Gül baba kereskedőháza – Déli kávé Szele Tamással

0
1015
wikipedia

Feketén, kérem, pincér, ma nincs jó kedvem – senkinek sincs, mindenki a néppárti kizárás esélyeit latolgatja, melyből akármi is lehet, legalább öt különböző forgatókönyv valósulhat meg, nem is érdemes foglalkozni vele, míg el nem dől, széna-e vagy szalma. De akkor miről beszéljünk? Beszéljünk a pénzről és a magyar külkereskedelemről, mert van ugyanolyan érdekes.

Tegnap került elém a Direkt36 írása a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. tündökléséről és bukásáról, és jutott eszembe számtalan, szebbnél szebb gondolat… szóval, hogy is volt ez?

A 2010-es kormányváltás (és, valljuk be: rendszerváltás) után bekerülhetett a legfelsőbb vezetésbe egy romantikus lélek, aki sokat olvashatott mindenféle egzotikus országokban játszódó kalandregényeket és szerelmes lett Kelet kincseibe. Persze valószínű, hogy beérte volna Dél, Nyugat vagy Észak kincseivel is, csak azoknak nincs olyan jó sajtójuk, meg nem is adják őket ide ingyen. Igaz, a keletieket sem, csak ezt a magyar külgazdász nem tudta. Mármint, hogy Ázsiában ázsiaiak laknak, nem hülyék. Meghirdették a keleti nyitást, melynek keretében körülbelül azt gondolták, hogy üveggyöngyökért és színes rongyokért megvehetjük a világ minden gazdagságát, és azokat majd a messzi földek népei ezüsttálcán fogják elénk hozni.

Nem hozták, főként azért sem, mert

náluk otthon is fejlett az üveggyöngy-ipar, sőt, színes rongyból sem mutatkozik komolyabb hiány.

Nem először fordul elő a magyar történelemben, hogy Ázsiától (és más távoli kontinensektől) várjuk a külkereskedelmünk felvirágzását, már 1910-ben is azt mondta Teleki Pál a Turáni Társaság megalakításakor, miszerint „Keletre magyar! Nemzeti, tudományos és gazdasági téren keletre!” Ami lehetett volna jó gondolat is, ha lett volna megfelelően olcsón előállítható csereárunk, saját kereskedelmi flottánk (mert a szállítás sokba kerül), és ismertük is volna a távoli piacokat, de erről szó sem volt: a huszadik század elején az első magyar-kínai gazdasági kapcsolatot az jelentette, hogy megpróbáltunk textilárut szállítani Santungba, amin a jó kínaiak sokat mosolyoghattak: aztán megmutatták a világhírű kelméiket. De ugyanígy jártak akkoriban a magyar kukoricaexporttal is, szóval a romantikus elképzelések és az akkori kereskedők egyaránt csődöt mondtak.

Ugye azt mondtam, hogy

az egzotikus (és mindenféle) kereskedelemhez három dolog kell, csereáru, saját szállítóeszköz és a helyi piac ismerete.

Hát hiába pergett le száz év az idő rokkáján, ezt a hármat azóta sem sikerült megszereznünk, tehát mikor 2012-ben megalakult a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt., kicsit sem indultunk jobb eséllyel a távoli piacokon. És lehet ugyan a személyes és politikai kapcsolatoknak némi jelentősége, de a megfelelő alapfeltételeket az sem pótolja: az embernek az volt az érzése, hogy a magyar külkereskedelem szerint elég megmutatni a fenekünkön a foltot és már öntik is elénk Golkonda kincseit.

Nem öntötték, folt ide, folt oda.

Alakultak „kereskedőházak” (vagyis tulajdonképpen külkereskedelmi közvetítő cégek, amelyek arra szerződtek, hogy a világ különböző pontjain a magyar kis- és középvállatok exporttevékenységét segítsék, közvetítsék), alakultak sokfelé, és ha megmaradtak volna vállalt feladatuknál, akkor sem lettek volna nyereségesek, de hamar kiderült, hogy ezek inkább kirakatcégek, kifizetőhelyek a megfelelő káderek számára. És hát a külkereskedelem egy szakma, amihez érteni kéne… az igaz, hogy kéne a piac a magyar árunak, nagyon kéne, csak az a nem mindegy, hogy milyen feltételekkel rendelik meg.

