Blogolda

Koreanapló 11. – Piacozás monszun idején

Piacon jártunk ma. Ritka alkalom, általában a szemben lévő kisboltban vásároljuk meg a napi élelmiszert, de ma volt időnk, és kedvünk is egy délutáni sétára a város nagyobbik piacán. Több parkolója is van, nem probléma megállni, nagyon sok féle hagyományos gyógynövényt is árulnak, és egészen érdekes dolgokat, mint például halbőrt, ami elkészítve nem csupán roppant finom, de a benne lévő kollagéntől állítólag szebb lesz az ember bőre is.

Monszun idején hagyományosan sok gyógynövényt fogyasztanak a koreaiak, hiszen az időjárás ilyenkor a legedzettebb szervezetet is megviseli. Az egyik legnépszerűbb étel a csirkeleves, édes rizzsel, jojobával, ginzenggel és még néhány más gyógynövénnyel töltve a csirke benne, amelyeknek sajnos nem tudom a magyar nevét, már ha egyáltalán rendelkeznek ilyennel. A csirke főzőlevébe fadarabokat teszünk, tüskés fából valók, úgy hívják, hogy amnámu, azt sem tudom magyarul, de Hollandiában anyám is azzal főz, ugyanis minden húsnak elveszi a kellemetlen szagát, nálunk, Maastrichtban a ragulevesben is van amnámu.

Kávéért is kellett volna menni valamelyik szupermarketbe, de arra már nem maradt erőnk, 34 fok van és olyan pára, hogy álló helyzetben folyik az emberről a víz. Viszont egy sima lepkeorchidea azért nem hagyta magát, és csak velem akart jönni. Megalkudtam a bácsival, így 14 ezer won helyett elhoztam tizenkettőért, ha engedett volna még kétezret, akkor veszek kettőt, de abba már nem ment bele.

A gyerek itthon maradt, mondta, hogy ő ilyen melegben legfeljebb, ha muszáj, akkor megy ki, viszont hozzunk neki hottakot. A hottak egy végtelenül egyszerű piaci édesség, kelt tésztából készül, vaslapon sütik, kerek, és belül barnacukor van. Nagyon finom, filléres dolog, csak az a probléma vele, hogy téli, mint a tölcsérre hajtogatott újságpapírban árult sült gesztenye, vagy az ugyanígy kapható selyemhernyó lárva, amivel engem ki lehet kergetni a világból. Kicsit beteg is, mert magára engedte a légkondit, fáj a torka, így aztán dupla erőfeszítéssel kerestünk egy őrült hottak árust, aki a monszun kellős közepén süti nyílt lángnál a tésztát.

Nagyon elegánsan indultunk, meg lassan, hogy a lábam ne terheljük, ágynyugalom, és miegymás, egymásba karolva sétáltunk, vállunkon egy-egy nagy zsákszatyor, kímélendő a környezetet, de mikorra megtaláltuk a hottakost, azt az egyet az egész marha nagy, és roppant szövevényes ázsiai piacon, addigra kissé gyűrötté vált az eleganciánk, de azért én lelkesen kapaszkodtam az uramba, ő meg annál is lelkesebben húzott maga után, egész érdekesen nézhettünk ki, pláne, hogy mikor lemaradtam például kölest venni, akkor magyarul kiabáltunk egymásnak, nehogy elvesszen a másik, és ezt a csupa flitter, műgyöngy, nagyon piros rúzsos eladó nénik meglehetősen nehezen tudták feldolgozni.

Viszont vettünk lilahagymát meg zöldborsót, ringlót, kölest, gyógynövényeket, és egy nagy halom szárított azáleát teának, eddig az enyémet főztem meg, de nem virágzik olyan gyorsan, amennyi folyadékra mostanság szükségünk van.

Míg a hottak készült, mert hogy az mindig frissen készül, a férjem elment nézelődni, én meg beszédbe elegyedtem a nénivel, aki készíti, láttam, hogy le van barnulva, két kötény is van rajta, inas keze egy életen át végzett kemény munkáról árulkodott, érdeklődő volt, kedves, de kicsit sem tolakodó. Azért persze megkérdezte, hogy hol lakunk, mondtam, hogy Csangdzsuban, de nemrég költöztünk ide, ez az első nagyobb piacos túránk, megértően nyugtázta, de hogy akkor honnan tudok ennyire koreaiul? – kérdezte. Mondtam, hogy régóta vagyunk házasok, erre összehúzta a szemöldökét, és az ült ki az arcára, hogy az nem lehet. Aztán becsomagoltattam a sütit, említettem, hogy a gyereknek lesz, aki otthon van, kicsit beteg. Megdöbbenve érdeklődött, hogy otthon mertük hagyni a beteg gyereket egyedül? Akkor már elnevettem magam, és a tudomására hoztam, hogy az inkriminált gyermek 23 éves, vélhetőleg kibírja nélkülünk pár órán át, de erre nem volt felkészülve, és belekeveredett a sütőszerkezetbe, az egyik üres maradt, a másikba meg kettőt tett, és nem értette, aztán megsajnáltam, és mondtam, hogy tudom, hogy ez neki furcsa, de ötvenéves vagyok, pont, mint a férjem.

