Egy bűnszervezet szabadon rabolja saját nemzetét – 2018 (szubjektív) legjobbjai

„Sajnos a jelenlegi garnitúra egyszerre küzd hitelességi, intellektuális és szervezeti deficittel. Egy új alakulatnak kell először az ellenzéket lecserélnie ahhoz, hogy Orbán rezsimjétől szabadulni lehessen” – ezt nyilatkozza az ellenzékről Magyar Bálint szociológus, egykori miniszter a Független Hírügynökségnek. Szerinte a maffiaállam, mint definíció írja le legpontosabban az Orbán-rendszert.

• Maffiaállam, autoriter, vagy hibrid rendszer, vagy  diktatúra
• A kereszténység alapvető értékeit tagadják meg
• Orbán: hatalomkoncentráció és személyes vagyonosodás
• Kultúrharc: a Fideszen belüli leszámolás?
• Gyurcsány, mint termosztát

Mi történt volna akkor, ha a miniszterséged idején úgy döntesz, hogy a kulturális és egyéb intézmények vezetői csak a te engedélyeddel nyilatkozhatnak, és ezt még levélben is megerősítetted volna?

Eszembe sem jutott volna ilyesmi, de ezt a saját pártom, az SZDSZ sem engedte volna.

És azt mivel magyarázod, hogy az Orbán-kormány ezt a tiltást körlevélben tudatja az érintettekkel, vagyis egy cseppet sem fél attól, hogy annak tartalma előbb-utóbb nyilvánosságra kerül?

Egy régi anekdota jut eszembe erről, a régi NDK-ról. Akkoriban Keleten az NSZK híreit az NDK területének nyolcvan százalékán lehetett fogni, és erről még sem volt hajlandó tudomást venni a szocialista sajtó. A cél tehát nem az volt, hogy eltitkolja a híreket, hiszen azt nem tudta, hanem egyfajta erődemonstráció.

Most már úgy érzi a rendszer, lényegében korlát nélküli hatalommal a kezében, ezt nyíltan megteheti.

Gondolom, erre azt mondanád, hogy a maffiaállam sajátja ez a gondolkodás. De mostanság elindult egy definíciós vita, amely szerint nincs igazad, ez inkább egy autoriter rendszer, mások diktatúrát említenek, legújabban pedig Filippov Gábor meghatározását, a hibrid rezsimet. Te kitartasz a maffiaállam mellett?

A politológiai fősodorban található meghatározások, mint amilyen például a hibrid rendszer is, gyakorlatilag csak a politikai intézmények vizsgálata révén jutnak el rendszer-meghatározásig. E leírások a demokrácia-diktatúra tengely mentén mozognak, és szerintem nem foglalnak magukba olyan dimenziókat, amelyek nélkül nem lehet relevánsan leírni a posztkommunista rendszereket.

Melyek lennének ezek?

Arról beszélek, hogy ezekben a posztkommunista rendszerekben a társadalmi cselekvés három szférája, a politikai, a gazdasági és a közösségi cselekvés – szemben egyébként a nyugat-európai fejlődéssel – csak csökevényesen különül el egymástól.

Egy másik jellemző a patrónus-kliens viszony különböző formákban történő továbbélése. A harmadik jellemző a korrupció jellege, attól függően, hogy az rendszerdevianciának, vagy rendszermeghatározó elemnek tekinthető-e. A negyedik dimenzió a hatalom informális csatornákon történő gyakorlása, s végül a tulajdonviszonyok kérdése, azaz a politika és a gazdaság egymáshoz való viszonya. Nevezetesen:

minél Keletebbre megyünk, annál kevésbé létezik tulajdon politikai hatalom nélkül, vagy politikai hatalom tulajdon nélkül.

Ha ezeket a dimenziókat kizárjuk a rendszer-leíró kísérletekből, akkor csak üres általánosságokhoz jutunk.

Miért?

Mert a szokásos elnevezések leginkább csak abban különböznek egymástól, hogy vagy a demokráciához illesztenek ilyen-olyan fosztóképzőt, vagy éppen diktatúrához illesztenek valamilyen enyhítő jelzőt. Vagy éppen e köztes rendszereket átfogóan hibrid-rezsimnek nevezik. Ezek révén azonban nem lehet megérteni a különbséget – mondjuk – egy lengyel és egy magyar autokratikus rendszer között.

Ezzel szemben a te meghatározásod?

Az én leírásom a posztkommunista rendszerek egy altípusát írja le, azon belül is az autokráciáknak azt a típusát, ami Magyarországra, Oroszországra, Azerbajdzsánra , a Közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokra jellemző. Ezeket nevezem én posztkommunista maffiaállamnak.

Mások viszont azt állítják, hogy a te leírásod azért nem specifikus, mert ilyen rendszerek már előfordultak a világban.

Ilyen formában nem. Érdekes, hogy másutt, például Oroszországban autentikusnak tartják ezt a leírást. Ott úgy veszik, hogy a könyvem Magyarországot mutatja be, de mégis Oroszországról is szól. Természetesen bizonyos hasonlóságok minden nem tisztán demokratikus vagy diktatórikus rendszerben fellelhetőek, de ha én csak annyit mondok az ilyen köztes rendszerekről, hogy ezek hibrid rezsimek, az önmagában nem mond sokat az adott modell természetéről. Vagyis, ha arról beszél valaki, hogy demokratikus intézmények álcájába bújtatott nem demokratikus rendszer, ez nem írja le a különbségeket a különböző autokratikus rendszerek természete között.

Akkor maradjunk a te fogalmi rendszerednél, és közelítsük meg innen a kérdést: Orbán egyfajta kultúrharcot hirdetett, és engem érdekelne, mint egykori miniszter mit gondolsz erről, mi takarhat ez a kultúrharc?

A rendszert én nem ideológiavezérelt, hanem ideológiaalkalmazó rendszernek tekintem, amely nem egy koherens értékrendet képvisel, hanem a különböző ideológiai paneleket alkalmaz a saját uralmi rendszerének igényei szerint. Ha az ideológiai indoktrináció csúcsra járatása jegyében a kulturális kánont akarják megváltoztatni, akkor fel kell számolni e kulturális kánon bevett szakmai intézményeinek, mint az akadémiai intézetek, Petőfi Irodalmi Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Operaház stb. szakmai autonómiáját. Hiszen ezen intézmények által közvetített, mondhatnánk „akkreditált” értékek csorognak alá például az iskolarendszerbe. A helyzet iróniája, hogy ezen intézményeket már jórészt a Fidesz egykor jobb napokat megélt, rezignált mérsékeltjei vezetik, s így ez Fideszen belüli leszámolásnak is tűnik. Ahogy a rendszer az állandó háborúskodásban, ellenségkeresésben bepörög, már a hallgatag, „szakmaizó” lojalitás sem tolerálható. Az Isten, haza, család hármas jelszavának jegyében zajlik a tudomány és kultúra területén megbúvó nemzetidegen ügynökök felderítése.

Ez világos, azt viszont kevésbé értem, hogy mi a funkciója az Isten, haza, család hármasának?

Mikor a rezsim Istenre és a kereszténységre hivatkozik, akkor a kormányt bírálókat próbálja kirekeszteni a kritikai pozícióból, azt sugallva, hogy a bírálatuknak Istennel szemben eleve nem is lehet morális alapja.

Istenre hivatkozva a cselekedeteik megkérdőjelezhetetlenségét sugallják.

Ha a Fradi-pálya felavatásánál a miniszterelnök Istennek és nem az adófizetőknek köszöni meg a beruházást, akkor ezzel rögtön ki is akarja zárni a megalomán stadionépítések megkérdőjelezésének lehetőségét.  Vagy ha a kormány csak keresztény szervezetek – egyébként közpénzből támogatott – karitatív tevékenységét propagálja, akkor ezzel azt sugallja, hogy aki nem hívő, az nem morális lény. Amikor nemzetről vagy hazáról beszélnek, akkor azon csak a velük lojális állampolgárokat, a fogadott politikai családhoz tartozókat értik, kirekesztve a nemzetből, hazaárulónak, nemzetidegennek bélyegezve a kritikusaikat. A rezsim nem a XIX. századi értelemben nacionalista. Az ugyanis az állampolgári jogegyenlőség bázisán nemzetegyesítő nacionalizmus volt. Más nemzetekkel szemben elhatárolódó, de saját területén jogegyenlősítő és befogadó. Orbánék nacionalizmusa nem más nemzetek ellen irányul, hanem a nemzet megosztását szolgálja. Az történik tehát, hogy egy-egy pozitív fogalomhoz stigmatizálandó csoportokat kapcsolnak. Így válnak hazaárulóvá az ellenzéki pártok, a civil szervezetek, a nemzetközi vállalatok. Ami pedig a családot illeti, az ténylegesen nem a családról szól – egyébként ma a gyerekek közel fele házasságon kívül születik -, hanem arról, hogy kizárja az alternatív élet- és családmodelleket, és csak egyfajta családmodellt fogadjon el, valójában a patriarchális családét, amely leképeződése Orbán uralmi modelljének is. Amikor a női princípiumról delirálnak, az semmi másról nem szól, mint a nők alávetéséről.

Ennek a szélsőséges példája gondolom az, amit Hoppál Péter mondott, a Fidesz politikusa megbélyegezte azokat az európai vezető politikusokat, akiknek nincs gyerekük, így például Merkelt, vagy Junckert…

Így van. Mindez mutatja, hogy a hirdetett szlogeneknek semmi közük azokhoz az értékekhez, amelyek egyébként koherensen köthetők lennének hozzájuk. Juhász Pálnak olvasható az írása a legutóbbi Élet és Irodalomban; ott írja le, hogy

miközben a kereszténységre hivatkozik folyamatosan a Fidesz, valójában a kereszténység legalapvetőbb értékeit tagadják meg.

Amikor maffiaállamról beszélek, az nemcsak a kormányzat kriminális jellegére utal, hanem az uralkodó elit szerkezetére is, amely mint egy klán működik, ahol a nem vérségi kapcsolatokat vérségivé stilizálják. Egy ilyen rendszerben a pater familias, a Keresztapa nem kormányoz, hanem minden formális jogosítványon túllépve rendelkezik. És egyben tiszteletet követel magának. Orbán plakátkampánya például, a Tisztelet Magyarországnak, valójában arról a bánatáról szólt, hogy nem tisztelik eléggé.

Mit változtathat ezen a téren a Sargentini-jelentés?

Orbán a Néppártban tudott volna tenni olyan lépéseket, amelyekkel megakadályozza a kétharmados szavazási végeredményt az Európa Parlamentben. De nem tette meg, mert személyes respektet akar, miközben ő ebben a Néppártban már csak egy pária. Respektet ő az EU-szkeptikusok, és a populisták táborában szerezhet. A Keresztapa tisztelet követel, éppen ezért viselkedett olyan provokatív módon a strasbourgi vitában: ha nem tudom a magam képére formálni a Néppártot, akkor olyan helyzetet teremtek, amelyben áldozatként és hősként jelenek meg. Miközben Macron vagy Merkel lényegében megvetik, vagy lenézik őt, úgy érzi, hogy Putyintól, Erdogantól megkapja azt a tiszteletet – és transzparenciát nélkülöző személyes üzleteket-, ami őt megilleti. Orbán, amikor nemzetek Európájáról, nemzeti szuverenitásról beszél, csak azt akarja, hogy az EU fizesse a fogadott politikai családot, az ő személyes gyarapodását, anélkül, hogy beleszólna a pénzek felhasználásába. A nemzeti szuverenitás számára annak a biztosítéka, hogy egy bűnszervezet szabadon kirabolhassa saját nemzetét. A Néppárt, bár elég későn, mostanra felmérte, mi is történik Magyarországon. És azt is látniuk kell, hogy ahogy Orbán annak idején miként hagyta ott a liberális pártcsaládot, s ugyanilyen könnyedén fog átlibbeni a szélsőségesek táborába, ha az kellően megerősödik. Ha a Néppárt nem akar hasonlóan megszégyenülni, nekik kell szakítani Orbánnal.

Az az eljárás, amely most elindult a magyar kormánnyal szemben, és kilátásban van hasonló Lengyelországgal szemben is, vajon visszatérítheti-e a kívánt európai útra ezeket az országokat?

Magyarország és Lengyelország között nagy a különbség a demokratikus rendhez történő visszatérés esélyeit illetően. A lengyelek négy választás előtt állnak, önkormányzati, uniós, parlamenti, majd pedig elnöki előtt. Náluk van esély arra, hogy az ellenzék eredményesen lépjen fel Kaczynskivel szemben.

Mi – a jelenlegi választási törvények, pártfinanszírozási és médiaviszonyok között – túl vagyunk azon a ponton, hogy választáson meg lehessen buktatni a Fideszt, miközben a parlamenti kétharmada még megakadályozható lett volna.

Itt egy pillanatra visszatérnék a rendszerdefiníciós vitára: ha Magyarországot és Lengyelországot egyaránt hibrid rezsimnek nevezem, akkor lényegében semmit nem mondok arról, milyen alapvető különbség van a két autokratikus rendszer között. Kaczynski motivációi a hatalomkoncentráció és ideológia. Ő egy fanatikus, aki hisz az általa képviselt ideológiában. Orbánt ugyanakkor a hatalomkoncentráció és a személyes vagyonosodás hajtja. Az ő rendszere nem ideológia vezérelt, hanem pragmatikusan és cinikusan ideológiaalkalmazó.  Kaczynski a saját országát próbálja pozicionálni a nemzetközi térben, Orbán soha nem Magyarországot, hanem saját személyét, akár olyan áron is, hogy az ország tönkremegy ebbe.  Jelentős különbség ezen autokrtikus kísérletek természetében az is, hogy Lengyelországban a politikai döntéshozás centruma a kormányzó párt vezető testületeiben van, Magyarországon a döntéshozatal kivonult a formális szervezetekből, és a pater familias udvartartásába került. A Fidesz nálunk nem kormányzó, nem döntéshozó szervezet, lényegében csak transzmissziós szerepe van, vazallus párt, a pater familias, a Keresztapa döntéseinek technikai követője. Kaczynskinál is terjeszkedik az állam, és pártkáderek beültetése révén az állam által uralt területekre megpróbál egyfajta monopol hatalmat kiépíteni a politikai intézményekben, a médiában és az állami vállalatokban, de a magángazdaság egyelőre érintetlen maradt. Magyarországon nem pártkádereket ültetnek be pozíciókba, hanem a fogadott politikai családtagjait. Nálunk ez a szociológiai szerkezete az uralkodó elitnek. A lengyeleknél a gazdasági életben a szabad piac dominanciájáról beszélhetünk, miközben nálunk viszont kapcsolati gazdaságról van szó, ahol a piac egyre nagyobb szegmensét uralják patrónus-kliens viszonyok. Kaczynski a híveit pozíciókkal jutalmazza, Orbán a pozíciókon kívül vagyonnal. Ennek a vagyonnak a forrása döntően az államilag szervezett és monopolizált korrupció, sőt még annak nem is a hagyományos formái. Ez azt jelenti, hogy a magánvagyonok állami segédlettel történő erőszakos lerablása is a rendszer szerves része. Kaczynski rendszere  egy konzervatív autokrácia irányába halad, ahol a politikai intézmények megszállását nem kíséri a gazdaság magánérdekű kisajátítása. Ezzel szemben Magyarország egy posztkommunista maffiaállam, ahol egy politikai vállalkozás a korrupció centralizált és monopolizált formáin, a kapcsolati gazdaság rendszerén keresztül lényegében megszállja a gazdaságot.  Nálunk nem oligarchák ejtik foglyul az államot, hanem egy politikai vállalkozás az államhatalom révén ejti foglyul az oligarchákat és a gazdaságot. Lengyelországban egyébként a váltás esélyei – ezáltal is – nagyobbak, hisz ott szabadabb a gazdaság, az állami média kivételével a sajtó is, az önkormányzatok sokszínű ellenőrzés és vezetés alatt állnak, és a pártszerkezetet tekintve Kaczynski a jobbszélen van, miközben van hiteles jobbközép és liberális párt, miközben Magyarországon egyik sincs. Itt inkább hasonlít a helyzet az oroszországi, szintén maffiaállami pártstruktúrához.

Vannak a marginalizált ellenzéki pártok, amelyek ugyan nincsenek megvéve, vagy megzsarolva a kormány által, de a mozgásterük korlátozott. Ilyen a Demokratikus Koalíció, ahol a pártelnök személye, mint egy termosztát, be van állítva, négy-hat százalékra és onnan se föl, se le. A második kategóriában a domesztikált pártok találhatóak, amelyek egzisztenciálisan, de adott esetben ügynökök révén is függnek a Fidesztől. Ilyennek tekinthető az MSZP, az LMP és a Liberálisok.

Ez volna az álellenzék?

Hát lényegében már mindegyik álellenzék. De még így is lett volna esély az áprilisi kétharmad megakadályozására, ha az LMP nem így viselkedik, nem bizonyítja egyértelműen –amit az azóta történtek még inkább igazolnak -, hogy domesztikált pártról van szó. A harmadik kategória a likvidált pártok csoportja, ebbe a helyzetbe próbálták szorítani a Jobbikot, amelyet az Állami Számvevőszék segítségével pénzügyileg igyekeznek ellehetetleníteni. A negyedik kategória a kamupártok csoportja, amelyeket már az uralkodó párt segédletével hoznak létre. Ilyennek tekinthető Toroczkai szélső jobbos pártja. A magyar pártstruktúra így néz ki, lényegében nem működik, nem is bírnak mozgósító erővel, mint ahogy ezt a hétvégi tüntetés is mutatta. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kereslet lenne rendszerellenzékiségre, kínálat viszont nincsen.

Meddig?

Sajnos a jelenlegi garnitúra egyszerre küzd hitelességi, intellektuális és szervezeti deficittel. Egy új alakulatnak kell először az ellenzéket lecserélnie ahhoz, hogy Orbán rezsimjétől szabadulni lehessen.