Tegyük fel, hogy mondjuk én egy borász vagyok Szekszárdon, és kiváló óvöröst termelek, a kadarkám is remek. Csak épp nem ismerik a boraimat, elküldöm hát a mintákat mondjuk a hanoi magyar kereskedőházhoz. A vietnamiaknak ízlik, de nagyon: rendelne is belőle egy helyi bolthálózat. Mennyit parancsol a kedves vevő? Vietnamnak van százmillió lakosa, a szőlőbort kevesen ismerik, de aki ismeri, az szereti is: legyen mondjuk kezdetnek tízezer hektoliter, az elég. Mennyi? Tízezer hektó. Az a tolnai borvidék össztermelésének az egyhatoda, annyi nálam sosem terem meg, de még a töredéke sem… Akkor nagyon sajnálják, de ennél kisebb tételben nem rendelhetnek, mi van, ha jön a vevő és kéri a már megkedvelt bort? Csak nem mondhatják neki, hogy nincs.

És ugyanez a helyzet mindennel a világon, nem csak a borral, akár a matyóhímzett ruhával vagy a fűszerpaprikával is. Nekünk nálunk sokkal nagyobb vagy népesebb országokkal csak akkor érdemes kereskedni, ha nem tömegárut szállítunk. Csak ezt sem vették tekintetbe a kereskedőházak.

Egyáltalán, az egész elképzelés – a centralizáltan ellenőrzött külkereskedelemmel együtt – a kései Kádár-kort idézte, de ha működött volna, ez sem lett volna baj – csak épp soha nem működött, egy percig sem.

A hálózat indulásától veszteségesen működött, és jóval többet kellett költeni rá, mint amennyi üzletet össze tudott hozni.

A kormány azzal védte meg a kereskedőházakat, hogy míg az exportfejlesztés költségei őket terhelik, addig a bevételek a magyar vállalkozásokhoz kerülnek, így az exportsikerekhez hozzájárult az MNKH is.

Csakhogy ha egy kereskedőcég nem hozza a pénzt, hanem viszi, azt előbb-utóbb fel kell adni. Az MNKH Zrt. különben is gyanúsan viselkedett, a Quaestor-csőd idején a kereskedőház a tőkéjét a brókercégnél tartotta, a pénzt azonban a bedőlés előtt sikerült kimenteniük, biztos tibeti lámák vagy egyiptomi mágusok jósolták meg nekik, hogy nagy bukás várható. 2016 szeptemberében pedig az derült ki, hogy egy olyan cég tartozik többmilliárd forinttal az MNKH-nak, amelynek a tulajdonosai üzleti kapcsolatban állnak a miniszterelnök feleségének rokonaival. A sok kicsi sokra ment, a végén már a kormány is megelégelte: tavaly nyáron bezárták, illetve átalakították a céget. Az afrikai és nyugat-kanadai érdekeltségeket ugyan már tavalyelőtt feladták, mert sehogy sem akart elefántcsont lenni a bűvöskockából, és gyémántot sem cseréltek pörköltkonzervre vagy Piros Aranyra, de tavaly nyáron véget vetettek az ázsiai és más fiókok működésének is. Ez azért nem zavarta a megszűnt MNKH Zrt.-t abban, hogy még kössön egy 59.6 millió forintos szerződést a New Land Media Kft. és a Lounge Design Szolgáltató Kft.-kkel a 2018-2019-es grafikai tervezési, gyártási és online ügynökségi feladatokra – melyeket ellátni nem lehetett nagyon nehéz, lévén, hogy a cég maga semmiféle tevékenységet nem fejtett ki.

De megszűntek a kereskedőházak.

Egy kivétellel, kérem.