Erre kiválogatta a mondandómból a számára kezelhető információt, és bólogatott, hogy igen, a férjem ötven körül lehet, szerencsére szegény ember addigra még nem ért vissza. Közben jött a néni barátnője, és érdeklődött, hogy kell lefagyasztani a zöldborsót. Itt van ugyan, de nem régóta, így az idősebbek nemigen ismerik, ő viszont kapott ajándékba. A hottakos nem tudta, ezért mondtam, hogy frissen fagyassza le, nehogy megpárolja előtte koreai szokás szerint, a zöldborsót nem kell. Nagyon köszönte, közben megérkezett gyermekem apja, átvettük a friss, és forró süteményeket, majd elindultunk az autó felé. Megbeszéltük, hogy befőttes üveget és műanyag edényt a mjalcsi fejeknek – mert hogy lefejezte és kibelezte a szárított apróhalat ma -, majd holnap veszünk, mára elég volt a jóból.

Itthon egy langyos zuhany után elszopogattam a kollagén zselémet, hogy továbbra is nézzenek az idősebbek a férjem lányának, majd átadtuk a hottakot a jogos tulajdonosnak, aki ettől mindjárt kevésbé volt beteg és lelkesen megette mind. Már ezért megérte a piactúra, de egyébként is klassz volt, kedves, emberi, és egy maradék kis Ázsia, amire már ebben az országban is egyre nehezebb rálelni.

Anikó asszony mostantól nem segít

Szerdán a magyar parlament fideszes többsége – a Jobbik szíves közreműködésével – elfogadta a Stop Sorosként ismert törvénycsomagot. Egy olyan törvényt, amelyre egykor nem lesznek büszkék a magyarok. Sokan már most sem büszkék rá, sőt, kifejezetten szégyenletesnek érzik, de a legtöbb honfitársunk még nem tudja, hogy milyen szégyenletes dolog történt Magyarországgal 2018. június 20-án.

Arra gondolok, hogy ettől kezdve büntethető az, aki egy üldözött embernek akár csak egy pohár vízzel is segít. Börtönbe is lehet kerülni emiatt.

Eszembe jut egy közel három évvel ezelőtt, 2015 őszén készült fotó.

Megtört tekintetű, szomorú szemű nő áll a nagyfai menekülttáborban egy emeletes ágy előtt. Mögötte alvó, kimerült emberek – ki tudja, hány kilométer gyaloglás van a lábukban, milyen, megaláztatásokkal, szenvedésekkel és kilátástalansággal teli életet hagytak maguk mögött.

Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége az Ökumenikus Segélyszervezet képviseletében érkezett a nagyfai menekülttáborba. Élelmet, ruhát vitt a rászorultaknak. Nem a sajátjából adta, hanem a mások által küldött és összegyűjtött holmikat osztja szét, de a gesztus így is tiszteletre méltó.

Mehetett volna moziba, strandra, beszélgethetett volna a saját lábán álló lányával.

A férje nincs ott a képen, ha akarná, sem engedhetné meg magának, hogy ott legyen. De nem is akarja, mert ő valami mást akar. Megvédeni Magyarországot és Európát az idegenek kultúrájától, szokásaitól.

A képen látható nő azokat a menekülteket segíti, akikről ura és parancsolója, (így mondják ezt a rendes magyar emberek), egészen másként vélekedik. „Ne jöjjenek ide, akik már itt vannak, menjenek haza”. Ezt még 2015. májusában mondta Lévai Anikó férje, néhány hónappal később, július első péntek reggelén pedig már ismerősként, tegeződve üzent a közrádióban a menekülteknek: „nincs esély, vissza fogunk küldeni, ez a kontinens nem lesz a te hazád, van neked saját hazád, ez a mi hazánk.”

Tűz és víz ez a két ember, gondolhatnánk. Az egyik segíti azokat, akiket a másik látni sem bír. Szép lehet ezeknél egy családi ebéd. Már a desszertnél tartanak, amikor megszólal a családfő: – Készülsz valahová drágám? – Igen, megyek Nagyfára, a menekülteknek osztunk ruhát, élelmet. Te nem jössz? – Nem, én ma ellenük uszítok. Lehet, hogy elhúzódik az uszítás, és a holnapi napom is rámegy erre.

Áll a megtört tekintetű, szomorú szemű nő az alvó emberek ágya mellett, és esélyünk sincs, hogy megtudjuk, hogy mire gondol. Honnan is tudhatnánk, amikor mi magunk sem tudjuk, hogy mit gondoljunk róla.

Az én népem, az én bűnöm, az én hazám

Mindig azt mondom, hogy nem érdekel, nem tartozom oda, le van ejtve, de azért ez nem teljesen igaz.

Tegnap, mikor megszavazták azt az ocsmány törvényt, tényleg nem érdekelt különösebben, meggyőződésem, hogy most már el kell menni a falig, különben érdemi változás megint nem lesz, ahogy a rendszerváltás idején sem volt.

Viszont amikor a fehér bőrű és keresztény gyökerű emberekről , illetve munkavállalókról olvastam, akkor összeszorult a torkom, ahogy akkor is, amikor láttam azt a képet, amin egy fehér család van feliratozva, hogy „azonos rasszú fiatalok ismerkednek”, meg a kisfiúra, hogy „nincs átoperáltatva”, a többire már nem is emlékszem.

Személyes érintettség ez, persze. Az én családom nem fehér, a gyermekeim félvérek, a férjem ázsiai, apám fehér, anyám is részben, részben mongol, én is mongol folttal születtem, de fehérnek nézek ki, az is vagyok javarészt, bár ezt mostanában kimondottan szégyellem.

Elsős gimnazista volt a fiam, és én bementem minden tetves szülői értekezletre, pedig gyűlöltem azokat, de bementem a gyerek miatt. Nagyon kedvesnek tűntek a tanárok a Budenz József gimnáziumban, franciát tanult a fiam második nyelvnek, mert a német betelt, és az a nő, a franciatanár lett az osztályfőnöke is.

A magyar tanár szélsőjobbos volt, nem hiszem, hogy akkor a Jobbik már létezett, de az igény erős volt rá. Persze, okosak a gyerekeim, ahogy általában a különböző rasszok keveredéséből születettek, szépek is, nem volt velük semmi baj, de valahogy mégis szúrta a szemét a létezésük néhány tanárnak. Nem voltak nyíltan rasszisták, ugyan! Csak olyasmi hangzott el órán, tollbamondáskor, hogy „kisfiam neked nem okoz gondot magyarul írni?”

Akkor még a gyerekek csak vendégségben jártak itt, alig beszéltek koreaiul, Magyarországon születtek, ott éltek, ott nőttek fel, és én vagyok az anyjuk. A tanárnő ezzel tökéletesen tisztában volt, és mégis megkérdezte. Pici, apró szúrások történtek, de ilyesmiből nem kell sok, a gyerekek hamar ráéreznek az ellenszenvre, és máris megvan, hogy miért kell valakit utálni, kiközösíteni, megalázni. Akkor a fiam már hosszú évek óta taekwondózott, nyaranta Koreában. Itt levizsgázott egy danra, hol máshol, ha nem Koreában, ahonnan ez a harcművészet származik. Néhányan örültek, a többség a klubban irigy lett. Érdekes módon nem a gyerekek, a felnőttek. Az edző, a helyettese, más felnőttek. Azt mondták nekem, hogy gratulálnak, de rövid idő elteltével a fiam nem akart edzésre menni, holott korábban imádta.

Kiutálták maguk közül negyvenes felnőtt férfiak a gyereket, mert nekik hosszabb időre volt szükségük ugyanazon teljesítmény elérésére, mint a fiamnak. A kislányomat egy fiú hetedikben fogdosni próbálta. Ő akkor még Rózsadombra járt, a Törökvészi úti általános iskolába. Nem engedte, de a gyerek nagyon erőszakos volt, ráadásul a többi lányt ez nem zavarta, így még erőteljesebben próbálkozott, nem kellett volna. Megfogta a lányom a fejét, és egyszer, de jó alaposan, beleverte az ajtóba. Az ajtó kiszakadt, az akkor 18o centis fiú orra eltört, egy foga kiesett. Hiába tanúsította az osztály többsége, hogy a gyerekem csak magát védte, ki akarták rúgni, behívattak és azt mondták, hogy a „gyerek ne vigye be az ázsiai kultúráját az iskolába”.

A javítást ki kellett fizetni. Elhoztam, mentünk másik iskolába, ott jobb volt, egy évig, aztán gimnázium, és kezdődött minden elölről. Apám beteg lett, vidékre költöztünk közben. Minden hónapban cirkusz volt a MÁV bérlet vásárlásakor, mert nem tudták, és nem akarták leírni a nevüket. Minden áldott nap, ugyanaz az ellenőr, ugyanazon az agresszív, arrogáns hangon, csak az én gyerekeimtől kérte el a bérletet, esténként a helybeli neonáci huszonévesek kiabáltak az iskolából hazaérkező kislány után, hogy „adok pénzt, jössz baszni?”. Legtöbbször futva jött az állomásról, sokszor sírva.

Én akkor Budapesten dolgoztam, a férjem Svédországban, anyám ugyan mit tehetett volna egymaga. Voltak barátaik, persze. De sokkal több ellenség, akiket még csak nem is ismertek. Gengekbe tömörültek a helybéli fiatalok, voltak cigányok, és neonácik. Voltak, akik nem akartak bandákat, és valahol a semmi közepén az én gyerekeim, akik megpróbáltak beilleszkedni, a siker legkisebb reménye nélkül. A fiam egész apró betűkkel kezdett írni, akkor már két danos volt, a másodikat is Koreában tette le, Magyarországon nem volt hajlandó taekwondózni többet, meghúzta magát, félt, érzékeny, sérült lelkű gyerek lett, míg a lányom épp ellenkezőleg, csak azért is megvédett mindenki mást, aki gyenge volt, mint valaha ő, nem engedte, hogy bárki bántsa őket.

Aztán egy nap négyen jöttek ellene, felnőttek, és kis híján megölték. A fejét rúgták Martens bakanccsal, elájult, bele az árokba, azt hitték talán, hogy vége, ott hagyták. Akkoriban történt, hogy az egyik zaklató anyja bement a polgármesterhez, hogy „vegyék el tőlünk a magyar állampolgárságot, mert nem vagyunk rá méltók”. A postaládánkba szemetet és döglött madarat dobáltak, apám meghalt, egy rokona, egy ismerőse, egy állítólagos barátja sem jött, hogy kifejezze a részvétét, két koreai pap búcsúztatta a kérésemre.

Eljöttünk, hogyne jöttünk volna el. És ez már nem számít, és tényleg nem fáj, több, mint tíz éve magunk mögött hagytuk Magyarországot, soha nem vágytam vissza, egy pillanatig sem volt honvágyam, gondolom érthető. Ma felmerült, pont itt a Facebookon, hogy legyek büszke a hazámra, jót nevettem rajta. Igazából, mikor ilyeneket olvasok, nem is a régi történéseket élem újra, hanem azt érzem, hogy talán más gyerekek, más szülők, és más nagyszülők most élik át azt, amit nekünk kellett. Talán mert homoszexuális a gyerekük, talán mert félvér, mint a mieink, talán mert cigány, vagy bármiben más, és mint ilyen, gyengébb, támadhatóbb, a horda pedig meg fogja támadni minden esetben, hiszen így működik, lám, hogy félnek a migránsoktól azok, akik soha nem láttak még bevándorlót, vagy menekültet, lám az elhíresült pirézes kísérlet is milyen eredménnyel járt, és az arab számok?

Nagyon sok ismerősömnek ez szomorú, meg kellemetlen, és sajnálja, de soha nem élte át, mit jelent kitaszítottnak lenni, és mennyire szörnyű úgy az élet minden egyes pillanata, amit odakint, más emberekkel kell tölteni. Mindkét gyerekem lelkileg súlyosan sérült, ahogy nem véletlen, hogy a 61 éves korában Magyarországról eljött anyám azóta egyszer sem ment vissza, még látogatóba sem. A férjem nagyon sok mindenről nem is tud, egyszerűen szégyelltem elmondani, mert az én népem, az én bűnöm, az én hazám…..volt.

Az európai reformfolyamat és Magyarország

„A június 19-én megtartott német-francia közös kormányülés messzemenően ráerősített arra a korábbi feltételezésre, hogy a francia elnök az európai biztonság, külpolitika és Dél-Európa felzárkóztatásának motorja lesz, míg Németország a gazdasági-pénzügyi feladatok átszervezésének és az ebbéli teendők felgyorsításának fő aktora. Merkel reformterveinek egyik kulcseleme az euró-övezet megszilárdítása és elmélyítése – épp az integráció felgyorsítása céljából. A két szándékot pedig a Juncker mögött álló adminisztráció hangolja össze.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Donald Trump amerikai elnök – jócskán megkésve ugyan, de – telefonon gratulált Orbánnak az áprilisi választási sikeréhez. Néhány más téma is szóba került, de csak olyanok, amelyek Trump programjának eddig még ki nem rostálódott elemeit képviselik, ám várható, hogy ezek közül is néhány le fog kerülni a közeljövőben a napirendről. Nemrég pedig olyan hírek kaptak lábra, hogy Angela Merkel külön, négyszemközti találkozón akar beszélni a magyar miniszterelnökkel. Időközben a hírt nem csak megerősítették, de német források már a dátumot is tudják: július 5.

Vajon arról lenne szó, hogy az orbáni politika nemzetközi mozgásterét tervezné növelni Washington, Brüsszel, Berlin vagy Párizs? Közvetlenül április 8-a után magam is úgy gondoltam, hogy ez részben elkerülhetetlen. Egyszerűen azért, mert – választási csalás ide, manipulációk egész sora oda – Orbán újabb kétharmadot szerzett, s ezzel annak a külföldnek is számolnia kell, mely igazán nem kíván belebonyolódni egy apró, sem Európa, sem annak tágabb környezete, sem pedig a transzatlanti viszony vonatkozásában nem túl jelentős állam piszkos ügyeibe.

Ma már azonban nem így gondolom, ugyanis számos esemény rajzolta át június folyamán a nemzetközi erővonalakat – mindenekelőtt Európában. Bár a tavasz folyamán mind Jean-Claud Juncker bizottsági elnök, mind pedig az európai reformerők vezető szerepét eddig kitűnően játszó Emmanuel Macron letette az asztalra reformterveit, Németország, a kontinens legfontosabb állama viszont mindezzel késlekedett. Látható volt, hogy Merkelt megbénítják a koalíciós problémák a CSU-val, nem kevésbé a fokozódó széthúzás az Európai Néppárt soraiban.

Ez egészen június 4-ig tartott, amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung vasárnapi kiadásában a kancellár állásfoglalása végre megjelent, s az elemzők azonnal megállapították: az teljes egészében harmonizál Juncker és Macron elképzeléseivel, sőt: azokat kiegészítő, vadonatúj elemeket is tartalmaz – elsősorban a közös migrációs politika vonatkozásában. A június 19-én megtartott német-francia közös kormányülés aztán messzemenően ráerősített erre a feltételezésre.

Minden jel arra mutat, hogy a francia elnök az európai biztonság, a közös külpolitika és Dél-Európa felzárkóztatásának motorja lesz, míg Németország a gazdasági-pénzügyi feladatok átszervezésének és az ebbéli teendők felgyorsításának aktora. Merkel reformterveinek egyik kulcseleme az euró-övezet megszilárdítása és elmélyítése – épp az integráció felgyorsítása céljából. A két szándékot pedig a Juncker mögött álló adminisztráció hangolja össze.

Minthogy Orbán tervei ebbe a keretbe nem illeszthetők, fontos kérdés lett, hogy mit kezdjen Európa Magyarországgal, mely, mint említettem: egyáltalán nem számít tényezőnek, ám egy ideje mégis jelentékeny biztonsági kockázatot képvisel. Nem csak Európában, de a tengeren túl is legutóbb komoly aggodalmakat váltott ki az orbáni sajtóstrómanok szétrajzása a Balkánon, szerepük a korrupt Janez Janša szlovén miniszterelnök megválasztásában, s az Európával és a transzatlanti kapcsolatokkal szemben szervezkedő politikai erők támogatásában – egyebek mellett Macedóniában –, melyek mögött tudni lehet: végül is Vlagyimir Putyin áll. Különösen, hogy e folyamatba most – az olasz kormánykoalíció egyik tagjaként – az Északi Liga is bekapcsolódni igyekszik.

Ha ez így van, akkor e problémával – az európai reformpolitika logikájából következőleg – elsősorban Macronnak kellene foglalkoznia. De információk szerint ez nem így fog történni. A gazdasági és pénzügyi reform mellett a „magyar ügy” lerendezése – mely sajátos módon a CSU-val való koalíciós vita kezelését is tartalmazza – Merkelre hárul: a két európai vezető ebben egyezett meg, s gyanítható, hogy segítséget remélhetnek és kapnak e téren Junckertől is.

A Merkel-Orbán aktuális különtalálkozó hátterében nagy valószínűséggel épp ez áll. Ezt támasztja alá az az idegesség is, amivel a magyar kormány minden újabb fejleményre reagál, kezdve a holland kereszténydemokratáktól kapott éles kritikára, vagy éppenséggel azokra a tervezett reformlépésekre, melyek nyilvánvalóan általában is szűkíteni fogják a nemzetállami jogköröket.

Búcsú a Jogállamtól

Búcsúzunk Tőled, kedves Jogállam.

Amikor – tudom, sokak nevében – ezeket a sorokat írom, már majdnem egy napja nem vagy. De ezekben a nehéz órákban is tudnod kell, hogy szerettünk, és fontos voltál nekünk.

Jó volt veled.

Jó volt veled, akkor is, ha nem volt mindig, minden szép és jó. Jó volt veled, mert akartuk, hogy jó legyen. Vártunk rád nagyon. Sok hajnalon és nappalon, házibulikban átbeszélt, világot megváltó éjszakán.

Elképzeltük, hogy milyen lehetsz, és minden úgy lett, ahogyan az a szerelmekkel is lenni szokott: a vágyakozás gyakran szebb, mint a beteljesülés.

De azért az utóbbi is nagyon szép.

Tudjuk, nem voltál tökéletes. Nem voltál makulátlan, nem teljesítetted az összes vágyainkat. Távolról sem voltál olyan tiszta, mint amilyenről álmodtunk. Zavaros vizek, eszmék, emberek, szánalmas és számító személyek, futóbolondok kísértek utadon: karrieristák és köpönyegforgatók, álságosok és ájtatosok.

És, be kell vallanunk, most, hogy már mindennek vége, az is csalódás volt, hogy a szabadsággal együtt nem hoztad el nekünk a jólétet is.

De azért jó volt veled. Nem csak azért, mert a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra.

Éltünk mi már jó diktatúrában. A legvidámabb barakkban, ahol mindent szabad volt, ami nem volt tilos.

Vártunk rád, és Te eljöttél.

Jó volt veled. Kicsit olyan voltál számunkra, mint a szex. Ami, egy régi dakota mondást idézve, ha jó, akkor nagyon jó, de amikor nem jó, egy kicsit akkor is jó.

Most búcsúzunk tőled szeretett Jogállamunk. Reméljük, nem örökre. Mert mást nem is tehetünk, minthogy bízunk benned. Hogy lesz még megint Magyarország. Mely, mint minden újszülött, okos lesz és bölcs.

Szép és bűntelen.

Merkel és a magyar kerítés

Megint hallom ma reggel az ATV Start műsorvezetőitől, amit egy hete újra meg újra a magyar médiában: Merkel álláspontja megváltozott, és köszönetet mondott Orbánnak a kerítésért. Ma már az Országgyűlésben is mondott ilyet egy államtitkár. Ebből egy szó sem igaz. Egy hete a német közszolgálati televízióban, alapjában véve a G7 találkozóján Trump és a többiek között kialakult konfliktus kapcsán készített teljes órás interjút Angela Merkel kancellárral Anne Will, a kiváló műsorvezető. Jó lenne, ha minél több magyar újságíró megnézné ezt a műsort: Will minden nehéz kérdést feltett a kancellárnak, Merkel pedig mindenre korrekt módon válaszolt, semmilyen kérdés elől nem tért ki. Amikor a menekültkérdés szóba került, Will tett egy utalást arra, hogy más országokkal azt illetően véleménykülönbség van, például Magyarországgal. Merkel annyit mondott, hogy Magyarországnak külső uniós határa van, és azon a magyarok a németeket is védik. Arról, hogy Orbán ehhez kerítést emelt, és hogy ezért köszönetet mondana neki, Merkel egyetlen szót sem szólt. Le kell szögezni: Merkel ebben az interjúban is elismételte, hogy ma is helyesnek tartja 2015 szeptemberi döntését a szíriai menekültek beengedéséről. Jelenleg is súlyos, kormányválsággal fenyegető konfliktusban áll Horst Seehoferrel, a bajor CSU elnökével, aki az új kormányban szövetségi belügyminiszter, és aki nagy menekülttáborokban akarja elhelyezni az országba érkező menedékkérőket, ahonnan kérelmük elbírálásáig nem mehetnének tovább az országba (ez a koalíciós megállapodásba is bekerült), a menekültügyben készülő „mestertervében” pedig a más EU-tagországban regisztráltakat már a határról visszaküldené. Ez utóbbit Merkel elutasítja. Szó sincs arról, hogy Merkel elfogadná az Orbán-kormány menekültpolitikáját, vagy akárcsak közeledett volna ahhoz.

Bauer Tamás / Facebook

Keresztező párhuzamok

0

Költőiek a kérdések, hiszen könnyen belátható, ha győz Dragnea and Co., és vele menetel a mai rommagyar politikai elit, nemcsak a képviselet, a kisebbségnek kedvező demokratikus rend, hanem a kisebbségi lét egész törvényi és intézményi garanciarendszere kerül veszélybe. A huszonnegyedik órában vagyunk, ha ezen az úton haladunk, nem lesz visszaút, és rövid lesz a végjáték: masszív elvándorlás és gyors hanyatlás, a rommagyar kisvilág(ok) vége.

Úgy tűnik messziről jobban látszik, amit mi románok és rommagyarok valahogy nem látunk meg, pedig alapos okunk lenne észrevenni a nyilvánvalót. A NYTimes minapi összefoglalója jobban és egyszerűbben keretezi be és értelmezi azt, ami a napokban a román politikában történik, mint a legtöbb itteni elemző és politikai szereplő teszi. Dragnea and Co., a putyini, orbáni, trumpi (stb.) szélsőséges jobboldali nacionalista és populista retorikához igazodva (alt-right) összeesküvéselméleteket sző és forgalmaz az (i)gazságszolgáltatással szembeni harcában, ezért beszél a meghatározhatatlan “párhuzamos államról”, és tűnteti föl saját magát, áldozatként. A büntetett és több ügyben megvádolt PSD elnök – egyébként Trump eljárásához mindenben hasonlóan cselekszik – újítása csak annyi, hogy nem “mély”, hanem “párhuzamos” államról beszél, amikor körvonalazódó összeesküvéselméletét (konteóját) vázolja, és a DNA vezetőjét, valamint az államelnököt vádolja összeesküvéssel. Ugyanakkor – Orbánhoz hasonlóan, bár egyelőre valamennyivel visszafogottabban – a sorosozást is kezdik divatba hozni, a kormányt valóban a háttérből irányító Dragnea és társai, mindenféle konkrétum, vagy tény, információ fölvázolása nélkül. A cél az (i)gazságszolgáltatás politikai befolyás alá helyezése, most már nem hirtelen hozott sürgősségi kormányrendeletekkel (ezek miatt ment az utcára a forradalmat követő legnagyobb tömeg a tavaly télen), hanem magyar-lengyel mintára, a parlamenti többség diktátumával, törvénykezéssel. Az igazságszolgáltatás alárendelése (state capture) nemcsak a megvádolt (sőt már elítélt) korrupt vezetők fölmentését célozza, hanem a korrupcióellenes harc ellehetetlenítését. És nem mellesleg, az államelnök politikai játékterének a szűkítését is célozza, aki a korrupció-ellenes harc fő szóvivője, akinek politikai kommunikációja erre épül.

Nem lenne érdemes önmagában a párhuzamos-, vagy ügyészállam (ezt a statisztikák önmagában is cáfolják, hiszen a DNA-s vádemelések igen magas aránya válik bírói végzések alapjává, még európai mércével is hatékonyak az elmúlt időszak eljárásai, és a felmentettek aránya is rezonábilis, elfogadható mértékű) üres konteójának értelmezésére fordítani energiát, hiszen bizonyíték híján, nyilvánvalóan csak politikai retorika, kommunikációs fogás. Hanem az itteni Trump-jelölt, Dragnea helyzete különösen cinikus, illetve faramuci, hiszen ha valaki háttérből irányít központi hatalmi intézményeket, az éppen ő maga, aki nem mellesleg büntetett előéletű is. Ha addig nem lett volna világos, akkor a jelenlegi miniszterelnök-asszonytól tudnánk, hogy biza ő csak a “párt – értsd Dragnea – erős karja”, akaratának kormányzati képviselője. De hát az elmúlt időszak botrányos miniszterelnök váltásai éppen a párhuzamos párthatalom működésének az eredménye. Ezért kellett példátlan módon parlamenti procedúrával meneszteni saját kormányt és lemondásra kényszeríteni saját – enyhén renitens – miniszterelnököt, és állítani egy ezidáig obediens, bábuként működő harmadik miniszterelnököt. Ez pedig nagyban hitelteleníti az egész Dragnea-i harcot, tetszik nem tetszik – és ezt biza a mi rommagyar elöljáróink is egyre gyakrabban elfelejtik – a hitelesség, a bizalom és a legitimitás (amit tévesen csak a választások aktusára igyekeznek korlátozni) feltétele, hogy hiteles kommunikátorok, azaz az adott ügyekben nem érintettek beszéljenek. Tetszik nem tetszik a beszélő őszintesége és érintetlensége, az hogy “ki beszél” ad vagy nem ad hitelt, annak amit mond. Amikor egy büntetett előéletű személy beszél ügyészállamról, vagy egy a háttérből irányító pártvezér papol titkos összeesküvésről, láthatatlan párhuzamos államról, hiteltelen, és minél többet és intenzívebben kardoskodik, annál hiteltelenebb lesz, ez biza ellene megy a bizalomépítésnek, és a meggyőzésnek, köztudottan, az ókortól (Platón és Arisztotelész fejtik ki ezt elsőként) egészen napjainkig.

A párhuzamos állam konteójának sűrű emlegetése, hogy már a sorosozást  – melynek biza nemcsak antiszemita, hanem magyarellenes éle is van, amikor román politikusok és propagandisták hajtogatják – ne is mondjam, különösen zavarba hozza, az amúgy is önállóságát vesztett, itteni Fidesz fiókpártok megszólalóit. Közvetlen kérdésre válaszolva Kelemen Hunor is csak ötöl-hatol, nem tudja, hogy mi az, paradox módon, és kiszolgáltatott helyzetének következtében viszont, azokkal menetel, akik erre alapozva hoznak törvényt és viktimizálják saját magukat, leszerelni igyekeznek a korrupcióellenes politikákat, stb.

Nem tudom, ezért csak logikai levezetésnek, spekulációnak, viszont ilyenként megalapozottnak tűnik, hogy a rommagyar politikai mainstream aktív és lelkes közvetítője az orbáni illiberális állam eszméinek és tanácsadója a PSD-ALDE vezérkarnak, a magyarhoz hasonló rezsim kiépítési kísérletében. Márpedig ez ha kiépül – egyelőre a fél-elnöki rendszert statuáló Alkotmány, valamint a kétharmados parlamenti többség hiánya miatt kétséges a dolog – az a viszonylag önálló rommagyar társadalom, igen a régebb annyit követelt autonóm, önigazgató és ennyiben párhuzamos társadalom eszméjének, és/vagy utópiájának feladását jelentené.

A párhuzamos állam, bármit is jelentsen ez a PSD-s összeesküvéselmélet kontextusában, elleni kirohanások nem csak az (i)gazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatását célozzák, hanem mindenfajta autonómiát fenyegetnek. Ha sikerül elzavarni a DNA vezetőjét és egy politikailag lojálisat helyére ültetni, ha sikerül a korrupció üldözésének jogi kereteit felpuhítani, az államelnök hatásköreit megnyirbálni, és mindenekelőtt az elítélt/megvádolt korrupt hatalmasokat fölmenteni, akkor a “harc” tovább fog folytatódni. Az összes még valamelyes függetlenséggel, autonómiával rendelkező intézmény veszélyben forog, bármikor a “párhuzamos állam” jelzővel illethető és mint ilyen einstandolható, fölszámolható képviselői leválthatók, sőt megbélyegezhetők és üldözhetők.

És akkor, hogyan tovább rommagyarság? Hová vezethet a kettős beszéd, mely egyfelől továbbra is retorikájában autonómiáz, másfelől pedig az intézményi függetlenségek és autonómiák fölszámolását követeli? És főként, kit képvisel még, egy ilyen diskurzussal a rommagyar mainstream? Egyáltalán, meg lehet-e fogalmazni a magyarországi kormánynak való kiszolgáltatottság és az illiberális demokrácia bevezetésének itteni követelése mellett, hiteles rommagyar politikai – de egyre inkább társadalmi és kulturális – jövőképet? Költőiek a kérdések, hiszen könnyen belátható, ha győz Dragnea and Co., és vele menetel a mai rommagyar politikai elit, nemcsak a képviselet, a kisebbségnek kedvező demokratikus rend, hanem a kisebbségi lét egész törvényi és intézményi garanciarendszere kerül veszélybe. A huszonnegyedik órában vagyunk, ha ezen az úton haladunk, nem lesz visszaút, és rövid lesz a végjáték: masszív elvándorlás és gyors hanyatlás, a rommagyar kisvilág(ok) vége.

Magyari Nándor László

 

Foszlányaim 4.

0

Nem szeretnék nagyon belegázolni Rétvári Bence államtitkár úr lelkivilágába – nem szeretek átgázolni sekély posványon -, de csendben, nagyon halkan megkérdezném: a tegnapi  Gyurcsány napirend előttire való válaszában magától értetődően kijelentette a kereszténység 450 éves vallási türelmen alapuló bizonysága az alapja annak, hogy alkotmányba kell foglalni a keresztény kultúrát? Tessék mondani vallási türelmen alapult a sokszázezer magyar ember vallási alapokon nyugvó kiirtása?
Meg tetszett nyugtatni államtitkár úr!

Mészároshoz vezényelhetik Vajna ebül szerzett jószágát

Sajtóhírek szerint elvehetik Andy Vajnától a TV2-.t és hozzácsatolják Mészáros Lőrinc médiabirodalmához. Nem teljesít jól a TV2, s bár a bevételei magasabbak, mint a konkurens RTL Klubé, a vállalkozás mégis veszteséges. Magasak a költségei Vajna András tévéjének, innen jön a veszteség.

Pedig annak idején, bő két kévvel ezelőtt, annyira akarta Vajna azt a tévét, hogy meg is szerezte.

Már nagyon kellett neki. Belegondolt, hogy maholnap betölti a sokadik életévét, és még soha sem volt saját tévéje. Férfiemberrel gyakorta előfordul, hogy nagyot álmodik. Akkorát, amekkorát ébren sosem merne. Van, aki menő futballista, mielőtt felébred, mások méregdrága sportkocsi volánjánál ülnek.

Aztán mindnek beleér a keze a bilibe.

Vajnának a tévé kellett, erről álmodott, ki tudja mióta. Ő maga mondta ezt, amikor bejelentette, hogy megvette a TV2-t.

Csak hát nem volt neki elég pénze. Hiába volt neki sok a kaszinókból, az sem volt elég. Sokba kerül egy tévé, nagyon megkérik az árát.

Ezért kellett a vásárláshoz a kölcsön. Sok milliárd jó magyar forint.

De gond egy szál se, kapott Vajna pénzt az Eximbanktól. Mely bankot azért hozták létre az adófizetők pénzéből, hogy a magyar exportot és importot támogassa. A Vajna által megtulajdonolt tévé ugyan se nem import, se nem export, de mégis kapott tőlük néhány milliárdot. Biztosan mindenki kap, aki kér, elég bemenni a bankba és annyit mondani, hogy veszteséges tévét szeretnék vásárolni.

De ekkor még mindig nem volt elég a Vajna pénze, veszni látszott a nagy álom. Hüpp. Mi lesz, ha nem lesz tévé? Hüpp megint.

Öröm az ürömben, hogy ahol a legnagyobb a szükség, ott közel a segítség. Vajnára rátalált az OTP. Vagy fordítva, nem tudjuk. Nem voltunk ott a rátalálásnál, csak a tényt vagyunk képesek rögzíteni. Az OTP is adott neki néhány milliárdot, mert jó befektetésnek látta, amikor Vajna mondta neki, hogy a tévé veszteséges. Pedig, nem is kellett volna mondani, tudta ezt magától is az OTP. Mindenki tudta, mégis adtak.

Azt remélték, hogy Vajna majd nyereségessé varázsolja a tévét. Hogyan? Legyen az ő titka. Meg azoké, akiknek vannak erről sejtéseik. Vagy, teszem azt, tudomásuk.

Mi leginkább arra tippelünk, hogy bár Vajna nem varázsló, de azért, mint sokan mások a magyar közéletben, ő is tud néhány trükköt. Nem nagy cselek ezek, inkább amolyan földszintes magyar ügyeskedések, de nálunk elmegy ez is. Ennél kifinomultabb, rafináltabb megoldásokra a magyar ugaron nincs szükség, a pengés foci a mi talajunkon meghalna a szépségben.

Azt találták ki az erre szakosodott illetők, hogy majd a kormány hirdet Vajna tévéjében. Nem keveset, sokat. És akkor Vajnának nem lesz gond visszafizetni a pénzt a bankoknak, meg még marad is neki valamennyi.

Így aztán mindenki jól jár.

Kivéve mi, magyar adófizetők. De ez persze nettó demagógia, mert valójában mi is jól járunk. Közénk is lövethetne ugyanis Vajna, de hál’ istennek, őt nem olyan fából faragták: igazi sorozatok helyett tévésorozatokkal is beéri.

Most, a hírek szerint, elhajtják tőle az ebül szerzett jószágot. Mészáros Lőrincé lesz ez is, mint annyi más ebben az országban.

Pártkereső oldal

Kerestetik egy párt, amelyre jó szívvel szavazhatunk. Lelkifurdalás nélkül, és nem azért, mert az a kisebbik rossz. Amely kevésbé rohadt, mérsékeltebben korrupt, mint azok, amelyeket már ismerünk.

Amelyekre nem csak azért szavazhatunk, mert másképp lopnak, mint a többiek. Amelyekre nem azért adjuk a voksunkat, jobb meggyőződésünk ellenére persze, mert számunkra vállalhatóbban hazudnak, korszerűbben, szimpatikusabban, mint azok, akikkel már tele van az összes tökünk.

Szeretnénk látni egy pártot, amely tényleg tiszta és valóban becsületes. Amelynek politikusai nem szedték meg magukat a régi rendben, nem halásznak most a zavarosban, nem rajtunk gazdagodnának a jövőben.

Jó lenne egy párt, amelynek a politikusai tényleg a javunkat akarják, és nem a javainkat. Akikre nem azért szavazunk, kénytelenségből és rossz érzésekkel, hogy ne ezek legyenek, akik most vannak. Mutassatok egy pártot, amelyet nem azért választunk, mert azokról, amelyek most vannak, tudjuk, hogy milyenek.

Pökhendiek, arrogánsak, elviselhetetlenek. Félelmet keltenek és – éppen ezért -, nevetségesek. Árvalányhajasan és áporodottan álságosak.

Átlátszó víz legyen, patakok. (Cseh Tamás). Nem pedig az, ami most van: zavaros, gyanús állagú, bűzlő folyadék.

Mutassatok nekünk egy profi pártot, hogy legközelebb rossz érzések nélkül és szégyen nélkül szavazhassunk. Ne azt érezzük, amit már annyiszor az elmúlt években: hogy csak azért húzzuk melléjük az ikszet, mert ők a kisebbik rossz.

Hányszor választottuk már a kisebbik rosszat! Egyszer már jó lenne a nagyobb jót választani.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK