Péntek, 6 óra.
Ezt az időpontot tűzte ki a lövészkancellár, pontosabban a főnökei, még pontosabban a főnökei főnöke a Színművészeti kiürítésére. Milyen szép szó: kiürítés. Legyen minden üres, főleg a diákok feje. De az mindenféle lázadó gondolattal van tele.
Ezért 6-ra sajtótájékoztatót hirdettek, ahová nemcsak az újságírók mentek el.
Megyek én is, nem párt vagyok, hanem magánember, történetesen olyan apa lánya, akinek rendezőként a színház volt az élete.
A buszról leszállva egy pillanatra rendőrszirénák vijjogását hallom. Nocsak- hökkenek meg. De semmi baj: a rendőrök csak a helyszínt biztosítják, az utca az autók elől lezárva. A tömeg kilóg a Rákóczi útra. Sokan a csuklójukon, a kabátjuk hajtókáján, a fiatalok a hátizsákjukra kötve, néhány lány a hajában viseli az ellenállás jelképét: a piros-fehér szalagot. Mindenütt kézzel írt táblák:
„Veletek vagyunk!”
6-kor kiállnak a hallgatók: nem mennek el, megerősítik a blokádot. Nem kérnek az „előrehozott őszi szünetből”, tanulnak tovább a tanáraiktól a tanköztársaságban. Joguk van az egyetemükhöz, joguk van itt lenni. Jogi úton is fellépnek az utasítás ellen.
Várunk. A Vaskancellár (ja nem, az Bismarck volt, másik súlycsoport) sehol. Talán egy még fontosabb helyszínen ürít, nem itt. De parancsa szerint bent a szerencsétlen hivatali beosztottak megkezdik a kiürítést, gondolom, nem nagy kedvvel, pláne, hogy tudják, kint a tömeg. Fél hétkor a kapuban újra megjelenik egy hallgató, hogy elmondja: a kiürítést megakadályozták. Úgy fest, fizikai erőszak nélkül, hála istennek.
Az épület mellvédjére ismét kiállnak az ügyeletes őrök. Megint övék a hely. Óriási tapsvihar fogadja őket.
A tömegben spontán énekszó. Felhangzik a színművészetisek népdalból átköltött dala: „Ej, a titkos egyetem…” Aztán a Kossuth nóta: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Ahogy szemerkélni kezd az eső, a másik is: „Esik eső karikára…” Az idősebb generáció rákezd a „Ha én zászló volnék…”-ra, az ifjabbak is bekapcsolódnak.
Indulok újra a Rákóczi út felé. A sokaság szélén meglátom a főpolgármestert, sokan odamennek hozzá, beszélget. Még hallom, ahogy üdvrivalgással végigfut a hír: visszafoglalták az Ódry színpadot.
Egy csoport fiatal lány elkezdi az egyetem másik, kultikussá vált dalát: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én, mint a gombóc a fazékból, kidagadok én!”
Már megnőttetek, gyerekek.
Az a gombóc előbb-utóbb kidagad a fazékból.