Egy szerződés életben maradt és meg is újították az MNKH utódjaként működő HEPA Magyar Exportfejlesztési Ügynökséggel: és ezt az Adnan Polat török üzletember tulajdonában álló ALX Magyar-Török Kereskedelmi Központ Kft.-vel kötötték. Márpedig ez üzemelteti a törökországi magyar kereskedőházat.

Mármost ez elvben nem törvénytelen: végső soron más jogi keretek között, de ha üzemképes és nyereséges egy fiók, akkor az anyacég pusztulása nem okvetlenül jelenti a végét, fennmaradhat, csak más módon kell üzemeltetni. No, de mitől maradt fent pont ez a kereskedőház és ki az az Adnan Polat?

Ő bizony elég misztikus figura. „A Magyarországon energetikai és ingatlan befektetésekkel is rendelkező török üzletember, Adnan Polat közeli viszonyt ápol Orbán Viktorral. A Bors 2017-ben több képet közölt, amelyen az látható, hogy a miniszterelnök személyesen kalauzolja körbe a felcsúti stadion tetején. Polat jelen volt Orbán 2018-as miniszterelnöki eskütételén, néztek együtt focimeccset és a török vállalkozó tagja volt az Orbánt legutóbbi kínai látogatására elkísérő csoportnak is.” – foglalja össze a Direkt36. De azért tudunk róla többet is, mást is.

Kereskedelemben, ingatlanban, energetikában érdekelt, például van egy olyan terve, hogy öt év alatt 700 millió dollárt, azaz 200 milliárd forintot kíván Magyarországon napenergiába fektetni, napelemes erőművekbe, már fel is vásárolta a Pest megyei Apajon érdekelt projektcéget és leszerződtette az Orbán-kormány energetikai államtitkárságának korábbi titkárságvezetőjét.

Na, neki nem mondja az L. Simon, hogy a napenergia éjszaka használhatatlan.

Ami ennél is érdekesebb: ő kapta meg Gül baba türbéjének üzemeltetését is a működtetés után. Ugyan eddig nem reklámozták, de az alapítványt a magyar állam hozta létre, Polaton kívül Szijjártó Péter külügyminiszterhez közeli emberek vezetik, évi 700 millió adóforintból. Az alapítvány 2020-ban közhasznúvá fog alakulni, addig a külügyminisztérium támogatási szerződést köt vele, bár a 2019-es szerződés még nem készült el. A 2017-ben létrehozott alapítvány azt ígéri, 2019. február végén nyilvánosságra hozza alapító okiratát és működési szabályzatát. Ami azért érdekes, mert a komplexumot gondozó Gül Baba Türbéje Örökségvédő Alapítvány kuratóriumának tagjai között tudhatja Adnan Polatot Suat Gokhan Karakus, Rahói Zsuzsanna, Szalai István és Bán-Czifra Gabriella társaságában.

Kik ezek?

Rahói Zsuzsanna egy időben volt Rogán tanácsadója is, egy tavalyi hír viszont már miniszterelnöki főtanácsadónak nevezi, Bán-Czifra Gabriella a Külgazdasági és Külügyminisztérium, a törökösen hangzó nevű Küküm kabinetfőnöke, Suat Gökhan Karakus pedig török üzletember, Adnan Polat köréhez tartozik. Gökhan volt az egyik ügyvezetője az isztambuli magyar kereskedőháznak, melyet Polat cége üzemeltetett. Ő vezeti az AMX HS Real Estate Management Hungary Kft-t, és vezette az AMX Nador House Kft-t – mindkét cég a miniszterelnök vejéhez, Tiborcz Istvánhoz is köthető ingatlanügyletekben érdekelt. Szalai István neve túl gyakori ahhoz, hogy biztosat mondhassak felőle, de ugyanúgy hívják, mint az időközben megszűnt Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. egyik volt igazgatóját.

Hölgyeim és uraim: a káder nem vész el, csak átalakul.

Ezek után csak annyit mondhatunk: Adnan Polat nem lehet más, mint maga Gül Baba, személyesen!

És csodákat is tesz, mint a szent életű dervis.

Képes volt feltámasztani egy halott kereskedőházat…

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .