea, nem túl komplikált módon északra fekszik Dél-Koreától, azonban Dél-Korea nem attól dél, mert trópusai, vagy akár mediterrán ország lenne, hanem attól, mert a Koreai-Félsziget déli részén helyezkedik el. Itt 4 egészen normális évszak van, illetve a nyár az minden csak nem az, de ez a pára miatt van, semmi sem lehet tökéletes.

Továbbá Dél-Korea nem Délkelet-Ázsia, hanem a távol-kelet.

A fenti kitérő után elárulom, hogy péntek este érkeztünk a nyugati tengerhez egy szigetre, amelyet a szárazfölddel híd köt össze.

Nagyon szép és nyugodt hely, szerencsére nem tartozik a legfelkapottabb nyaraló területek közé, így kedvünkre pihenhettünk, nemigen zavart semmi és senki.

Ott tűzvörös a föld, magas hegyek vannak a közelben, van sziklás tengerpart és homokos strand is.

Meg monszun. Most az egész országban az van, gyakorlatilag egy nagy, gőzzel működő betétes zöldségpároló belsejében érezzük magunkat amint az épp működik.

Persze hozzá lehet szokni, illetve dehogy lehet, túl lehet élni, ebben az évben július 25-e környékére teszik az elvonulását.

Viszont ha az ember tudomásul veszi, hogy így is úgy is folyni fog róla a víz, hol veríték, hol eső formájában, akkor a többi már élvezhető, márpedig azon a helyen rengeteg gyönyörűség van.

Egy kopott kis panzió honeymoon szobáját kaptuk, valamikori vintage divat szerint rendezték be, de volt hozzá kis konyha, terasz, tágas fürdőszoba és patika tisztaság, tehát minden feltétel adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és mi így is tettünk.

Későn érkeztünk, már szürkület volt.

Csak úgy ruhástól rátelepedtem a súlyos, békebeli franciaágyra, hogy beállítsam a Wifi jelszót a gépemen, közben a férjem elhúzta a teraszokra néző üveg tolóajtókat. Átszáguldott a szobán a sós, hűvös tengeri szél, elnyomott minden egyebet a dagály moraja, míg a másik oldalon apró, sárga fényű lámpa csalogatta a rovarokat és világította meg a hegyoldalt beborító kúszónövény lombozatát. Áldott pillanat volt, abba is hagytam a géppel való babrálást és lenyűgözve figyeltem a természetet, igaz ugyan, hogy ágyból, de mégis nagyon közel mindenhez.

Aznap igazán jól aludtam, hajnalban viharra ébredtem, kicsit beljebb húztam az ajtókat, de azért nem mondtam le róla, hogy részese legyek a monszun szebbik felének, mikor tombol a szél, ömlik az eső dörög és villámlik.

Másnap délelőtt, apály idején, a környékbeli halászfalvak nénijei guggolva kagylót gyűjtöttek, míg mi élményeket, melyeket igyekeztünk meg is örökíteni.

Az ottani emberek bőrét kicserzi a szél, mokány, zömök testalkatúak, a nők nemigen sminkelnek, erősek, halk szavúak, dolgosak, nem az a kimondott „Gangnam-style” , ahogy élnek.

A természet csodás, a rizsföldeket völgyekbe telepítették. Terem ott még isteni édesburgonya is, csemege szőlő és már hatalmas, száruknál összekötözött fürtökben szárad a frissen kihúzott fokhagyma is. A hegyek érintetlenek, vörös földjükkel éles kontrasztot képez a szelídítetlen természet buja zöldje, itt-ott egy sírhalom és néhány kék tetejű hagyományos lakóház megbújva valamelyik lankásabb részen.

A koreaiak nem laknak hegyek ormán, azt tartják, ott túl erősek az energiák.

Arborétum és Nemzeti Park is van, nekem mégis az ott élők és a természet harmóniája tetszett leginkább.

Építettek oda egy nagy belföldi repülőteret, mely tele van drága magángépekkel és golf klub meg yacht kikötő is tartozik hozzá, de még azok sem túl hivalkodóak, inkább alacsonyak és szélesek, nincsenek mesterségesen eltakarva, de nem is mutogatják magukat.

Szasimit ettünk, amit koreaiul hve-nek hívnak, másnap pedig pókrákot, garnélát, osztrigát és nasinak apró tengeri csigát forrón, papírpohárból.

Láttuk, hogy a töretlen fejlődés jegyében magas és hosszú híd épül a következő, eddig csak komppal elérhető, szigetig, kevés a hely, terjeszkedni kell.

A rizsföldek dugig voltak kedvenc, légies teremtményeimmel, hófehér kócsagokkal. Megszokhatták az ember jelenlétét, lehajtott fejjel keresték a mindennapi betevőt a rizs töveket elárasztó vízben és csak egy, egy ígéretesebb falat kedvéért rebbentek át súlytalannak tetsző testükkel a következő vadászterületre.

Vadon növő lótuszok tengerét leltük, föléjük a turisztikai hivatal magas lábakon álló sétáló utat építtetett fából.

Itteni szokás szerint a falvak nevét hatalmas sziklákba vésték, azok állnak a modern utak mentén jelzőtábla gyanánt.

Édes főtt kukorica illata szállt a levegőben, a kikötők mindenhol egyforma intenzív halszagával és a tenger felől áramló köddel misztikus elegyet árasztva, mely estére belepett mindent, nyugalomra intve ezzel turistát, halászt, földművest egyaránt.

Lepihentünk hát mi is, hallgattuk a tengert, beszivárgott a köd, hűvösen fújt a szél, álomtalan alvásban leltünk cseppnyi nyugalmat a nagyváros beton dzsungele után, kimenekülve a civilizáció legintenzívebb részéből, része lenni a körforgásnak, mely onnan, abból a kis szobából már nem is tűnt olyan félelmetesnek, mi több, valahogy megnyugtató volt és befogadó.

Hogyan lett a Neoprimitív együttes (majdnem) a ma 70 éves Presser Gábor vezette  LGT előzenekara?

1980 tavaszán a Műszaki Egyetem E klubjában lépett fel a Neoprimitív. Közvetlenül előttünk az LGT játszott – Zorán és barátai néven. Hogy Zorán megnézte-e az utána következő Neoprimitívet, nem tudni, de barátai és öccse, Dusán, igen. Legnagyobb megdöbbenésünkre a műsor után odajött hozzánk Presser Gábor, és azt mondta: nagyon tetszett neki a Neoprimitív, lenne-e kedvünk az LGT-vel turnézni a nyáron?

Zavarban voltunk, ezért sörrel kínáltuk, de ha jól emlékszem, nem ivott. Kabaréba illő dolog: az ország legjobb zenekara és a Neoprimitív! Ezt nem gondolhatja komolyan egy olyan komoly ember, mint Presser!

Komolyan gondolta. Néhány nap gondolkodási időt kértünk, majd úgy döntöttünk: magunkkal rántjuk az LGT-t.

– ORI-műsorhoz ORI-engedély kell – mondta Pici, aki akkor még nem volt bácsi.

Ebben tökéletesen igaza volt. Ifjabbak és szelektív emlékezetűek figyelmébe: az ORI (Országos Rendező Iroda) élet és halál ura volt az egypártrendszer idején. Az a zenekar, énekes, vagy előadó, aki nem kapott tőlük működési engedélyt, nem léphetett fel sehol az országban. (A Neoprimitív kivételezett helyzetben volt: mivel mi nem pénzért játszottunk, hanem két láda sörért, nem kellett engedélyt kérnünk. Az LGT turné azonban más kategória volt, mint egy egyetemi klub, vagy egy ifjúsági tábor…)

Hamarosan már az ORI osztályvezetőjének szobájában ültünk. Presser személye megtette a hatást: Bulányi elvtárs barátként üdvözölt bennünket, hiszen aki Pressernek barátja…

– Nem lesz semmi probléma – mondta tegeződve Bulányi elvtárs. – Itt hagytok néhány szöveget, elmegyünk Tatára, a legközelebbi fellépésetekre, azután kiállítjuk az engedélyt.

Elégedetten távoztunk. Ki hitte volna, hogy ilyen rugalmas, segítőkész emberek dolgoznak a sokak által szidott belvárosi üvegházban?

Néhány nap múlva telefonon érdeklődtünk, sikerült-e végigolvasni a szövegeinket?

– Vegyék tudomásul, hogy sem most, sem máskor nem tárgyalunk magukkal – mondta Bulányi elvtárs. – Tatára pedig már csak azért sem megyünk el, mert még úgy tűnne, hogy megnéztük, és nem engedélyeztük a műsorukat.

Ez egyenes beszéd volt, igaz, most már magázódva, mint régi ismerősökhöz illik.

Eltelt egy év, ismét tavaszodott, Presser ezúttal telefonon jelentkezett.

– Lenne kedvetek velünk fellépni ? – kérdezte.

– Jó az ötlet -mondtuk. – Bizonyára az ORI-ban is tetszeni fog.

– Az idén másképp lesz – mondta Pici.

Néhány nap múlva ismét Bulányi elvtárs szobájában ültünk és megint tegeződtünk.

– Csak semmi politika, gyerekek – mondta, miután közöltük vele, hogy a műsorunk egy zenés politikai kabaré. – Akkor minden rendben lesz!

Nem is beszéltünk erről többet, Bulányi elvtárs izgatottan keresgélt egy felvételt a kazettás magnóján, majd amikor megtalálta, hátradőlt a székén.

– Figyeljetek jól – mondta. – Igazi zenei csemege.

A hangszóróból egy Beatrice-koncert hangjai szólaltak meg. „Fiatalok – mondta két szám között Nagy Feró – ebben az országban sokan hazudnak, de a legjobban a Bors Jenő hazudik. Tudjátok, ki ő? A Hanglemezgyár igazgatója. Nála jobban csak egy ember hazudik: a Bulányi. Ő meg az ORI-nál dolgozik.” És így tovább, ha nem is szó szerint, de a lényeg mindenképpen ez volt.

Presser Gábor erre a második beszélgetésre így emlékezett a Neoprimitív első – és mindmáig utolsó – DVD-jéhez készült füzetben: „Az irodából való kirúgás után leforrázva vihogtunk a folyosón, mikor bentről még egy hang hallatszott. „CSAK NEM KÉPZELIK, HOGY MAJD MIATTUK DZSIJJOTIN ALÁ RAKOM A FEJEM?”

Aztán valamiért úgy alakult, hogy azon a nyáron sem mi turnéztunk az LGT-vel.

P.s: Boldog születésnapot Pici (bácsi)!

Itt tartunk most

Donald Trump amerikai elnök tegnapi utolsó tweetjében azt írta, hogy mégis megrendezik a szingapúri találkozót közte, és Kim Dzsong Un között az eredeti időpontban, illetve amennyiben szükséges, úgy egy későbbi időpontban.

Ehhez, sejtésem szerint a golfpályára menet, még hozzátette az újságírók gyűrűjében, hogy „everybody plays games, you know, you know better than anybody”, közben láthatóan roppant elégedett volt önmagával. Tehát azt mondta igen önelégült mosoly kíséretében az újságírói kérdésre, hogy „mindenki játszik, te tudod, jobban tudod, mint bárki”. Ez a megjegyzése egészen nyilvánvalóan arra utal, hogy a fejléces levélpapíron megfogalmazott levél Kim Dzsong Un részére, egy blöff volt, ami viszont működött, amennyiben a reakciók alapján azonnal tudni lehetett, hogy ki, hol áll a történetben.

A szingapúri találkozó lemondását követően, Japán miniszterelnöke, Sinzó Ábe rögvest közölte, hogy Dél-Koreának és az ENSZ-nek még nagyobb nyomást kell gyakorolnia Észak-Koreára, szoros szövetségben az Amerikai Egyesült Államokkal. Japánnak nem érdeke a félsziget békéje és együttműködése, mert a két Korea együtt minden szempontból erősebb, mint Japán.

Kína sajnálkozását fejezte ki, bár ez inkább amolyan kincstári sajnálkozás volt, és kikérte magának, hogy ő lenne a felelős a béketárgyalás meghiúsulásáért, ahogy azt Trump említette, pedig de. Részben legalábbis, ugyanis a nagy és örökös párttitkár, Si Dzsin Ping nem kis nyomást helyezett Kim Dzsong Unra, akinek a realitásokat figyelembe véve, az egyetlen jelenlegi köldökzsinórja az életben maradáshoz, Kína.

Fogy a pénz az ENSZ szankciók okán, és hiába szeretne Dél segíteni, még nem teheti, hiszen akkor megszegné azt, amit maga is megszavazott az Egyesült Nemzetek Szövetségében.

Tehát Kim Dzsong Un és Észak-Korea igen nagy mértékben függ Kínától, arról nem beszélve, hogy az északi lakosok jelentős része közvetlenül, vagy közvetve a Kínából csempészett fogyasztási cikkek kereskedelméből él. Egy mozdulattal beszüntetheti ezt Si császár, és akkor bizony a saját népétől retteghet majd Kim.

Si Dzsin Ping azért akadályozta a maga módján a tárgyalást Kim és Trump között, mert úgy érezte, hogy a kereskedelmi háborúban jelenleg többet adott Trumpnak, mint amennyit kapott; legutóbb igen komoly gesztust tett, amikor beruházásokat ajánlott Amerikának Kínában, továbbá azt, hogy jelentősen visszafogja az USA-ba irányuló exportját.

Si nem bánja, ha Észak-Korea prosperáló, Déllel akár egy ország is lesz, sőt, kényelmesebb a számára, mint egy potenciális háborús góc a közvetlen szomszédjában.

Még az ellen sem volt kifogása, amit Kim javasolt, hogy amerikai magánbefektetők jelenjenek meg Észak-Koreában, azonban az új amerikai külügyminiszter, Pompeo által emlegetett Marshall terv már nem fért bele abba az Amerikától egészséges távolságtartás politikájába, amit ő követ.

Trump ismételt ígérete, miszerint részletekben kivonná a katonáit Dél-Koreából, tetszett neki. Az, hogy a béke által a THAAD rendszer szükségtelenné válik, szintén. A két Korea potenciális uniója is, de Amerika, mint állam jelenléte Északon, már nem. Tehát Trumpnak engednie kell valamit a külkereskedelem terén, és távol tartania a katonáit a félszigettől, továbbá elállni bármilyen állami belépéstől Észak-Korea infrastrukturális fejlesztésébe, de pénzt nyugodtan adhat.

Putyin visszafogottan sajnálkozott, látszott rajta, hogy az elúszni látszó déli irányú földgáz- és kőolaj-vezeték nem esik jól neki, de azért ez a térség jelenleg Oroszország számára nem kulcskérdés.

Dél-Koreában kimondott pánik alakult ki,

itt két napja a csapból is elemzések folynak, mindenki beleélte már magát a békébe, abba, hogy felmentést kap az ország az Amerikába történő exportra kivetett szankciók alól, hiszen az Északkal való megegyezés esetén Trump erre tett nyilvánosan ígéretet, miként abba is, hogy beruházhatunk Északon, meg szabadon átmehetünk majd, és egyszer majd egy ország lesz megint a két Korea.

Most, hogy Trump 24 óra alatt felbolydította a világot, majd ismét tárgyalni akar Kimmel, még nem jött szinte sehonnan reakció, sőt, Mun Dzse In, dél-koreai elnök sem hívta fel Kim Dzsong Unt a forró dróton, pedig az már él.

Egyelőre mindenki visszafogott, és kivár.

Észak-Korea a tegnapi nap folyamán három magas rangú képviselője által tudatta Amerikával, és a világgal, hogy a bírálatai ellenére, ő tárgyalni szeretne Trump elnökkel, szó szerint „bárhol és bármikor”, és hogy „elkötelezett az atomfegyverek leszerelését illetően, az észak-koreai nép jóléte érdekében, az eddigi tárgyalási szándéka semmiben sem változott.”

Mindazonáltal ott van a képben Pence alelnök, John Bolton külügyi tanácsadó, akiről kiderült, hogy este tíztől éjfélig beszélt Trumppal, mielőtt az megíratta a szingapúri találkozót lemondó levelét. Egyikőjük sem békepárti, sőt… Bár Pence fegyelmezettebb, Bolton kimondottan utálja a koreaiakat, sokszor vett részt kudarcba fordult tárgyalásokon Kim apjával, nagy szakértőnek számít észak-koreai ügyekben, bár én inkább tartom nagy szarkeverőnek.

Tehát a show folytatódik, a résztvevők egy picit próbálják magukat moderálni, és mi, a félsziget lakói a magunk hite szerint imádkozunk a békéért.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK