Néhány napja ismerjük a Policy Solutions elemző intézet és a Friedrich Ebert Alapítvány „A magyar rémálom” című kutatásának eredményét. Nem lehetünk büszkék magunkra: Magyarországon 2012 óta duplájára nőtt azok aránya, akik félnek az idegen kultúrájú emberektől, és egész Európában nálunk a legmagasabb azok aránya (62 százalék), akik azt állítják, senkit sem lenne szabad beengedni az országba – a második helyen álló cseheknél „mindössze” 30 százaléknyian vélekednek ugyanígy
A Medián néhány évvel ezelőtt végzett felmérése szerint a magyar emberek egyharmada erősen, vagy mérsékelten antiszemita. A többiek – és ez már nem a Medián megállapítása – nem a zsidókat, hanem a romákat utálják.
A feketéket, arabokat, ázsiaiakat. A románokat, a németeket, az oroszokat. A kerékpárosokat, az autósokat, a gyalogosokat. A telet, a nyarat, a tavaszt, az őszt. A melegeket, a hidegeket. Az öregeket, mert felélik a fiatalok jövőjét. A fiatalokat, mert tiszteletlenek az öregekkel. A középkorúakat, mert nemrég még fiatalok voltak, és hamarosan öregek lesznek. A kismamákat, a nagymamákat. A postást, a hentest, a rendőrt, a kéményseprőt. A Fradit, az MTK-t, az Újpestet, a Kispestet. A szegényeket, a gazdagokat.
Mindez nem azt jelenti, hogy a magyar ember kirekesztő, netán gonosz lenne. Van neki szíve, nem is kicsi. Sokan elférnek benne. Ha olyanja van, a keblére öleli az egész világot. Például akkor, ha pálinkát iszik, esetleg hosszúlépést, kis- vagy nagyfröccsöt.
Olyankor a magyar ember, nem kirekesztő, hanem igazságos. Eszébe jut, hogy van neki egy zsidó barátja is, aki rendes. De lehet, hogy nem is egy, hanem kettő. Igaz, az egyik csak félig zsidó, de akkor is.
A szomszédjában meg él egy cigánycsalád, ahol a férfi dolgozik.
És ismer olyan négert – nem ő személyesen, hanem az egyik komája -, aki nagyon szépen megtanult magyarul. A múltkor is elszavalt egy Petőfi verset, nekem elhiheted.
És van egy biciklis haverja, akivel jókat szokott beszélgetni. Meg két gyalogos. Egy autóst is ismer, a feleségének a kollégája az illető, az is nagyon korrekt.
A melegek közül sem mindegyiket kellene kiirtani, közöttük is van olyan, amelyik annyira normális, hogy képzeld öregem, majdnem olyan, mint te vagy én.
Az öregek között is vannak rendesek, meg a fiatalok között is.
És nem minden fradista náci, nem minden emtékás büdös zsidó, és nem minden újpesti lila majom. A kispestiek sem mind koszos cigányok. Nem ők tehetnek róla, hogy annak idején a Rákosi katonacsapatot csinált belőlük.
Ez a magyar rémálom. Egyszer majd felébredünk és mások helyett is szégyelljük magunkat, amiért már megint aljasságokat álmodtunk.
Ha a celeb férjhez megy, vagy megnősül, annak mindenki örül. A legjobban persze ő maga örül, meg a párja, mert az majdnem mindig jó, ha valaki összeköti az életét azzal, akit szeret. De még ennél is jobb, ha a celebnek gyereke születik, mert ennek nem csak a barátok és a rokonok örülnek, de boldogok a műsorkészítők is, mert a celebet a gyerekével együtt be lehet hívni a tévébe. Műsor lesz a celebből és a gyerekéből, kis színes, a sok szürkeség után legalább egy kis mosolyt varázsolnak az arcunkra.
A celebek gyerekei többnyire nagyon édik. Majdnem annyira cukifalatok és szeretni valók, mint a szüleik – ha megnőnek, ők is celebek lesznek. Egyes celebek anyagi megfontolásból kifolyólag pénzért árulják a gyerekeik sztoriját a bulvárlapoknak és a tévéknek, de szerencsére nem ez a jellemző: a celebek többsége, ingyen, mindössze némi megjelenési marketingért cserébe hajlandó a gyerekével együtt a nyilvánosság előtt mutatkozni.
A celeb-szülő látszólag olyan, mint bármelyik más egyszerű, hétköznapi szülő. Ezt az is bizonyítja, hogy a celeb-szülő már a beszélgetés elején elmondja, hogy mennyire szereti a gyerekét, sőt, az sem ritka, hogy a celebnek a gyereke a legfontosabb az életben. Megtudjuk azt is, hogy amióta a gyerek megvan, minden megváltozott a celeb körül, csak a gyerekért él, és minden miatta történik.
Ezen kívül persze van még a karrier, ami szintén nagyon fontos a celeb életében, hiszen megfelelő hátteret kell biztosítania a gyerek számára, ráadásul ettől kezdve most már nemcsak magáért felel, hanem a gyerekért is. De ha egy perc szabadideje van, azt mind a gyerekkel tölti. Kár, hogy úgyszólván egy perc szabadideje sincs neki, ha nem lennének ott a szülők, akik a celeb gyerekének a nagyszülei – az ő segítségük nélkül bizonyára bébiszittert kellene fogadni.
A celeb, ugyanúgy, mint az egyszerű, hétköznapi ember, nagyon tud aggódni a gyerekéért. Ha beteg a gyereke, akkor azért, hogy mihamarabb meggyógyuljon, ha meg nem beteg, akkor azért, nehogy megbetegedjen.
Ha a celeb gyereke még nagyon kicsi, akkor tudjuk, hogy a celeb is kiveszi a részét a gondozásából: önnön kezével teszi tisztába, fürdeti, eteti, ha pedig éjjel felsír, felkel hozzá. (De legalábbis szól a párjának, hogy sír a gyerek, csináljon már valamit, neki ugye, mint köztudott, pihenésre van szüksége).
Ha a celeb megszédül és elhagyja a családját, akkor sincs nagy baj: ebben az esetben is be lehet hívni a tévébe. Igaz, a celeb ilyenkor általában egyedül érkezik, de látszik rajta, hogy nagyon szenved, mert hiányoznak neki a gyerekei, s ha rajta állna, mindig csak velük lenne.
Reggel kilenckor Pompeo már itt volt, fogadta őt Mun elnök is, majd tárgyaltak a külügyminiszterünkkel, és ide utazott a japán külügyminiszter is, természetesen vele is.
A téma nem volt túl bonyolult, ki fizeti a révészt, azaz milyen arányban álljuk Észak denuke költségeit.
Én ekkor még a második kávémat ittam, szopogattam a kollagén zselémet, és éreztem, hogy ma sem fogok fázni, konstans 28 fok van a lakásban.
Közben véget ért az önkormányzati választás Koreában, elsöprő többséggel nyert a kormánypárt, a nagy városok közül mindössze egyben, Deguban lett ellenzéki, konzervatív polgármester. Kis településekből kettőt tudtak megszerezni, ami gyakorlatilag egyenlő teljesítmény a nullával.
A konzervatív párt rendkívül rosszul taktikázott, gyakorlatilag nem tettek mást Mun kormányalakítása óta, mint ellehetetlenítették a parlamenti munkát, és kritikán aluli módon fejezték ki a nemtetszésüket mindennel szemben, amit a kormány véghezvitt. Azt nem tudjuk, hogy ők mit tettek volna, illetve dehogynem, ezek voltak hatalmon közel tíz évig, hogyne tudnánk. A névváltoztatás önmagában nem változtatja meg a pártot ugye.
Lényeg, hogy a konzervatív párt vezetője lemondott, a másik ellenzéki, közép-konzervatív párt vezetője is, a szöuli polgármesterjelölt pedig sértődötten közölte, hogy akkor ő visszamegy Amerikába. Jó utat kívánunk neki, nem jó politikus, nem is ismeri igazán Koreát, negyven múlt, mikor idejött, alapvető dolgokkal sincs tisztában, és nem volt karaktere, nem képviselt semmit egyértelműen, csak valamiért ő is vágyott a politikai hatalomra és a vagyon után, van ilyen.
Aztán főztem ebédet, megetettem a férjem és a gyereket, ők mentek a dolgukra, én pedig nekiláttam ráncba szedni a lakást, amúgy alaposan. Mostanában nem fürdetem hetente a virágokat, meleg van és folyamatosan nő a páratartalom, szükségtelen. Viszont ma az is megvolt, elmostam az alattuk lévő víztartókat, ajtókat, ablakokat, ágyat, polcokat, mindent. Folyt rólam a víz, felkötöttem a hajam is, közben fél füllel figyeltem a híreket, úgy tűnik, nem lesz több amerikai-déli közös hadgyakorlat, és Trump tegnap a Fox News-nak adott interjújában is azt mondta, haza szeretné vinni záros határidőn belül a katonáit innen. Erre a jelenlegi kormány nem reagált rosszul, a hadgyakorlatok beszüntetésével egyetért, az nekünk is felesleges pénzkidobás, ugyanakkor most fegyverkezés lesz, és nem Észak miatt, sokkal inkább kiegyenlítendő Japán és Dél-Korea közt a hadi különbséget, just in case.
Ma Pánmundzsamban is nagy erőkkel folytak a tárgyalások, északi és déli katonavezetők közreműködésével. Lesz katonai forródrót is, meg állandó kapcsolat, és felszedik az aknákat a DMZ-ből, sok hasonló dologban állapodtak meg, manapság Pánmundzsam olyan forgalmas hely lett, mint a szöuli főpályaudvar.
Pompeo a jövőhéten Pjanjángba utazik, lassan oda is költözhet szegény, annyit jön-megy, de hát dolga van, el kell induljon az atomfegyver mentesítés Északon, mert, hogy a főnökét nominálták a béke Nobel-díjra.
Nekünk meg tulajdonképpen teljesen mindegy Trump motivációja, az általa elérhető eredmény a fontos, az pedig a béke, a nyitott határok, a prosperitás Északon is, Délen is.
Közben visszapakoltam a növényeket a helyükre, az azálea ismét virágbimbókat hozott, mi több, a ciklámen is, ami ismereteim szerint egy évben egyszer virágzik télen, de ez most nyáron fog, sebaj. Az orchideagyerekeket csoportosan tettem, mert őket gyakrabban kell spriccelni, lassan egész óvoda lesz itt, fideszesek a növényeim, szaporodnak, ráadásul önmagukat reprodukálják, idegen faj szóba sem jöhet, te jó ég, még viccből is rossz leírni.
Megtudtam, hogy a minimálbér körül is van vita, emelték ugyan, öt éve először, de a munkások többet szeretnének, a munkáltatók meg kevesebbet, business as usual.
Kim Dzsong Un újságjában ma is az volt az attrakció, hogy nem lesz több hadgyakorlat Délen, és, hogy Kim leszereli az atomfegyvereket a nép jóléte érdekében. Nyilván saját magát is beleérti a népbe, de ez nem baj, ha az eredmény megfelelő lesz.
Este már csak zuhanyoztam, és ettem egy kis hideg tofut, vagy nem is ettem, nem tudom, melegem volt nagyon, arra emlékszem.
Borús az ég, opálos a fény, olyan monszunszerű, pedig hol van az még.
Meghívtak szombaton áfonyát szedni, még sosem láttam áfonya növényt, csak a termését ismerem, biztos jó buli lesz, sokféleképp el tudom tenni.
Aztán megjött a gyerek, nemrég a férjem is, helyreállt a világ rendje, tiszta a lakás, alakul a béke, lemondtak az alkalmatlan politikusok, nem is volt rossz nap ez a mai.
Nem szeretem a hajléktalanokat. Attól, hogy valaki hajléktalan, önmagában nem szeretni való. Vannak közöttük jók és rosszak, saját erejükből lecsúszók, és mások hibájából odajutottak.
Mi, hajlékosok sem vagyunk egyformák.
És nem szeretem azt a helyzetet sem, amikor egy kormány viccel az elesettekkel. Mert most ez van: szórakozik a kormány a hajléktalanokkal. Azt mondja nekik, hogy nincsenek. Legutóbb Bajkai István mondta ezt, aki országgyűlési képviselő, és akiről úgy tartják, hogy az Orbán-család ügyvédje. Bajkai úr szerint a közmunkával megszerzett jövedelem alkalmas arra, hogy valaki a minimális megélhetését biztosítsa.
Ha valaki, Bajkai úr ezt biztosan tudja.
Eltűntetné a hajléktalanokat a kormány. Nem toloncolja ki őket az országból, hajléktalan honfitársaink továbbra is itt élnek majd közöttünk, de hivatalosan nem számítanak majd hajléktalannak. Hajlékosnak sem számítanak persze: akárcsak eddig, ezután sem számítanak semminek.
A kormány nem szereti, ha a hajléktalan emberekkel Dunát lehet rekeszteni.
Szép és forradalmi tett a hajléktalanság eltörlése, sejthettük volna, hogy a mi kormányunknak, amely még a hajléktalanoknál hatalmasabb uraságokkal (lásd: Brüsszel, Soros) is szembeszegül, ez csupán egy könnyű kis ujjgyakorlat.
Lám, az oligarchákat is milyen szépen megszüntette a kormány: a fülkeforradalom dicsőséges napjaiban – emlékszik még valaki a fülkeforradalomra? – maga a miniszterelnök jelentette be, hogy elűzték az oligarchákat.
Aztán persze valahogy csak visszaszivárogtak, igaz most már másképp hívják őket. Mészáros Lőrincnek, Garancsi Istvánnak, a Nemzet Vejének. Egyedül, Csányi Sándor nem jött vissza, mert neki el sem kellett mennie.
Át kellene értelmezni a fogalmakat, mert nem csak a hajléktalanokkal van baj. El tudnánk képzelni, hogy a jövőben ne lehessen újságíró, aki alákérdez a hatalmasságoknak. Ne lehessen politikus, aki a köz vagyonának gyarapítása helyett a saját zsebét tömi tele. Ne maradhasson magas beosztásban az, aki nem üldözi, hanem pártolja, a bűnt.
A hajléktalan emberek nem attól lesznek kevesebben, ha törvénnyel megszüntetjük őket. És attól sem lesz kevesebb hajléktalan, ha az adófizetők pénzéből működtetett közmédia szemérmesen nem beszél majd a húsvétkor, karácsonykor és más sátoros ünnepeken meleg ételre várók hosszú soráról. Persze, aki akarja, a kormányt is megértheti: a Nagy Mutatványos azért veszi elő a varázsceruzáját, hogy szebb Magyarországot rajzoljon nekünk annál, mint amilyenben élünk.
Már most hetekre lezárják a Bem rakpart egy részét a Red Bull Air Race miatt, majd a verseny ideje alatt, június végén, az egész rakpartot elzárják a forgalom elől. Mindezért a szervezők hozzávetőlegesen 13 millió forintot fizetnek Budapestnek. Nagy pénz ez egy hajléktalannak, akinek a lakhatatlansághoz való jogát épp most készülnek beiktatni az alkotmányba, ám egy világváros költségvetéséhez képest elenyésző. Mondjuk, Mészáros Lőrinc le sem hajolna ennyi pénzért, persze, neki nem is ez a dolga, van neki megszámlálhatatlan vállalata, azokat igyekszik irányítani.
Megkérdezték Tarlós Istvánt az üggyel kapcsolatban, mit szól ahhoz, hogy ilyen nevetséges összegért haza lehet vágni egy világváros lakóinak életminőségét. A főpolgármester azt mondta, hogy nem tudott a döntésről, és első pillantásra nem tartja jó ötletnek.
Nyilván vannak olyan ötletek is, amelyek már első pillantásra jónak tűnnek. A Bem rakpart több hetes lezárása, 13 millió forint ellenében, nem tartozik ezek közé.
Annak idején, legalábbis első és még néhányadik pillantásra jó ötletnek tűnt a főpolgármester számára, hogy a Római parton mobilgát védje azokat az ingatlanokat, amelyeket tulajdonosaik ártérre építettek. Jó ötletnek tűnt az is, hogy ennek a jelentős környezet-átalakítással járó mobilgátnak az árát azokkal az adófizetőkkel fizettessék meg, akik soha nem építkeztek ártérre, és betartották az építési, valamint más szabályokat. Mostanra persze ez is változott, Tarlós főpolgármester már nincs annyira oda a partra tervezett mobilgátért mint évekkel ezelőtt, nem ragaszkodik hozzá mindenáron, még az is lehet, hogy már egyáltalán nem tartja jó ötletnek, hogy a parton valósuljon meg a sok fa kivágásával együtt járó, és ily módon a környezetet különösen károsító monstrum megépítése.
Azt sem tudjuk, hogy ami a Városligetben zajlik, jó ötletnek tartja-e Tarlós főpolgármester. Hogy a sokat hivatkozott magyar emberek megkérdezése nélkül betonná varázsolják a budapestiek kedvelt pihenőhelyét, akik emiatt sokan egyáltalán nem tartják jó ötletnek, ami arrafelé történik. Lehet, hogy Tarlós úr számára ez sem tűnik túlságosan jó ötletnek, de erről egyelőre nem mondott semmit a főpolgármester. Pedig, a szeme előtt zajlik minden, ha nem tartaná első pillantásra jó ötletnek, már biztosan szólt volna valamit.
A Margitszigeten viszont épül is a teniszpálya, meg nem is. A fákat már mindenesetre kivágták, ezzel legalább nincs többé gond, ám kiderült, hogy az épület nagyobb lenne, mint amit a sziget látképe elvisel, ezért Tarlós főpolgármester jelenleg nem tartja jó ötletnek a teniszstadion építését. Az ügy persze még messze nincs veszve, ha olyan lesz az épület, amely a hatályos szabályozásnak megfelel, akkor mehet a beruházás. Ha nem – és erre gondolni sem merünk – akkor lőttek a projektnek. (Igaz, a fák már kivágva, és a terep elrendezve, ezért jó okunk van feltételezni, hogy sikerül majd olyan teniszstadiont odaálmodni, amelynek már nem áll útjába a bürokrácia.)
Jelenleg annyi biztos, hogy a Bem rakpart lezárását – különösen a fent említett nevetséges összegért – Tarlós főpolgármester nem tartja jó ötletnek. Hogy ezen túl tesz-e valamit Budapest első embere azért, hogy ne nehezítsék ilyen hosszú ideig a fővárosiak életét, vagy, ha már mindenképpen kellemetlenségeket kell okozni az itt lakóknak, akkor a 13 milliónál nagyságrendekkel több pénzért tegyék azt, arról egyelőre fogalmunk sincs.
Amúgy nem lenne baj a Red Bull Air Race nevű bemutatóval, sem pedig a városligeti fák kivágásával, ha az illetők mindezt odahaza csinálnák, a négy fal között.
A teleormányi patyomkin köztársaság kihirdetése megtörtént, reakció is várható rá, de az egyesülés száz év után is kétséges, amikor a széthúzást és gyűlöletet erőltetik, és ne feledjük a szétszakításban csak pillanatok kérdése, hogy mikor találják meg az etnikai törésvonalat, (ezt még egyszer mondom, a mai rommagyar mainstream kedvezőnek is ítélné meg, hogy a rommagyar társadalmat nacionalista alapon mozgosítsa).Ma a szétesés van közelebb, és nem a “Nagy” egységesülés.
A román nemzeti történetírás – kevésbé maga a megtapasztalható történelem – kulcsfogalma az egyesülés, azután pedig, valamilyen értelemben és vonatkozásban homogén román nemzetállami lét megvalósítása, mint évezredes törekvés kiteljesedése jelenik meg.
A nacionalista történetírás, mint a román kultúra és közélet központi diskurzusa, paradox módon az államszocialista rendszerben vált dominánssá, és jutott el a protokronista szélsőségességig, nem adta föl nézeteit. Elsősorban az akadémiai történetírók őrzik, illetve igyekeznek fenntartani – a tudományos szempontból tarthatatlan – nézeteket /élükön az újonnan megválasztott elnökkel/. De a közbeszéd és a politikai diskurzusok is minduntalan visszatérnek azokhoz a regresszív és autarchikus nézetekhez, melyek hátterében a – lényegében premodern, módszertani nacionalizmuson épülő stb. (lásd Katherine Verdery vonatkozó értelmezését) – nacionál-kommunista történetírás kognitív stratégiája húzódik meg. Olyan erős ez a historiográfiai hagyomány, hogy az általa kitermelt történelmi mitológiák, legendák és üres formulák, gyakran, alternatív tényekből, nem létező dokumentumokból és forrásokból összeállított megtévesztő panelek, alaposan megtévesztik még az elitet is, a nyilvánosságban megnyilvánuló közemberek történelmi tudatát is: magyarán igen sokan elhiszik, amit a regresszív és reakciós történetírás kommunikál. Gyakran úgy tűnik az egységesülés, a homogén nemzetállam fölépítése olyan implicit nemzetpolitikai stratégia, mely – mert túlélte kezdeti szakaszát, az imprinting sikerült – örök, afféle nemzeti vonás, és azután mégsem. Viszont – legalábbis úgy tűnik nem belső, hanem nemzetközi konjunkturális és globális hatások okán – politikai stratégiát és különösen közpolitikákat nem lehet építeni rá. Az egység nacionál-kommunista felfogása ugyanis nem konkrét, megélhető és átszármaztatható szolidaritásra, együttműködésre, kölcsönös segítségre, stb., vagy patriotizmusra utal, hanem nacionalista ideológiai háttér, ha úgy tetszik stílus, a közbeszéd üres modellje /formă fără fond/.
Ez roppantmód zavarja az ellen-nacionalista diskurzusokat hajtogató rommagyar elitet, mert számukra, egy jobban mozgósító, vagy mondjuk úgy véresszájúbb román nacionalista centenáriumi év mozgósítóbb hatással bírna és a Pestről jövő hasonló elvárást sikerülne teljesíteni. Már a tavaly télen elkezdődött a potenciális centenáriumi nacionalista támadások megelőlegezése a Fidesz itteni fiókpártjai által, csakhogy szemmel láthatóan, a stratégia nem jött be, az év ilyen értelemben egyelőre csendes, sőt. A tegnapi ünnepi és nemzeti pátosszal telinek tervezett momentum képei, melyet a Simona Halep Roland Garros-i győzelmének megünneplésére szerveztek, alkalom volt, hogy a bukaresti polgármester-asszonyt kifütyülje a közönség. Az eset is jól mutatta: a nacionalista diszkurzus nem hatékony szervezőelv, nem egyesít, hanem szétválasztja a társadalom különféle szegmenseit. Az elterjedt nacionalista ideológia, a nemzeti kizárólagosság, mint neve is mutatja, ilyen vagy olyan alapon kizár, de végül senkit sem integrál). A rendszerváltás elhozhatta volna a történetírás és nyomában a tanítás (nálunk nem a történelemkönyvek ihletik a történelmi filmek forgatókönyveinek íróit, hanem megfordítva a játékfilmek forgatókönyveiből merítenek a tankönyvek megírói) megváltoztatását, modernizálását, de a konzervatív mainstream megőrizte Ceaușescu engedményként, lojalitásért cserében kínált nacionalista historiográfiáját.
Akárhonnan is nézzük a jelenlegi román társadalmat, egyesülés és homogenizáció helyett a töredezettség, szétszakítottság, strukturális, gazdasági, szociális, területi, kulturális/civilizációs, etnikai, stb., eltéréseket, sőt akár a politikai kultúrák összeférhetetlenségét, láthatjuk. Fölsorolni is hosszadalmas mindazokat a társadalmi és sok szempontból akár kulturális (sőt civilizációs) törésvonalakat és egymással alig érintkező társadalmi osztályokat, vagy rétegeket és közösségeket, melyek a román társadalmat – száz éves közös történelem ide vagy oda – egyre szembetűnőbben jellemzik. És hogyha az elterjedt nacionalista ideológia és történelmi mítoszok nem képesek összetartani és perspektívát adni a társadalomnak, az a remény is szertefoszlani látszik, hogy a nyugati típusú polgárosodás képes lenne felzárkózási pályára állítani a román és benne a rommagyar társadalmat.
A román rendszerváltást követően nagyon nehezen és bizonytalanul indult el a felzárkózás a politikai nyugathoz, felemás eredményekkel és elhúzódó ücsörgéssel egyféle szürke zónában, a “törékeny és sajátos demokrácia” formulába tömörített posztkommunista rendszerben (Iliescu-rezsim). (A továbbélő nacionál-kommunista, bezárkózó és reakciós ideológiája nagyban hozzájárult ehhez, a maga “nu ne vindem tara”, és hozzá hasonló jelszavaival, a reprivatizáció elszabotálásával stb.). Románia még régiós sorstársainak vonatkozásában is feltűnően lemaradt, foglyává vált a posztszocialista, perifériás helyzetének, amiből kimozdulást az EU-integrációs projekt hozott, mely miután formálisan révbe ért, politikai hatása kiürült és ellaposodott. Az EU-ba való belépést megelőző időszakban volt egy fontos fejlemény, a politikai pártok abban versengtek, hogy melyik nyitottabb és tudná gyorsabban teljesíteni a csatlakozási feltételeket. A felzárkózó, nyugatias lelkesedés csúcspontját – legalábbis politikai, választási értelemben – a 2014 novemberi elnökválasztás jelentette, és Johannis megválasztása. Azután még volt a nyugatosodásban érdekelteknek (yuppie társadalom?) néhány megmozdulása, – a Verespatak-mozgalom tüntetéseitől a Collectiv-tragédia nyomán kialakult mozgalmakig és a 13-as sürgösségi kormányrendelet kontesztálásáig stb. – de ezek, mintha kifulladtak volna mára.
Azt hiszem ez a hazai kontextusa a PSD által szervezett szombati (folyó év június 9.) bukaresti tüntetésnek, melynek ugyan nem volt nagyon világosan meghatározott és néhány jelszóban összefoglalható témája és üzenete, viszont megmutatta a román demokrácia állapotát, egy széttagolt társadalom tanácstalanságát, mely nem bír igazi középpel. Érdekes és látványos, hogy maga a hatalom is tanácstalan (először a tradicionális családért – lényegében ortodox/homofób érzelmekért – akartak tüntit szervezni -, a sors fintora, hogy aztán a hatalmat éltetni hivatott nagygyűléssel párhuzamosan folyt a Gay Pride fölvonulás), nem tudja mit tűzzön zászlajára, mert őszinte azért nem lehet: a korrupció védelmét nem lehet fennen lobogtatni, köréje mozgalmat szervezni. És az egyesülés centenáriumán a szakadást ünnepelni, sőt nem csak politikai értelemben, hanem szociológiaiban is szétszakítani egy amúgy is vulnerábilis, közép(osztály) nélküli társadalmat, nem dicsekvésre okot adó cselekedet. Miért probléma az ahogyan – közvetlen vagy közvetett kényszerrel és zsarolással, mézesmadzaggal és korbáccsal összetrombitált – pészédés tömeg kifejezte politikai szimpátiáját? Mindenekelőtt azért, mert nem politikai, hanem társadalmi ellentéteket – a város és a provincia, a nyugatias és a tradicionalista, a helyzetüknél fogva progresszív és a reakciós stb. -, társadalmi szegmenseket fordította egymással szembe. A jelenlegi kormány-elnök szembenállás, nem egy polgári társadalom politikai közösségei közötti versengést és ideológiai ellentétet hozott és hoz fölszínre, hanem társadalmi habitusokat, regionális közösségeket és foglalkozásbéli kategóriákat stb. ütköztet, törésvonalakat erősít, sáncokat mélyít, szekértáborokat alakít. Nem az (i)gazságszolgáltatásról és nem is annak virtuális függetlenségéről, nem a nem létező párhuzamos államról (ezek csak populista hívószavak), hanem ennél többről, a társadalom alapszövetéről van egyre inkább szó. Mert nem csak két Románia van, hanem sokkal több, és a törésvonalak torlódása, egymásra tevődése (interszekciója), és ennek a be nem ismerése, szétfeszítheti a társadalmat (különösen, hogy a kormányoldal a helyhatóságokat és az adminisztrációban dolgozókat képes kontrollálni – nem utolsó sorban – a számukra kedvező osztogatással, fizetésemeléssel, kiváltságok biztosításával gyarmatosítania. A nagy többségében a PSD-nek kiszolgáltatott/elkötelezett kolonizált adminisztráció mellett, nem csoda, hogy ez a párt a legtöbb közéleti korrupciós eset érintettje is, ez egyáltalán nem az (i)gazságszolgáltatás részrehajlásáról szól). Romániát ezután kellene egyesíteni (ez persze az első száz év kudarcainak a beismerését is jelentené), nem történeti mítoszok és nem is vágyálmok területén, hanem gazdaságilag, infrastruktúrájában, szociális és kulturális, stb. értelemben. Nem egy egységes nacionalista és erőszakos projektet (ez remélhetőleg Ceaușescuval együtt megbukott, bár hej de sokan élesztgetik), hanem fenntartható, racionális, inkluzív politikákat és stratégiákat követve, és persze nyugatosodással.
A teleormányi patyomkin köztársaság kihirdetése megtörtént, reakció is várható rá, de az egyesülés száz év után is kétséges, amikor a széthúzást és gyűlöletet erőltetik, és ne feledjük a szétszakításban csak pillanatok kérdése, hogy mikor találják meg az etnikai törésvonalat, (ezt még egyszer mondom, a mai rommagyar mainstream kedvezőnek is ítélné meg, hogy a rommagyar társadalmat nacionalista alapon mozgósítsa).Ma a szétesés van közelebb, és nem a “Nagy” egységesülés.
Magyari Nándor László
———————————————————————
Teleormányi köztársaság – A románból átvett kifejezés arra utal, hogy a jelenlegi kormányzó hatalmat egy Teleorman megyéből származó csapat vezeti, élükön Liviu Dragnea PSD-, és parlamenti elnökkel, és Viorica Dăncilă kormányfővel, de további mintegy 80 magas rangú kormány-tisztviselővel, többek között miniszterelnök helyettessel is, akik mind onnan származnak.
Hogy akkor most mondjak legalább egyet a biztató jelek közül. Ez volt ugye a kérdés? Ti engem most provokáltok. Hát ti nem láttátok? Nincs hozzá szemetek, szívetek? Hiszen a vak is látta.
Volt a csapatnak tartása. Nem tarhása! Tisztítsátok ki a fületeket! Tartása. Senki nem esett össze a pályán. Nem roppant össze a felelősség súlya alatt. Mindenki el tudta viselni a terhet, ami rajta volt. Meg még a nyomást is. Pedig a tengerszint fölött voltak a fiúk. Ami szokatlan lehetett nekik. Mi nem szoktunk hozzá a tengerszinthez, mi büszke, erős európaiak vagyunk, nekünk a szobahőmérséklet fekszik.
Azt is a saját szememmel tapasztaltam, hogy mindenki állta a sarat. Más társaság már régen összeroppant volna a helyünkben. Nehogy azt higgyétek, hogy könnyű elviselni, ha mindenki rajtad röhög, és kórusban küldenek el az anyádba. Nemcsak lelkileg, de pszichésen is megviseli az embert az ilyen.
Hogy akkor mondjak még egy biztató jelet? Nektek semmi sem elég?
Jó, ne anyázzatok, már mondom is a másodikat.
Ahogy én láttam, mindenki betartotta a taktikát. Hogy ez a pályán nem látszott? Nem azt mondtam, hogy látszott a pályán, hanem azt, hogy a taktika be lett tartva. Ez is egy biztató jel. Erre már lehet építeni.
Csak még nem ért be a vetés. Cristiano Ronaldo sem úgy kezdte, hogy egyből ő lett a legjobb. A Messi sem.
Úgyhogy most inkább nyugalomra volna szükség. Hidegvér, semmi kapkodás. Kérlek benneteket, ne gúnyolódjatok. Hogy nem kellett volna annyi stadion. Nem a stadionok tehetnek arról, hogy nem tudnak a fiúk focizni. Ha nem lenne ennyi stadion, akkor tudnának?
Kisvasút Felcsúton, alapítványok a Magyar Nemzeti Bankban. Elios.
Bízzatok bennünk, lehet, hogy legközelebb mi nyerünk. Vagy valaki más. Miért kell mindig nekünk nyerni? Olcsóbb lesz attól a kenyér, magasabb a bér? Rövidebb a kórházi várólista?
Ha szombaton megverjük az ausztrálokat, akkor Mészáros Lőrinc kevesebbel vagyonosodik? Garancsi? Vajna Tímea férje? A Nemzet Veje?
Talán jó is, hogy most kikaptunk. Inkább ma egy fájó vereség, mint holnap kettő.
Ezt akarjátok? Hogy legközelebb kétszer kapjunk ki? Hogy még annyi tartásunk se legyen, mint amennyi most volt?
Tessék? Hogy ennél szégyenletesebben már nem lehet alulmaradni?
A választók többsége – ezt azért ne feledjük minden kétharmados porhintés ellenére! – meg csak kapkodja a fejét, hogy minden reménységével rászavazott valamelyik pártra, ami szinte már mindegy is, csak ne a Fidesz legyen, erre néhány hét múlva nagyítóval sem találja a pártját a politikai palettán.
Közvetlenül az áprilisi országgyűlési választások előtt és után úgy tűnhetett, hogy csillapodik az ellenzéki „összefogás” marakodása és legalább a megszerzett parlamenti helyekért hálásak a választóknak, élnek a lehetőséggel és végzik munkájukat a következő négy évben.
Még csak véletlenül sem ez történik. Mintha Orbán Viktor nem lenne elégedett újonnan megszerzett hatalmával: „tökéletes” Országgyűlést akar látni maga előtt, amikor az ülésterembe lép, mindenféle ellenzéki figura nélkül.
Az ellenzék meg mintha minden józan eszétől megszabadult volna, sorra nyírja ki egymást vagy saját magát. Az igazi munkával, a szakmai kérdésekkel pedig annyit sem foglalkoznak, mint a Parlament egerei az alagsorban.
Alig jutott be az új Országgyűlésbe az ellenzékinek nevezhető pártok néhány képviselője, máris kivonult onnan. Hadházy Ákos (LMP volt társelnöke) viszont már bevonulni sem volt hajlandó, parlamenti esküjét sem tette le csak később, üres ülésteremben. Értjük mi, hogy annyira fájnak a politikai sebesülései, mint migránsnak az áramos kerítés, de a szavazók pont azért küldték a „csatatérre”, hogy harcoljon. Politikus. Megszokhatta.
Hogy az LMP ellenzéki párt lenne, azt egyre nehezebb megmagyarázni. A rájuk szavazók csalódottsága érthető. Hiába lehetett tudni, hogy a képviseletükben induló Ungár Péter annak a Schmidt Máriának a fia, aki évtizedek óta hűséges a Fideszhez. Kevesen sejtették, hogy néhány hét elteltével ez lesz a legkisebb baj. Hadházy már a kampányidőszakban bevallotta, a Fidesz minden ellenzéki pártba beférkőzött és ez alól az LMP sem kivétel. Hajszál híján szétesett a párt, az elnökség teljes egésze lecserélődött, egyedül Szél Bernadett maradt, aki kőkeményen próbálja összefogni a pártot. Hogy meddig, majd kiderül.
Az Együttről szólni sem érdemes, röviden úgy foglalhatnánk össze: volt, nincs. Úgy szüntették meg magukat, hogy azt sem vettük észre, voltak valaha. Nemhogy örültek volna annak az egy képviselői helynek, amit csodák csodájára összehoztak a választásokon, inkább mélységes szomorúságba süppedtek, majd bánatukban felszámolták magukat.
Az MSZP a Párbeszéddel karöltve rajtolt. Az első akadálynál sikerült akkorát bukniuk, hogy azóta is a padlón fekszenek. Mivel az MSZP teljes elnöksége lemondott, június 17-ig kell várni, hogy valaki összeszedje őket. Ekkor választanak ugyanis új elnököt. Addig a szocialisták azt sem tudják, hogyan takargassák a botrányt, aminek lényege az, Molnár Gyula volt pártelnök titokban megállapodott Fodor Gáborral (aki a Liberálisokat vezette a statisztikai mérhetetlenségbe). Egyezségük arról szólt, hogy a szocialisták támogatják anyagilag a Liberálisokat. Állítólag erről Molnár Gyulán kívül senki nem tudott a pártban. A Liberálisok sem hagyták magukat, Bősz Anett, aki a Párbeszéd liberális irányultságú képviselője volt, hadba indult és sikeresen szétverte a Párbeszédet.
A Jobbik úgy nézett ki, összekapja magát és túljut a Vona-féle sikertelen néppártosodáson. Ehelyett szétkapta magát a párt és a szélrózsa minden irányába szaladtak szét. Május végén jelentette be közleményében a Jobbik, hogy visszahívja mandátumából Dúró Dórát, „bizalomvesztés miatt”, akinek ezzel országgyűlési képviselői helye is veszélybe került. Ilyet nem szokás csinálni, mert a képviselői hely nem „bevonható”, ha azt már valaki megszerezte. A Jobbiknak azonban erre is van önfelszámoló kiskapuja, nehogy már félmunkát végezzenek, ha megharagszanak egymásra. Az Országgyűlés megalakulásának napján az ő képviselőik külön esküt is letettek a Szent Koronára, melyben szerepel az a pont: „Amennyiben a Jobbik Elnökségének kétharmados döntése szerint alkalmatlanná válok, úgy képviselői mandátumomat azonnal visszaadom.”
Toroczkai Lászlót, a Jobbik volt alelnökét, Ásotthalom polgármesterét pillanatok alatt kicsapták a pártból, amint megneszelték, hogy platformosodára készül. A párt etikai bizottsága arra hivatkozott, Toroczkai megszegte az alapszabályukat. A migránsüldöző politikájáról (is) híres ásotthalmi polgármester nem sokáig bánkódott, összefogtak Dúró Dórával, aki ugyancsak kilépett a Jobbikból és összehívták a népet június végére Ásotthalomra, ahol „zászlóbontásra” készülnek. Dúró Dóra után többen jelezték kilépésüket a Jobbikból. Ha valaki azon izgulna, hogyan megy tönkre a volt Simicska párt, követheti a „telenovella” újabb fejezeteit a szereplők saját Facebook-oldalain.
Az érdemi parlamenti munkára ilyen zűrös viszonyok között nem sok idő marad – persze nem is lehetne valódi eredménye, hiszen a kétharmados többség soha nem engedett semmilyen kisebbségnek. Ez a Fidesz malmára hajtja a vizet, akik így azt csinálnak, amit akarnak. Hiába biztosítja a törvény, hogy például a bizottságokba minden ellenzéki párt delegálhat képviselőket, még arra sem veszik a fáradtságot az ellenzékiek, hogy legalább egyetlen személlyel képviseljék magukat, a választóikat és dolgozzanak. Sajnálatos módon így járt a mezőgazdasági bizottság, ahova csak az LMP küldött egy képviselőt, a fennmaradó üres helyeket pedig jobb híján hozzávágták a Jobbikhoz, akik legalább azt eltalálják, a Parlamenten belül merre van a bizottsági terem ajtaja.
A választók többsége – ezt azért ne feledjük minden kétharmados porhintés ellenére! – meg csak kapkodja a fejét, hogy minden reménységével rászavazott valamelyik pártra, ami szinte már mindegy is, csak ne a Fidesz legyen, erre néhány hét múlva nagyítóval sem találja a pártját a politikai palettán.
A Republikon Intézet június 19-én egész napos konferenciát szervez Budapesten, az A38 hajón „Az ellenzék lehetőségei a kétharmad után” címmel. Nem biztos, hogy nagyon csodálkoznánk, ha a résztvevők belefojtanák egymást a Dunába.
Ma önkormányzati választások vannak nálunk, és holnap is, ha valaki ma munka miatt nem tudna részt venni rajta. Eddig nem törték össze magukat a polgárok a nagy igyekezetben, hogy szavazhassanak, a részvételi arány országos átlagban még a 9%-ot sem éri el jelenleg, pedig itt már este 7 óra. Igaz, holnap még lehet szavazni, de valójában, ahogy azt az elemzők is mondják, nem várható magas részvételi arány, az ország demokratikus egyensúlya helyrebillent, a kormánypárt népszerűsége olyan magas, hogy az ellenzéknek esélye sincs velük szemben, amolyan lejátszott meccs ez már, persze azért sokan fognak még kötelességtudatból elmenni majd holnap, ha ma nem is tudnak. Jogosítvánnyal, személyi azonosító kártyával vagy útlevéllel lehet szavazni, a helyszínen ujjlenyomat-ellenőrzés is történik.
Valódi tétje még Szaulban sincs, ugyanis a kormánypárt kiegyezett a mostani független polgármesterrel, messze magasan ő vezet, pragmatikus ember, azt mondta, ő együtt működött a konzervatívokkal is, együtt tud működni a liberálisokkal is, ahhoz, hogy Szaul működjön, amúgy is szoros és jó kapcsolatra van szüksége a mindenkori hatalommal. Idős ember már, kérdezték tőle, hogy miért indul harmadjára is? Azt felelte, hogy azért, mert amit elkezdett, be szeretné fejezni, neki más politikai ambíciója nincs. Ez utóbbi félmondat azért fontos, mert itt általában nem az alelnökökből lesznek a következő elnökök, hanem Szaul polgármestereiből. Nyilvánvalóan ő nem pályázik erre, de a főváros lakosai elégedettek vele, így sanszos, hogy ő marad, immár a kormánypárt színeiben.
Mindeközben azért a Trump vs Kim Dzsongun meccs körül forog az érdeklődés, már több, mint 3000 újságíró regisztrált az eseményre, amelyen Trump szeretné a békeszerződést aláírni Kim Dzsongunnal, és Mun Dzse Innel is. További találkozók vannak tervbe véve, de én azt mondom, sikerüljön jól az első, és azután tervezzük a többit.
Mindenesetre már megvan a Vlagyivosztokig vezető autópálya útvonalterve, és a régi selyemút is visszanyerné jelentőségét siker esetén.
Tegnap egy francia ember felmászott a Lotte toronyra, azzal az ürüggyel, hogy a békéért teszi, ennek ellenére félúton leszedték. Megmászott már minden magas épületet amit nem szabad, amolyan adrenalinfüggő.
Az országon végig söprő generációváltás jegyében most épp a bíróságokon áll a bál, a fiatal bírák és a legfelsőbb bíróság matuzsálemei nem találják a közös hangot, ám sok lúd disznót győz alapon, vélhetőleg a bírósági eljárások és a jogértelmezés modern felfogása győzedelmeskedik majd, mint a demokrácia egyik alap pillére.
Picit enyhébb a meleg ma, az Uám hegy mégis egész nap ködbe burkolózott, holnapra országos esőt, majd forróságot mondanak, hőségriadóval. A meteorológusok nagy előszeretettel használják erre az időjárásra, a „csimtong tauvi” kifejezést, ami szó szerint azt jelenti, hogy olyan forróság, mint ami a húsostáska pároló edény belsejében található. No, hát ez vár ránk az elkövetkezendő napokban.
Ma is voltam boltban a piros szatyrommal, ma is hoztam zselét és joghurtot, meg tofut, amint meglátott a néni, azonmód leszúrta a körülötte sertepertélő férjét, mert még nem jött meg a kollagén zselé, és én említettem a múltkor, hogy ha lesz, akkor megveszem azt is. Nagyon elnézést kért, én szabadkoztam, hogy de még van, és nem sürgős, ám itt ez nem így működik, maximalisták, nem veszthetnek vevőt ilyen feledékenység miatt, tudom jól, úgyhogy holnap majd visszamegyek a zseléért, hogy megnyugodjon, pedig tényleg van még itthon.
Átköltöztettem a kancsókát egy nagyobb zsákba, mármint a terráriumnak kinevezett nagy üveg kaspót, amibe mocsarat készítettem neki, így még szebb, kinyújtózott, a kancsói nyitva vannak. Azért van rajta műanyag zsák, mert különben elpusztul, rendkívül magas a pára igénye, otthoni körülmények között talán csak monszun alatt él meg. A profik hatalmas terráriumokban tartják az ilyen növényeket, de nekem még nincs, meg hely sincs, úgyhogy a ruhatisztítóból visszaérkezett blúzomról lehúztam a zsákot, most az a terrárium teteje.
A volt főnöknőnk megsérült munka közben, ma délelőtt operálták, úgyhogy a férjem elment sertésoldalasért, mert a hölgynek az a kedvence, megfőzte, és be is vitte a kórházba, itt így szokás, ők is eljöttek anyósom temetésére, pedig akkor még alig ismertük egymást.
Putyin meghívta Mun Dzse In elnököt a foci vb alatt Oroszországba, így menni fog, 19 éve először déli elnök Moszkvába.
Az oroszoknak nagyon sokat jelentene ha egészen Puszánig működne a vasút, közút, gyakorlatilag Európát elérhetővé tenné számunkra szárazföldön, nekik pedig nagy üzlet lenne ez, plusz a gáz, olaj és egyéb nyersanyagok exportja Dél-Koreába.
Donald Trump fogadja Abe Sindzó japán miniszterelnököt a washingtoni Fehér Ház Ovális irodájában 2018. június 7-én. (MTI/EPA pool/Yuri Gripas)
Ábe, a japán miniszterelnök ma találkozott Trumppal, megintcsak annyira erőteljesen fejezte ki a szeretetét Trump elnök iránt, hogy az már, már kínos volt, pedig én csak az angol fordítást olvastam, de akkor is.
Azért elrejtett benne néhány kis aljasságot, szokás szerint.
Szót ejtett az úgynevezett Japán-tengerről, amelynek neve miatt évtizedek óta folyik a cirkusz Korea és Japán között, ugyanis jelenleg nincs koreai tenger sehol, ami csak azért vicces, mert ez egy félsziget, mélyen benyúlva a Csendes-óceánba.
Amit mi déli tengernek nevezünk, azt a Japánok Japán-tengernek, meg a többit is annak, nekik minden tenger japán tenger, a fene se érti, de az ENSZ nem a gyorsaságáról híres, szóval a Japán-tenger jelenleg minden hivatalos okiratban, atlaszban, földgömbön az, egyelőre hiába kéri Korea a saját területének névváltoztatását.
A másik pedig az volt, amikor a Japán megszállásra utalva, „szerencsétlen történelmi eseményekről” beszélt, azt is igyekezett elbagatellizálni.
Na, ezért nem szereti őket egyetlen ázsiai ország sem, a vezetésük nem igazán szeretetre méltó.
Keszánkongdáng újra indul, ma bejáráson voltak északi és déli politikusok. Keszánkongdáng egy közös észak-déli projekt, ami egy ipari park, ahol déli cégek adtak munkát északi munkásoknak, de már másfél éve bezárt, mert akkoriban Kim Dzsongun épp atomhatalom kívánt lenni.
Reggel hétkor hozta a férjem a kávét, igaz, hogy ágyba, na de reggel hétkor, mert nyitva volt az ablak, és ő felébredt a forgalomra, márpedig unatkozik egyedül. Ennek következtében hozzám képest az őszi légy egy friss teremtmény, pláne, hogy a közelgő eső tolja maga előtt a meleget, légnyomás és a vérnyomásom a pincében.
Évtizedeken keresztül hallgattam én, és hallgatta az a politikai közösség, amelyhez tartoztam és tartozom, hogy nem tiszteljük a nemzeti értékeket, a múlt relikviái és máig szóló szimbólumai számunkra nem fontosak, az ún. modernizáció jegyében képesek vagyunk elengedni és a múlt enyészetének hagyni másoknak fontos kulturális értékeket, készek vagyunk bezárni fontos műhelyeket csupán azért, mert nem rentábilisak, szélnek engedni kollektívákat, közösségeket vagy azért, mert közpénzt nem tudtunk rá áldozni, vagy pedig azért, mert a fund-raising-ben az adott közösség nem volt kellően ügyes.
Két okból bocsátom ezt előre. Az első ok, hogy a Népszabadság, a Magyar Nemzet, és most a Heti Válasz nem azért képtelen finanszírozni tevékenységét, mert az amúgy valóban szűkülő piac ne tudná fenntartani, hanem azért nem, mert a hatalom az őt ért bírálatra úgy reagál, hogy zsarolással megtiltja az üzleti világnak az ott történő hirdetéseket, és ezzel fő bevételi forrásától fosztja meg a lapot. Rossz döntést egészen bizonyosan hoztunk mi is kormányon, és biztos vagyok abban, hogy voltak olyan szellemi műhelyek, amelyeket meg kellett volna mentenünk. De olyasmire, hogy egy nekünk nem tetsző szellemi műhelyt a hatalom nemtelen eszközeivel tegyünk tönkre, soha, egyetlen alkalommal sem került sor. Ez bizony óriási különbség.
A másik ok pedig az, hogy azok, akik ezeket a vádakat annak idején velünk szemben megfogalmazták, bizony nem mások voltak, mint azok, akik ma, nem gondatlanságból, hanem bűnös számítással, előre megfontolt szándékkal teszik tönkre a magyar közélet sok évtizeden keresztül működő elválaszthatatlannak hitt fórumait. A magyar kultúra kincseit. Igen, pontosan azok teszik ezt, akik a múlt iránti tiszteletlenség vádját sütötték rendre ránk .
Hol vannak ilyenkor azok, akik magukat konzervatívnak tartják? Hol lehet hallani az ő szavukat?
Mi liberálisok, siratjuk a Népszabadságot, siratjuk a Magyar Nemzetet, és siratjuk a Heti Választ. És soha nem fogunk felejteni és nem fogunk megbocsátani sem a sírásóinak.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
